Pesti Hírlap, 1923. július (45. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-08 / 152. szám

törvényben a szakipari szövetkezetek ügye korsze­rűen­ szabályoztassék. A törvény keretén belül gondoskodni kell arról, hogy a szakipari szövetkezetek központja állami tá­mogatással oly mérvű alaptőkével és szervezeti fel­építésében olyan biztosítékokkal rendelkezzék, hogy az állami jegyintézet megfelelő hitelt bocsásson ren­delkezésére. A kis- és középipar fejlesztésének kétféle esz­köze van. Először a törvényes rendelkezések, például az ipartörvény, a kis- és középiparosok érdekképvise­letének h­elyes megoldása, társadalompolitikai kér­dések, amelyek részben törvényhozási intézkedéseket igényelnek, mint például a nyugdíjügy, tisztesség­telen verseny elleni védelem, stb.; a második eszköz a gazdasági törekvések támogatása, a termelés biz­tosítása, fokozása stb. Nem fogok elmulasztani egyet­len alkalmat sem, hogy ezeket a kérdéseket a kisipar érdekében, állami és nemzeti jövőnkre való tekin­tettel is dűlőre vigyem és ezek helyes megoldását teljes ener­giával mindenütt szorgalmazzam. Teen­dőinkkel kapcsolatban a problémák óriási tömege merül fel, amelyek összességével ma nem foglal­kozhatom. Egyben foglalom össze a feladatokat: szervezni. Mind olyan kérdés ez, amelyeknél a szervezéstől függ az eredmény. Ezt a munkát vállalja az IOKSz, de hogy ez eredményes is legyen, át kell érezni e munka fontosságát az ország minden kis iparosá­nak is. A nagy tetszéssel fogadott elnöki beköszöntő után Lozánski Mihály vezérigazgató biztosította gróf Hadik János elnököt az intézet vezetőségének és tisztikarának odaadó támogatásáról és annak a re­ményének adott kifejezést, hogy gróf Hadik János­sal az élén az ország iparosai teljes mértékben ki­veszik a részüket az ország mielőbbi gazdasági helyreállításának nehéz munkájában. SS fék," öblös nagy kandalló, benne máglyába "rakott bükkfahasábok égnek. A kandalló tete­jén fekete sast látok, amely repülésre feszíti hatalmas szárnyait. A tűz fénye egymásba fonódó gótikus vonalakat, régi fegyvereket, párducbőröket világít meg. Keleti tűzben égő színek maradtak az eszemben: a vadgalamb­nyak, az érett kukorica, az erdő lombján áttörő szmaragd verőfény mesés színei. Egyik sarok­ban festmény: a keret hatalmas arany geren­dái között ragyogó szőrű lovak ágaskodnak ... Ez a Feszty Árpád műterme, bár egy kauká­zusi herceg rezidenciája is lehetne. Emberek is vannak a teremben. A kan­dalló előtt selyemvánkosokból rakott boglya, azon, mint kiránduló társaság a frissen kaszált szénában, frakkos urak, estiruhás nők teleped­tek meg. A millenium-korabeli Budapest leg­érdekesebb alakjai! Valaki beszél, a többi meg gyönyörködve hallgatja. A szónok Feszty Árpád vagy talán Mikszáth Kálmán, vagy talán egy ismeretlen kis bohém, valaki, akinek Feszty adta kölcsön a kabátját, hogy idejöhessen, eddig görcsös zavarában hallgatott, de most váratlanul meg­oldódott a nyelve, tüzes, vakmerő, szikrázóan szellemes dolgokat mond, mindenkit meglep, elragad, világszép asszonyok mosolygó szem­mel, országos férfiak feszült figyelemmel bólin­tanak feléje. A velencei kis palotának ott a Bajza­utcában különös volt a levegője, a nők meg­szépültek, a férfiak tehetségesebbek lettek, a gyalogjárók megtanultak repülni és az élet mélyebbnek és érdekesebbnek festett, mint másutt. * Fiatal író koromban egy pár cikket írtam, amelyek némi figyelmet keltettek és ekkor meg­hívást kaptam Fesztyéktől. Midőn hazajöttem tőlük, az a biztos tudat töltött el, hogy ezentúl már én is leszek valaki Magyarországon. Mert az akkori magyar ku­lturéletnek a Feszty­szalon volt a kapuja. Aki belépett, az az isme­retlenség nyirkos bányájából a meleg nap­világra jutott ki. A Fesztyék társaságának szinte fantasz­tikus érdekességet adott az a körülmény, hogy a társaság egy díszesen faragott lépcső tövé­ben gyülekezett, amely lépcső egyenesen Mese­országba vezetett föl. Igenis, Meseországba, mert a kis palota emeletén lakott Jókai Mór, a Fesztyék imádott papija. Ebben a műterem­ben, mint a gondolatok nagyszerű reservoirjá­ban, összefolytak az irodalom, a képzőművé­szet, a színművészet és a politika folyó­vizei. A ma is élőkről nem beszélek, de én ott találtam Munkácsy Mihályt, Tisza­i Kiálmánt, Gyulai Pált, Szilágyi Dezsőt, Mikszáth Kálmánt, Gárdonyi Gézát, Justh Zsigmondot, Mednyánszky Lászlót. Fesztyék­nek megvolt az a nevezetes adományuk, hogy az olyan különcöt is, mint Med­nyánszkyt, emberek közé tudták csalni és meg­tudták szólaltatni. Szalonjuk igazi előkelőségei ne­m az államférfiak, a miniszterek és generá­lisok, hanem a művészek és írók voltak. A nagy­urak létjogosultságát az irodalom és a művé­szet tisztelete adta meg. * Mért jutnak­ eszembe a régi dolgok! Mert kezembe került egy új könyv, a címe: Akik el­mentek, a szerzője: Feszty Árpádné. (TIT. Róza, miként Mikszáth Kálmán a Jókai életrajzában nevezi.) A különös könyv Jókairól, Feszty Árpád­ról és a Feszty-ház egykori köréről szól. Jóval több a könyvnél, úgy tör elő az asszonyi lélek mélységeiből, mint a sokáig elfojtott, meg­könnyebbülést szerző zokogás. Tulajdonképen egy neme a fölebbezésnek a halál kérlelhetet­lensége ellen.A szerző meg akarja menteni Jókai Mór és Feszty Árpád életéből azt, amit a kultúr­történetem nem menthet meg és amit mégis jog­gal sajnál az enyészettől. Szép és kegyeletes munka­­nőnek való. A­ szerző ugyanakkor posthumus szemlét tart a Feszty-ház hajdani barátai fölött és mel­lékesen a remek arcképek egész sorozatát veti papírra. Úgy látszik, ez Fesztynének valami különös, gyönyörű adománya. A módszere meg­lepően biztos: aprólékos, mellékeseknek látszó vonásokat hord össze, félig tréfásan, jóformán csak játékból rakosgatja, az alak azonban egy­szerre csak megelevenedik, talpra áll, él és lélegzik és ezentúl a jó ismerőseink sorába tar­tozik. Én például el merem mondani, hogy Liezen-Mayer Sándort, akit soha életemben nem láttam, Fesztyné leírása után sokkal job­ban ismerem, mint nem egy ,,barátomat", aki­vel évek óta egy társaságban forgolódom. * A tüneményes tehetségű Feszty M­esa ugyancsak munkatársa, a szép és szomorú könyvnek. Kisleánykori naplóföljegyzéseinek Feszty Árpádra vonatkozó részleteit közli. Ez a napló csodálkozó és könnyes nagy gyermek­szemekkel nézi a bálványozott apát, aki utolsó nagy és reménytelen harcát vívja az élettel. Mert az élet, amely egykor alázatosan, mint a szelídített oroszlán, feküdt Feszty Árpád lábai előtt, később föltámadt mestere ellen és kegyetlenül bánt el vele. A fiatal festőnőnek főleg az fáj, hogy édesapja a művészetben nem fejtette ki összes ragyogó képességeit. Hiszen ha van tragikum a festő életében, akkor ez az. Nekem azonban úgy tetszik, ez nem a Feszty Árpád életének egész igazsága. Még tovább is van. Ő nem bánt gazdaságosan a tehetségével, valósággal el­tékozolta magát, elégett, mint a fáklya, de messzire is világított. A­ genieje, amely nem élhette ki magát a festészetben, megtermékenyí­tett egy egész nemzedéket. Ki lehetne mutatni az ő hatását az irodalom, a művészet, az ipar­művészet minden ágában, a közélet sok terén. Sőt lehet, hogy Feszty Árpád életének végső igazságát Feszty Masa műveiben fogja meg­találni az utókor. Ki lát bele az élet titkaiba­? Heten­ olcsóbb kenyérlisztet hozzanak forgalomba. A mal­mok és a spekuláció é­zelmeivel szemben teendő in­tézkedésekre még az indemnitási törvényben fog fel­hatalmazást kérni a kormány. Az igazságügyminisztérium kodifikáló osztá­lya most készíti a Nagy Emil igazságügyminiszter által bejelentett reformjavaslatokat, amelyek között a legfontosabbak az anyagi büntetőjog és a bünv.Ut perrendtartás reformja. Evvel kapcsolatban tervbe van véve az internálások szigorú revíziója, a kö­zrendre veszélyes elemeknek a bíróság elé való állí­tása és az internálási intézmény fokozatos meg­szűnése. A debreceni mandátum. Az ellenzéki pártok közös jelöltet akartak ál­lítani a megüresedett debreceni III. kerületben. A jelölt személyében azonban nem tudtak megálla­podni. A szocialisták ugyanis Nagy Vince jelöltsége mellett foglaltak állást, akit viszont Vázsonyi é­s Rassay kifogásoltak az 1918-iki és 1919-i forradalmi cselekményekben való szerepe miatt. «. . i' I» ... • I UT A két márny a k­istdrágaság letörésére készül. Gróf Bethlen István miniszterelnök szombaton este Nyíregyházára utazott, ahol részt vesz a bel­ügyminiszter beszámolója alkalmából tartandó gyű­lésen. Politikai körökben nagy érdeklődéssel vár­ják a miniszterelnök nyilatkozatait, aki, hír szerint, a szélsőjobboldali szervezkedéssel és a politikai me­rénylettervekk­el is foglalkozni fog beszédében. A minisztertanács pénteken tárgyalta Bud Já­nos közélelmezési miniszter előterje.-)­­lését a liszt­árak állandó emelkedésének meg­átlása dolgában. A kormány mielőtt az erre vonatkozó törvényes in­tézkedéseket elhatározta volna, figyelmeztette a ma­lomérdekeltségeket, hogy a lisztárak­ indokolatlan emelésével hagyjanak fel, mert amennyiben a liszt­árak nem lesznek összhangban a gabonaárakkal, a kormány igen erélyes eszközökhöz fog nyúlni, hogy a féktelen spekuláció túlzásaival szemben a fo­gyasztóközönséget megvédje. A miniszter arra is fölszólította a malmokat, hogy jobb minőségű 03 Telefonom. Tárgy? Nem. Élőlény? Nem. Hanem valami koros csoda a kettő között, melynek acélteste, villa­moslelke van. Olyanforma tengő életet él a földön, mint a rómaiak hite szerint az alvilági árnyak, melyek gépiesen, halványan mozognak, egészen igénytelenül és jelentéktelenül s alig emlékeznek arra, hogy kicsodák voltak valaha. A huszadik század homunculus... Mindenki szidja, bizonyos hamis, nagyváro­sias fölénnyel, titokban azonban mindenki szereti. Valahogy illik gúny alá rejteni azt a szemérmete­s rajongást, melyet saját telefonunk iránt érzünk. De azért az emberek szerelmesen föléje hajolnak, forró lehelettel suttognak belé és nők száját sem csókolták meg annyiszor, mint amennyiszer meg­csókolták az ő hideg, fekete ebonit-ajkát. Egyedül vagyok. Nem, a telefonom itt van az asztalomon. Tragikus, hogy­­ nék­i, ki az értelmi élet leg­főbb röpitéje, nincs öntudata. Akkor több lenne, mint az ember. Az enyémet egy téli délutánon hozták ide, vagy tíz évvel ezelőtt. Azóta már majdnem család­tag, de még mindig vendég. Első éjszaka foncsát vettem tőle s átmenvén a­­másik szobába, azt ére­zem, hogy családunk egy taggal megszaporodott. Folyton figyelem. Úgy rémlik, hogy nem tud egé­szen megszokni itten, unatkozik és szomorú. Ekkor beleszólok, noha senkivel sem akarok beszélni. Őt szórakoztatom­. Rettenetes is lehet így élni, test­vérei nélkül s nem látni soha másik telefont. Ha lesz időm, egy napon kézen fogom, elvezetem a te­lefonközpontba, megmutatom neki társait. Azt hi­szem, örömében elkezd majd csöngetni. * Ha nem kapsz kapcsolást, sohase idegeskedj, hanem kövesd a rendszerem. Legsürgősebb ügye­­met akkor szoktam elintézni, mikor halálosan fá­radt vagyok s aludni szeretnék. Agyamba veszem a telefont, a párnára dűlök, a hallgatót fülemre szorítom. Fejem zúg. Pilláim leragadnak. Minden vágyam az, hogy ne zavarjanak. Ilyenkor a köz­pont mindig fölkelt, azonnal jelentkezik. Van-e üdítőbb és vidámabb, mint a tavaszi reggel, mikor jól ki­ab­ul­tuk­ magunkat és boldogok vagyunk, egy ismeretlen és váratlan, ezüstös ,­­füttyös tel­efoncsöngetés?­e a szobánk pacsirtái­t. Szeretném egy vadember elé tenni. Vájjon, mit képzelne? Agyúnál: látná-e, vagy foghútógér­nek? Mindenesetre valami ördöngös szerszámot sejtene benne. A kajánok azt mondják, hogy nem csalódna. a Néha beteg. Ekkor rekedten, halványan pi­tyereg, mint a lázas kisgyerek. Nyáron, ha hosszabb időre elutazom, közö­nyösen tekintek a holmamra, melyeket ott hagyok. Ő reá nem. A többiek mind pihennek, csak ő vir­raszt majd egyedül. Éjszaka idején, mikor az alvó bútorok közt, a naftalinszagu levegőben a semmi­­terpeszkedik el, zárt­ ablaktáblák, leengedett füg­gönyök mögött egyszerre csak megszólal, kétségbe­esett, rimánkodó hívását átküldi az elhagyott la­kásba s az idegességtől szinte ágaskodva, mindig.. éberen, figyelmesen engemet keres, én utánam kiált és aztán, hogy szavával megbolygatta a már alvadni­ kezdő magányt, a kietlen egyedülléttől, a visszhangtalan, halálos részvétlenségtől megriadva hirtelenül elnémul. Ugy jár ilyenkor a szobákban a hangja, mint valami kísértet. Kosztolássyi Dezső, r 4 PRSI"I B SR LAS» 1923. júlus 8., vasárnap.

Next