Pesti Hírlap, 1905. szeptember (27. évfolyam, 257-271. szám)

1905-09-16 / 257. szám

1905. szeptember 16., szombat. PESTI HÍRLAP törten, agyonnyomoritva. Az ének, ami kisérte, kényszeredett, fáradt hangú ... A hang nyo­mán aztán előtolult előbb a Podmaniczky­ utca felől, aztán a Váci-körut mind a két oldaláról a sok ezernyi proletárság, rengeteg, érdekes, szegény és gondtalan tömege. Piros cédula a ka­lapok mellett, piros kokárda, piros nyakkendő, piros karszalag, piros papírrózsa a bicikliken. Az énekes felvonulás kezdődött itt fél nyolc óra­­kor és folytatódott talán fél tízig. Voltak har­­mincezeren, ötvenezeren, nyolcvanezeren, vagy százezerén. Kinek annyi volt, amennyinek lát­ta. Minket a felvonulásban a tömeg qualitása érdekelt. Szakadozott sarokban mentek , nagyon sok volt közötte a gyermekifjú. Legtöbbnek az arcán nyomot hagyott a múlt éjjeli virrasztás és az a körülmény, hogy nem az antialkoholista egyesületben voltak. Sűrűn tarkították a me­netet nők, leginkább leányok. Voltak megter­mett nők, akik divatosan igyekeztek emelni a szoknyát és az arcuk színe karminpirosságba játszott. De egészen gyermekleányok is voltak, tíz-tizenkét évesek, de nyolc évesek is. A legé­nyek fején a hátracsúszó kalap izzadtan le- , csapró hajra feküdt. A bizonytalan lépések ele­ve megnyugtatták a szemlélőt, hogy támadás eb­ből a felvonulásból nem lesz, elég ha a tömeg helyben tud állani, amíg a küldöttség a kér­vényt viszi a képviselőház elnökéhez és a vá­laszt hozza onnan vissza . . . Egyáltalán a tömeg nem volt harcias hangulatban. Csak énekelgetett csöndesen. Át­mehetett soraik között a gyémántos úrinő, a­­ pöffeszkedő mágnás, ép úgy mint a lámpányeres demagóg, nagy urak kitartottja és a munkátlan here. A képviselők mégis legtöbben a Dunapart felöl érkeztek kocsin. Beszélték volt például, hogy Bartha Miklós, aki szamár­beszédnek mondotta az általános titkos választói jog kö­vetelését, csak léghajón jöhetne biztonságban. Ám neki sem volt szüksége kombinált járműre. Az öreg Madarász Józsefet meg is éljenezték, s Vázsonyi Vilmos előtt levették a kalapjukat. A­­ rendőrökre, akiket az éjszaka megvertek, most bizalommal tekintgettek. Mert minél nagyobb a mámor, annál erősebb a katzenjammer. E reg­gelen már a legkisebb is tudta, hogy nincs az a kormány, mely őket egy nap alatt úrrá te­hesse. És hogy népies mondást használjunk, a levest nem eszik olyan forrón, mint ahogy tá­lalják. Különösen, ha légy is van a levesben. Már másképen is festett ma reggelre az általá­nos titkos választói jog, mint a múlt héten, amikor az apostol Kristóffy Józsefnek hatalmá­ban állott, hogy valóságos belső titkos tanácsos-­­­nak neveztesse ki Thuróczy Vilmost. Akkor még­­ általános valaság­os belső titkos választói jogról szemei szinte lángoltak a percben, mint két ne­mes, fekete gyémánt. •­ Az a szerencsétlen teremtés, ki nekem ezt a szomorú levelet írta, előkelő, családból való, vagyontalan, erdélyi leány . . . Engem nem­ ismer, de tud­ja, hogy én vagyok a testvé­red és tudja, hogy a báró úr megkérte a keze­det és meg is kapta. Ezért ír. Arra kér, hogy védjelek meg, ha még nem késő, egy haszonta­lan . . . egy becstelen embertől . . . — Miksa! — kiáltott rá ingerülten a leány. — Igen, egy becstelen embertől, — ismé­telte undorodó megvetéssel a férfi, — aki nem érdemli meg a tisztességes emberek kíméletét. A báró úrral tegnap nem beszélhettem egészen nyíltan, mert elvégre hozzá és múltjához nincs sem­mi közöm. Hozzád azonban van közöm, mert a testvérem vagy. — A vőlegényemről, ilyen hangon . . . — Hallgass! Most én beszélek. Meg kell neked mondanom s ha még oly szégyenletes is, hogy fiatal leánynyal ilyesmiről kell beszélnem, hogy ez a te gyönyörű vőlegényed voltaképen nem azért becstelen ember, mert elcsábított egy fiatal leányt, hanem azért, mert még a gyermeket is megtagadta, aki az övé. Nem akar róla tudni. Nem ismeri el. Megszökött tőle — Valóban? ■— Nevetsz rajta? — kérdezte fölhábo­rodva a férfi. — Természetesen! —Az ördögbe . . . Szerén, ez sok! — Igen, ez sok! Több az elégnél, bátyi­­kám, elhiheted! Csak nem tartasz oly imádan­­dóan együgyünek, hogy mindent elhigyjek, amit egy ilyen . . . teremtés összehazudik? — Ez nem hazugság! lehetett beszélni. De ma már elment a szekér, amelynek saroglyája mögött bécsi tököt akartak sütni. A képviselőháznál az a meglepetés ért bennünket, hogy az egész nagy tér üres volt. A rendőrök vaspálcikákból kordont csináltak s az egész rengeteg tömeget visszaszorították a Szabadság-térre és a környékbeli utcákra. A t. Ház főbejáratának széles lépcsőin újságírók és fotográfusok állottak őrt. Megörökítették a gya­log jövő báró Bánffy Dezsőt, a túlsó oldalon Kossuth Ferencet és Apponyi Albertet, gróf Zichy Jenőt, de Kristóffy Józsefet is, amint a miniszteri kapu lépcsőjénél leszállott egy gum­­mirádlisról és Makkai Zsigát, az első népkép­viselőt, Acshim Mihályt nőtársaságban és szá­mos miniszter-aspiránst a koalíción belül és kívül. Szürke lovas konflison érkezett Polonyi Géza, a kormány elleni vádindítvány szerzője, de az indítvány nélkül. (Tehát ez se lesz ma.) Nem csak­ a sejtelmünk. Amikor nagy szenzációk voltak a t. Házban, akkor az utcák üresek voltak. Most, hogy az utcák zsúfoltak, nem lesz szenzáció a képviselőházban. Mivel­hogy nekünk az már igazán nem szenzáció, hogyha egy kormány bemegy, lemond és el­megy. A folyosókon a leghíresebb politikusok is azzal töltötték az időt, hogy az ablakokból a tömegeket nézték. De itt nagyon érdekelte őket egy feldíszített dunai hajó, mely a vizen úsz­kált a parlament előtt. Nemzeti lobogók ra­gyogtak azon és a hajón levő ezer ember a haza­fiakat éltette. Ezen a hajón Szemere Miklós hoz­ta a köbölkuti s más esztergommegyei választó­kat. És ők Szemere Miklóst oly lelkesedéssel él­jenezték, hogy barátai irigykedve szólottak: — Még megérjük, hogy itt a Duna vizén Szemere Miklóst kikiáltják kormányzónak. Időközben a vezérek tanácskoztak, hogy mi történjék a mai ülésen s alig vették észre,­­hogy ez alatt szép simán megtörtént az elnök­höz ment küldöttségek fogadása, ezek megkap­ták a biztató választ is és el is mentek. Elmentek, hogy lent a fáradtan álló tö­megnek tudtul adják, hogy most itt hiába vára­koznak. Mert hát nem is igazi munkás mozga­lom az, amikor a tőkések, gyárosok egy abszolu­tisztikus kormány barátai szívesen biztatják az elégedetlen munkásokat, hogy csak menjenek tüntetni. Egyetlen szemben sem látszott megha­tottság. De egyetlen ablak sem tört be. A „szervezet“ azonban némán is, csaló­dottan is, megcsalottan is, kudarcban is és ha­lálos fáradtságban is „szervezet“ marad. És — S ha nem is hazugság, — vágott sza­vába dacosan a leány, — ha csakugyan úgy történt minden, ahogy az a . . . teremtés írja, ok ez arra, hogy visszautasítsak egy kérőt, aki nekem és családunknak pozíciót biztosít a tár­saságban? Nem, kedves barátom, ez túlságos gyerekség lenne, ennyire nem vagyok szent. Oly férjet, amilyenre vágyom, sohasem, kapnék, ha elég érzelmes liba volnék fennakadni egy ilyen csekélységen, ami az ő társaságukban mindennapos dolog és egyáltalában nem jelent semmit.Ugyan nézz körül kissé a világban . . . drága professzor úr! A fiatal­ember rámeresztette szemeit és úgy érezte, hogy lelke legfenekéről egész a tor­káig fölémelyeg valami ijesztő undor. Szinte el­kábult tőle. Kiáltani akart valamit, csúnyát, hogy könnyítsen magán, de csak darabokra tépte a kezében tartott levelet és a foszlányokat egész erejével a leány arcába vágta. Azzal ki­ment és becsapta maga után az ajtót. A gyáros még hallotta a súlyos ajtócsa­pást, midőn a terembe lépett. — Was war das? Mit lármázott itt ez a fráter? Minek becsapta az ajtót ez a dumer­án? — Semmi, apuskám, semmi! — csillapí­totta le felfortyanni készülő apját a leány s­zél­vállról, mosolyogva, azzal a cinikus gúnynyal, mely hólyagot képes húzni a becsületes érzésű ember bőrén, még hozzátette: Miksa inkább ko­médiásnak való, édes papa, mint professzor­nak; ha láttad volna, mily észbontó tökélylyel játszotta el nekem az imént a Kaméliás hölgy negyedik felvonásának végét, bizonyára te is épen oly elragadtatással tapsoltál volna neki, mint én, Abonyi Árpád, eképen mégis imponáló volt a felvonulásban és eloszlásban a fegyelem ereje ... * A képviseőház üléstermében délelőtt tíz órára szépen megteltek a karzatok. Nem volt olyan zsúfoltság, mint június 21-én, mert már, előre kihirdették, hogy csak hatszáz jegyet ad­nak ki és így megnyugodhatott mindenki, aki­nek a kétezredik jegy jutott. A nevezetes szép asszonyok jelentékeny része a mai ülésről el­maradt s a páholyok inkább koalíciós családias színezetűek voltak. Hozzánk idegen vendégek érkeztek, még eredeti angol írónőt is kaptunk­ Londonból. Legkorábban a szélsőbalodalbeliek gyűl­tek össze a helyükön. De nem vették észre, hogy egynegyed tizenegy órakor bejött Apponyi Al­bert és leült a helyére. Sorra léptek be, aztán a pártvezérek, gróf Andrásy Gyula Darányi Ig­­náccal, külön Rakovszky István, külön grófi Zichy Aladár. Most Kossuth Ferenc jön (Éljen). Báró Bánffy Dezső jön (Éljen). Egy a kániku­lában külön vált volt szabadelvű csoport között helyet foglal Nagy Ferenc. (Nyugtalanság Fálk Miksa körül, aki véletlenül ott maradt.) Kezde­nek gyülekezni a szabadelvű pártiak. Frissen lép a nadrágkirály, a legújabb báró, a legele­gánsabb Gromon Dezső. Ki látta az öreg báró Dániel Ernőt? Itt van. Sándor Pál, a sűrű in­­dítványos, se lépett még ki. Markb­reit Gyula azonban, aki szintén sok indítványt hozott lét­re már, alászolgáját mondott. Busán ül a szélen az ősz Podmaniczky Frici. Már nem messzire van az idő, hogy egy sorban elfér az egész párt­ja. Gúnyos nevetés hallatszik balfelől: grófi Tisza István lépett be. Körülbelül abban a perc­ben jött, amikor Justh Gyula fölment az elnöki emelvényre. Sok szemünk legyen, hogy min­dent egyszerre lássunk. Justh Gyulát él­jenzik s e közben hallatszik: „Abcug! Ki velük! Császá­ri bérencek! Gazemberek! Szocialisták lázítói!“* Persze a kiáltások azt jelentik, hogy most jöttek be a lemondott ügyvezetők is. Kristóffy belügy­miniszter hirtelenében hajba kap egy baloldali csoporttal. De ez semmi, csak szóváltás. Na­gyobb dolgokhoz szokott ez a publikum, sem­hogy érdekelné hogy miért gesztikulál Kristóffy. Egykedvűen gömbölyög a helyére Györgyi Endre és folyton mosolyog Vörös László. (Ők már rendben vannak, ha menni kell.) Mint egy mártír, úgy ül a helyén Lukács György. A szélső helyén báró Fejérváry Géza fekete gorokkban­ ül, a kezében fé­ltékenyen szoron­gat egy írást. Mint egy nagy macska, úgy te­­kintget Fejérváry folytonosan fölfelé Justh Gyulához, nehogy elszalaszsza a pillanatot, amikor fel kell állania. Óriási halom írás van Justh Gyula előtt, az egész nyár folyama alatt összegyűlt kérvények és feliratok sokasága. De legelőször azt a királyi kéziratot kell felolvasni, melylyel a mai ülés összehivatott.. Ezt már junius 21-én felbontották volt. Ham­mersberg László nagy gyakorlottsággal ol­vassa. Folytonosan pisszegés hallatszik a szél­­sőbalodalon. Ez arra való, hogy ok nélkül ne tegyenek megjegyzéseket. S ahogy ennek vége volt, csakugyan fel­állott báró Fejérváry Géza jelenteni, hogy le­mondott és a lemondását elfogadták. — Hangosabban! — türelmetlenkednek balfelől. Fejérváry hangosan, élesen beszél, de azt kéri, hogy írásból olvashassa fel, amit ki akar jelenteni. — Tessék! Halljuk! Jelenti rendben a dolgokat. A király az ő lemondását elfogadta. — Jól tette. A király kívánja, hogy egyezkedjenek. — Majd meglátjuk! — De erre bizonyos időre van szükség, tehát bátorkodom . . . Nagy derültség keletkezik, mert már lát­ják, hogy báró Fejérváry megint királyi leve­let nyújt át. — Sokat levelezik az öreg . . . Csakugyan királyi levelet visz a terembiz­tos az elnökhöz. Justh félreteszi az aktacsomó­kat (ezekre már nem kerül sor) felvágja a le­velet, átnyújtja és Hammersberg megint ol­vas: — Királyi üdvözletünket! — Köszönjük! Köszönjük! — hallatszik a szokásos tréfa. A többit az olvasó is tudhatná már könyv. 3

Next