Pesti Hírlap, 1915. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1915-03-21 / 80. szám
a és 1915. március 21., vasárnap. PESTI HÍRLAP Csatatéren, a harcban. A sajtóhadiszállás engedélyével. Sajtóhadiszállás, márc. 20. — A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójának távirata. — A nyugati Kárpátokban pompásra fordult az idő. Az egész vonalon mindenütt napsütés. Katonáink az időjárás borzalmas viszontagságai után derült kedélylyel sütkéreznek most a lövészárkok mögött. Lent az útvonalakon azonban sártengerbe merül minden. A hegyi patakok folyókká dagadva, zúgva hömpölyögnek az Ondovába. Csak most látni, mily körültekintéssel építették meg lövészárkainkat. A nedvesség sehol sem hatol be, embereink teljesen száraz szalmán feküsznek a rajkályhák körül. Ma olyan területen járunk, hol néhány nap előtt még erős harcok folytak. Feldúlt lövészárkok, eldobott felszerelési tárgyak jelzik a véres színhelyet. Kis erdő-parcellánál éjjeli szuronyharc volt. Stájer-gyalogság küzdött itt gyalog harcoló orosz lovassággal. A tüzérség előbb alaposan megdolgozhatta az erdőt. Hatalmas fák derékban kettészelve feküsznek. Némelyhelyt egyegy óriási törzs úgy össze van vágva, mintha fejszével darabolták volna szét. Csak el kellene hordatni. Lent a völgyben három sir, nagy, széles, jeltelen fakereszttel. Az oroszoké. Két másik sir fenyőgalyakkal diszitve. A miénk. Az egyszerű fakereszten bevésve az elesettek nevei. Útközben orosz fogolyszállitmánynyal találkozunk. Az orosz gépfegyverosztály néhány embere, egy tifliszi ezredből. Parancsnokuk, Szeglov kapitány, szintén fogoly. Nyúlánk termetű ember, vöröses kecskeszakállt visel. Sötéten néz maga elé a parasztkocsi ülésén."- Ruhája nagyon megtépett. Kínosan érinti, hogy nézik. Emberei bambán sütik le szemüket, még nem tudják, mi lesz velük. Katonáink nem tudnak beszélni velük, nem magyarázhatják meg, hogy nincs ok félelemre. A mozgó főzőkonyhából rizses húst kapnak, mindegyiknek tele töltik a felajkáját. Előbb bizalmatlanul néznek egymásra. Egyik belekóstol, izlik neki. Mikor a többiek látják, hogy nincs baj, mohón falatozni kezdenek. Vallomásukból kitűnik, hogy február óta vannak a Kárpátokban. Előbb Przemysl körül voltak, Medica magasságában. Az utolsó négy hét alatt több mint hatvan százalék veszteségük volt. Ebből 25 százalékot betegség, tifusz és vérhas pusztított el. Elfogatásuk megkerülési támadásnál történt. Fél zászlóaljhoz voltak beosztva, azzal a rendeltetéssel, hogy egyik hadállásunkat oldalozzák. A magas hóban irányt tévesztettek. Négy napig bolyongtat étlen-szomjan, embertelen hidegben. Sokan közülök, akik a fagy fáradságban kidőltek, ott fagytak meg. Negyednapra megváltásnak érezték, mikor egy ski-csapatunkkal találkoztak. Az evés után pergamentszinű, nélkülözésektől barázdás arcuk fölvidult. Az altiszt intésére tovább vánszorogtak a közeli faluhoz, ahol végre átpihenhetnek egy éjszakát. Tovább megyünk egy hadállás felé. A vezető tiszt figyelmeztet, hogy be kell várnunk a sötétséget. Addig nem lehet bemenni a lövészárokba. Az ellenséges vonal közvetlen közelben húzódik és az oroszok rögtön lőnek, ha egy-egy fej fölbukkan. Nem kell sokáig várnunk. A nap utolsó sugarai vetik már fényüket a Kárpátok hófedte csúcsaira és lassan kint elhal az orosz ütegek bömbölése. Az acélszörnyetegek ott a távoli hólepel mögött mindig elnémulnak, mikor a Kárpátokra az éj sötétje ráborul. Simon Vilmos: Az orosz hadvezetőség rágalomgyárából. A sajtóhadiszállásról jelentik: Az orosz hadvezetőség az utóbbi időben azzal tetszeleg magának, hogy a legkalandosabb híreket költi német csapatoknak a Kárpátokban szenvedett kudarcairól. Hol egész gyalogsági kötelékek pusztulnak el, vagy kerülnek hadifogságba, hol a lovasságnak kell hátát tartania, hogy az oroszok a papiroson győzhessenek. — Tekintettel az orosz hadvezetőség ismert szokásaira, nincs sem, mi csodálni való ezekben a részint teljesen hazug, részint a hazugságig elferdített jelentésekben és ezért egyáltalában senkinek sincs kedve hozzá, hogy minden egyes esetben helyreigazítsa azokat. Múlik az idő. Irta: SZÍNI GYULA. Pezsgőtől duzzadt Fortunátus keble és az önérzete. Szordinás hegedűk zsongtak a fülében. Érezte, hogy felvitte Isten a dolgát, hadseregszállító lett belőle és ma egy ezredesnek, egy huszárfőhadnagynak és egy miniszteri tanácsosnak mondhatta: „te" és „szervusz". Csak azt sajnálta, hogy ezek az urak olyan hamar elálmosodtak és kitették őt a kissé hideg éjszakába, ahol egyedül bolyongott egy külvárosi széles utcán. De csodálatosan jókedvű gondolatok cirógatták őt rózsával és mindenfelé leányszemeket látott, amelyek reá leskelődtek. Az utca egyébként némán és néptelenül kongott. De Fortunátus mindezt nem vette észre, mert fülében és fejében kacér gondolatok zsibongtak. Annyira, hogy rá kellett vennie a kalapját és tarkóig kopasz fejét egy kis józan hűvösséggel kellett lecsillapítania. Hallotta, hogy lépések közelednek feléje. Négy alak, négy lehorgasztott fejű ember, akik mind vittek valamit, mindnek tele volt a keze. Nagy, közös, néma bánatukban szemmel láthatólag egy családot alkottak. Csak mikor már néhány lépésnyire túl voltak rajta, kezdtek előtte homályosan ismerősek lenni. — Fortunátus úr! — hangzott utána az éjszakában. Megállt és hátrafordult. Látta, hogy a négy ember vár reá. Lámpa alatt álltak és végre fölismerte őket: Horváthék... A családapa bús, nagybőgő-termetével azonnal a szemébe ötlött, valamint a Horváthné sovány, örökké panaszos arca. Még két fiatalabb nő volt velük. És az egyiknek a karcsú, szép szál termetét, tolltól borzas fekete kalapját, amelyet mélyen lemn viselt aranyhaja ereszén és bujdosó, nagy szeme párját csakhamar felismerte. Matild volt ez... Matild! A találkozás váratlan volt. Hét évig nem látták egymást. Fortunátus még élénken emlékezett az utolsó negyedórára, amelyet egyedül töltöttek egy illatos, beszédes leányszobában, ahol minden apróság, minden kacér kis cifraság vallomásra ösztökélte. Nagy zavarában egy kis hímzett selyempárnát gyömöszölgetett és elállt a szive verése, mikor mondta: „Matild akar-e a feleségem lenni?" — És akkor, hét évvel ezelőtt a gazdag, büszke leány kiegyenesedett, a termete hajlékony lett mint a párducé és lecsapott rá a kegyetlen válaszszal: „Hogy gondolhat ilyen bolondot, Fortunátus úr!..." Most, hét év múltán már nem fájt anynyira Fortunátusnak a kosár, amely akkor valósággal levette a lábáról. A haragja, boszúvágya mérgét most a részvéte enyhítette. Látta, hogy a fenhéjázó Matild olyan csomagot szorongat a hóna alatt, amilyent csak szegény emberek hordanak. A sors nyilván kissé megalázta. Maga a gőgös család is megtépázva került eléje. A családapa hoszszukás fali ingaórát cipelt. Az asszonynak asztali lámpás volt a kezében és a leányok szomorú batyukat dugdostak a hátuk mögé a lámpavilág elől. — Mi történt ezekkel? — kérdezte magában Fortunátus. A családapa a faliórára nézett, amely még járt az ölében és pontosan egy órát mutatott éjfél után, sóhajtott és szórt: — Harcolkodunk. Horváthné siránkozva folytatta: — Holnapra árverés van kitűzve ellenünk . . . Valamennyien olyan ványadtak, szinte kiaszottak voltak. A találkozás leverte Fortunátust és kedvét szegte. Hamarosan szabadulni akart a megviselt emberektől, amikor kissé mámoros agyából hirtelen olyan gondolat pattant ki, amelyet költőinek érzett. Pedig az egésznek az volt az oka, hogy valamelyik éjjeli kávéházból fülébe szűrődött egy ária, amely újra fölébresztette agyában a már-már szundikáló szordinás hegedűket. Egyszerre jókedvű és nyíltszívű lett. — Hohó! — kiáltotta. — Hét évben csak egyszer látja magukat az ember. Most már nem eresztem el magukat. Velem jönnek ebbe a kávéházba. Elbeszélgetünk majd a régi,, jó időkről. — De ezeket a holmikat nem vihetjük magunkkal — szólt Matild és hangja Fortunátus emlékében ismét fölkeltette a régi szerelem aranyfelhőjét. — Majd csinálnak a kávéházban helyet a számukra — felelte Fortunátus a mámoros emberek jólelkűségével. — Én is segítek cipekedni. Azonmód, ahogy meg voltak rakódva, bevonultak az éjjeli kávéházba, ahol a szi- Orosz jelentések. Bécs, márc. 20. Az orosz hivatalos jelentések rendkívül heves harcokról tesznek említét, ameyek a Visztula és Niemen közt folynak és hozzáfűzik, hogy a németek Suvalki környékén megkísérelték az offenzívát. A Visztula balpartján nem történt semmiféle változás. Prasznysz körül állandó tüzérségi harc fejlődik ki, miközben a német offenzíva megállára kényszerült. A Ruszkij Invalid jelenti, hogy az ellenség Grodno és Harc irányában erős nyomást gyakorol a külső orosz szárnyra. A Rjecs kifejti, hogy a németek Borzimov körül újra akcióba léptek. Nem lehetetlen, hogy német pészről ismételt kísérletet tesznek, hogy az orosz centrumra erős nyomást gyakoroljanak. A németek kitűnő vasúthálózatukat felhasználják, hogy szakadatlanul friss erőket szállítsanak és egyidejüleg arra is törekszenek, hogy a legrövidebb orosz összeköttetést Kovno és a Bzura Ravka szakaszon szétrombolják. Ezek a kísérletek azonban meghiúsultak és a varsói vonal érintetlen maradt. A Prasznysznál folyó harc óriási méreteket ölt. Mi volt az oroszok terve Bukovinában? fBukarest, márc. 20. A Bukarester Tagblatt bukovinai tudósítója a következőket írja: — Mit jelent az oroszok hallatlanul SZÍVÓS törekvése, hogy Bukovina területét elfoglalják? Miért akarják mindenáron karmaikat Bukovina földjébe belevájni? Hogy azután erről az országról Románia részére lemondjanak? Hol van az a naiv ember, aki ezt elhiszi? A titok, ha ugyan ez a román kormány előtt titok volt, hála egy, a volt csernovici kormányzó, Evreioff, környezetéből való magas személyiség nyilatkozatának, most kiderült. Ez a személyiség Gerovszky bizalmasai közül való, aki arról ismeretes, hogy mindig híve volt Oroszország bukovinai aspirációinak. Nyilatkozatát még az orosz invázió idején tette egy előkelő bukovinai romén előtt. Amikor a beszélgetés a térképnek a háború utáni megváltoztatására terelődött, Gerovszky igy szólt: — Azok az áldozatok, amelyeket az oroszok Bukovina elfoglalásáért hoznak, nézetem szerint dús gyümölcsüket eredményeznek. Ennek a földnek orosszá kell lennie, mert Oroszország életérdekei megkövetelik a Szereth, és a Pruth hosszának birtokát! — Az oroszok tehát a Pruth uralmára törekszenek, a folyó hosszában, egészen Galacig. A Dardanellák után most a Pruth felé nyújtják ki karjaikat, hogy azután holnap bennünket ragadjanak torkon a Duna torkolatának és hosszának átengedéséért, miután a Pruth birtokában most