Pesti Hírlap, 1905. szeptember (27. évfolyam, 257-271. szám)
1905-09-16 / 257. szám
1905. szeptember 16., szombat. PESTI HÍRLAP törten, agyonnyomoritva. Az ének, ami kisérte, kényszeredett, fáradt hangú ... A hang nyomán aztán előtolult előbb a Podmaniczky utca felől, aztán a Váci-körut mind a két oldaláról a sok ezernyi proletárság, rengeteg, érdekes, szegény és gondtalan tömege. Piros cédula a kalapok mellett, piros kokárda, piros nyakkendő, piros karszalag, piros papírrózsa a bicikliken. Az énekes felvonulás kezdődött itt fél nyolc órakor és folytatódott talán fél tízig. Voltak harmincezeren, ötvenezeren, nyolcvanezeren, vagy százezerén. Kinek annyi volt, amennyinek látta. Minket a felvonulásban a tömeg qualitása érdekelt. Szakadozott sarokban mentek , nagyon sok volt közötte a gyermekifjú. Legtöbbnek az arcán nyomot hagyott a múlt éjjeli virrasztás és az a körülmény, hogy nem az antialkoholista egyesületben voltak. Sűrűn tarkították a menetet nők, leginkább leányok. Voltak megtermett nők, akik divatosan igyekeztek emelni a szoknyát és az arcuk színe karminpirosságba játszott. De egészen gyermekleányok is voltak, tíz-tizenkét évesek, de nyolc évesek is. A legények fején a hátracsúszó kalap izzadtan le- , csapró hajra feküdt. A bizonytalan lépések eleve megnyugtatták a szemlélőt, hogy támadás ebből a felvonulásból nem lesz, elég ha a tömeg helyben tud állani, amíg a küldöttség a kérvényt viszi a képviselőház elnökéhez és a választ hozza onnan vissza . . . Egyáltalán a tömeg nem volt harcias hangulatban. Csak énekelgetett csöndesen. Átmehetett soraik között a gyémántos úrinő, a pöffeszkedő mágnás, ép úgy mint a lámpányeres demagóg, nagy urak kitartottja és a munkátlan here. A képviselők mégis legtöbben a Dunapart felöl érkeztek kocsin. Beszélték volt például, hogy Bartha Miklós, aki szamárbeszédnek mondotta az általános titkos választói jog követelését, csak léghajón jöhetne biztonságban. Ám neki sem volt szüksége kombinált járműre. Az öreg Madarász Józsefet meg is éljenezték, s Vázsonyi Vilmos előtt levették a kalapjukat. A rendőrökre, akiket az éjszaka megvertek, most bizalommal tekintgettek. Mert minél nagyobb a mámor, annál erősebb a katzenjammer. E reggelen már a legkisebb is tudta, hogy nincs az a kormány, mely őket egy nap alatt úrrá tehesse. És hogy népies mondást használjunk, a levest nem eszik olyan forrón, mint ahogy tálalják. Különösen, ha légy is van a levesben. Már másképen is festett ma reggelre az általános titkos választói jog, mint a múlt héten, amikor az apostol Kristóffy Józsefnek hatalmában állott, hogy valóságos belső titkos tanácsos-nak neveztesse ki Thuróczy Vilmost. Akkor még általános valaságos belső titkos választói jogról szemei szinte lángoltak a percben, mint két nemes, fekete gyémánt. • Az a szerencsétlen teremtés, ki nekem ezt a szomorú levelet írta, előkelő, családból való, vagyontalan, erdélyi leány . . . Engem nem ismer, de tudja, hogy én vagyok a testvéred és tudja, hogy a báró úr megkérte a kezedet és meg is kapta. Ezért ír. Arra kér, hogy védjelek meg, ha még nem késő, egy haszontalan . . . egy becstelen embertől . . . — Miksa! — kiáltott rá ingerülten a leány. — Igen, egy becstelen embertől, — ismételte undorodó megvetéssel a férfi, — aki nem érdemli meg a tisztességes emberek kíméletét. A báró úrral tegnap nem beszélhettem egészen nyíltan, mert elvégre hozzá és múltjához nincs semmi közöm. Hozzád azonban van közöm, mert a testvérem vagy. — A vőlegényemről, ilyen hangon . . . — Hallgass! Most én beszélek. Meg kell neked mondanom s ha még oly szégyenletes is, hogy fiatal leánynyal ilyesmiről kell beszélnem, hogy ez a te gyönyörű vőlegényed voltaképen nem azért becstelen ember, mert elcsábított egy fiatal leányt, hanem azért, mert még a gyermeket is megtagadta, aki az övé. Nem akar róla tudni. Nem ismeri el. Megszökött tőle — Valóban? ■— Nevetsz rajta? — kérdezte fölháborodva a férfi. — Természetesen! —Az ördögbe . . . Szerén, ez sok! — Igen, ez sok! Több az elégnél, bátyikám, elhiheted! Csak nem tartasz oly imádandóan együgyünek, hogy mindent elhigyjek, amit egy ilyen . . . teremtés összehazudik? — Ez nem hazugság! lehetett beszélni. De ma már elment a szekér, amelynek saroglyája mögött bécsi tököt akartak sütni. A képviselőháznál az a meglepetés ért bennünket, hogy az egész nagy tér üres volt. A rendőrök vaspálcikákból kordont csináltak s az egész rengeteg tömeget visszaszorították a Szabadság-térre és a környékbeli utcákra. A t. Ház főbejáratának széles lépcsőin újságírók és fotográfusok állottak őrt. Megörökítették a gyalog jövő báró Bánffy Dezsőt, a túlsó oldalon Kossuth Ferencet és Apponyi Albertet, gróf Zichy Jenőt, de Kristóffy Józsefet is, amint a miniszteri kapu lépcsőjénél leszállott egy gummirádlisról és Makkai Zsigát, az első népképviselőt, Acshim Mihályt nőtársaságban és számos miniszter-aspiránst a koalíción belül és kívül. Szürke lovas konflison érkezett Polonyi Géza, a kormány elleni vádindítvány szerzője, de az indítvány nélkül. (Tehát ez se lesz ma.) Nem csak a sejtelmünk. Amikor nagy szenzációk voltak a t. Házban, akkor az utcák üresek voltak. Most, hogy az utcák zsúfoltak, nem lesz szenzáció a képviselőházban. Mivelhogy nekünk az már igazán nem szenzáció, hogyha egy kormány bemegy, lemond és elmegy. A folyosókon a leghíresebb politikusok is azzal töltötték az időt, hogy az ablakokból a tömegeket nézték. De itt nagyon érdekelte őket egy feldíszített dunai hajó, mely a vizen úszkált a parlament előtt. Nemzeti lobogók ragyogtak azon és a hajón levő ezer ember a hazafiakat éltette. Ezen a hajón Szemere Miklós hozta a köbölkuti s más esztergommegyei választókat. És ők Szemere Miklóst oly lelkesedéssel éljenezték, hogy barátai irigykedve szólottak: — Még megérjük, hogy itt a Duna vizén Szemere Miklóst kikiáltják kormányzónak. Időközben a vezérek tanácskoztak, hogy mi történjék a mai ülésen s alig vették észre,hogy ez alatt szép simán megtörtént az elnökhöz ment küldöttségek fogadása, ezek megkapták a biztató választ is és el is mentek. Elmentek, hogy lent a fáradtan álló tömegnek tudtul adják, hogy most itt hiába várakoznak. Mert hát nem is igazi munkás mozgalom az, amikor a tőkések, gyárosok egy abszolutisztikus kormány barátai szívesen biztatják az elégedetlen munkásokat, hogy csak menjenek tüntetni. Egyetlen szemben sem látszott meghatottság. De egyetlen ablak sem tört be. A „szervezet“ azonban némán is, csalódottan is, megcsalottan is, kudarcban is és halálos fáradtságban is „szervezet“ marad. És — S ha nem is hazugság, — vágott szavába dacosan a leány, — ha csakugyan úgy történt minden, ahogy az a . . . teremtés írja, ok ez arra, hogy visszautasítsak egy kérőt, aki nekem és családunknak pozíciót biztosít a társaságban? Nem, kedves barátom, ez túlságos gyerekség lenne, ennyire nem vagyok szent. Oly férjet, amilyenre vágyom, sohasem, kapnék, ha elég érzelmes liba volnék fennakadni egy ilyen csekélységen, ami az ő társaságukban mindennapos dolog és egyáltalában nem jelent semmit.Ugyan nézz körül kissé a világban . . . drága professzor úr! A fiatalember rámeresztette szemeit és úgy érezte, hogy lelke legfenekéről egész a torkáig fölémelyeg valami ijesztő undor. Szinte elkábult tőle. Kiáltani akart valamit, csúnyát, hogy könnyítsen magán, de csak darabokra tépte a kezében tartott levelet és a foszlányokat egész erejével a leány arcába vágta. Azzal kiment és becsapta maga után az ajtót. A gyáros még hallotta a súlyos ajtócsapást, midőn a terembe lépett. — Was war das? Mit lármázott itt ez a fráter? Minek becsapta az ajtót ez a dumerán? — Semmi, apuskám, semmi! — csillapította le felfortyanni készülő apját a leány szélvállról, mosolyogva, azzal a cinikus gúnynyal, mely hólyagot képes húzni a becsületes érzésű ember bőrén, még hozzátette: Miksa inkább komédiásnak való, édes papa, mint professzornak; ha láttad volna, mily észbontó tökélylyel játszotta el nekem az imént a Kaméliás hölgy negyedik felvonásának végét, bizonyára te is épen oly elragadtatással tapsoltál volna neki, mint én, Abonyi Árpád, eképen mégis imponáló volt a felvonulásban és eloszlásban a fegyelem ereje ... * A képviseőház üléstermében délelőtt tíz órára szépen megteltek a karzatok. Nem volt olyan zsúfoltság, mint június 21-én, mert már, előre kihirdették, hogy csak hatszáz jegyet adnak ki és így megnyugodhatott mindenki, akinek a kétezredik jegy jutott. A nevezetes szép asszonyok jelentékeny része a mai ülésről elmaradt s a páholyok inkább koalíciós családias színezetűek voltak. Hozzánk idegen vendégek érkeztek, még eredeti angol írónőt is kaptunk Londonból. Legkorábban a szélsőbalodalbeliek gyűltek össze a helyükön. De nem vették észre, hogy egynegyed tizenegy órakor bejött Apponyi Albert és leült a helyére. Sorra léptek be, aztán a pártvezérek, gróf Andrásy Gyula Darányi Ignáccal, külön Rakovszky István, külön grófi Zichy Aladár. Most Kossuth Ferenc jön (Éljen). Báró Bánffy Dezső jön (Éljen). Egy a kánikulában külön vált volt szabadelvű csoport között helyet foglal Nagy Ferenc. (Nyugtalanság Fálk Miksa körül, aki véletlenül ott maradt.) Kezdenek gyülekezni a szabadelvű pártiak. Frissen lép a nadrágkirály, a legújabb báró, a legelegánsabb Gromon Dezső. Ki látta az öreg báró Dániel Ernőt? Itt van. Sándor Pál, a sűrű indítványos, se lépett még ki. Markbreit Gyula azonban, aki szintén sok indítványt hozott létre már, alászolgáját mondott. Busán ül a szélen az ősz Podmaniczky Frici. Már nem messzire van az idő, hogy egy sorban elfér az egész pártja. Gúnyos nevetés hallatszik balfelől: grófi Tisza István lépett be. Körülbelül abban a percben jött, amikor Justh Gyula fölment az elnöki emelvényre. Sok szemünk legyen, hogy mindent egyszerre lássunk. Justh Gyulát éljenzik s e közben hallatszik: „Abcug! Ki velük! Császári bérencek! Gazemberek! Szocialisták lázítói!“* Persze a kiáltások azt jelentik, hogy most jöttek be a lemondott ügyvezetők is. Kristóffy belügyminiszter hirtelenében hajba kap egy baloldali csoporttal. De ez semmi, csak szóváltás. Nagyobb dolgokhoz szokott ez a publikum, semhogy érdekelné hogy miért gesztikulál Kristóffy. Egykedvűen gömbölyög a helyére Györgyi Endre és folyton mosolyog Vörös László. (Ők már rendben vannak, ha menni kell.) Mint egy mártír, úgy ül a helyén Lukács György. A szélső helyén báró Fejérváry Géza fekete gorokkban ül, a kezében féltékenyen szorongat egy írást. Mint egy nagy macska, úgy tekintget Fejérváry folytonosan fölfelé Justh Gyulához, nehogy elszalaszsza a pillanatot, amikor fel kell állania. Óriási halom írás van Justh Gyula előtt, az egész nyár folyama alatt összegyűlt kérvények és feliratok sokasága. De legelőször azt a királyi kéziratot kell felolvasni, melylyel a mai ülés összehivatott.. Ezt már junius 21-én felbontották volt. Hammersberg László nagy gyakorlottsággal olvassa. Folytonosan pisszegés hallatszik a szélsőbalodalon. Ez arra való, hogy ok nélkül ne tegyenek megjegyzéseket. S ahogy ennek vége volt, csakugyan felállott báró Fejérváry Géza jelenteni, hogy lemondott és a lemondását elfogadták. — Hangosabban! — türelmetlenkednek balfelől. Fejérváry hangosan, élesen beszél, de azt kéri, hogy írásból olvashassa fel, amit ki akar jelenteni. — Tessék! Halljuk! Jelenti rendben a dolgokat. A király az ő lemondását elfogadta. — Jól tette. A király kívánja, hogy egyezkedjenek. — Majd meglátjuk! — De erre bizonyos időre van szükség, tehát bátorkodom . . . Nagy derültség keletkezik, mert már látják, hogy báró Fejérváry megint királyi levelet nyújt át. — Sokat levelezik az öreg . . . Csakugyan királyi levelet visz a terembiztos az elnökhöz. Justh félreteszi az aktacsomókat (ezekre már nem kerül sor) felvágja a levelet, átnyújtja és Hammersberg megint olvas: — Királyi üdvözletünket! — Köszönjük! Köszönjük! — hallatszik a szokásos tréfa. A többit az olvasó is tudhatná már könyv. 3