Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)

1914-11-12 / 284. szám

1014. november 12., csütörtök. PESTI HÍRLAP melegedik ez a boldog jelenet, a szívünk köré, mert hiszen, gondoljuk el, a kémek és árulók pokla ott leselkedik a mi katonáink körül is, akik Szerbiában, Galíciában, Oroszországban harcolnak, új életre varázsolva a magyar vitézség legendakörét. Ugyanez a szent, daloló öröm fog kigyuladni az ő szívükben is, — ha mi is végeztünk minden árulóval, — mint most a német katonákéban, amikor a kémek boszor­kány­csapdáin keresztül gázoltak . . . • Az Emden zátonyon! Baehncke, a német tengerészeti vezérkar főnökhelyettese, jelenti ma a szomorú hírt, hogy az Emden kis védett cir­kálót egy sokkal erősebb és nagyobb angol gyorscirkáló azonközben, hogy legénységének javarésze a Kokos-szigetek távíróállomásának elpusztítása céljából partra szállt, az indiai óceánban megtámadta és kemény küzdelem után lángba borította. A legendás hírel Emdent, az Isten csodáját, ahogy a hinduk, és a tengerek Dewettjét, ahogy az angolok nevezték, közel há­rom és fél hónapos dicsőséges pályafutás után utolérte hát a végzet Amit ez az aránylag kicsiny és csak igen csekély harcértékű, de annál gyorsabb és moz­gékonyabb cirkáló ebben a háborúban műveit, az tényleg csodaszámba megy. Az Emden eredetileg a gróf Spee alten­gernagy parancsnoksága alatt álló kelet-ázsiai német cirkáló­flottához tartozott. A háború ki­törésekor az Emden mindjárt találkozott a chinai partok mellett a harcászati szempontból sokkal erősebb Ashold orosz páncélos cirkáló­val és azt nehéz küzdelem után elsülyesztette. A japánok beavatkozása következtében a kelet­ázsiai német hajórajnak nem maradt egyéb hátra, mint vagy fölvenni a harcot a velük szemben óriási túlerőt képviselő japán flottá­val, vagy pedig otthagyni a chinai vizeket és a szél minden irányában nekivágni a Csendes-óceánnak. Gróf Spee természetesen az utóbbit választotta és hajórajának zömével a Gneise­nau, Scharnhorst, Leipzig és Nürnberg cirká­lókkal a Csendes-óceán keleti részeibe vonult, az Emdent azonban leküldte a Malakka-szo­rosba és az Indiai Óceánba azzal a parancscsal, hogy ott, ahol csak lehet, zavarja az angol ten­geri kereskedelmet. Az Emden, mint köztudomású, ennek a parancsnak fényesen eleget is tett. Alig érke­zett le a kis cirkáló az indiai vizekre, rögtön oly erélylyel kezdte meg az angol tengeri ke­reskedelmi gőzösök pusztítását, hogy rövidesen az egész világ ismerte már a rettegett hajót, mely ma itt, holnap pedig több száz mérfölddel amarrább fogta el a drága és a mostani hábo­rúban oly fontos rakományokkal terhelt angol gőzösöket. Alig múlt el hét, hogy a hősies kis cirkáló a tenger mélyébe ne küldött volna egy féltucat angol gőzöst. A hajó nevének említé­se elegendő volt ahhoz, hogy egyes nagyobb in­diai kikötők tengerészei rémülettől reszketve ki­jelentsék az indulásra kész angol gőzösök ka­pitányainak, hogy addig, míg az Emden el nem tűnik az indiai vizekről, nem mernek ki­menni a hajókkal a tengerre. A bengáli öböl kikötőjében rengeteg angol gőzös torlódott emiatt össze és a tengeri kereskedelem ezekben a városokban teljesen szünetelt. De nemcsak a tengerparti lakosság rette­gett az Emdentől, hanem az indiai katonaság is, melynek egyes csapatai a behajózás előtt, ret­tegve a tengeri úttól, melyen feltétlenül talál­koztak volna a legendás cirti hajóval, egyene­sen fellázadtak. Mikor az Emden megjelent .Madras előtt, hogy a várost bombázza, a lakos­ság tízezrei fejtvesztetten menekültek az ország belsejébe. De az Emden iszonyatos irtóháboruja mellett mindig emberségesen bánt ellenfeleivel s kitűnő bánásmódban részesítette az elsülyesz­tett hajók fedélzetére vett személyzetét, melyet, ha azok létszáma már majdnem elérte saját legénységének számát, mindig udvariasan egy újabban elfogott angol gőzösön beküldött hol Calcuttába, hol Golombóba. Ezek a tengerészek persze elmondták, hogy mily emberségesen bán­tak velük az Emden tengerészei. Ezt nem lehe­tett letagadni és igy rövidesen ugy az indiai, mint az angol sajtóban az Emden tengerészei­ről szintén mint valódi hősökről írtak, az angol sportbarát közönség pedig legnagyobb német­gyűlölete mellett is csak a legteljesebb elragad­tatással beszélt a rettenetes, de emberséges és gentlemanlike viselkedésű Emdenről. Az angol tengerészeti kormány végre át­látta, hogy az Emden pusztítása valóságos ka­tasztrófát jelent az angol kereskedelemre. In­diában minden tengerentúli kereskedelem szü­netelt, Angliában pedig félő volt, hogy számos olyan nyersáru, melyre a háborúban feltétlenül statuálni, amelyet megértenek és követni fog­nak mindazok, akiket illet! Mikor a gép az utolsó pontot is odapat­tantotta, Bankos leült az asztalához, hogy kis­sé kifújja magát. Ekkor vette csak jobban szemügyre a gépírónőt, aki fölállt a gép mel­lől és távozni készült. Szép, sudár és fiatalo­san üde leány volt. Finom és karcsú perlapo­zású nyakáról azonban valamelyest bánato­san és ijedten konnyadt le az aranyszőke haj­koszorús feje. Olyanforma volt, mint egy fia­tal, csak ép az imént kinyílott napraforgó­virág, amelyik elöl hirtelen komor felhők mögé rejtőzött a nap . . . — Kérem, kisasszony maradjon, — mondta Bankos, — átnézem a gépírást és mindjárt kijavítjuk az esetleges sajtóhibákat. Remélem, nem sok lesz benne. — Oh! . . . — sóhajtott halkan és fáj­dalmasan a kisasszony, de Bankos ezt nem vette észre, mert már belemerült a rendelet olvasásába. Mindjárt az első mondatok elolvasása után megcsóválta a fejét s egy oldalpillantást vetett a gépírónőre. Ez a pillantás a gépíró­nak szólt és éppen nem volt eltemetőnek és ba­rátságosnak mondható. Érezte ezt a leány is és pirulva sütötte földre dús bársonypillával ernyőzött szemét. Bankos ezalatt lopva egy második oldalpillantást is vetett föléje, amit azonban az leány már nem vett észre. Pedig ez sokkal elismerőbb és barátságosabb volt. Ez a pillantás a­­ nőnek szólt . . . A vezérigazgató úr, miután sűrű fejcsó­válások között végigfutotta az egész írást, ki­mért, hivatalos hangon így szólt a gépirő­nöhös: — Kegyed, úgy látszik, még kezdő. — Igen, — mondta szepegve a leány, — csak egy hónap óta vagyok itt és próbaszolgá­latra Vett föl az irodavezető úr, szükség van, nemsokára teljesen kifogy. Anglia tehát szövetségeseivel, a japánokkal és a fran­ciákkal, majdnem hatvan hadihajót küldött ki e hajó megsemmisítésére. Az Emden azonban az üldözők elöl min­dig ügyesen megszökött, sőt félelmet nem is­merő vakmerőséggel behatolt a marokkai szo­rosba, megtámadta az ott tartózkodó és az ül­dözésére kiküldött Zemcsng orosz cirkálót, el­pusztította, majd pedig elsülyesztett egy fran­cia torpedósutót. Ez volt az Emden összes bravúrjai közt a legragyogóbb. Hatvan angol, japán, orosz és francia hadihajótól üldözötten hatolt be a kis cirkáló az ellenséges hadihajóktól hemzsegő vi­zekre és jóformán az ellenséges flotta zöme előtt pusztított el két ellenséges hadihajót. A szélrózsa minden irányából rohantak most a kis cirkáló elpusztítására az ellenséges hajók. A Bengál-öböl, az Indiai Óceán már szűkké vált az Emdenn­ek, itt mindenütt ellen­séges túlerőkkel találkozott volna. Müller kapi­tány tehát kénytelen volt a Szunda-szigeteket megkerülve, az Indiai-óceán déli részeibe me­nekülni, ahová azonban ellenségei szintén kö­vették látatlanul. Így került le az Emden a Christmas-szigetektől nyugatra fekvő Kokos­szigetekhez, ahol nyilván abban a tudatban, hogy ellenségei elmaradtak, horgonyt vetett és nagyobb különítményt küldött ki a szigeteken levő angol szikratáviró-állomás elpusztítására. És ez volt a hattyú­dala. A hajó személyzetének távollétében érte utol a lényegesen gyorsabb és okkal erősebb Sydney, mely az ilyképpen meggyengített né­met hajót lövedékeivel rövidesen lángba borí­totta. Az Emden azonban még ekkor sem adta meg magát, hanem dacolva az erős ellenséggel, horgonyt emelt és sziklaszirtre futott, ahol az­után minden valószínűség szerint a levegőbe röpült. ÍTeljes volt teh­át az Emden utolsó küz­delme is, úgy veszett el, ahogy minden tenge­rész várta. Harminchat angol, tíz francia és hét japán kereskedelmi gőzös, két orosz és egy francia hadihajó elpusztítása: jelzik az Emden örökre dicsőséges pályafutását. Majdnem az Emden sorsára jutott a ha­sonló hősiességgel operáló Königsberg német kis cirkáló is, amely az egész angol dél- és nyu­gat-afrikai, továbbá a francia madagaszkári flottától üldözötten, kénytelen volt a Zanzibár­— Ugy? — kérdezte kissé élesen a ve­zérigazgató. — És miért épen kegyedet küld­te most hozzám az irodavezető úr? — Én nem tudom, — mentegetőzött a leány, — én nem is akartam ... de az iroda­vezető úr azt mon­dta ... jó lesz, ha szemé­lyesen is megismer a nagyságos vezérigazgató úr . . . mert a végleges kinevezés tőle . . . függ.. A utolsó szavai már sírásba csuklottak s azután keservesen zokogva, tördelte tovább: — ... De most már látom, hogy minden­nek vége . . . Nagyságod nincs megelégedve a munkámmal . . . Pedig úgy számítottam a ki­neveztetésre ... A szegény, tehetetlen özvegy anyámat is segítettem kell . . . Kis testvéreim is vannak ... és senki, de senki segítőnk a világon . . és ha a nagyságos Vezérigazgató úr ilyen szigorú ... Oh, Istenem­ ... — Nono, — mondta szelídebbre hangol­tan Bankos, — azért nem kell mindjárt két­ségbeesni. Én Úgy látom, mégis csak van vala­ki jóakarója a kisasszonynak, — például az irodavezető úr is. Talán valami rokonság? — Oh nem, — hüppögte a leány, — csu­pán ismeretség. — Ugy? — kérdezte élesen Bankos. — Ugy, kérem, — magyarázta ki magát hamarosan a leány, — hogy én az irodavezető úr sógornője varrónőjének az unokanővért Vagyok — Ugy ... — mondta most már egészen más hangon a Vezérigazgató úr és jól gondo­zott kezével elégedetten simogatta végig a nem kevésbbé jól gondozott szakállát. A tekintetével ugyanakkor a gépírónőt simogatta, végig az aranyhajkoronájától egé­sze a cipöpe csücskéig. Azután így szólt hozzá: — Arról, hogy a­­mitikájával meg va­gyok-e elégedve, még nem nyilatkoztam. Ez­t egyelőre fentartom magamnak. Most azonban mindenesetre kérem, üljön szépen vissza a,­dett járkálni a szobában, ami annyit jelentett, hogy ő gondolkodik. Mikor a gépírónő kissé riadt, d­e tidős és melegen csengő hangon jelentette, hogy ren­delkezésre áll, oda se nézve, csak úgy a füst­felhőkön át mondta neki: — Szíveskedjék gépelni, amit diktálok. És tovább fújva a füstöt, igen meghatott, majdnem hogy ünnepélyes hangon diktálni kezdte első rendeletét — a protekció ellen! Ethiscai magaslatokra emelkedve, fölötte szigorú és fensőbbséges szavakkal ítélte el a protekciót. Általában a jelen kor, de különö­sen a magyar közélet egyik legveszedelmesebb rákfenéjének bélyegezte, amely — az ő szo­morú tapasztalásai szerint — a legújabb idő­ben egyre vészesebben kezd elharapózni úgy a magasabb, mint a közép, sőt immár az ala­csonyabb körökben le­­­mérhetetlen kárára a jól felfogott közérdeknek. A minisztertől kezd­ve le az utolsó falusi nakterig itt ma már mindenki vagy protekciót csztogat vagy pro­tekciót kunyerál. A szorgalom, a jellem, a tu­dás, a mun­ka itt már a maga érdeméből nem érvényesülhet, sőt nem is számít arra, hogy érvényesüljön, mert a mai nemzedék már jó­formán az anyatejjel szívja magába azt a szo­morú és megszégyenítő hiedelmet, hogy itt protekció nélkül nincs boldogulás. A régi jó Zrínyi Miklósnak ez volt a mottója: „Sora bo­ha, nihil ali'ud", a mai Zrínyi Miklósok jel­szava: „Protetor bonuS, nihil alitull" . . . És igy tovább ... A végin azután oda­dörögte a nagy „quoS ego­"-t . . . Hogy ő majd megmutatja! Már amennyiben hatáskörében teheti. Ó hozzá ugyan hiába jönnek protekció­lovagok. Ö nem tekint se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé. Ö csak az igazi érdemet nézi... egyszóval ő majd megmutatja, hogy a Nagy­banknál leáldozott a protekció napja ... Remé­li, jelentette ki legvégül, hogy ezzel jó példát fog .

Next