Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-02 / 79. szám
Budapest, 2012. XXXII. évfolyam, 79. (11.700.) szám. Kedd, április 2. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: régés 2 évre .... Félévre............ Negyedévre.... Egy hóra............. a..ro. Egyes szám ára 10 t Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható.Pesti Hírlap SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 73. I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A hevenyészett felségjog. Tehát a mi nagy alkotmánykérdésünk a király személyes kérdésévé, épenséggel személyes lelkiismereti kérdésévé változott át. És a király lelkiismereti aggodalma előtt némán meg kell hajolnia minden jó magyarnak. Ezt vallják a kormánypárt államférfim tekintélyei: Khuen, Tisza és valamennyien. Senki magyar hazafi abban az adott helyzetben, amelyet a királyi kézirat nyilvánvalóvá tett, nem cselekedhetett volna másképen, mint Khuen, mondja gróf Andrássy Gyula is, aki pedig az alkotmányjogi tétel nyomatékos fölállításában a hangadó szerepet vállalta. Értjük, értjük azokat a különös tekinteteket, amelyeket ők királyunk irányában kötelezőknek tartanak, a király nehéz helyzetének és aggkorának kímélését, a veszedelmes következményekmegfontolását, sőt a hála emlegetett tartozását is, mégsem értjük, csöppet sem értjük a belőlük levont következtetést. Lehet-e egyáltalán az uralkodó személyes kérdése az alkotmánynak bármely vitássá tett részlete? A király lelkiismerete! Igen, ez nagy dolog, szinte látjuk, hogy súlyosodik a lelkiismeret gondja egy több, mint hatvanéves uralkodáson át folyton fokozódó ólomterhével az ősz királyi fejre és sajtolja ki belőle a fáradtság, beteltség és lemondás gondolatait. De az egész magyar nemzetre nézve, minden magyar hazafira nézve, vajon nem mélységes lelkiismereti kötelesség-e a magyar alkotmány egyik sarkalatos ösjogának védelme és biztosítása? Amilyen felelősséggel gondol tartozni a király utódainak, hogy a korona jogait csorbítatlan örökségül tartsa meg, nem még nagyobb felelősség kötelez-e minden magyart arra, hogy az alkotmányos jogbirtokot sértetlenül hagyja hátra a következő nemzedékek számára? Hisz az alkotmányos uralom lényege valósággal abban áll, hogy a király a maga személyes fölfogását, bármi erős meggyőződését alárendeli a nemzet közvélekedésének. A király azért áll pártok és vélemények fölött, mert nem lehet lekötve semmi meggyőződéshez és az ő személyes lelkiismeretét nem lehet szembeállítani az egyetemes nemzeti lelkiismerettel. Annak idején hányszor hallottuk, hogy a liberális egyházpolitika követelése lelkiismereti meghasonlásba döntötte a királyt. Azért mégis győzött az az alkotmányos igazság, amely a parlament követelésének és a közvélemény szavának szerezte meg akirályi szentesítést. Hát adjuk meg mindenkor a szeretet és hódolat adóját királyunknak és ne fukarkodjunk az alkalmi hálával sem. De ha nagy alkotmányos jog lesz kérdésessé, akkor ismételjük csak mi is azt az érces szót, amelyet állítólag maga a király mondott épen a mostani nevezetes audiencián az ő megijedt miniszterelnökének: „Itt semmi szentimentalitásnak nincs helye — das ist einmal sol“ Csakugyan! Alkotmányos kérdések is lehetnek néha nagyon bonyodalmasak, sőt olykor megoldhatlanok is. De azt csak nem gondolják, hogy érthetlen helyzeteket úgy tesznek érthetőkké, ha megközelíthetlen misztériumok képzeteit keverik bele és hogy válságos ellentétek megoldását szolgálhatják akkor, ha átdatlan bonyodalmak fonadékába burkolják bele? Bizony, akik alkotmányos kérdésekből gordiusi csomókat bogoznak össze, végül is csak a kardnak erőszakosan oldó munkáját készítik elő. Milyen egyszerű és átlátszó pedig az a mag, amelyből ez a feneketlen bonyodalom támadt. Nincs itt másról szó, mint az 1886. XVIII. t.-c. valódi értelméről. Még ha megengednék is, hogy holmi akadémikus elméletiség különböző értelmezéseket kereshet, nem a legrikítóbb abszurditás-e, hogy egymaga a király más értelmet tulajdonítson a törvénynek, mint amilyent abból a parlament minden pártja, az örökké lejális államférfiak, maga a királyi akarat alázatos szolgálatára fogadott kormány is kimagyarázni tudnak. Épen az a körülmény, hogy a boldogtalan Khuen meg sem álmodta a rezoluciós megegyezésből támadható bonyodalmakat — amit most előrelátás hiányának számítanak be neki — épen ez mindennél döntőbb bizonyíték arra nézve, hogy a törvényben meghatározott felségjog valódi terjedelme felől még gyakorlott udvaronc elmékben sem támadhatott kétség. Igazában a törvény helyes magyarázatát a felség maga egyszer már szentesítette is, mert hisz a koalíció kormányrajutásakor a paktumos egyezmény megállapította azt is, hogy a Fejérváry-kormány által teremtett törvénytelen precedenseket a parlamentnek legalább elvi elítélésével lehet sújtania. Mit súghattak azóta a király fülébe olyanok, akikről nem tudjuk, hogy közvetlenül vagy közvetve tudnak jobban oda férkőzni. Vajon Goethe dala szerint képzeljük-e ezt a behatást: „Es war einmal ein König, der hatte einen Floh“. Ám a helyzet kétségtelenül az, hogy a király az 1888-iki törvényből — amely pedig végre is csak egyszerű, az utólag észlelhető szükség szerint mindenkor változtatható törvény volna — valami rejtelmesen fogant és varázslatosan erős felségjogot magyaráz ki és ezt mint szent, érintetlen örökséget kívánja dinasztiája jövendő századaira biztosítani. Hogy ezt senki a törvény meghozatalakor meg nem sejtette! Mindegy, a király jottát sem enged, el van keseredve és az álmélkodó Európa előtt odaveti nekünk a legvégső alternatívák kockáját. Hát Beethoven lakomája. Ize: SZÍNI GYULA. I. A bécsi Naschmarkton ült, egy kofa a kalarábéjai, répái és zöldségeinek halma fölött, amely ponyvára volt kiteregetve. Kosárral a karján, esernyővel a hóna alatt egy bécsi polgár ténfergett körülötte. Ez az alacsony emberke nem röstelte, hogy maga cipeli haza a mészárostól a húst és a csatakos időben ernyőt tartott a holmija fölé. Ő maga azonban csuromvizes volt már türkiszkék frakkjában, fátermörder-gallérjában, szűk pantallójában és csattos félcipőjében. Amerre csak elment, a kofák összemosolyogtak vagy épenséggel föl is kacagtak, sőt a Kalarábé Trézsi rá is kiáltott az emberkére : — Gevatter, talán menyasszonyt visz a szatyorban, hogy annyira félti? A polgár úgy tett, mintha nem hallaná és ép a Kalarábé Trézsi előtt állt meg : — Asszonyság, hogy ez a sóska? — Magának, lelkem, potom áron adom, hiszen odakinn a mezőn ingyen jut hozzá. A polgár a füléhez tölcsérül emelte a kezét, amely nagyon fehér, nőies és kicsi volt. A Trézsi csak akkor látta, hogy sükettel van dolga és még bátrabban pergett a nyelve : — Gevatter, maga is csak akkor hallja az esőt, ha menydörög. A polgár, aki rosszul értette, álmélkodva szólt: — Húsz pengő krajcár? Hiszen az méregdrága ! És alkudozni kezdett, akárcsak a szakácsnő, ha kosárpénzre spórol úgy, hogy Trézsi a türelméből kifogyott és telitömte a kis ember kosarát sóskával, aztán kivett egy hatost, aféle régi nagy ezüsthatost, ami hat pengőkrajcárt ért és igy mutatta, hogy annyiért adja a sóskát. A kis ember boldogan mosolygott, kifizette a Trézsit, aztán csöndesen megindult hazafelé. Dudorászott magában, dúdolgatott és ilyenkor nem látott és nem hallott mást, mint a Kilencedik Szimfóniát, amely akkor vajúdott az agyában. Észre sem vette, hogy valaki elibe áll. Csak akkor rezzent fel, amikor az idegen megtapintotta a karját és hangosan ráköszönt: — Jó napot, Herr von Beethoven ! Beethoven haragosan nézett az idegenre egy pillanatig, amíg meg nem ismerte. Az opera egy cseh trombitása állt előtte : — Mi van ebben a kosárban, maesztro? — kérdezte a trombitás. — Hús, zöldség és egyéb eféle — felelte Beethoven. — Vacsorára hívtam meg a barátaimat, ahoz kell. — Miért nem a szakácsnéját bízta meg vele, mester? — Rájöttem, hogy csal, — felelte a mester. — Akkor csapja el a szakácsnéját — ajánlotta a trombitás — és fogadjon mást helyette. — Húsz év óta szolgál már nálam, nem tehetem — szólt Beethoven — és ha más szegődnék a helyébe, az is csak meglopna. Az embereket úgy óvhatjuk meg leginkább a bűntől, ha nem adunk nekik rá alkalmat, vagyis nem adunk pénzt a kezükbe. Ezért járok magam a piacra. A cseh elmosolyodott, csakhogy ez a mosoly vigyorgásnak is beillett volna, mert a trombitásoknak egészen más szájuk van. — Hol lesz ma este? — kérdezte tőle Beethoven. — Nem fát ma az operában? — Ma szabad vagyok — szólt a cseh. — Akkor magát is meghívom vacsorára. Félkilencre. Eljöhet? — Köszönöm szépen, mester. Eljövök. Elhozzam a trombitámat is? Beethoven elgondolkodott: — Hozza el, mert cseh a trombitája nél ,kül olyan, mint a kefekötő a bora nélkül. Ezzel elváltak és a trombitás büszke volt, mert a lelke mélyén olyan nagy embernek tartotta a „Fidelio“ szerzőjét, hogy ezt a titkos meggyőződését még magának annak a kis, igénytelen alaknak sem merte bevallani, akit Ludwig Van Beethovennek hívnak és akivel az ember úgy beszélhetett, mint az édes testvérével. Cservenka, a trombitás, amint a mestertől elbúcsúzott, egyenesen a hangszereshez sietett. A trombitájának a betétjét kimarta a rozsda, újat vett helyette, mert sejtette, hogy a Beethoven vacsoráján előkelő zenészek is lesznek és talán még fújnia is kell majd előttük. A Pesti Hírlap mai száma 52 oldal