Pesti Hírlap, 1905. július (27. évfolyam, 180-210. szám)
1905-07-01 / 180. szám
Budapest, 1905.__________________ XXUL évf. 180. (954S.) szám. Szombat, Julius I. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész év*0, 28 k. — Budapest, Vaci körut 78. hová az elönzetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep Ag . J szétküldésére vonatkozó fel és vasárnap után is. szólalások intézendők. Veszedelmes közvetítés. Alea tjada est. A nyíl kiröppent. Ki tudja, hol fog megállni s kit fog legjobban megsebezni? Kiben van erő, bátorság, ügyesség és gyorsaság, hogy röptében megfogja azt? A király és a nemzet egyformán meg fogják adni az árát annak, hogy buta s gonosz politikusok a válság túlfeszített húrjáról már a mérges nyilakat eregetik. Igazán úgy tűnik föl előttünk, mintha mesterségesen élesítenék a válságot azok a kétes politikai exisztenciák, akik valósággal a válságból élnek, mert hiszen mihelyt a békés kibontakozás létesül, viszszasülyednek a semmiségbe, amelyből vétetek. A természet titkához tartozik, hogy a sötétségben, a fülledt posványban, a nyirkos piszokban sajátságos organizmusok fejlődnek ki, melyek aztán a világosságtól, a napfénytől és tisztaságtól azonnal megdöglenek. A politikatermészetrajzában ezeket a mikrobákat most minisztereknek hívják. A legelső napfényre el fognak pusztulni ezek is, de az a kérdés, hogy mennyire fogják inficiálni a talajt, a közéletet, amelybe belerágták magukat? Működésük átkát nap-nap után tapasztaljuk már, amennyiben minden egyes ténykedésük és úgyszólván már a létezésük is elmérgesíti az egész ország hangulatát s kiélésíti a válságot. Az országnak ez az általános elkeseredése az a kiröppent nyíl, amiről nem lehet tudni, hol áll meg? Válságos pillanatokban kötelező az őszinteség. Meg kell tehát őszintén mondani, hogy az országnak a közhangulatát a szabadelvű kormányok — mert hiszen a Fejérvárykormány is szabadelvű párti — az utolsó háromnegyed esztendő alatt mesterségesen anynyira elvadították, hogy hosszú időkbe és rendkívüli munkába kerül, míg az alkotmány viszaállítása után is normálissá válik a közhangulat. A közvélemény hőfokának is van rendes hőmérője s rajta három szám jelzi a nemzet hangulatát. A mérsékelt fokot a 67-es szám jelzi. Eddig a nemzeti hőmérő legtöbbször ezt a hőfokot jelezte. E szám fölött van a 48-as numerus, amely már kevesebb hangulatot jelez, de még nem lázasat. A legfelső szám a 49-es, ez már a forrpontot jelenti. A szabadelvű pártnak korábbi miniszterelnöke, Tisza István, még gyermek volt ahoz, hogy tudott volna bánni az ország hangulatával. A párt mostani miniszterelnöke, Fejérváry Géza, pedig már gyermek ahoz, hogy ehez értsen, így nem csoda, ha éretlen s könnyelmű kezekben ez a hőmérő lázas változatokat tüntet föl. Néha szinte a forrpontot is eléri a közhangulat: a 49-es számot. De már az is kritikus állapot, hogy a normális 67-es numerusról oly sokat ugrándozik a 48-asra. Ha meggondoljuk, hogy maga a király a maga trónusát a 67-iki kiegyezés alapján tette le s azon is akarja tovább is tartani, hát igazán komolynak és aggasztónak kell találnunk, hogy épen ezt az alapot ráncigálják most legjobban. S épen azok piszkolták be és diszkreditálták, akik belőle éltek s még most is cégérül akarják használni: a szabadelvű párti politikusok. A király és a nemzet között a békés és végleges kiegyezést a 67-es alapon teljes bizonyosságal meg lehet csinálni. Ezt belátta mindenki. Még a 48-as függetlenségi párt sem ellenezte volna, hogy 67-es alapon folyjék tovább az alkotmányos kormányzás. Ennek az alapnak hű védői s Deák Ferenc szellemének tisztességes örökösei, Bánffy, Andrássy ismételten kimutatták, hogy a nemzeti aspirációknak érvényt lehet szerezni s az ellenzéki szövetség programmját végre lehet hajtani anélkül, hogy a 48-as alapra kellene áttérni a nemzetnek. S íme, akik a 67-es alap hívének vallják magukat, a szabadelvű párt s kormánya akadályozzák meg a kibontakozást s ennek egyenes következése, a nemzet hangulata elmérgesedvén, csapatostul fognak az emberek a radikálisabb álláspontra áttérni s így napról-napra lehetetlenebbé válik a békés megoldás. Volt-e lelkesebb szószólója a 67-es alapnak, mint gróf Apponyi Albert s társai? S ime, gróf Tisza István politikája belekergette őket a 48-as pártba. Vajon nem lesz-e hasonló következménye a Fejérváry szerencsétlen politikájának? Ne értessünk félre. A 48-as pártnak megerősödését, elveinek terjedését örömmel látjuk, mert hiszen e párt programmja minden magyar embernek ábrándját képezi. De ne felejtsük el, hogy ma még csak ábrándját. Ma még nem vagyunk elég erősek, hogy ennek a programjának megvalósítását kibírjuk. Önálló hadsereget s önálló külügyi képviseletet még nem volnánk képesek jelenlegi anyagi viszonyaink között eltartani. Nagyon szép Virágmesék. " — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — I. Leáldozott a teremtés ötödik napja; az áég tiszta kékséggel borult a vizek felé, melyek langyosak és puhák válának, akár a frissen tejt tej. Nagy mezők, ágaskodó fűszálakkal, hirtelen nyurgult fákkal, zöldeltek bele a világba, mely tegnap még egészen puszta volt éső dísztelen. És a patak mentén, a nagy tisztások porsós földjében és az erdők fáinak árnyában, a dombok meredekjén, mindenütt virágok nyíltak; színekben, gazdag, húsosszirmú és fátyolszerűen könnyű virágok, egyik pompásabb, büszkébb és fiatalabb, mint a másik. Jöttek a lepkék; nagy bajuszú, hatalmas, ritka, példányok, a faji tökéletesség mintaképei, mind erősek, csakraszomjasok ,és napsugárban fürdők; jöttek, körülröpködték a virágokat, rájuk szálltak, megsimogatták szárnyukkal a tarka kelyheket, összebarangolták az egész mezőt és azután lehangoltam repültek vissza az Úrhöz. — Szép ez a te kerted, uram — mondta a követ, egy óriási sárga pille. — És szépek a virágaid is, de hiányzik belőlük valami, én nem tudom, mi . . . És elment az Ur az ő virágaihoz s még rózsaszínű volt nyugaton az ég a leáldozó nap visszfényétől, hogy ott járkált a gyep zöldelő bársonyán s gyönyörködött az alkotásában. Nézte, nézte a virágait, a pompázó, színes szájakat és mélyen elgondolkozott. — Csakugyan hanyzik belőlük valami, — mondta azután — a lélek! Most majd megalkotom az első virágot, amelyiknek lelke legyen. És egy nagy bükkfa árnyékában, félig a pázsit alá rejtve, kivirult egy szál ibolya, egy gyönge, remegő kis virág, mely azonban a maga halaványságában is százszorta csudásabb volt, a nagy és buja virágoknál, mert az a megfejthetetlen valami: a lélek illat alakjában kiáradt a kelyhéből és körülszálldosta sápadt kis arcát. Az Úr gyönyörködve szemlélte művét, de Lucifer, lenn, a pokol fenekén, diadalmasan kacagott, mert a szegény kis virágnak, akit a mindenható lélekkel ajándékozott meg, már születésekor ott csillogott kelyhében a könny. II. Két bogáncskóró elment vándorolni, úgy, ahogy a mesékben, üldözött árvák szoktak. Ott éltek a legszebb, legragyogóbb réten, de már tűrhetetlen volt a sorsuk a gúnyolódó, gőgös virágok között és a sok megaláztatás szörnyen elkeserítette őket. Gondolták, keresnek majd egy kis zugot, ahol ők lesznek a legszebbek, ahol büszkén felhordhatják a fejüket, ahol értük pompázik a nap s a kedvüket keresi szellő, hajnalpír, harmat. Amint ballagtak egymás mellett, keresztül a zöldelő réten, a virágok kíváncsian ágaskodtak lombjaik között és nézték a két esetlen kórót, ahogyan egymást támogatva, mentek: — Ah, — kacagta a pipacs, — milyen soványak, még a kettő se ér egyet! — És milyen bozontos a fejük, — lóditotta a vadrózsa, — két fésületlen gyerkőc! A búzavirág se állhatta szó nélkül, utánok kiáltott: — Fűrészelni fogtok a leveleitekkel? A két megcsúfolt jószág csak ment, lecsüggedt fővel, szomorún, de aztán elérte őket az alkonyat, kénytelenek voltak lepihenni. Egy sárgahomokú, alföldi pusztán voltak, ahol még a gyepet is kiégette a nap s virágot egyáltalán nem lehetett látni. Kissé távolabb terpeszkedett egy nagy cserjebokor, annak a tövébe keveredtek le, egymás mellé. Csak ketten voltak, sehol senki, aki csúfolja őket, vagy kacagjon felettük és ekkor egyszerre szabadnak és büszkének érezték magukat és a nagyszerű, kéklő alkony, mely egyre lejebb borult a pusztaságra, sejtelmes vágygyal, boldogsággal töltötte el a lelküket. Közelebb bújtak egymáshoz és először életükben, mélyért, erősen egymás szemébe néztek. — Milyen szép vagy te! — mondta a bozontosabbik. — Milyen selymes, puha az arcod! — És te, milyen férfias vagy te, ezekkel a büszke töviseiddel! — Odaát, a réten, — lihegte a bozontos, — egy világ se vetekedhetnék szépségre véled! — És nincs olyan se, amely a te nyomodba lépne! — sóhajtotta elragadtatva a másik. És Ámor isten a kék fellegek közt, jelentette az Úrnak: — Atyám, megint megvakítottam kettőt! . . . A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.