Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 13-26. szám)
1909-01-31 / 26. szám
1909. január 31., vasárnap. PESTI HÍRLAP Színház és zene. II. Rákóczi Ferenc. A Rákóczi-trilógia első része. Dalmű három felvonásban, egy előjátékkal. Irta: Zichy Géza. Először színre került a m. kir. operaházban, 1909. január 30-ikán.) Zichy Géza Rákóczi-trilógiát irt. Három részre tagolt zenés színműben örökítette meg a fejedelem dicső emlékét. Művészi és hazafias munkát végzett ezzel. Művészit, mert magas nívója és hosszabb színpadi életre méltó dalművekkel gazdagította zeneirodalmunkat. Hazafiast, mert nem ködös lovagmondákat, idegen nemzetek dicsőségét hirdető fagyos históriai eseményeket vitt a színpadra, hanem a mongyar szabadságtörekvések ideális személyesítését, Rákóczit, annak küzdelmeit és diadalait, majd keserű száműzetésben történt szomorú kimúlását. A poéta varázsvesszőjével föléleszti a kurucvilágot, föltámasztja a legdicsőbb szabadságharc már-már tünedező emlékeit, a múlt dicsőségét hirdeti a jelen okulására . . . Hej, Rákóczi, Bercsényi! Ismét föléled a régi dal és bűvös varázsát érezzük mindanynyian. Rákóczi, kinek neve, mint a Kossuthé, imát fakaszt ajkainkon, föltámadt hamvaiból; föléled a régi kurucvilág is, ismét harcra készülünk a labancok ellen. És ez a harc meg nem szűnik soha. A szatmári, meg a többi béke és egyezség megdőlt, csak az erősebb joga dönt immár. Rákóczi és Kossuth, a magyar szabadság e két apostola, vezéreljen bennünket sorsunk intézésében. Rákóczi és Kossuth! Minden szabadságtörekvésünk, minden küzdelmünk, diadalunk és kudarcunk emléke e két dicső névhez fűződik. Csakhogy Kossuth emléke még nagyon is közel esik hozzánk; hat évtized még nem az a történelmi távolság, mely az elfogulatlan objektív elbírálás alapföltétele. (A jelenlegi hétköznapi politika forgatagába is belekerült a név varázsa, pártszenvedély és kalandor számítás martalékává lett.) De Rákóczitól immár három évszázad választ el; emléke tisztán ragyog fölöttünk, mint a Sirius csillaga. A legnagyobb magyar ő eszményi személyesítője a magyar szabadságnak és függetlenségnek, úgy, mint Mátyás király kutforrása az igazságnak. És valamint a német hisz Barbarossa fölébredésében, a képen a magyar nép is reméli, hogy föltámad még valamikor Rákóczi is és vitéz kuruc hadával majd kivívja a magyar szabadságot . . . Rákóczi és vitéz hada szombaton este is diadalt aratott; igaz, hogy ezúttal csak nótával, festett vászonerdőkben a színpadon, meleg és küzdelmes színházi csata árán. De a magyar zeneirodalom diadalait is megszerezték mai győzelmükkel; egy magyar dalmű és egy magyar szerző sikerét vívták ki operaházunk színpadán. Ismét egyet értett ma este a közönség a szerzővel és a közreműködőkkel; nemzeti érzésben, hazafias lelkesedésben dobbantak össze a szívek, a páholyok és a földszint, az erkély és a karzat közönsége jóakaró plebiscitumban egyesült. A trilógiának ma bemutatott első része méltó ikertestvére a második résznek, a négy évvel ezelőtt előadott Nemonak. * * * Ez az első rész Rákóczi gyermekkorából mutat be egy nevezetes epizódot: az előjátékban a tizenkét esztendős Rákóczi részt vesz a munkácsi vár megvédésében, a tűzkeresztelőben jól megállja helyét a bástyán, sőt maga is elsüt egy ágyút. Ez az előjáték (úgy, mint a Nemo előjátéka is) magában véve külön dalmű; a többi három felvonáshoz olyan viszonyban van, mint pl Wallenstein slager a tulajdonképeni tragédiához. A három felvonásban szerző az ifjú Rákóczi küzdelmeit tárgyalja, szerelmét a belzi palatinával (kire hasztalan féltékenykedik Rákóczi neje, Hessen! Amália) és végül tiszabecsi fényes győzelmét ünneplő diadalmi himnuszszal zárul. Szindus, tarka történelmi korkép ez, a nagy idők szereplőinek hűséges jellemzésével. A fejedelem méltóságteljes alakja mit sem veszít nimbuszából, hogy a szép Sieniavska után ered, vagy hogy osztrák őrmester álruhájában menekül az áruló Longueval és az elfogatására kiküldött osztrák tisztek elöl, kik Rákóczi helyett Bercsényi szolgáját, Bencét, fogják el. A kobhurnuson járó históriai események tragikus komolyságát hatásosan enyhíti néhány derült epizód — például a podolini zsidó kocsmáros komikus mauslitása, aki még túltesz a Salome zsidóinak énekzsargonján is. Ez a zsidó kantinus egyébiránt történelmi személy: a fejedelem emlékirataiban is fölemlíti, azt írván róla, hogy „csak a podolini zsidó kocsmnáros ismert föl engem“, stb. — Az áruló Longueval szintén létezett; ő vitte rá a fejedelmet, hogy levélben kérjen segítséget XIV. Lajostól és ezt a levelet azután átadta a bécsi kancelláriának. Hogy tényleg szerelmes volt-e ő is a palatinába, azt már nem tudjuk; mindenesetre a szerző ebből érdekes konfliktust támaszt és fokozza azt még a trilógia harmadik (még eddig elő nem adott) részében, a Rodostóban, mikor is Longueval megöli a palatinát. Az ármányos Longuevalnak ellentéte a derék Nigrelli táborszernagy, aki parancsot kap Rákóczi elfogatására, de inkább elvonul és figyelmezteti a veszélyre a fejedelmet, mintsem hogy tőrbe csalja azt, kinek vendége volt és akit megszeretett, stb. Egységes drámai cselekvény nincs a műben, inkább történelmi korkép az, a fejedelem biográfiájának néhány dramatizált és megzenésített fejezete. De ha nincs is az egyes jelenetek közt szoros okozati összefüggés, ezért mégis kárpótol az események ügyes egymáshoz fűzése; az összekötő kapocs egyrészt az ármányos Longueval cselvetése, másrészt a palatinának Rákóczi megmentésére irányuló törekvése. Ez a pro és kontra viaskodás a cselekvény alapja, gerince; a két ellentétes törekvés és erőmérkőzés körül csoportosulnak a tarka, változatos epizódok. Ezeknek az epizódoknak beállításában, az egyes jelenetek egymáshoz fűzésében a szerző beigazolja, hogy színpadi technikája egyre izmosodik (még azt a luxust is megengedi magának, hogy pl a második felvonást finálé nélkül, a felsült kapitány motyogásával végzi!) Az előjátékot igen hatásosan azzal fejezi be, hogy Zrinyi Ilona gyermekeinek megmentése érdekében föladja Munkács várát és meghatóan búcsúzik híveitől; az első felvonás hatásos befejezése, mikor Rákóczi harcra szólítja híveit és azok lelkesedéssel hűséget esküsznek vezérüknek; végül a harmadik, mint föntebb említettük, a tiszabecsi győzelmet ünneplő diadalmi énekkel zárul. Megannyi hatásos befejezés, határköve vagy zárópontja az illető felvonásban lezajlott történeti eseményeknek. 4c * Zichy Gézának, a költőnek, méltó szerzőtársa Zichy Géza, a zeneszerző. Ez a főur, akinél elfeledjük, hogy grófnak született és v. b. t. t. méltóságot is szerzett, mert csak a szellemi arisztokratát bámuljuk benne, — a szónak, dalnak egyaránt mestere. Klinger, Stuck vésővel és ecsettel alkot; Zichy Géza versben és kottában, sorokban és ütemekben. A bayreuthi nagymester példáját követi: költői alkotásait maga öltözteti zenei köntösbe. Tháliának és Euterpének, Melpomenenek és Polyhymniának áldoz egyidejűleg. És Zichy, a költő, valamint Zichy, a zeneszerző, egyaránt magyar, hazafias és nemzeti. Minden alkotását a piros-fehér-zöld lobogó diszíti, lángoló, igaz hazaszeretet diktálja. A magyar nemzeti kultúrának és művészetnek kevés oly lelkes munkája akad, amilyen ő. Elébb, mint aféle modern Áron, félkézzel de egész művészi lelkűjéből meghódította a külföld zenei értelmiségét, most pedig szóban és dalban hirdeti a múlt dicsőségét. És minden szava és minden dala igaz magyar. Talán épen azért is különbözik annyira céhbeli muzsikusaink alkotásaitól . . . A Rákóczi zenéje is igaz, törül metszett, zamatos magyarságai, nemcsak külső formájában, rithmikájában, de főleg tartalmában, lényegében. Nagy és hosszú fejlődési proceszszus után jutott el Zichy idáig. Már az Alárban próbálkozott meg először a magyar dalmű stílusával, de ott még a sok fölburjánzó fantasztikus és tündéries részlet elnyomta a Drégely Ilona és Alár személyére szorítkozó magyar zenei elemet. Majd a Roland mesterben a verisztikus dalmű terrénumára rándult ki, a Gemmában pedig érdekes — bár elhibázott — kísérlettel új műfajt akart teremteni, a melodrámás színpadi költeményt. Végre a Nemoban és most a Rákócziban célhoz ért: igaz magyar operát irt. Itt alkalmazta először azt a magyar operastílust, melynek igazi megteremtője Erkel Ferenc és amelyet újabb mai gyár dalmű íróink a wagneri tanok alkalmazásával kapcsoltak össze. Zichy Géza nem követi őket ezen a téren, bár ő sem emancipálódott teljesen (talán nem is akart) a bayreuthi nagymester principiumaitól. Ő is hódol a vezérmotívumok elvének; külön jellemző motívuma van Rákóczinak (fölszáguldó, majd tört tercmenetekben leszálló harcias riadó a trombitán.’), Zrinyi Ilonának (megható, bús melódia a vonósoknál), Sieniavskának (szerelemittas, epedő dallammal), Longuevalnak (tömött trombiták kellemetlen akcentusaival), stb. Ő is aláfesti a lélektani motívumokat és gyakran helyezi a zenei akció súlypontját a zenekarba. Sőt a zenei deklamáció elvének is hódol, pláne magyaros recitativumokat is alkalmaz. De másrészt zárt formákban is dolgozik; egységes és körülhatárolt „számokra“ tagolja művének zenei részét és nagy súlyt helyez együttesekre és karokra. Az áriának és áriásának, a strófásan tagolt dalnak nagy szerep jut művében. És épen e zárt formájú zeneszámok tetszettek legjobban a mai bemutató közönségének. Mindjárt az előjátékban tetszett a pártistó Absolonnak áriája és ennek ellentéte, a hűséges Radics lelkes szózata, majd hatása volt Juliánba bájos madárdalának, melyet csillogó zenekari kísérettel (á la Nedda) látott el a szerző; mély benyomást keltett a kórus megindító imája, melybe esti harangszó vegyül, igen poétikusan; és kulminált a hatás Zrinyi Hana megható bucsuáriájánál, melynek méltó befejezője a nagyasszonyt dicsőítő nagy karének. Az első felvonásban megtapsolták az ármányos Longueval nagy monológját, úgyszintén a parasztnép kesergő panaszát, Rákóczi lendületes válaszával, de a legnagyobb hatást a sátorjelenés nagy bordala keltette, valamint Rákóczi indulatos kifakadása („várni, várni!“), melyre kivernek lelkes harci riadója felel. A második felvonásban Sieniavska és Bercsényi lendületes kettőse, valamint ellentéte, a Sieniavska és a részeges német kapitány közti pajkos jelenés aratott tetszést; fokozódott pedig a hatás Rákóczi nagy áriájánál („Oh, ősi hűség, mily igaz, csak magyar szívben terem az!“), mely e lelkes szózatban kulminál: „ami Bence, te vagy nekem, — az leszek néked, nemzetem, nem hagylak el, népem, soha! Mártírja és apostola, vezéred, atyád én vagyok, én veled élek vagy halok!“, ami mintegy jeligéje a egész műnek. Ennek ismét hatásos ellentéte Sieniawska és Longueval nagy jelenése, mely azonban nem vezet fináléhoz; ennek a felvonásnak, mint föntebb említettük, nincs fináléja, azt a felsült német kapitány bánatos motyogása fejezi be. — Végül a harmadik felvonásban nagy hatást keltett Sieniawska és Rákóczi nagy szerelmi kettőse, mely az egész partitúrának legértékesebb száma, igazán gyöngyszemé. Csaknem oly hosszú, mint Siegfried és Brünhilda első jelenése (Siegfried harmadik felvonásában), tizenhat álló percig tart és elejétől végig magyaros — amit csak azért emelünk ki külön, mert eddig hazai zeneszerzőink is az erotika tolmácsolására, általános nemzetközi, aféle érzéki volapüköt használtak kifejezőül. Ebben a hosszú és mégsem hoszszadalmas duettben különösen Rákóczi szép áriája és Sieniawska megható válasza domborodik ki, valamint a lendületes befejezés („fölébredt Szívünk tiszta, nagy szerelme“), mely a szerelmesek végleges búcsúzásának tragikumával kapja meg a hallgatót. Rákóczi nagy esküáriája, valamint a tiszabecsi győzelmet ünneplő diadalmi himnusz a hazafias műnek méltó, hatásos befejezése. * * * A magyar szerző művét igazán főúri áldozatkészséggel hozta színre a m. kir. operaház. Szindus kiállítás, nagyhatású rendezés, elsőrangú művészek ambiciózus közreműködése járult a siker egyéb tényezőihez. A korhű, szindus kiállítás Kéméndy Jenő tervei alapján készült, a rendezéssel pedig Alszeghy Kálmán ismét kiváló művészi tettet produkált. Úgy hatott ránk a mű scenikailag, mint egy darab megelevenedett világtörténelem. Az előadó művészek egytől-egyig lelkes ambícióval versenyeztek egymással a mű sikerének érdekében. A címszerepet Takátsnak szánta a szerző, de mivel a kiváló művész ez idő szerint gyöngélkedik és a Quarnero partján keres gyógyulást, ezúttal Szemere adta ________________________________