Pesti Hírlap, 1903. március (25. évfolyam, 59-73. szám)

1903-03-01 / 59. szám

gatagában, hanem a nemzet is, — bátor leszek a katonai kérdések rövid történetét előadni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélsőbaloldalon.) Midőn a magyar kormány javaslatát beterjesz­tette, fölállott a volt nemzeti párt részéről Szent­­iványi Árpád képviselő úr és követelményeit egészen precizírozta és azt mondotta, hogy két­felé osztja a nemzeti párt az ő követeléseit és hogy két csoportot állít föl. Az egyik csoportba jönnek azon kérdések, amelyeknek, elintézését a közeljövőben lehet várni és várja is a volt nemzeti párt, a másik csoportba osztotta Szent­­iványi azokat a kérdéseket, amelyek megoldása csak a messze jövendőben várható. E kérdésre a magyar honvédelmi miniszter a következő fe­leletet adta : a kérdések első csoportjára nézve, tehát a zászló és jelvény kérdésében már úgy ő, mint a magyar miniszterelnök nyilatkozott, ezeknek a kérdéseknek megoldása tehát a kö­zeljövőben megtörténik. Azon kérdés tekinteté­­ben, hogy a magyar ezredekben csak magyar honos tisztek alkalmaztassanak, hivatkozott a felség kiadott rendeletére és megígérte, hogy ez a­ kívánság a közeljövőben teljesítve lesz. A kér­dések második csoportjára nézve a honvédelmi miniszter, igaz, kijelentette, hogy ezek a véd­­erőtörvény revíziójának tárgyalása alkalmával lesznek felvehetők és elintézhetők. T. Ház! Ebben az értelemben a t. többség a most beter­jesztett katonai javaslatok megszavazását elha­tározta. Ezen kormány­nyilatkozatok alapján a volt nemzeti párt kijelentette, hogy emelt fővel állhat a nemzet elé és ezen törvényjavaslatokat meg fogja szavazni. De mi történt most, t. Ház ? Midőn az osz­trák képviselőház a katonai javaslatokat tár­gyalta, egyenként fölállottak a különböző, ellen­tétes irányzatú pártok vezéremberei és kijelen­tették, hogy ebben a kérdésben, mert mélyen a magyargyűlölet fekszik, (Úgy van ! Úgy van ! a szélsőbalon.) mert mélyen a magyar nemzet megalázásának kérdése rejlik benne, (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.­ egyet fognak érteni. Egyes fölszólaló vezéremberek, különösen a csehek részéről fölszólalók, a magyar nemzetet egyenesen a betyár-titulussal látták el és t. Hát, nem akadt az osztrák parlamentben elnök, nem akadt az osztrák parlamentben miniszter. (Úgy van! Úgy van ! a szélsőbaloldalon. Élénk föl­kiáltások a jobboldalon és a középen. Ez igaz ! Gyalázat ! Hallatlan!) aki a magyar nemzetet megvédte volna. És, t. Ház, amidőn a pártok nyilatkozatai elhangzottak, akkor felállott az osztrák honvé­delmi miniszter, nemcsak mint honvédelmi mi­niszter, de amint kijelentette: egyúttal a közös hadügyminiszter képviseletében is és a követ­kező kijelentést tette az osztrák parlamentben: (Halljuk! Halljuk!) „A honvédelmi miniszter örömmel hallotta a pártok nagy, egységes ér­zetét, örömmel hallotta a pártoknak azt a meg­nyilatkozását, amely a hadsereg egységére vo­natkozik és abban a szerencsés helyzetben van, hogy kijelentheti, miszerint a legfelsőbb császári akarat biztosítani fogja a hadsereg egységét, biztosítani fogja azt a szellemet, amely a had­seregben van és amely Ausztriának és az abban egyesült nemzeteknek egyedüli biztosítéka még gazdasági téren is.“ Ez történt, a Ház, az osztrák parlament­ben. Most következett a törvényjavaslatnak tár­gyalása az osztrák urak házában. Ott először is felállt gróf Schönborn főrendiházi tag (Halljuk! Hall­juk! a szélsőbaloldalon,­ és tisztázta azokat a föltételeket, amelyek alatt az osztrák urak háza a törvényjavaslatot meg fogja szavazni. Első föltétel volt a hadsereg egysége. Hogy azonban félre ne magyaráztassék, ez a szó, hogy mi a hadsereg egysége, tisztára szétszedte a kérdést; a hadsereg különböző részleteire nézve egyen­­ként fölállította a követelményeket és azt mon­dotta, hogy a hadsereg egysége alatt érzi először is a legfelsőbb hadúrnak, tehát a császárnak korlátlan hatalmát. Bisóhy Ákos: Nesze neked, magyar király! Rátkay László : A­ hadsereg egysége alatt érti másodszor a német nyelvet az egységes vezérlettel és vezényletben, harmadszor érti alatta a zászló és a címer kérdését és negyed­szer, beszédének befejezésében újra bokrétába kötötte a követelményeket, azt mondván: végre pedig értjük a régi szellemet, amely egyedüli ereje Ausztriának és a régi hagyományokat. (Zaj a jobb- és baloldalon. Egy hang a jobboldalon: Majd elválik!). Minden utána következő felszólaló meg­erősítette ezeket. (Halljuk! Halljuk!) S ismét felállott az osztrák honvédelmi miniszter a közös hadügyminiszter képviseletében és ismét kijelen­tette, hogy örömmel hallotta azokat, amelyek a hadsereg egységére vonatkozólag az urak házában megnyilvánultak és ismét abban a szerencsés helyzetben van, hogy kijelentheti, hogy a leg­felsőbb császári akarat az, hogy a hadsereg érintetlen egysége szellemben, nyelvben, hagyo­mányokban megmaradjon. Már most vegyük elő a magyar törvényt, vegyük elő a t. többségnek pártértekezletén tör­ténteket és állítsuk össze és nézzük, hogy ezek a dolgok fedik-e egymást. Branznay Ferenc: A nemzeti párt húsz éves küzdelme! Rátkay László: Ha nálunk, ebben az országházban a király személyét csak úgy meg­említjük, az elnök első kötelességének tartja figyelmeztetni a szónokot arra, hogy a király személyét nem szabad belevonni a parlament vitáiba. Odaát pedig feláll a honvédelmi minisz­ter és a császár akaratát egyenesen szembe­állítja a magyar nemzet akaratával. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Hát ez a magyar hadsereg kérdése a magyar törvényben? Ezt akarta Deák Ferenc, ez van megírva, ez a köl­csönös védelemnek a kérdése, így magyarázza ezt a t. többség, amiként magyarázzák odaáte­gekre, pénzre, a mi családunkban sohasem for­dult elő cédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki, megátkozlak. És ő sírt és kilöktem az ajtón. — De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint . . . Fölkelt és reszkető kezével az arcom alatt hadonázott. — Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a színházhoz, ott ki­festette az arcát és sok száz ember jelenlété­ben csókolódzott és ölelkezett. És még ki is ír­ták az újságba, hadd tudja meg az egész vi­lág, hogy az én unokám a színházban kifesti magát és csókolódzik azzal, akinek tetszik. — De ember! — kiáltottam — hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg, játékból tör­tént az! — Ő is azt mondta, de a tulajdon sze­memmel láttam. És ezer ember látta velem együtt és nevetett rajta és összeverte a tenye­rét. Nem, az ilyen pénzből én nem eszem. Isten átka van rajta. — Jákob bácsi! — kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre menekültem. Az utca szűk torkolatából fekete rongyokként négy­et lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kacagva és sikoltva fogták a szoknyájukat, ka­lapjukat és rácsaptak a didergő öregre. — Menjen haza, bácsi, siessen haza, hi­szen megfagy. Adja ide hamar a gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember. S az öreg ember reszkető kézzel nyúlt a rossz teremtések keze, ruhája után, hogy csó­kolgassa s még hallottam, amint a jó isten ál­dását kívánja mindnyájuk fejére. (Ellentmondás a jobboldalon. Egy hang: Nem!) Ugy­e­bár nem ? De ha ez így van, akkor von­juk le­­ebből a következtetéseket. Önök a pártértekezleten különösen Szent­­iványi Árpád képviselőtársunknak felszólalása után azt mondották, hogy az adott miniszteri nyilatkozatok következtében emelt fővel állanak a nemzet előtt; az adott miniszteri nyilatkozatok pedig azok voltak, hogy a közös hadsereg zász­lajának és címerének kérdésében, a magyar tiszteknek a magyar hadseregben, a magyar ezredeknél leendő alkalmaztatása kérdésében, itt van már a királyi ígéret. Hát vagy az egyik parlamentben, vagy a másikban nem mondottak igazat. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szatmári Mór: Valahol csaltak! Rátnay László: Ha a t. miniszter urak azon az értekezleten a királyi meghatalmazás, a királyi szó nevében beszélhettek, akkor az osztrák honvédelmi miniszter az osztrák reichsrathban egyenesen hazudott. (Igaz. Úgy van. Úgy van. Elénk tetszés a szélsőbaloldalon és a néppárton. Zaj. Elnök többször csenget. Zaj.) Elnök. Engedelmet kérek ,t. Ház, méltóz­­tassanak engem meghallgatni. Én csak általá­nosságban azt akarom a t. képviselőház figyel­mébe ajánlani, hogy Magyarországnak és a ma­gyar parlamentnek fölényét annál biztosabban őrizzük meg, minél kifogástalanabbul viselkedünk továbbra is. (Általános élénk helyeslés és tetszés.) Rátkay László: T. Ház! Tisztáznunk kell a­ kérdéseket. Kéri a miniszterelnököt, nyilat­kozzék a kérdésről. Széll Kálmán miniszterelnök: T. képvise­lőház ! (Mozgás: Halljuk! Halljuk !) Én magam is . . . Nagy Mihály: Elégtételt kérünk! Széll Kálmán miniszterelnök: . . . azon nézetben vagyok, hogy ha történtek olyanforma nyilatkozatok, a­uűi nekről a t. képviselő úr emlé­kezik, az osztrák képviselőházban. . . . Barthy Ákos : Az urak házában! Széll Kálmán: Amikről szólani akarok, a képviselőházban történtek. Ha Magyarországot olyan sértő és lealacsonyító kifejezésekkel illették, mint amineket a t. képviselő úr felemlített, azt én mélyen sajnálom, a magam részéről is azt tartom, hogy nagyon sajnálatos, hogy nem akadt senki, aki ezeket a sértő kifejezéseket a kellő értékére leszállította volna. (Élénk helyeslés.) De, t. Ház . . . Krasznay Ferenc: Szép szövetséges! Széll Kálmán miniszterelnök. De ha ezt mi kölcsönösen méltán követelhetjük egymástól, akkor viszont arra kérem Rátkay J. képviselő urat, aki maga is szíves volt megígérni, hogy nagyon nyugodtan fog erről a kérdésről szólani, hogy sértő kifejezésekkel innen se illessünk senkit, oly sértő kifejezéssel, aminőt a t. kép­viselő úr beszédének egy passzusában az osztrák honvédelmi miniszterre használt. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Annak szabad?) Ezt helytelenítenem kell, és ezen harcmodort én a magam részéről (Zaj a szélsőbaloldalon.) nem­csak, hogy nem tartom helyesnek, hanem egye­nesen kell, hogy visszautasítsam. (Zaj. Élnék csenget.) Ami most már a kérdést magát illeti, talán nem hivatásom nekem az osztrák parlamentben akár a képviselőházban, akár az urak házában elhangzott nyilatkozatok felett erről a helyről bírálatot mondani. De azt ki kell jelentenem, hogy amint az előterjesztés is bizonyítja, én az 1867. évi XII. törvénycikk alapján állok. Esze­rint pedig a közös hadsereg nem osztrák had­sereg. Más nyilatkozatokért nem vállalhatok fele­lősséget. És felelős vagyok másodsorban azért, hogy azokat a kijelentéseket, amelyeket mi tettünk, akár a pártértekezleten nyilvánosan, akár itt a képviselőházban, hogy azokat a kijelentéseket, melyek a mi kijelentéseink, amelyeket öntuda­tosan tettünk, hogy azokat és az azokban foglalt ígéreteket a maguk teljességében beváltsuk. (Zajos helyeslés, tetszés és taps jobbfelől és a középen.) Mi kijelentettük akkor . . . (Zaj a szélső­baloldalon.) hiszen most én csak visszhangot adok annak, ami a köztudatba is átment, hogy ez a kormány bizonyos kívánságokkal szemben azt a kijelentést tette, hogy vannak oly termé­szetűek, amelyekre vonatkozólag állást nem foglalhat és vannak oly természetűek, amelyekre vonatkozólag azonnal tesz kijelentéseket.­­Hall­juk ! Halljuk! Az utóbbi kategóriába tartozók, melyek az illető vitánál az első csoportot képez­ték, azok voltak, hogy igenis a közös intézmé­nyeknek és a közös hadseregnek is a mai jel­vényei nem felelnek meg a dualizmusnak és mi igyekezni fogunk ezt a kérdést úgy megoldani, hogy az a dualizmus követelményének és a tör­vényben előírt közjogi helyzetnek megfeleljen. (Élénk helyeslés és tetszés jobbfelől.) Másod­sorban azt mondottam, hogy érvény fog szerez­­tetni Ő felsége 1868-iki legfelsőbb kéziratának, módjára pusztítsa el mind a jó embereket, akik a nyomorba döntik a világot. — Jámbor kívánság — mondom — de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen öreg ember egymagában álljon a világon ? Nincs gyermeke, unokája, rokona, vagy mi? Az öreg elérzékenyedett. — Túléltem valamennyit — mondotta — nyolcvanhat esztendős voltam utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen volt. Szépséges lányom, gyönyörű fiam, unokáim, mind meghaltak. Mind, uram, érti ? Mind. Mert az az egy, aki még él, az is meghalt. Megtéptem érte a ruhámat és elmond­tam fölötte a halotti imádságot. — Tán kikeresztelkedett? — Miért kérdi a nagyságos úr? Menjen isten hírével a dolgára, úgy sem törődött ve­■ sem, mikor a király­ utcánál könyörögtem: gyu­fát vegyenek! Hála istennek, ennyire nem ve­temedett. De elhagyta őt az isten. Elhagytam én is őt. — Öregem, — mondom, — azt hiszem, ma hiába vár a jólelkű lánykákra, megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy eb­ben az istentelen szélben! Rám pislogott kényes szemével és habozott. — Gondolja? — mondotta és összegub­­baszkodott, alig látszott többnek egy kis ba­tyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemel­hetne. — Szégyent hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a Tré­­zsinek az öregapja és megtűri a házánál. Hát nem tűrtem meg a házamnál, azért se. Hozta nekem­ az édességeket, pénzzel akart tömni, de én azt mondtam neki, a magam becsületét és az isten tilalmát én nem váltom föl édessé- Kőbor Tamás. ___P_E $­TI H I RL A 1* 1903. március 1., vasárnap. 3

Next