Pesti Hírlap, 1903. március (25. évfolyam, 59-73. szám)
1903-03-01 / 59. szám
gatagában, hanem a nemzet is, — bátor leszek a katonai kérdések rövid történetét előadni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélsőbaloldalon.) Midőn a magyar kormány javaslatát beterjesztette, fölállott a volt nemzeti párt részéről Szentiványi Árpád képviselő úr és követelményeit egészen precizírozta és azt mondotta, hogy kétfelé osztja a nemzeti párt az ő követeléseit és hogy két csoportot állít föl. Az egyik csoportba jönnek azon kérdések, amelyeknek, elintézését a közeljövőben lehet várni és várja is a volt nemzeti párt, a másik csoportba osztotta Szentiványi azokat a kérdéseket, amelyek megoldása csak a messze jövendőben várható. E kérdésre a magyar honvédelmi miniszter a következő feleletet adta : a kérdések első csoportjára nézve, tehát a zászló és jelvény kérdésében már úgy ő, mint a magyar miniszterelnök nyilatkozott, ezeknek a kérdéseknek megoldása tehát a közeljövőben megtörténik. Azon kérdés tekintetében, hogy a magyar ezredekben csak magyar honos tisztek alkalmaztassanak, hivatkozott a felség kiadott rendeletére és megígérte, hogy ez a kívánság a közeljövőben teljesítve lesz. A kérdések második csoportjára nézve a honvédelmi miniszter, igaz, kijelentette, hogy ezek a véderőtörvény revíziójának tárgyalása alkalmával lesznek felvehetők és elintézhetők. T. Ház! Ebben az értelemben a t. többség a most beterjesztett katonai javaslatok megszavazását elhatározta. Ezen kormánynyilatkozatok alapján a volt nemzeti párt kijelentette, hogy emelt fővel állhat a nemzet elé és ezen törvényjavaslatokat meg fogja szavazni. De mi történt most, t. Ház ? Midőn az osztrák képviselőház a katonai javaslatokat tárgyalta, egyenként fölállottak a különböző, ellentétes irányzatú pártok vezéremberei és kijelentették, hogy ebben a kérdésben, mert mélyen a magyargyűlölet fekszik, (Úgy van ! Úgy van ! a szélsőbalon.) mert mélyen a magyar nemzet megalázásának kérdése rejlik benne, (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon. egyet fognak érteni. Egyes fölszólaló vezéremberek, különösen a csehek részéről fölszólalók, a magyar nemzetet egyenesen a betyár-titulussal látták el és t. Hát, nem akadt az osztrák parlamentben elnök, nem akadt az osztrák parlamentben miniszter. (Úgy van! Úgy van ! a szélsőbaloldalon. Élénk fölkiáltások a jobboldalon és a középen. Ez igaz ! Gyalázat ! Hallatlan!) aki a magyar nemzetet megvédte volna. És, t. Ház, amidőn a pártok nyilatkozatai elhangzottak, akkor felállott az osztrák honvédelmi miniszter, nemcsak mint honvédelmi miniszter, de amint kijelentette: egyúttal a közös hadügyminiszter képviseletében is és a következő kijelentést tette az osztrák parlamentben: (Halljuk! Halljuk!) „A honvédelmi miniszter örömmel hallotta a pártok nagy, egységes érzetét, örömmel hallotta a pártoknak azt a megnyilatkozását, amely a hadsereg egységére vonatkozik és abban a szerencsés helyzetben van, hogy kijelentheti, miszerint a legfelsőbb császári akarat biztosítani fogja a hadsereg egységét, biztosítani fogja azt a szellemet, amely a hadseregben van és amely Ausztriának és az abban egyesült nemzeteknek egyedüli biztosítéka még gazdasági téren is.“ Ez történt, a Ház, az osztrák parlamentben. Most következett a törvényjavaslatnak tárgyalása az osztrák urak házában. Ott először is felállt gróf Schönborn főrendiházi tag (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon, és tisztázta azokat a föltételeket, amelyek alatt az osztrák urak háza a törvényjavaslatot meg fogja szavazni. Első föltétel volt a hadsereg egysége. Hogy azonban félre ne magyaráztassék, ez a szó, hogy mi a hadsereg egysége, tisztára szétszedte a kérdést; a hadsereg különböző részleteire nézve egyenként fölállította a követelményeket és azt mondotta, hogy a hadsereg egysége alatt érzi először is a legfelsőbb hadúrnak, tehát a császárnak korlátlan hatalmát. Bisóhy Ákos: Nesze neked, magyar király! Rátkay László : A hadsereg egysége alatt érti másodszor a német nyelvet az egységes vezérlettel és vezényletben, harmadszor érti alatta a zászló és a címer kérdését és negyedszer, beszédének befejezésében újra bokrétába kötötte a követelményeket, azt mondván: végre pedig értjük a régi szellemet, amely egyedüli ereje Ausztriának és a régi hagyományokat. (Zaj a jobb- és baloldalon. Egy hang a jobboldalon: Majd elválik!). Minden utána következő felszólaló megerősítette ezeket. (Halljuk! Halljuk!) S ismét felállott az osztrák honvédelmi miniszter a közös hadügyminiszter képviseletében és ismét kijelentette, hogy örömmel hallotta azokat, amelyek a hadsereg egységére vonatkozólag az urak házában megnyilvánultak és ismét abban a szerencsés helyzetben van, hogy kijelentheti, hogy a legfelsőbb császári akarat az, hogy a hadsereg érintetlen egysége szellemben, nyelvben, hagyományokban megmaradjon. Már most vegyük elő a magyar törvényt, vegyük elő a t. többségnek pártértekezletén történteket és állítsuk össze és nézzük, hogy ezek a dolgok fedik-e egymást. Branznay Ferenc: A nemzeti párt húsz éves küzdelme! Rátkay László: Ha nálunk, ebben az országházban a király személyét csak úgy megemlítjük, az elnök első kötelességének tartja figyelmeztetni a szónokot arra, hogy a király személyét nem szabad belevonni a parlament vitáiba. Odaát pedig feláll a honvédelmi miniszter és a császár akaratát egyenesen szembeállítja a magyar nemzet akaratával. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Hát ez a magyar hadsereg kérdése a magyar törvényben? Ezt akarta Deák Ferenc, ez van megírva, ez a kölcsönös védelemnek a kérdése, így magyarázza ezt a t. többség, amiként magyarázzák odaátegekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő cédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki, megátkozlak. És ő sírt és kilöktem az ajtón. — De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint . . . Fölkelt és reszkető kezével az arcom alatt hadonázott. — Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a színházhoz, ott kifestette az arcát és sok száz ember jelenlétében csókolódzott és ölelkezett. És még ki is írták az újságba, hadd tudja meg az egész világ, hogy az én unokám a színházban kifesti magát és csókolódzik azzal, akinek tetszik. — De ember! — kiáltottam — hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg, játékból történt az! — Ő is azt mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből én nem eszem. Isten átka van rajta. — Jákob bácsi! — kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre menekültem. Az utca szűk torkolatából fekete rongyokként négyet lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kacagva és sikoltva fogták a szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő öregre. — Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide hamar a gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember. S az öreg ember reszkető kézzel nyúlt a rossz teremtések keze, ruhája után, hogy csókolgassa s még hallottam, amint a jó isten áldását kívánja mindnyájuk fejére. (Ellentmondás a jobboldalon. Egy hang: Nem!) Ugyebár nem ? De ha ez így van, akkor vonjuk leebből a következtetéseket. Önök a pártértekezleten különösen Szentiványi Árpád képviselőtársunknak felszólalása után azt mondották, hogy az adott miniszteri nyilatkozatok következtében emelt fővel állanak a nemzet előtt; az adott miniszteri nyilatkozatok pedig azok voltak, hogy a közös hadsereg zászlajának és címerének kérdésében, a magyar tiszteknek a magyar hadseregben, a magyar ezredeknél leendő alkalmaztatása kérdésében, itt van már a királyi ígéret. Hát vagy az egyik parlamentben, vagy a másikban nem mondottak igazat. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szatmári Mór: Valahol csaltak! Rátnay László: Ha a t. miniszter urak azon az értekezleten a királyi meghatalmazás, a királyi szó nevében beszélhettek, akkor az osztrák honvédelmi miniszter az osztrák reichsrathban egyenesen hazudott. (Igaz. Úgy van. Úgy van. Elénk tetszés a szélsőbaloldalon és a néppárton. Zaj. Elnök többször csenget. Zaj.) Elnök. Engedelmet kérek ,t. Ház, méltóztassanak engem meghallgatni. Én csak általánosságban azt akarom a t. képviselőház figyelmébe ajánlani, hogy Magyarországnak és a magyar parlamentnek fölényét annál biztosabban őrizzük meg, minél kifogástalanabbul viselkedünk továbbra is. (Általános élénk helyeslés és tetszés.) Rátkay László: T. Ház! Tisztáznunk kell a kérdéseket. Kéri a miniszterelnököt, nyilatkozzék a kérdésről. Széll Kálmán miniszterelnök: T. képviselőház ! (Mozgás: Halljuk! Halljuk !) Én magam is . . . Nagy Mihály: Elégtételt kérünk! Széll Kálmán miniszterelnök: . . . azon nézetben vagyok, hogy ha történtek olyanforma nyilatkozatok, auűi nekről a t. képviselő úr emlékezik, az osztrák képviselőházban. . . . Barthy Ákos : Az urak házában! Széll Kálmán: Amikről szólani akarok, a képviselőházban történtek. Ha Magyarországot olyan sértő és lealacsonyító kifejezésekkel illették, mint amineket a t. képviselő úr felemlített, azt én mélyen sajnálom, a magam részéről is azt tartom, hogy nagyon sajnálatos, hogy nem akadt senki, aki ezeket a sértő kifejezéseket a kellő értékére leszállította volna. (Élénk helyeslés.) De, t. Ház . . . Krasznay Ferenc: Szép szövetséges! Széll Kálmán miniszterelnök. De ha ezt mi kölcsönösen méltán követelhetjük egymástól, akkor viszont arra kérem Rátkay J. képviselő urat, aki maga is szíves volt megígérni, hogy nagyon nyugodtan fog erről a kérdésről szólani, hogy sértő kifejezésekkel innen se illessünk senkit, oly sértő kifejezéssel, aminőt a t. képviselő úr beszédének egy passzusában az osztrák honvédelmi miniszterre használt. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Annak szabad?) Ezt helytelenítenem kell, és ezen harcmodort én a magam részéről (Zaj a szélsőbaloldalon.) nemcsak, hogy nem tartom helyesnek, hanem egyenesen kell, hogy visszautasítsam. (Zaj. Élnék csenget.) Ami most már a kérdést magát illeti, talán nem hivatásom nekem az osztrák parlamentben akár a képviselőházban, akár az urak házában elhangzott nyilatkozatok felett erről a helyről bírálatot mondani. De azt ki kell jelentenem, hogy amint az előterjesztés is bizonyítja, én az 1867. évi XII. törvénycikk alapján állok. Eszerint pedig a közös hadsereg nem osztrák hadsereg. Más nyilatkozatokért nem vállalhatok felelősséget. És felelős vagyok másodsorban azért, hogy azokat a kijelentéseket, amelyeket mi tettünk, akár a pártértekezleten nyilvánosan, akár itt a képviselőházban, hogy azokat a kijelentéseket, melyek a mi kijelentéseink, amelyeket öntudatosan tettünk, hogy azokat és az azokban foglalt ígéreteket a maguk teljességében beváltsuk. (Zajos helyeslés, tetszés és taps jobbfelől és a középen.) Mi kijelentettük akkor . . . (Zaj a szélsőbaloldalon.) hiszen most én csak visszhangot adok annak, ami a köztudatba is átment, hogy ez a kormány bizonyos kívánságokkal szemben azt a kijelentést tette, hogy vannak oly természetűek, amelyekre vonatkozólag állást nem foglalhat és vannak oly természetűek, amelyekre vonatkozólag azonnal tesz kijelentéseket.Halljuk ! Halljuk! Az utóbbi kategóriába tartozók, melyek az illető vitánál az első csoportot képezték, azok voltak, hogy igenis a közös intézményeknek és a közös hadseregnek is a mai jelvényei nem felelnek meg a dualizmusnak és mi igyekezni fogunk ezt a kérdést úgy megoldani, hogy az a dualizmus követelményének és a törvényben előírt közjogi helyzetnek megfeleljen. (Élénk helyeslés és tetszés jobbfelől.) Másodsorban azt mondottam, hogy érvény fog szereztetni Ő felsége 1868-iki legfelsőbb kéziratának, módjára pusztítsa el mind a jó embereket, akik a nyomorba döntik a világot. — Jámbor kívánság — mondom — de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen öreg ember egymagában álljon a világon ? Nincs gyermeke, unokája, rokona, vagy mi? Az öreg elérzékenyedett. — Túléltem valamennyit — mondotta — nyolcvanhat esztendős voltam utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen volt. Szépséges lányom, gyönyörű fiam, unokáim, mind meghaltak. Mind, uram, érti ? Mind. Mert az az egy, aki még él, az is meghalt. Megtéptem érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot. — Tán kikeresztelkedett? — Miért kérdi a nagyságos úr? Menjen isten hírével a dolgára, úgy sem törődött ve■ sem, mikor a király utcánál könyörögtem: gyufát vegyenek! Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az isten. Elhagytam én is őt. — Öregem, — mondom, — azt hiszem, ma hiába vár a jólelkű lánykákra, megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen szélben! Rám pislogott kényes szemével és habozott. — Gondolja? — mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy kis batyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. — Szégyent hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a Trézsinek az öregapja és megtűri a házánál. Hát nem tűrtem meg a házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de én azt mondtam neki, a magam becsületét és az isten tilalmát én nem váltom föl édessé- Kőbor Tamás. ___P_E $TI H I RL A 1* 1903. március 1., vasárnap. 3