Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-12 / 284. szám
1014. november 12., csütörtök. PESTI HÍRLAP melegedik ez a boldog jelenet, a szívünk köré, mert hiszen, gondoljuk el, a kémek és árulók pokla ott leselkedik a mi katonáink körül is, akik Szerbiában, Galíciában, Oroszországban harcolnak, új életre varázsolva a magyar vitézség legendakörét. Ugyanez a szent, daloló öröm fog kigyuladni az ő szívükben is, — ha mi is végeztünk minden árulóval, — mint most a német katonákéban, amikor a kémek boszorkánycsapdáin keresztül gázoltak . . . • Az Emden zátonyon! Baehncke, a német tengerészeti vezérkar főnökhelyettese, jelenti ma a szomorú hírt, hogy az Emden kis védett cirkálót egy sokkal erősebb és nagyobb angol gyorscirkáló azonközben, hogy legénységének javarésze a Kokos-szigetek távíróállomásának elpusztítása céljából partra szállt, az indiai óceánban megtámadta és kemény küzdelem után lángba borította. A legendás hírel Emdent, az Isten csodáját, ahogy a hinduk, és a tengerek Dewettjét, ahogy az angolok nevezték, közel három és fél hónapos dicsőséges pályafutás után utolérte hát a végzet Amit ez az aránylag kicsiny és csak igen csekély harcértékű, de annál gyorsabb és mozgékonyabb cirkáló ebben a háborúban műveit, az tényleg csodaszámba megy. Az Emden eredetileg a gróf Spee altengernagy parancsnoksága alatt álló kelet-ázsiai német cirkálóflottához tartozott. A háború kitörésekor az Emden mindjárt találkozott a chinai partok mellett a harcászati szempontból sokkal erősebb Ashold orosz páncélos cirkálóval és azt nehéz küzdelem után elsülyesztette. A japánok beavatkozása következtében a keletázsiai német hajórajnak nem maradt egyéb hátra, mint vagy fölvenni a harcot a velük szemben óriási túlerőt képviselő japán flottával, vagy pedig otthagyni a chinai vizeket és a szél minden irányában nekivágni a Csendes-óceánnak. Gróf Spee természetesen az utóbbit választotta és hajórajának zömével a Gneisenau, Scharnhorst, Leipzig és Nürnberg cirkálókkal a Csendes-óceán keleti részeibe vonult, az Emdent azonban leküldte a Malakka-szorosba és az Indiai Óceánba azzal a parancscsal, hogy ott, ahol csak lehet, zavarja az angol tengeri kereskedelmet. Az Emden, mint köztudomású, ennek a parancsnak fényesen eleget is tett. Alig érkezett le a kis cirkáló az indiai vizekre, rögtön oly erélylyel kezdte meg az angol tengeri kereskedelmi gőzösök pusztítását, hogy rövidesen az egész világ ismerte már a rettegett hajót, mely ma itt, holnap pedig több száz mérfölddel amarrább fogta el a drága és a mostani háborúban oly fontos rakományokkal terhelt angol gőzösöket. Alig múlt el hét, hogy a hősies kis cirkáló a tenger mélyébe ne küldött volna egy féltucat angol gőzöst. A hajó nevének említése elegendő volt ahhoz, hogy egyes nagyobb indiai kikötők tengerészei rémülettől reszketve kijelentsék az indulásra kész angol gőzösök kapitányainak, hogy addig, míg az Emden el nem tűnik az indiai vizekről, nem mernek kimenni a hajókkal a tengerre. A bengáli öböl kikötőjében rengeteg angol gőzös torlódott emiatt össze és a tengeri kereskedelem ezekben a városokban teljesen szünetelt. De nemcsak a tengerparti lakosság rettegett az Emdentől, hanem az indiai katonaság is, melynek egyes csapatai a behajózás előtt, rettegve a tengeri úttól, melyen feltétlenül találkoztak volna a legendás cirti hajóval, egyenesen fellázadtak. Mikor az Emden megjelent .Madras előtt, hogy a várost bombázza, a lakosság tízezrei fejtvesztetten menekültek az ország belsejébe. De az Emden iszonyatos irtóháboruja mellett mindig emberségesen bánt ellenfeleivel s kitűnő bánásmódban részesítette az elsülyesztett hajók fedélzetére vett személyzetét, melyet, ha azok létszáma már majdnem elérte saját legénységének számát, mindig udvariasan egy újabban elfogott angol gőzösön beküldött hol Calcuttába, hol Golombóba. Ezek a tengerészek persze elmondták, hogy mily emberségesen bántak velük az Emden tengerészei. Ezt nem lehetett letagadni és igy rövidesen ugy az indiai, mint az angol sajtóban az Emden tengerészeiről szintén mint valódi hősökről írtak, az angol sportbarát közönség pedig legnagyobb németgyűlölete mellett is csak a legteljesebb elragadtatással beszélt a rettenetes, de emberséges és gentlemanlike viselkedésű Emdenről. Az angol tengerészeti kormány végre átlátta, hogy az Emden pusztítása valóságos katasztrófát jelent az angol kereskedelemre. Indiában minden tengerentúli kereskedelem szünetelt, Angliában pedig félő volt, hogy számos olyan nyersáru, melyre a háborúban feltétlenül statuálni, amelyet megértenek és követni fognak mindazok, akiket illet! Mikor a gép az utolsó pontot is odapattantotta, Bankos leült az asztalához, hogy kissé kifújja magát. Ekkor vette csak jobban szemügyre a gépírónőt, aki fölállt a gép mellől és távozni készült. Szép, sudár és fiatalosan üde leány volt. Finom és karcsú perlapozású nyakáról azonban valamelyest bánatosan és ijedten konnyadt le az aranyszőke hajkoszorús feje. Olyanforma volt, mint egy fiatal, csak ép az imént kinyílott napraforgóvirág, amelyik elöl hirtelen komor felhők mögé rejtőzött a nap . . . — Kérem, kisasszony maradjon, — mondta Bankos, — átnézem a gépírást és mindjárt kijavítjuk az esetleges sajtóhibákat. Remélem, nem sok lesz benne. — Oh! . . . — sóhajtott halkan és fájdalmasan a kisasszony, de Bankos ezt nem vette észre, mert már belemerült a rendelet olvasásába. Mindjárt az első mondatok elolvasása után megcsóválta a fejét s egy oldalpillantást vetett a gépírónőre. Ez a pillantás a gépírónak szólt és éppen nem volt eltemetőnek és barátságosnak mondható. Érezte ezt a leány is és pirulva sütötte földre dús bársonypillával ernyőzött szemét. Bankos ezalatt lopva egy második oldalpillantást is vetett föléje, amit azonban az leány már nem vett észre. Pedig ez sokkal elismerőbb és barátságosabb volt. Ez a pillantás a nőnek szólt . . . A vezérigazgató úr, miután sűrű fejcsóválások között végigfutotta az egész írást, kimért, hivatalos hangon így szólt a gépirőnöhös: — Kegyed, úgy látszik, még kezdő. — Igen, — mondta szepegve a leány, — csak egy hónap óta vagyok itt és próbaszolgálatra Vett föl az irodavezető úr, szükség van, nemsokára teljesen kifogy. Anglia tehát szövetségeseivel, a japánokkal és a franciákkal, majdnem hatvan hadihajót küldött ki e hajó megsemmisítésére. Az Emden azonban az üldözők elöl mindig ügyesen megszökött, sőt félelmet nem ismerő vakmerőséggel behatolt a marokkai szorosba, megtámadta az ott tartózkodó és az üldözésére kiküldött Zemcsng orosz cirkálót, elpusztította, majd pedig elsülyesztett egy francia torpedósutót. Ez volt az Emden összes bravúrjai közt a legragyogóbb. Hatvan angol, japán, orosz és francia hadihajótól üldözötten hatolt be a kis cirkáló az ellenséges hadihajóktól hemzsegő vizekre és jóformán az ellenséges flotta zöme előtt pusztított el két ellenséges hadihajót. A szélrózsa minden irányából rohantak most a kis cirkáló elpusztítására az ellenséges hajók. A Bengál-öböl, az Indiai Óceán már szűkké vált az Emdennek, itt mindenütt ellenséges túlerőkkel találkozott volna. Müller kapitány tehát kénytelen volt a Szunda-szigeteket megkerülve, az Indiai-óceán déli részeibe menekülni, ahová azonban ellenségei szintén követték látatlanul. Így került le az Emden a Christmas-szigetektől nyugatra fekvő Kokosszigetekhez, ahol nyilván abban a tudatban, hogy ellenségei elmaradtak, horgonyt vetett és nagyobb különítményt küldött ki a szigeteken levő angol szikratáviró-állomás elpusztítására. És ez volt a hattyúdala. A hajó személyzetének távollétében érte utol a lényegesen gyorsabb és okkal erősebb Sydney, mely az ilyképpen meggyengített német hajót lövedékeivel rövidesen lángba borította. Az Emden azonban még ekkor sem adta meg magát, hanem dacolva az erős ellenséggel, horgonyt emelt és sziklaszirtre futott, ahol azután minden valószínűség szerint a levegőbe röpült. ÍTeljes volt tehát az Emden utolsó küzdelme is, úgy veszett el, ahogy minden tengerész várta. Harminchat angol, tíz francia és hét japán kereskedelmi gőzös, két orosz és egy francia hadihajó elpusztítása: jelzik az Emden örökre dicsőséges pályafutását. Majdnem az Emden sorsára jutott a hasonló hősiességgel operáló Königsberg német kis cirkáló is, amely az egész angol dél- és nyugat-afrikai, továbbá a francia madagaszkári flottától üldözötten, kénytelen volt a Zanzibár— Ugy? — kérdezte kissé élesen a vezérigazgató. — És miért épen kegyedet küldte most hozzám az irodavezető úr? — Én nem tudom, — mentegetőzött a leány, — én nem is akartam ... de az irodavezető úr azt mondta ... jó lesz, ha személyesen is megismer a nagyságos vezérigazgató úr . . . mert a végleges kinevezés tőle . . . függ.. A utolsó szavai már sírásba csuklottak s azután keservesen zokogva, tördelte tovább: — ... De most már látom, hogy mindennek vége . . . Nagyságod nincs megelégedve a munkámmal . . . Pedig úgy számítottam a kineveztetésre ... A szegény, tehetetlen özvegy anyámat is segítettem kell . . . Kis testvéreim is vannak ... és senki, de senki segítőnk a világon . . és ha a nagyságos Vezérigazgató úr ilyen szigorú ... Oh, Istenem ... — Nono, — mondta szelídebbre hangoltan Bankos, — azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Én Úgy látom, mégis csak van valaki jóakarója a kisasszonynak, — például az irodavezető úr is. Talán valami rokonság? — Oh nem, — hüppögte a leány, — csupán ismeretség. — Ugy? — kérdezte élesen Bankos. — Ugy, kérem, — magyarázta ki magát hamarosan a leány, — hogy én az irodavezető úr sógornője varrónőjének az unokanővért Vagyok — Ugy ... — mondta most már egészen más hangon a Vezérigazgató úr és jól gondozott kezével elégedetten simogatta végig a nem kevésbbé jól gondozott szakállát. A tekintetével ugyanakkor a gépírónőt simogatta, végig az aranyhajkoronájától egésze a cipöpe csücskéig. Azután így szólt hozzá: — Arról, hogy amitikájával meg vagyok-e elégedve, még nem nyilatkoztam. Ezt egyelőre fentartom magamnak. Most azonban mindenesetre kérem, üljön szépen vissza a,dett járkálni a szobában, ami annyit jelentett, hogy ő gondolkodik. Mikor a gépírónő kissé riadt, de tidős és melegen csengő hangon jelentette, hogy rendelkezésre áll, oda se nézve, csak úgy a füstfelhőkön át mondta neki: — Szíveskedjék gépelni, amit diktálok. És tovább fújva a füstöt, igen meghatott, majdnem hogy ünnepélyes hangon diktálni kezdte első rendeletét — a protekció ellen! Ethiscai magaslatokra emelkedve, fölötte szigorú és fensőbbséges szavakkal ítélte el a protekciót. Általában a jelen kor, de különösen a magyar közélet egyik legveszedelmesebb rákfenéjének bélyegezte, amely — az ő szomorú tapasztalásai szerint — a legújabb időben egyre vészesebben kezd elharapózni úgy a magasabb, mint a közép, sőt immár az alacsonyabb körökben lemérhetetlen kárára a jól felfogott közérdeknek. A minisztertől kezdve le az utolsó falusi nakterig itt ma már mindenki vagy protekciót csztogat vagy protekciót kunyerál. A szorgalom, a jellem, a tudás, a munka itt már a maga érdeméből nem érvényesülhet, sőt nem is számít arra, hogy érvényesüljön, mert a mai nemzedék már jóformán az anyatejjel szívja magába azt a szomorú és megszégyenítő hiedelmet, hogy itt protekció nélkül nincs boldogulás. A régi jó Zrínyi Miklósnak ez volt a mottója: „Sora boha, nihil ali'ud", a mai Zrínyi Miklósok jelszava: „Protetor bonuS, nihil alitull" . . . És igy tovább ... A végin azután odadörögte a nagy „quoS ego"-t . . . Hogy ő majd megmutatja! Már amennyiben hatáskörében teheti. Ó hozzá ugyan hiába jönnek protekciólovagok. Ö nem tekint se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé. Ö csak az igazi érdemet nézi... egyszóval ő majd megmutatja, hogy a Nagybanknál leáldozott a protekció napja ... Reméli, jelentette ki legvégül, hogy ezzel jó példát fog .