Pesti Hírlap, 1908. november (30. évfolyam, 262-286. szám)

1908-11-03 / 263. szám

8 PESTI HÍRLAP 1908. november 3., kedd. Ságokat . . . Ő csak akkor érzi jól magát, ha a rézkapcsos főkönyvei fölött gubbaszthat, és még álmában se jut eszébe azzal törődni, hogy a felesége közben a legveszedelmesebb udvarlókkal flirtöl... Ezt mondta s mind a hárman nevettünk: Kegyed szívből és kissé kacéran, én némikép zavart arccal, a kedves ura pedig azzal az ismert savanyúsággal, mely a férjeket háromezer év óta jellemzi. Ezután beszéltünk még egy-két közömbös és felületes szót, együtt mentünk hármasban a Nagykorona utcáig s ott elváltunk egymástól, azzal az Ígérettel, hogy én legközelebb a Kegyetek házában is tisztelkedni fogok . . . Édes, nagyságos asszonyom, engedje meg nekem, hogy a megígért tisztelgés helyett, ime, egy levéllel állítsak be Kegyedhez, egy levéllel, mely talán nem lesz oly udvarias, mint amilyet tőlem teljes joggal elvárhatna . . . A megjegyzésre, melyet tegnap a József-tér sarkán tett, itt, az Íróasztalomnál akarok válaszolni Kegyednek. Mégpedig röviden, de határozottan, csak annyit, hogy: én a szegény ura iránt, aki oly szenvedélylyel gubbaszt a rézkapcsos főkönyvei fölött, mélységes részvétet éreztem . . . Nézze, édes, nagyságos asszonyom, mondok Kegyednek valamit: én gyűlölöm azokat a bájos és elegáns teremtéseket, akiknek a férjei kopott felöltőt és gyanúsan foltos, fekete kalapokat viselnek. Mégpedig azért gyűlölöm őket, mert szent meggyőződésem, hogy ezek nemcsak hiú és kacér teremtések — hez végre is joguk van — hanem rossz, szívtelen és vérszomjas kis fenevadak is. Az asszony, aki maga két-háromszáz forintos toiletteekben jár, míg az ura züllött nyakkendővel botorkál mellette az utca aszfaltján, körülbelül azt arettenetes hatást teszi rám, mint a ragadozó, amely a gyöngébb állat vérét kegyetlenül és mohó élvezettel szívja mindaddig, amíg az a szerencsétlen el nem pusztul . . . Valamikor azt, írtam egy szép asszony emlékkönyvébe: mutasd meg nekem az uradat és én megmondom, hogy ki vagy! Most oda bővítem ki az axiómámat, hogy az az asszony, akinek az ura kopott, de az udvarlója elegáns, az én szememben akkor is bukott no,ha sohase is tudná rászánni magát arra, hogy szerelmi légyottokra siessen .. Az a felöltő, amit a Kegyed férje tegnap viselt, testvérek közt is alig érne meg öt forintot. De ez még nem lenne olyan nagy baj, mint hogy a felöltő öt gombja közül kettő — a középső kettő — hiányzott. Ezzel szemben Kegyed, édes, nagyságos aszonyom, szép és elegáns volt, mint egy francia marquisné s azt hiszem, nem tévedek, mikor azt gondolom, hogy a kalapja — fenomenálisan szép kalap volt — legalább is belekerült anynyiba, mint egy sárberényi földszintes ház. Lássa, ez az oka annak, hogy én ezt a hoszszú és kellemetlen levelet megírtam. Én a Kegyerek úri házába, bár tegnap este határozottan megígértem, sohase fogok elmenni. Még pedig nem megyek el azért, mert ez a látogatás nem szerezne örömet nekem. Irtózom a vérszopóktól, még akkor is irtózom, ha ilyen bájosak és szeretetreméltók, mint Kegyed, világszép, nagyságos asszonyom . . . IRODALOM. * (Szász Károly költeményei.) Az irodalmi Szász-család egyik legtehetségesebb és legrokonszenvesebb tagja, legifjabb Szász Károly, egy kötetet szándékozik kiadni szép költeményeiből, melyeknek sorozatába egy pár műfordítását is fölveszi. A kötet karácsonyra jelenik meg s a szerző előfizetést hirdet reá; az előfizetés vagy megrendelés december 10-éig küldendő a szerző cipóéra (Budapest, IV. Gróf Károlyi utca 12). Lakóhelyváltoztatás esetén arra kérjük tisztelt előfizetőinket, hogy új címüket idejekorán közöljék velünk. Minden erre vonatkozó bejelentéshez szüksége van a kiadóhivatalnak egy cinlszalagra, esetleg a régi lakhely megjelölésére. Színház és zene. Beszélgetés Beck Vilmossal. (Alkalmi tudósítónktól.) Párizs, okt. 20. Abból az alkalomból, hogy a budapesti m. kir. operaházat a kultuszminiszter bérbe óhajtja adni s erre nézve Beck Vilmos tett ajánlatot, aki ez idő szerint tudvalevőleg még a párizsi nagyoperánál működik, fölkerestem a művészt. Mi sem természetesebb, hogy az, ha ez a kiváló szakértelmű egyéniség, aki még e mellett most már európaszerte elismert művész, kezébe venné a budapesti opera vezetését, az kétségtelenül nagy nyereség volna operaházunkra nézve. Beck Vilmos tizennyolc évvel ezelőtt mint szegény diák került Párizsba és kitűnő kualifikációjánál fogva idegen, külföldi létére a párizsi konzervatórium tandíjmentes növendéke lett, majd kitüntetéssel végezte ottan tanulmányait. Azután haza került a budapesti operához, s ott tizenöt év alatt mintegy száz szerepet énekelt, míg végre becsvágya a párizsi operába hajtotta, ahol mint idegen és magyar a legelsők sorában van ez idő szerint. A sors szeszélye az utóbbi időben nagy vagyonhoz is juttatta, úgy, hogy az egykori szegény zenésznövendék ma nemcsak mint művész, de mint vagyonos ember is joggal pályázhat a m. kir. operaház bérletére. To jabban gyakori eset, hogy művészek veszik bérbe a műintézetet, ahol addig csak mint tagok működtek. Amint a műhelyekben legényekből lesznek a mesterek, a színházak vezetése sem bízható avatottabb kézre. A párizsi opera egyik igazgatója, Broussau, mintegy húsz évig volt Lyonban énekes, mikor átvette előbb a lyoni, most pedig a párizsi opera vezetését Messager-vel. Albert Corré, aki évek során át volt színész, az Opera-Comique-ot vezeti nagy sikerrel, Antoine színész az Odéont, Dippel András, a bécsi opera énekese, a newyorki Métropolitain-house igazgatója lett stb. Ha ezekhez sorakoztathatnék Beck Vilmost, ő mindenesetre operánk föllendítésén fáradozna, mert Beck nemcsak a metier-jét érti alaposan, de zenei ésirodalmi tekintetben is képzett ember. Ma kerestem fel a művészt párizsi lakásán, a me du Racher 4. számú házában. Beck Vilmos igen szívesen fogadott, de a szóban forgó vállalkozásra nézve határozott válaszra nem volt leírható, amit annak tulajdonítok, hogy az még korántsem mondható befejezettnek. — Mi igaz a lapok híreiből, — volt az első kérdésem — hogy ön bérbe akarná vedni a pesti operaházat? — A lapokból csak úgy vagyok értesülve, mint ön, —- felelt Beck kitérően. — Elhagyná művész úr eddigi carrierejét? Vagy inkább megmaradna énekesnek ? — Hívnak Amerikába is . . . Elvégre munkakedvem nagyobb most, mint valaha. — Mégis, a lapok hírei talán nem alaptalanok. Nem volna kedve haza menni?— kérdeztem kerülő utón. — Anyagi ügyeim lebonyolítása arra késztet, hogy haza menjek. Szükséges volna, hogy önmagam vegyem kezelésbe az örökség után reám szállt vagyont. — Említette, hogy munkakedve most nagyobb, mint valaha. Ez esetben mégis lehetetlen, hogy kielégítené az, hogy tisztán a száraz anyagi ügyletekkel kötné le magát . . . — Ha ama „száraz elfoglaltságot", mint ön mondja, művészi elfoglaltsággal válthatnám fel, mindenesetre boldog volnék. Egész életemben becsületes és komoly ambíció vezetett. .— Milyenek a jövő művészi tervei? — Mióta külföldön tartózkodom, forr a fejem a sok művészi ideától, melyeknek megvalósitása életem legszebb momentuma volna. Tegnap érkeztem haza Brüsszelből, hol a Théátre de la Monnaie meghívására Telramundot énekeltem Lohengrinben és ahol egyúttal sok uj és értékes adminisztratív dolgokat láttam. Mindenütt lehet tapasztalni uj irányokat. — Ön adminisztratív tapasztalatokat említett, művész úr. Gondolja, hogy azokat jövőben gyakorlatilag is értékesítheti? Hallgatás. Hosszabb pauza után: — Talán . . .! — A budapesti opera személyzetéről mi a véleménye ? — Szeretem őket. Szivem a tizenöt év alatt összeforrt velük. Együtt törődtünk, együtt lelkesedtünk. — Ön az imént említette, hogy az eddigi administratív tapasztalatokat talán, értékesítheti a jövőben. Milyen tekintetben ? — A művész ismét kitérőleg válaszolt. — Kizárólag művészi tekintetben. — Melyek a közvetlen tervei? — Villefranck igazgatóhoz megyek két estére Nizzába. Átveszem az Istenek alkonyában nekem szánt Gunther szerepét s bizonyára nemsokára ismét Pesten leszek .... családi ügyeim rendezése céljából! Ezzel beszélgetésünk véget ért. Annyi bizonyos, hogy Beck Vilmosban többek közt az a jó színigazgatói tulajdonság is van, hogy tud hallgatni, és terveiről idő előtt nem árul el semmit. * (Sarah Bernhardt vendégjátéka.) A Magyar színházban most két estén át Sarah Bernhardt, a hírneves francia művésznő és társulata vendégszerepel. Hétfőn este a Sasfiók, Elmond Rostand drámája, került szinre. Sarah Bernhardt a L’ Aiglon címszerepét, a reichstadti herceget, játszotta. . . . óriási hazugság volna azt állítani, hogy az isteni Sarahnak tüneményes sikere volt és hogy egyáltalán műélvezet ezt az alakítását végignézni. Az isteni Sarah 1869-ben aratta első nagy sikerét és most, negyven évvel azután, a legmerészebb költői fantázia kell ahhoz, hogy egy húsz éves gyermekifjú szerepét játszsza és ez a tiszteletre méltó hatvan éven felüli matróna. A hajdan oly nagyszerű drámai színésznő mozdulatai öregasszonyosak lettek, hangja pedig a szelídebb regiszterben olyan, mint a zsoltáréneklés, a szenvedély kitöréseinél pedig minden erő nélküli rikácsolás. Ha olyan időt élünk most, amikor az igazat is szabad kimondani, minden kertelés nélkül kijelenthetjük, hogy a mi raffinált hangszereléshez szokott zenei hallásunkat mélyen sérti az odóntípláda játéka. Jó tanácscsal is szolgálhatunk az isteni Sarahnak. Fordíttassa le franciára aNagymamát és tanulja be ennek a címszerepét. Ezzel még számottevő sikerei lehetnek. De a reichstadti herceget játszani! Jó isten, mekkora rövidlátás kell ahhoz, hogy ebből az alakításból művészetet, sőt magasabb művészetet lehessen kihámozni! Hol maradt ennek a gyermekifjúnak őszinte naivitása, szalmalángként fel-fellángoló lelkesedése, beteg idegzetének szubtilisan finom érzékenysége, ingerült kitörései és utána apatikus álmodozásai. A fiatalságot nem lehet rokkant mozdulatokkal és hatvan éves kedélylyel imitálni. És mindenek fölött nem szabad ebből a szerepből női nadrágszerepet csinálni. A történelmi színművek és az operettek között elsősorban az a különbség, hogy a történelmi drámák hatását csakis a komoly légkör, a régi időkkel való eszmetársulás és mélységes illúzió biztosítja. Az operetteben szabad a bolondság. Ott az a groteszk helyzet is jogosult, hogy egy hatvan éves bácsi alakít egy 16 éves leánykát és egy hetven éves öreg mama egy húsz éves huszárhadnagyot. De Edmond Rostand a Sasfiókban nem operettet irt, hanem komoly drámát. Éspedig, eltekintve néhány hisztérikus lázrohamtól, egészen élvezetes korképet idézett elénk, olyan művészi dolgot alkotott, melyben igazság is van. Sarah Bernhardt és francia társulata elsősorban az igazság illúzióitól fosztott meg bennünket. Pedig ez a komoly színjáték célja. A fababákat a bábszínházban keressük, nem a kőszínházban. A hétfői vendégjátéknak mégis egy nagy sikert köszönhetünk, tapsolunk a Magyar színház világot sem járt, híresnek se mondott, de becsületes törekvésű gárdájának. Az isteni Sarah társulata sokat tanulhatott volna az ő Sasfiókjuk előadásából. És az ő nézőterük mégis kongott, itt pedig megteltek a páholyok új és nagy kalapokkal. Ah, mert ami francia, az mégis csak más (k. k. I.)