Pesti Hírlap, 1921. június (43. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

Díszszemle ag 1©20-as Csecsemőriport az Andrássy-úttól a Kálvária-térig.­­ Vasárnap délelőtt az Andrássy-út külső ré­ szén jártam. A körönd tájékán, ahol már kezdőd­nek a villák , zöldlombog fák alatt két lovaglóút vezet a három kocsiútvonal között. Mivel úgy gon­doltam, hogy az apostolok lovain magam is séta­lovaglást végzek, a lovaglóúton igyekeztem előre,­de bizony ez csak nehezen sikerült, mert a fákkal és padokkal szegélyezett széles járóka előttem, mö­göttem és jobbra-balra tőlem teli volt bonne-nal, dadával, pesztrával s főképen gyerekkel és gyer­mekkocsival. Kosztümös „gyermeklányok" és kici­comázott dajkák egymás mellett kettes-hármas ren­dekben tolták maguk előtt a fényesre lakkozott, csipkefüggönyös, elegáns babakocsikat, amelyekből többnyire pufók kis piros-pozsgás csecsemők bá­mészkodtak az ég felé, meglett emberekhez méltó komolysággal szopogatva a piros ajkocskájuk közé dugott karikás gummivégű cucsit. Már majdnem boszankodni kezdtem, hogy a fel-alá hullámzó né­pes babakocsi-korzó miatt alig bírok előre haladni, amikor egyszerre csak ismerős hang üdvözöl: — Jó napot! Mi az? Hát eljött ön is a dísz­szemlére? Ismerősöm, aki megszólított, tudós öreg úr, akadémikus, professzor, filantróp és nagy gyermek­barát.. Megálltam vele s üdvözlés után meglepődve kérdeztem meg tőle: — Miféle díszszemléről beszél, professzor úr? A tudós akadémikus válasz helyett a Termé­szettudományi Közlöny egyik régebbi számát vette elő a zsebéből. — Nézze! Én is csak ma reggel jutottam hoz­zá, hogy elolvassam. Felütötte előttem a 356-ik oldalt és rábökött 9. második hasábra. — Ezt a nagyon okos és érdekes cikket dr Donáth Gyula írta. Most olvassa el itt . . . nem, a második bekezdés­. — „Az angoloknak ... a német faj pusztulá­sába vetett hite leplezetlen kifejezésre jut Baden-Powe­ll következő szavaiban: 1940-ig kell majd vár­nunk, hogy megláthassuk, ki nyerte meg­­igazán a háborút. Németország blokádjának igazi következ­ményeit ez a bűnös nemzet csak a jövőben fogja megismerni . . . Fertőző betegségek, mint: difterí­tisz, skarlát és a tífusz különböző nemei a gyerme­kek sorában visznek végbe nagy pusztításokat. A tejhiány szörnyű állapotokat teremtett a fiatal anyák­, gyermekek és betegek körében." — Látom, — bólintottam, s vissza akartam ad­ni a közlönyt a tudósnak, aki azonban most másik idézetet bökött ki számomra a cikkből. — Most olvassa ezt! — . A Weekly Disputcd 1918. évi szeptember 5-i­ei számában F. W. Wale A hunok 1940-ben cí­men következőkép nyilatkozik: „Tudom, hogy az ed­dig még meg nem született nemzedéknek nemcsak azezrei vannak fizikailag csökkent értékű életre kár­hoztatva, hanem, hogy a még meg sem fogantak ez­reire is ugyanez a sors vár . . ." — A hunok? — néztem az öreg tudósra. — Szóval ezt a jószándékot egyenest miránk adresz­szált át. — Igen. Ámbár elsősorban itt is a jövő német generációk tönkretétele lebegett az angolok szeme előtt. — felelte a professzor. — De nem tűnt fel innek, hogy mind a két forrás az 1940-ik évet em­legeti? Hogy akkor dől csak el majd igazán a győ­zelem kérdése? És hogy a hunok 1940-ben? Hm. — No igen. És? — Ejh, kérem, — szóltam oda közben ingerülten egy málészájú pesztonkának, — hát muszáj épen énrajtam keresztül kitolni a Liget­be ezt a gyerekkocsit?! A tudós megfogta a kezemet: — Csöndesebben, uram! A hunok 1940-ben. Erre összpontosítsa most a gondolatait! — Megvallom, kedves professzor úr, de . . . — És nem é­rti a dolgot! — nevetett az öreg úr. — No hát, kérem szeretettel, ha csakugyan ilyen nehéz felfogása vaj­ önnek, akkor álljunk ide félre, uram, az út szélére, és kezdjük meg ezennel a dísz­szemlét az 1920-iki „hunokon". Vagyis világosabb szóval: a tavaly született, 1920-as korosztályon, he­hehe. Mert ezek a pompás kis pufók babák, akiket ül a dajka- meg pesztra-népség most itt ezekbe­n a drága csipkés gyerekkocsikban eldefiliroztat előt­tünk, ez az a bizonyos 1920-as korosztály, amelyik­ről majd csak 1940-ben fog kiderülni, hogy . . . Elhallgatott. — Érti már? — és elégülten hunyorított rám a pápaszeme mögül. — Vegye szemügyre csak jól ezt a sok kis babát. Csupa élet, csupa jóltáplált egészség valamennyi! Hát hol itt annak a híres blo­kádnak a hatása, de? — Na, van azért ezek közt is jó néhány kis penészvirág, hiába a nagy jómód. — Akad, de azért ezekből egész regiment, vasgyúró kerül ki 1940-re. Hát hol látszanak itt a szörnyű állapotok, amiket a tejhiány teremtett, amint az az angol jósolta? Most én fogtam karon az akadémikust. — Kedves professzor úr, erre csak egy vála-Ma vasárnap van, legyen szerencsém szám lehet, délután 5—6 óra tájt a Kálvária-téren. A külső Jó­zsefvárosban. A lakásomon. Majd ott tartjuk meg a díszszemle második részét az 1920-as korosz­tályon. Úgy is történt. Az öreg úr délután eljött a la­­­­kásomra, a Kálvária-térre. Ott kiültünk az erkélyre és néztük az alattunk hullámzó külvárosi sokasá­got. Csupa párok, párok és párok. Szerelmes pá­rok, aztán másféle pár: külvárosi anya, gyerekko­csit tolva maga előtt, vagy anya, karján az 1920-as korosztálybeli pólyásbabával. De nem egy, nem tíz . . . tömérdek. És a legtöbb gyerekkocsiban és minden egyes karon hozott pólyában sápadt, vértelen, ök­lömnyi fejű­ csecsemő. S ha a gyerekkocsi mellett két-három vagy négy-öt éves gyerek tipegett, az is visszamaradt, vérszegény, sovány. De csak úgy ontották őket a.? utcák a Nép­liget felöl, mintha csakugyan van,ami nagy díszszem­lére jönnének marslépésben. — Lássa, professzor úr, az igazi 1920-as kor­osztályt. A tejhiány. A rossz tej. Rossz táplálkozás. Szappanhiány. Meleg szoba, meleg fürdő hiánya. Meg az a sok mindenféle nélkülöző?, amelyben a szegény néposztálynak, ép úgy, m­int a talán még nálánál is szegényebb lateiner-osztálynak annyi, de olyan végtelenül sok keserű része volt és van még ma is a blokád, a rossz valuta meg az évek óta nya­kunkon ülő borzalmas drágaság miatt. Az öreg úr csöndesen dünnyögött valamit, hogy hiszen azért még nincs elveszve semmi, mert az élelmezési és kereseti viszonyok jobbrafordultá­val még mindent jóvátehetünk. Igen, még mindent jóvá tehetünk. És bízunk a magyar álla­mban s a magyar társadalom honszeretetében, hogy jóvá is teszünk még mindent, tiértetek, ti . . . jövő meg­váltói, ti szegény vértelen, csöpp magyarok! Mi édes kis, ártatlan és a társadalom mulasztásából máris szenvedő 1920-as korosztályunk! Még mindig az­ erkélyen álltunk az öreg tudós­sal, de már nem szóltunk semmit, és alig bírva le­venni átnedvesedő szemünket a nélkülözés ünnepi marsában még egyre felvonu­ló 1920-as korosztály­ról, csak nagyokat hallgattunk és csak az egymás kezét szorongattuk görcsösen. Mi ketten, remény­kedő, bús magyarok, EZ öreg professzor meg ,én, és én meg az­­Öreg professzor. Genfi levél. Genf, május. (A Pesti­ Hírlap futósítójától.) Elevfire megfoghatatlan valami volt,ortílm, aki épen Budapestről érkeztem ide, a garfi villamosok feltű­nő üressége (csak délben,, bizonyos vonalakon van egy kis forgalom, vajgr'a vonatok érkezésekor). Most már értem. Irt' csaknem­ mindenkinek, akinek nincs autója,­­im kerékpárja vagy motorkerékpárja. Azért bátran nevezhetnék Genfet a „nemzetek váro­sát", a kerékpár­városnak i­s. Délben, a Rue du Mont Blanc, az összekötő Pont du Mont Blanc és a rakpartok környékén a gyalogjárás meglehetősen veszedelmes foglalkozás az óriási kerékpár-forgalom miatt. Nemcsak férfiak, korántsem, hanem asszo­nyok és leányok is —­ még egészen fiatal leánykák is — járnak kerékpáron. Gyalog leginkább a ide­genek járnak; azok, akiknek nincs itt az autójuk és azok, akiknek a 25—30 centimes jegy — drága: „Budapest — 2.55". Pedig május derekán Zü­richben már 2.90-en állt a magyar korona. Akkor jött a Benedek-féle cikk a Neue Zürcher Zeitungban; azt mondták a tőzsde­spekulánsok, akiknek ez a cikk kapóra jött, hogy ,,es ist doch nicht Alles in der Ordnung in Ungarn". Erre megijedtek az amatőr­ spekulánsok, akik halomszámra dobták a piacra az addig megőrzött koronákat. A tény pedig az, hogy a korona vásárlási és életfentartási értéke kb. 10 centimes. Egy borotválás mindenestül csak­nem egy frankba kerül; egy jobb ebéd 5 és­ 10 frank között váltakozik; egy jobbfajta pensió 15—20 frank naponta; egy gallér 1,50—2 frank. Csak a vaj (már 25 százalékkal esett az ára), a tej (50 centime literje), a szivar és a cigaretta olcsóbb, mint Buda­pesten. Természetesen az én számításom szerint, nem a jelenlegi árfolyam alapján. Az utazás rend­kívül drága, panaszkodnak is a svájciak, dehát a vasutak akkor szerezték be szénkészletüket, amikor még igen drága volt a szén; most sokkal olcsóbban kell eladniok, mint ahogy vették. * A propos Népszövetség! Egy francia képviselő, akinek az volt a feladata, hogy a főtitkárság műkö­dését vizsgálat tárgyává tegye, azt jelenti, hogy na­gyon meg van elégedve, mert hogy a Népszövetség­ben a brit világhatalom leghathatósabb ellensúlyo­zóját látja. Pedig eddig épen a franciák nem nagyon bíztak a Népszövetség célszerűségében. De hiszen várnunk kell, mert az intézmény még igen fiatal; ha képes lesz kitűzött céljait megvalósítani, nagyon hathatós eszköz lehet az igazság és jogosság és méltányosság végleges diadalának biztosítására.­­ Ebben a reményben kell, hogy Magyarország is csatlakozzék a mozgalomhoz; kell, hogy részt kér­jen a világforgalom, a világbéke és ama kölcsönös megértés irányításából, amely hivatva lesz a kultú­ra felsőbbségjét hirdetni az erőszak és a puszta ha­talom fölött és annak a felsőbbségnek érvényt is sze­reznie Yolland Arthur. rtiYi krii«LAH íy^l. jumus 1., szerua. A kormányzó a vörös tatárjárásról, Az abonyi vértanuk szobrának leleplezése. Horthy Miklós kormányzó kedden délelőtt az Abonyban 1919 május 3-án vértanúhalált halt ellen­forradalmárok emlékére emelt szoborleleplezésen vett részt. Az ünnepségen megjelent gróf Ráday Ge­deon belügyminiszter, dr Preszly Elemér, Pestvár­megye főispánja, Agarasztó Tivadar, a vármegye alispánja és dr Erdélyi Lóránt, Pestvármegye főr­jegyzője is. A pályaudvari fogadtatás után a kormányzó és kísérete díszkocsikon a fellobogózott nagyközsé­gen keresztül az ünnepség színhelyére hajtatott A menetet lovasbandérium vezette be. A lepellel bo­rított emlékszoborral szemben a kormányzó és kí­sérete részére díszsátor volt felállítva. Az emlék­szobortól oldalt tábori oltárnál Lévay Mihály cím­zetes püspök fényes segédlettel tábori misét cele­brált. A mise végén Kiss Zsigmond református es­­peres egyházi imát mondott. Az egyházi szertartás alatt a női kar „Boldogasszony anyánk . . ." és „István király, téged magyar kiván . . ." című régi egyházi dalokat énekelte. Mise után dr Madarász József abonyi főszol­gabiró mondott emlékbeszédet. Idézte a vértanukat Lált halt mártírok emlékezetét, akik az élet külön­böző útjain haladva mint nemes, kisiparos, mező­gazdasági napszámos, kisgazda és a falu jegyzője, egy­ eszmében összeforrva adták önzetlenül életüket a hazáért. A hazafias lendülettel megtartott emlékbe­széd végén engedelmet kért a kormányzótól a szobor leleplezésére. A kormányzó intésére a szoborról le-, hullott a lepel. Az emlékszobor, amely Vass Viktor szobrász­művész műve, piedesztálon álló, töviskoszorút tartó­ Krisztust ábrázol. A szobor talapzatán márvány­táblán a következő felírás olvasható: Istenért, Hazaírt, vértanúhalált szenvedtek 1919. év május 3-ik­ napján Sarudi Bartik Béla, Piros Jenő, K. Molnár József, Telek Fehér Mihály, Lajcsak István, Dohy Gábor. N­emzetek jóléte: élők keze, gondja, dicső­sége, mártírok homlokára fonva. A leleplezés után a kormányzó a következő­ beszédet mondotta­. -­ Azért jöttem ide Abonyba, hogy kifejez­zem legmélyebb elismerésemet annak a nagyközség­nek, amely a hazának vitézeket és vértanukat egy­aránt tudott adni. Lelkem mélyéig meghatottak azok a szavak, amelyeket a főszolgabíró úr mondott, mert hisze­n sok nehézségen, súlyos megpróbáltatásom ment keresztül hazánk, de a legszégyenletesebb mégis csak a vörös tatárjárás volt. Ha annak okát keresem, hogy miként jutott ez a dicső faj idáig, azt másként nem magyarázhatom, mint ha azokra a szenvedésekre gondolok, amelyek egy hosszú há­ború­­után letargiába sülyesztett nemzetet könnyen megtéveszthettek és megejthettek. Rövidlátóan azt hitték, hogy véres garázdálkodásaikkal kiolthatják milliók lelkéből a magyarságot, a nemzeti érzést, a vallást és a társadalmi rendhez való ragaszkodást és nem gondoltak, arra, hogy minden nemes eszmé­­nek vértanúi adják a legnagyobb erőt. Ma, amikor fájdalmas emlékezéssel hajtjuk meg a tisztelet zász­lóját az abonyi vértanuk előtt, kiknek hazafiságát ez a szobor fogja hirdetni nemzedékről nemzedékre, merítsünk erőt az ő dicső emlékükből a nemzet jö­vőjének, boldogságának előkészítéséhez! A kormányzó keresetlen szavai lelkesítőleg hatottak. Ezután a szobrot Madarász főszolgabíró át­adta Abony nagyközség elöljáróságának, amelynek nevében Papp Péter főjegyző vette át, majd a kor­mányzó koszorújának elhelyezése után egymásután helyezték el a különféle helyi és vidéki társadalmi egyesületek emlékezetük jeléül koszorúikat. Az ünnepség befejeztével a kormányzó rész­­vétét fejezte ki a vértanúhalált halt mártírok hoz­zátartozóinak. A szép ünnepség a Szózat elének­lésével ért véget. Briand beszéde a szenátusban. Paris, máj. 31. (Havas.) (Szenátus.) Briand miniszterelnök emlékeztetett Franciaország magatar­tására, melyet a londoni értekezleten tanúsított és ki­jelentette, hogy a szakadás elkerülhetetlen lett vol­­na, ha ő úgy lépett volna fel, ahogy eredetileg szán­dékozott. Nem jelentőségtelen esemény az, hogy a frankfurti béke 50. évfordulója alkalmával a biro­dalmi kancellár a következő kijelentést tette a német birodalmi gyűlésen. Legyőztek bennünket — fizet­­nünk kell. (Tetszés.) Franciaország azt akarja, hogy a német nép vereségének tudatára ébredjen és szembeforduljon azokkal a rossz pásztorokkal, akik rablónemzetet csináltak belőle. Meg akarom győzni a világot arról, hogy teljesen lojálisa­n és jóhiszem­ű­leg jártunk el. Egy elégtételünk máris megvan. A le­­fegyverzés a legjobb úton halad. A büntetőrendsza­bályok addig maradnak érvényben, amíg erőnkből telik. Ezt az erőt a Rajna mentén fenn fogjuk tar­tani változatlanul, anélkül azonban, hogy a német közigazgatás működését akadályoznák. Tót és rutén kormánybiztos. A kereszténypárt félhivatalosa jelenti: A kép-Hiány legközelebb kormánybiztosokat fog kinevezni a tót és rutén ügyek vezetésére. A kormánybiztosok első dolga lesz „a nemzetiségi szükségletek kielégítése."

Next