Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 154-166. szám)
1913-07-01 / 154. szám
k ké lett „államférfiak“ olyan kárt nemzetüknek, melynek sorvasztó hatása egy vesztett háborúéval is fölér. Tisza István egész agyveleje két-három rögeszmére van berendezve. Egyik legveszélyesebbike ezeknek a román-magyar egymásrautaltság, mely a román fajnak a szláv tengerben való s a magyarral egyforma elszigeteltségére épült. Holott a román sohasem volt római és hiába akarja, sohase is fogja megtagadni a maga szláv eredetüségét s a maga egész társadalmi, gazdasági struktúráját, mely tisztára szláv. Nem a magyar barátság kell neki, hanem a magyar föld, Erdély, melyet tíz Besszarábiáért sem adna oda. S ha egykor Oroszország jókedvében Besszarábiát visszaadná neki, mi az az orosznak! De mi lenne nekünk és mi lennénk mi — Erdély nélkül?! Most miért nem ül fel hát kedvenc veszszőparipájára a mi úrlovas-miniszterelnökünk s most miért nem beszél lyukat a hasunkba a magyar-román egymásrautaltságról? Nosza, gyorsan ide azokkal az oláh főispánokkal, oláh nyelvű állami középiskolákkal, oláh Astrasegélyezéssel, oláh pénzintézetek kincstári letétjeivel, Apponyi-féle törvények eltörlésével s más egyéb beígért jókkal, hátha ettől talán kedvet kapnak Romániában s meggondolják magukat, hogy mégis jobb lesz a monarchiával tartani. Idefigyeljenek Bukarestben! Mit akarnak még tőlünk? Készek voltunk háborúba menni Szilisztriáért miattok, testvéreiket tejbe-vajba fürösztjük, Tisza István készíti már öntudatlanul Erdélyt, mint békésen meghódított tartományát Romániának: ide figyeljenek Bukarestben és térjenek észre, mert ha nem: — Tisza István még megdühödik és rokoni szeretetünk bizonyságaképen képes lesz háborúra tüzelni Románia ellen, letörni a román obstrukciót, megcsinálni a rendet ott is, lemondani, ha kell, tudatosan is Erdélyről, de inkább, semhogy egy rögeszméjéről kelljen lemondania. Az isten szent szerelmére, fogadják el hát Bukarestben is a Tisza István megindító theóriáját a magyar-román egymásrautaltságról. A boltból jött hazafelé, és ahogy rámpillantott, elpirult: — Jóestét, Bogdán, — mondja szemérmesen. És csak elsuhant mellettem, be a házba. Láttam a szemén, hogy örült a látásomnak. De én úgy elképedtem, hogy nem bírtam megszólítani. Nem szoktunk hozzájuk átjárni. Mert tetszik tudni, az asszonyok mindenütt patvarkodnak. Egyiknek a tyúkja elvesz, a másiknak a szemétdombján keresi a tollát. Nincs tyúk, se tolla, de bezzeg van harag. Egyiknek a malaca áttör a kerítésen, megeszi az uborkát. A kár tíz fillér, a szemrehányás száz forint. Szóval, nem szoktunk átjárni, csak épp, hogy a férfiak beszélgetnek olykor a kapu előtt. Látom másnap Milicát, még szebb. Látom vasárnap, akár az Isten angyala. Délután átjön hozzánk Brankó. Beszélgetjük, hogy mit dolgozzunk a télen? Kosarat fonjunk-e, vagy méhkast? Vagy hogy szőlőkarót faragjunk? Az idén ingyen kapjuk az akácfát. Egyszer hogy magunkra maradunk, aszongya Brankó: — Láttad-e Popovéknak a lányát? — Láttam, — mondok. — Igaz-e hogy csudamód felvirágzott? — Mint a kender, — mondok. — Mint a mályva, — feleli elgondolkodva. Mindig jóbarátom volt Brankó, de abban a percben nem tetszett nekem. Mért mondja, mint a mályva? Azon éjjel még többet gondolkodtam. Milica lesz a feleségem, vagy senki. Kicsi korától ismerem: jámbor, szófogadó, csendes természetű. A beszéde csak mint a szellősusogás. Sohse lesz az afféle nagyszájú, rikoltomasz- A helyzet. (Arad tanulságai. — Tisza és a horvátok. — Fiume. — A kocsma lordprotektora. — A román étvágy.). Az aradi választás úgynevezett tanulságai közé tartozik, hogy Tisza száz szavazattal kevesebbet kapott most, mint miniszterelnök, mint az első választása idején, de épen annyi szótöbbséggel győzött, mint ahány román szavazó van Aradon. Az ellenzékre most vagy ötszázzal több szavazat esett, mint az első Tiszaválasztáskor, pedig most kész miniszterelnök Tisza, akkor csak árnyékát vetette előre a jövőre. Az ellenzék másfélezer szavazója annyira nem került pénzbe, hogy a kormány lapjai arról írnak, hogy a túlzásig tartózkodott az ellenzék mindenféle pénzosztástól, ami annyit jelent, hogy a kormány nem volt ennyire tartózkodó. Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy félhivatalosan épen csak a választás után cáfolják meg, hogy a kormány a románokkal paktált, mert a választás előtt egész okos dolognak tartották, hogy vegyen a románság tudomást a jeles paktumról.* Gróf Tisza István a horvátokkal folytatott hosszabb tanácskozása után a félhivatalos kőnyomatosával kiadatott egy beszámolót erről az értekezésről. Ebben a beszámolóban néhány szerény sorocska húzódik meg a többi között: — Amennyiben a kiegyezés egy vagy más rendelkezését illetőleg nézeteltérés merülne föl, igyekezni fog azt objektív megvitatás és kölcsönös kapacitáció útján elhárítani és tartózkodni kíván attól, hogy a vitás kérdések szabályszerű végleges megoldásának egyoldalú törvényhozási rendelkezésekkel prejudikáljon. Ebben a néhány sorban — amelynek hitelességét nem lehet kétségbevonni — eleven képében él Tisza István. Ez a néhány sor utólagos kétségbevonása annak, hogy a koalíció jogosan vetett véget a horvát obstrukcióknak és jogosan alkotta meg a vasúti pragmatikát. A horvátok ehhez a miniszterelnöki kijelentéshez soha ebben az életben nem jutottak volna, ha szony. No nekem való. De hogyan szóljak apámnak, anyámnak? Mert tetszik tudni nálunk is csakúgy néznek a lány mögé, mint itten. Másnap látom, hogy Milica a kukoricagórét rakja össze a kertben. Ott pipálok a kerítésen, várom, hogy meglát és köszön. Hát köszön is hogy közeembe ér, és megint elpirul. — Tudod-e Milica, — szólok akkor neki, — alig ismertem rád, úgy megnőttél. — Én mingyárt megismertelek, — feleli Milica. Pedig te is változtál. — Én-e? — Bajuszod nőtt. — Hát nőtt. Magyarországon még a bajusz is jobban nő, mint itten. — Szebb ország az? — Szebbnek nem szebb. Mert Bulgáriánál szebb ország nincsen. De gazdagabb. A földje gazdagabb. Ha pedig te is ott volnál, akkor még szebb is volna. Nézett a szemembe. És akkor láttam, hogy a szeme olyan mély, mint a mély kút. Az arca elpirosodott. Csak pislogott. Nézett, nézett rám. — Hogyan mehessek én oda? — felelte Tiszát nem hevítené valami ellenállhatatlan kényszerképzet a koalíció uralma ellen. Ez a néhány sor annyit is jelent, hogy Tisza erkölcsi piedesztálra helyezi a negyven horvát szavazatot valamenyi ellenzéki szavazattal szemben, mert itt ünnepélyesen bejelenti, hogy nem fogja velük szemben fölhasználni az uj házszabályok mindama rendelkezéseit, melyek lehetetlenné teszik, hogy negyven főnyi ellenzék bármi sikert elérhessen. Ez a néhány sor elismerése annak, hogy gróf Tisza István mindig túlzott figyelemmel viseltetik azok iránt, akik éveken át mi mást sem tettek, mint a magyargyűlöletet hirdették, akik magyargyalázásból éltek, akiktől barátságot, őszinte állampolgári hűséget nem várhattunk és nem is várhatunk. Évek hosszú sora óta várjuk, reméljük, csengve esdjük a békét, az ország millió lesik azt a percet, mikor ismét nyugodt idők következnek, hiszen a helyzet képe az, hogy a romok fölött koldusok marakodnak és akkor először jön Tisza, aki bitóval fenyegeti a részeg illúzióktól mámoros népet, utána jön egy ember, aki az országra szabadítja a Bacchus-pince söpredékét. Mikor végre új korszak alatt megindulhatna az új idők csírázása, úgy állanak félre Tisza barátai, hogy minden minisztériumban kémek lesik az új emberek minden mozdulatát és a kémek főnöke a kellő pillanatban már kész a koalíció elgáncsolásával. És már megint itt van a magyar nép józanságra korbácsolója: Tisza, aki csak románt, szlávot simogatja az objektív meggyőzéssel, nekünk a palotaőr, a csendőr szuronyát mutogatja, a mi parlamentünk elé gépfegyvereket állít, a mi szabadságainkat törvényekkel akarja megkurtítani. Ez az ember rendez zártkörű szavalatokat a sajtó ellen, holott neki, mint magyar embernek, meg kelleőle vetnie azt a hitvány tollat, amelyik támogatni meri ezt a nemzetrombolást. Tisza István a román és a horvát paktummal végleg bebizonyította, hogy nem egyes támadások ingerelték föl — mint rombolt idegzetű embert — hanem kész tervvel és megfon— Holnap essö lesz, — egyre csak ezt hajtogatta. Nem az essö bántotta, hanem a kész Pesti Hírlap 1913. július 1., kedd, végre halkan. Erre csak ennyit kellett volna mondanom: — Velem. De az ördög elállította a nyelvemet. Csak vertem a pipámat a markomba, mivelhogy kiégett. Gondolkodtam, hogy kimondjam-e? vagy ne mondjam ki? Vele szóljak-e előbb, vagy apámmal, anyámmal? Amíg ezen tűnődök, bekiáltják a házba, Milioa elfut. Én meg azt gondolom, szólok mégis az ügyről apámnak, anyámnak. De nem szóltam aznap este. Apám rosszkedvű volt, vény. Anyám is kedvetlen olyankor. Hogyan mondjam meg? Milicának az apja csak dudál. Földjük alig három hold, az is köves. Az én apám is dudás, de az én apám kocsmában nem dudál csak farsangon dudál, és csak jó házaknál. Nekünk nyolc hold a mezőnk és két tehenünk is van. Az ilyesmi meggondolnivaló. És hát a házasság olyan sor, hogy akármikor érkezünk bele, mindig idején érkezünk Másnap megint lesem Milicát. Délutén ahogy átnézek, látom is. A kertnek a túlsó szélén áll. És beszélget Brankóval. Énvelem csak felfordult a világ. Haragudtam Milicára, hogy csakúgy áll Brankó előtt, mint énelőttem, csak olyan pirosan, szemérmesen. De aztán arra gondoltam, hogy mit tehet egyebet, ha megszólítják? És hát Brankó úgyse fogja elvenni. Brankóra is azt mondanák otthon: Megbolondultál? Brankóéknak itt hold a mezejük, magzó pénzük is van. Brankó választhatja a legjobb módú leányt. Estefelé átlátogat hozzám Brankó, mennék-e vele kukoricafosztásra Petkovékhoz. . Jó. Még örültem, hogy legalább szólhatok vele. Szóltam is az úton. — Újságot mondok Brankó. De csak neked. — No mi a? — Megházasodok a télen. *— Meg-e? — Meg. — Kit veszel el? — A szomszédunknak a lányát. — Popovét?