Pesti Hírlap, 1921. augusztus (43. évfolyam, 169-192. szám)
1921-08-02 / 169. szám
tos katonai fegyver "kaliberével sem. A fegyvertárak megszüntetendők, a gyárakban levő fegyver és lőszer gyártó gépei, megsemmisítendők-, vagy pedig polgári célokra átalakítandók. A megengedett mennyiséget fellülhaladó fegyvert és lőszert ki kell szolgáltatnunk az Ellenőrző bizottságnak. Fegyverek és lőszerek behozatala vagy kivitele tilos. Magyarországon nem szabad mérgező gázokat, lángvetőket, páncélos járműveket, tankokat, vagy hadi célra fölhasználható másfajta gépeket gyártani. Ami a hadihajózást illeti, ki kell szolgáltatnunk eléri a dunai flottilához tartozó hajókat, felderítő naszádot, amelyek fluvetyirepítőhajókra megmaradhatnak. A szerződésnekebben ,jó részében kissé komikusan fent az az intézkedés, hogy „tengeralattjáró hajót Magyarországon építeni vagy megszerezni még kereskedelmi célra sem szabad." A szerződés eltiltja azt, hogy Magyarországon katonai repülőgépszolgálat lehessen. Kormányozható léghajót tartani egyáltalában -íem szabad. A léghajózási anyagot szintén ki kell szolgáltatnunk az egyéni bizottságoknak. Román kulturáliap kiáhositás tűzzel-vassal.Aki leülte a büntetését. A magyar ruha üldözései— A montenegrói posta. — csak aztán felebbezhet— imádkozó magyarok. Nagyvárad, julius. Nagyvárad régi polgára, akit visszahoz ide a honvágy, milyen idegenül néz; itt ezét az ismerősök között! A fájdalom, a keserű-ség érzésén kívül, amely elfogja, az első gondolat, amely agyába villan, ez, ha mi is így dolgoztunk volna valaha! Ha így folytattuk volna a magyarosítást, mint amilyen erőszakkal az oláhosítás folyik! Mi ,lyen igaza lett volna most Briandnak, amikor a francia képviselőházban a régi elnyomatásokról beszél ... Azonban ne rontsunk ajtóstól a házba. Mielőtt leírnánk, amit itt láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, nem állhatjuk meg, hogy pár szót ne szóljunk az alkalmatosságról, ami idehozott. A Calea Ferata Romana-ról, a román vasutakról. Azt mondják, hogy valamely ország kulturállapotát legjobban megítélhetjük a vasutairól. Ha ez így van, akkor mi nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy a mi vasutaink a kultúra, a háborúból való kiépülés igazán vigasztaló képét mutatják, a büszke, győztes Románia szárnyas (?) kereke mellett. Ott még mindig a háború- és a forradalom-roncsolta siralmas állapotban, tört ablakokkal vagy egészen üvegezetlenül futkosnak a kocsik, azaz hogy csak futkosnának, ha nem fűtenék a mozdonyokat még ma is általában fával, ilyen sovány ablakkal aztán nem bírja az iramot a szegény oláh vasparipa. Biharország egykori székhelyén, Szent László városában, a román impérium lázasan buzgólkodik, hogy abból igazi román fészket csináljon. Hogy a nagyváradi intelligencia, nemcsak a tisztviselők, de az értelmiség minden fajtája már legnagyobb részt kivándorolt, azt tudjuk: lehetetlenség volt a vérig zaklatást, kegyetlen üldözést kibírniuk. Akik még ott vergődnek, azok sem sokáig fogják kiállni. A tisztviselőknek tapasztalniok kell, hogy — hűségeskü ide, hűségeskü oda — a román kormány csak addig tűri őket hivatalaikban, amíg nem tudja őkelefeistájabeliekkel pótolni, akkor kidobja őket irgalmatlanul. Ez a pótlás ugyan nem megy könynyen, mert a művelt Nyugat keleti expozitúrája még csak félig-meddig megfelelő képzettségű elemekben sem bővelkedik. Jellemző erre az az eset, hogy a nagyváradi Sziguranca működésében napokig fennakadás állott be, mert helyettes főnöke, Enescu úr, második alapvizsgájára készült. A nagyváradi, jelenleg román akadémiának már első, éves növendékeit is a legelőkelőbb, legnagyobb felelőséggel járó állásokba helyezik el, képzettebb erők híján. És akit csak lehet, a régi Romániából átterelnek Erdély városaiba. Ezek a bevándoroltak — a hegyi franciák, mint őket a magyarok nevezik — pompásan érik magukat új környezetükben. Hiszen olyan kultúrközpontot, mint aminől Nagyvárad, nem igen találhatnak régi hazájukban. Modern épületek, paloták, aszfalt, villany, kultúrintézmények, díszes szórakozóhelyek — ilyenekkel még Bukarest sem dicsekedhetik oly mérteikben, mint a mi egykori vidékvárosunk. Nagyváradnak, mint oláh központnak, tarthamságát már kezdik is érezni, azért foglalkoznak azzal a tervvel. Hogy Belényest teszik meg fővárosnak, ott a mócok majd az ő javukra billentik a mérleget . . . Egyelőre azonban folyik a munka, hátha mégis egészen eloláhosíthatják Szent László örökét. Az utcák képét megváltoztatja a kötelező román cégtábla, amelyeken egyharmad nagyságban húzódhatik meg a régi magyar fölírás. Romániában tömérdek az ünnep. A kalendárium legapróbb szentjét, a história legjelentéktelenebb dátumát lobogódíszszel kell megülni. Ilyenkor oláh zászlódíszben kellene pompázni a városnak, min a magyarok ugy segítenek hogy a kémények mellé, eldugott helyekre, szabad szemmel alig látható zászlócskákat tűznek ki. A magyar asszonyok, leányok tüntetőleg nemzeti viseletben kezdtek járni. Természetes, hogy ezzel tömérdek üldözést vontak árva fejükre. Most aztán, hogy Magyarországgal megnyílt a forgalom, a félelmes magyar ruha ellen folytatott küzdelemben, azt a módot eszelték ki, hogy akik útlevelet kérnek, meg kell fogadniok, hogy többet nem öltik föl a veszedelmes, lázító ruhát. A megbélyegzettek pedig, akik nagyon is tüntetően kifejezésre juttatták magyar nemzeti érzésüket, azok egyáltalában nem kapnak útlevelet a kisebbségek jogát tisztelő kultúrákamban. • * Az oláhosításhoz tartozik az is,hogy a magyar pénzintézetek hatalmas konkurrenciát kaptak a nyakukba. A Banca Marmaros, a Banca Romanesca megnyitották fényes boltjukat. A legforgalmasabb nagyváradi kávéházakban, a volt legelőkelőbb üzlethelyiségekben a két nagy oláh intézeten kívül a soksok odatelepedett kisebb oláh bank virul. Mellesleg mondva: ezek a jeles intézetek általában negyven százalékra adnak kölcsönt. Pénzük van bőven: táplálják őket mindenképpen, míg a magyar intézetekkel szemben mindent elkövetnek, hogy azok magyarországi, régi összeköttetéseiket elveszítsék és elsorvadjanak. A pénzzel valói hódítás politikájához mindig értettek az oláhok nagyon, — ezt annak idején már Erdélyben is megmutatták! , , 4 m A közbiztonságra jellemző, hogy a kereskedők egyáltalában nem biznak meg a rendőrségben és ezért üzleteik őrzését rábizzáki az elcsapott ma tisztviselőkből és rendőrökből alakult vagyonőrző egyesületre. Ez az egyesület valóságos pótrendőrséget képez, jobban mondva, ez az igazi rendőrség, amely, ha egy betörőt nyakan csáp, beviszi és átadja az önszobájában kényelmesen bóbiskoló oláh renddőrnek. Ennek a magyar pótrendőrségnek a tagjai használják arra is a kereskedők, hogy vasúti szállítományaikat kisérjék és a megdézsmálástól megóvják. Sőt ezek helyettesítik a postát is, amely megbízhatósság tekintetében kezd az emlékezetes montenegrói postához hasonlítani. A nagyváradi postatakarék- pénztárnak rendesen nincs pénze ais utalványok idefizetésére. Egyik nagyváradi újság minap egész sorozatát közölte a cégeknek, amelyek tiz-husaezeti leis utalványait a posta nem képes kiszorítani. Igtf, kb. négy-öt hétig hever a kereskedők pénze a postán. Jelenleg mintegy két és fél millió lej vár kifizetésre** Ami mintegy huszonötezer lej kamatveszteséget jelent a kereskedőknek. Bolkis Viktor, a nagyváradi új posta és távírda jelenlegi vezetője, így nyilatkozott egy hirlapíró előtt: — Tény, hogy a nagyváradi postahivataloknak, már régóta nincs elég pénzük. Például az első száímű postahivatalba május hóban hatvankilencezer sem fizettek be, míg ugyanezen hivatalnak ez összegnek éppen tizenkétszeresét kellett volna kifizetnie. A régi magyar rendszer alatt a postának folyószámlája volt az Osztrák-Magyar Banknál, ami a forgalmat zavartalanná tette, míg most a Banca Nationale nem áll a posta rendelkezésére, tehát meg kell várni, amin annyi pénzt adnak föl, hogy a kifizetést abból teljesíteni lehessen.. . i Igen, de a kereskedők nem adnak ám föl pénzt, mert nem bíznak a postában. Ehelyett rábízzák pénzküldeményeiket a magyar rendőrségre, amely, gyorsabb és biztosabb. De még más körülmény is okozza, hogy a posta nem tud fizetni. A szegény, oláh postások ugyanis hónapokon át nem kapnak fizetést és azt a szokást honosították meg, hogy a felek által feladott pénzekből vonják le a fizetésüket... Egész becsületesen: se többet, se kevesebbet . A pénzhiány egyáltalában nyomasztó. Amiért az építkezés is teljesen szünetel, pedig Románia fákban, mészben és más építési anyagban rendkívül gazdag. Ez az oka, hogy Nagyváradon most mintegy tizenötezer munkanélküli tengődik. Az állami semmiféle közmunkával nem igyekszik a munkanélküliség nyomorát enyhíteni. Nehéz is neki, mert a vállalkozók félnek tőle, hogy úgy járnak vele, mint a postával: nem tudják tőle a pénzüket megkapni. Hiszen hónapokig tartó utánjárásba kerül, míg a legkisebb számlájuk kifizetését kicsikarják. Esőért nem is akad a legcsekélyebb közmunkára kiirt pályázatra sem vállalkozó. De van pénzük az agent provocateuröknek" Ezek a román hatóságok kegyencei. A szorgalmas besúgók, akiknek egy vigyázatlanul kiejtett szó elég, hogy ártatlan embereket a sigurancia tömlöceibe hurcoljanak, ahol hetekig sínylődnek kihallgatás nélkül*. Élelmezést nem kapnak, ellenben pld. Nagyváradott, egy oláh vállalkozó tart fönn kifőzést és szállítjat hüzbeli árakon a rabkosztot Elég pénzük van azoknak is, akik mindenféle jótékony célra gyűjtetnek. Ezekkel a méhecskékkel úton-útfélen találkozunk. Az útlevelek kiadásánál is husz—száz lej a jótékony amelyikhez tartozott, minden két hétben küldött egy pár csendőrt, hogy nem akasztotta-e fel magát valaki az erdőn. A kis emberek pedig nyöszörögtek. Összeverődtek, panaszkodtak egymásnak. Hol innét, hol ahonnét loptak ki egy fát. A bokrok alá elrejtett szerszámokat, a nagynehezen kiszállított deszkákat elemelték. Már június volt. Az utakat elöntötte a virágeső. A vadborsó finom kék fürtökkel elbontott szárai felkapaszkodtak a bokrokra. A vadrózsa pehelykönnyű, rózsaszín virágai üdén mosolyogtak elő a tüskés gallyak közül. Néha hirtelen jött meleg eső esett s eső után az erdő zengett a hátától. A madarak a tojásaikon ültek s a kék égen pici fehér felhőszárnyak ölelkeztek össze s könnyedén repültek tovább, lemosolyogva a földre. Az erdő szélén többen összeverődtek a telektulajdonosok közül. Egy kis ember, valami postaszolga, elkeseredetten kiabált: — Disznóság! Mindent elloptak! A héten ellopták a fejszémet s kivágták azt a szép kőrisfát a telek alján. — Be kell keríteni a telket — szólt egy másik. — Bekeríteni ! — felelt amaz keserűen. — Még a telket sem fizettem ki s már bekeríteni? Kinek van annyi pénze? A többi bólongatott, majd a kis postás fölhevülve folytatta: — Csak becsület kellene, hogy legyen. Becsület. Akkor nem veszne el semmi. Maradjon meg mindenki a maga telkén. Ami az enyém, az nem a másé, ami a másé, nem az enyém. — No jó — szólt egy másik. — De ha nem vigyáz senki semmire. Ha nincs mitől félni! — Hát akkor is. A jó érzés, tisztelt úr! A jó érzés, ami az ember lelkében van. A szomszédok bólongattak, gyanúsan egymásra pislogtak, azután elszéledtek. Csak egy kis öreg !mondta lassan: — Be kell keríteni a telket, mondom, kaput rá. A kapura lakatot. Csak az segít. És ő is elcammogott. A postást karonfogta a sógora. Egy derűs, pirosarcú ember: — No, gyere, menjünk be az erdőbe. Ne mérgelődj. Tudok egy füves helyet, feküdjünk oda. — Te mindig csak fekszel — mormogta rá a postás, de azért ő is végignyúlt a füvön. Lassan kiengesztelődött. A sógor délben bort hozott. A tarisznyából sült hús, sajt, sütemény került elő. Még egy kis szendergés s délutánra békesség szárnyalt át az erdőn. A postás danolt s egy szekercével nyelet faragott egy ásóba. A sógor pipázva nézte. A postás letette a kész nyelet. Körülnézett: — A kapába is kéne — mondta —, de nem igen kerül ilyen vékony fa. — Amott van mi egy! — kiáltotta a sógor s bemutatott a fák közé. A postás összehúzta a szemét. — Amott? Azt mondod? — kérdezte halkan, tapogatózva. S nézte a fát lassan. Valami finom, egyenes törzsű kis vadcseresznyefa volt. A nap szelíden fénylett a levelein. — Az jó lenne. Éppen jó lenne — folytatta a postás a hallgatás után. A sógor rápillantott, felemelte a szekercét: — Nohát akkor . . . A postás kurta, kérdő, pillantást vetett az arcába: — Csakhogy . . szaladt ki a száján s hirtelen elhallgatott. — No, mit cseillaügy? — kérdezte a sógor, aki már a fa felé indult. — Hogy nem a miénk, a szomszédé — mondotta lassan a postás's a fa felé pislantott. — Azt nem lehet tudni — felelt a sógor. Azután hirtelen hozzátette: — Amig be nincs kerítve . . . A szekercét lóbázta a kezében s a sógora bíztatását várta. Emez'nem nézett föl rá, csak lassan motyogtas — Persze . . . Amig be nincs kerítve ... — Ki tudhatja addig, — szólt bátrabban a sgor, a fa felé indult s egyszerre visszafordult. — Vágjam? — kérdezte. A postás hunyorított: — Úgy nézem, mégis a mi telkünkbe esik a fa. — Hát persze! — kiáltott a sógor s már vágtam is a fát. Amikor a nyél készen volt, a postás belekacsitott a sógor szemébe s lassan mondta: — Talán mégis a szomszédé volt? A sógor hirtelen a postás arcába nevetett® — Az hát! Hiszen tudtad te azt! Erre mindketten kurtán összeröhentettek. A sógor rágyújtott, a füstön keresztül a mási arcába pillantott, mosolygott s derűsen mondta — Hát ez az a jó érzés, sógor. A postás egyet lökött a fején, elvörösödött mérgesen kiáltotta: — Hát kerittesse be a telkét, ha azt akarj hogy . . Nohát . . . Azután az az egy kis fi Nincs itt az erdőn elég? Kár is beszélni. — Hát persze, persze — motyogta, a sógor nem nézett föl. Majd a pipáját tömködri kezdte, után megforgatta a kezében a cseresznye!É s amint a szekercét a kezébe vette, mondta: — Jó kis nyél lesz belőle. Mi? Ezzel faragni kezdte a nyelet. A nap bemosolygott az erdőbe, mint váncsi, pajkos gyermekszem. Nem is vette hogy lopás történt az erdőn. / • ? 1921. augusztus 2., B&L