Pesti Hírlap, 1923. július (45. évfolyam, 146-170. szám)
1923-07-08 / 152. szám
törvényben a szakipari szövetkezetek ügye korszerűen szabályoztassék. A törvény keretén belül gondoskodni kell arról, hogy a szakipari szövetkezetek központja állami támogatással oly mérvű alaptőkével és szervezeti felépítésében olyan biztosítékokkal rendelkezzék, hogy az állami jegyintézet megfelelő hitelt bocsásson rendelkezésére. A kis- és középipar fejlesztésének kétféle eszköze van. Először a törvényes rendelkezések, például az ipartörvény, a kis- és középiparosok érdekképviseletének helyes megoldása, társadalompolitikai kérdések, amelyek részben törvényhozási intézkedéseket igényelnek, mint például a nyugdíjügy, tisztességtelen verseny elleni védelem, stb.; a második eszköz a gazdasági törekvések támogatása, a termelés biztosítása, fokozása stb. Nem fogok elmulasztani egyetlen alkalmat sem, hogy ezeket a kérdéseket a kisipar érdekében, állami és nemzeti jövőnkre való tekintettel is dűlőre vigyem és ezek helyes megoldását teljes energiával mindenütt szorgalmazzam. Teendőinkkel kapcsolatban a problémák óriási tömege merül fel, amelyek összességével ma nem foglalkozhatom. Egyben foglalom össze a feladatokat: szervezni. Mind olyan kérdés ez, amelyeknél a szervezéstől függ az eredmény. Ezt a munkát vállalja az IOKSz, de hogy ez eredményes is legyen, át kell érezni e munka fontosságát az ország minden kis iparosának is. A nagy tetszéssel fogadott elnöki beköszöntő után Lozánski Mihály vezérigazgató biztosította gróf Hadik János elnököt az intézet vezetőségének és tisztikarának odaadó támogatásáról és annak a reményének adott kifejezést, hogy gróf Hadik Jánossal az élén az ország iparosai teljes mértékben kiveszik a részüket az ország mielőbbi gazdasági helyreállításának nehéz munkájában. SS fék," öblös nagy kandalló, benne máglyába "rakott bükkfahasábok égnek. A kandalló tetején fekete sast látok, amely repülésre feszíti hatalmas szárnyait. A tűz fénye egymásba fonódó gótikus vonalakat, régi fegyvereket, párducbőröket világít meg. Keleti tűzben égő színek maradtak az eszemben: a vadgalambnyak, az érett kukorica, az erdő lombján áttörő szmaragd verőfény mesés színei. Egyik sarokban festmény: a keret hatalmas arany gerendái között ragyogó szőrű lovak ágaskodnak ... Ez a Feszty Árpád műterme, bár egy kaukázusi herceg rezidenciája is lehetne. Emberek is vannak a teremben. A kandalló előtt selyemvánkosokból rakott boglya, azon, mint kiránduló társaság a frissen kaszált szénában, frakkos urak, estiruhás nők telepedtek meg. A millenium-korabeli Budapest legérdekesebb alakjai! Valaki beszél, a többi meg gyönyörködve hallgatja. A szónok Feszty Árpád vagy talán Mikszáth Kálmán, vagy talán egy ismeretlen kis bohém, valaki, akinek Feszty adta kölcsön a kabátját, hogy idejöhessen, eddig görcsös zavarában hallgatott, de most váratlanul megoldódott a nyelve, tüzes, vakmerő, szikrázóan szellemes dolgokat mond, mindenkit meglep, elragad, világszép asszonyok mosolygó szemmel, országos férfiak feszült figyelemmel bólintanak feléje. A velencei kis palotának ott a Bajzautcában különös volt a levegője, a nők megszépültek, a férfiak tehetségesebbek lettek, a gyalogjárók megtanultak repülni és az élet mélyebbnek és érdekesebbnek festett, mint másutt. * Fiatal író koromban egy pár cikket írtam, amelyek némi figyelmet keltettek és ekkor meghívást kaptam Fesztyéktől. Midőn hazajöttem tőlük, az a biztos tudat töltött el, hogy ezentúl már én is leszek valaki Magyarországon. Mert az akkori magyar kulturéletnek a Fesztyszalon volt a kapuja. Aki belépett, az az ismeretlenség nyirkos bányájából a meleg napvilágra jutott ki. A Fesztyék társaságának szinte fantasztikus érdekességet adott az a körülmény, hogy a társaság egy díszesen faragott lépcső tövében gyülekezett, amely lépcső egyenesen Meseországba vezetett föl. Igenis, Meseországba, mert a kis palota emeletén lakott Jókai Mór, a Fesztyék imádott papija. Ebben a műteremben, mint a gondolatok nagyszerű reservoirjában, összefolytak az irodalom, a képzőművészet, a színművészet és a politika folyóvizei. A ma is élőkről nem beszélek, de én ott találtam Munkácsy Mihályt, Tiszai Kiálmánt, Gyulai Pált, Szilágyi Dezsőt, Mikszáth Kálmánt, Gárdonyi Gézát, Justh Zsigmondot, Mednyánszky Lászlót. Fesztyéknek megvolt az a nevezetes adományuk, hogy az olyan különcöt is, mint Mednyánszkyt, emberek közé tudták csalni és megtudták szólaltatni. Szalonjuk igazi előkelőségei nem az államférfiak, a miniszterek és generálisok, hanem a művészek és írók voltak. A nagyurak létjogosultságát az irodalom és a művészet tisztelete adta meg. * Mért jutnak eszembe a régi dolgok! Mert kezembe került egy új könyv, a címe: Akik elmentek, a szerzője: Feszty Árpádné. (TIT. Róza, miként Mikszáth Kálmán a Jókai életrajzában nevezi.) A különös könyv Jókairól, Feszty Árpádról és a Feszty-ház egykori köréről szól. Jóval több a könyvnél, úgy tör elő az asszonyi lélek mélységeiből, mint a sokáig elfojtott, megkönnyebbülést szerző zokogás. Tulajdonképen egy neme a fölebbezésnek a halál kérlelhetetlensége ellen.A szerző meg akarja menteni Jókai Mór és Feszty Árpád életéből azt, amit a kultúrtörténetem nem menthet meg és amit mégis joggal sajnál az enyészettől. Szép és kegyeletes munkanőnek való. A szerző ugyanakkor posthumus szemlét tart a Feszty-ház hajdani barátai fölött és mellékesen a remek arcképek egész sorozatát veti papírra. Úgy látszik, ez Fesztynének valami különös, gyönyörű adománya. A módszere meglepően biztos: aprólékos, mellékeseknek látszó vonásokat hord össze, félig tréfásan, jóformán csak játékból rakosgatja, az alak azonban egyszerre csak megelevenedik, talpra áll, él és lélegzik és ezentúl a jó ismerőseink sorába tartozik. Én például el merem mondani, hogy Liezen-Mayer Sándort, akit soha életemben nem láttam, Fesztyné leírása után sokkal jobban ismerem, mint nem egy ,,barátomat", akivel évek óta egy társaságban forgolódom. * A tüneményes tehetségű Feszty Mesa ugyancsak munkatársa, a szép és szomorú könyvnek. Kisleánykori naplóföljegyzéseinek Feszty Árpádra vonatkozó részleteit közli. Ez a napló csodálkozó és könnyes nagy gyermekszemekkel nézi a bálványozott apát, aki utolsó nagy és reménytelen harcát vívja az élettel. Mert az élet, amely egykor alázatosan, mint a szelídített oroszlán, feküdt Feszty Árpád lábai előtt, később föltámadt mestere ellen és kegyetlenül bánt el vele. A fiatal festőnőnek főleg az fáj, hogy édesapja a művészetben nem fejtette ki összes ragyogó képességeit. Hiszen ha van tragikum a festő életében, akkor ez az. Nekem azonban úgy tetszik, ez nem a Feszty Árpád életének egész igazsága. Még tovább is van. Ő nem bánt gazdaságosan a tehetségével, valósággal eltékozolta magát, elégett, mint a fáklya, de messzire is világított. A genieje, amely nem élhette ki magát a festészetben, megtermékenyített egy egész nemzedéket. Ki lehetne mutatni az ő hatását az irodalom, a művészet, az iparművészet minden ágában, a közélet sok terén. Sőt lehet, hogy Feszty Árpád életének végső igazságát Feszty Masa műveiben fogja megtalálni az utókor. Ki lát bele az élet titkaiba? Heten olcsóbb kenyérlisztet hozzanak forgalomba. A malmok és a spekuláció ézelmeivel szemben teendő intézkedésekre még az indemnitási törvényben fog felhatalmazást kérni a kormány. Az igazságügyminisztérium kodifikáló osztálya most készíti a Nagy Emil igazságügyminiszter által bejelentett reformjavaslatokat, amelyek között a legfontosabbak az anyagi büntetőjog és a bünv.Ut perrendtartás reformja. Evvel kapcsolatban tervbe van véve az internálások szigorú revíziója, a közrendre veszélyes elemeknek a bíróság elé való állítása és az internálási intézmény fokozatos megszűnése. A debreceni mandátum. Az ellenzéki pártok közös jelöltet akartak állítani a megüresedett debreceni III. kerületben. A jelölt személyében azonban nem tudtak megállapodni. A szocialisták ugyanis Nagy Vince jelöltsége mellett foglaltak állást, akit viszont Vázsonyi és Rassay kifogásoltak az 1918-iki és 1919-i forradalmi cselekményekben való szerepe miatt. «. . i' I» ... • I UT A két márny a kistdrágaság letörésére készül. Gróf Bethlen István miniszterelnök szombaton este Nyíregyházára utazott, ahol részt vesz a belügyminiszter beszámolója alkalmából tartandó gyűlésen. Politikai körökben nagy érdeklődéssel várják a miniszterelnök nyilatkozatait, aki, hír szerint, a szélsőjobboldali szervezkedéssel és a politikai merénylettervekkel is foglalkozni fog beszédében. A minisztertanács pénteken tárgyalta Bud János közélelmezési miniszter előterje.-)lését a lisztárak állandó emelkedésének megátlása dolgában. A kormány mielőtt az erre vonatkozó törvényes intézkedéseket elhatározta volna, figyelmeztette a malomérdekeltségeket, hogy a lisztárak indokolatlan emelésével hagyjanak fel, mert amennyiben a lisztárak nem lesznek összhangban a gabonaárakkal, a kormány igen erélyes eszközökhöz fog nyúlni, hogy a féktelen spekuláció túlzásaival szemben a fogyasztóközönséget megvédje. A miniszter arra is fölszólította a malmokat, hogy jobb minőségű 03 Telefonom. Tárgy? Nem. Élőlény? Nem. Hanem valami koros csoda a kettő között, melynek acélteste, villamoslelke van. Olyanforma tengő életet él a földön, mint a rómaiak hite szerint az alvilági árnyak, melyek gépiesen, halványan mozognak, egészen igénytelenül és jelentéktelenül s alig emlékeznek arra, hogy kicsodák voltak valaha. A huszadik század homunculus... Mindenki szidja, bizonyos hamis, nagyvárosias fölénnyel, titokban azonban mindenki szereti. Valahogy illik gúny alá rejteni azt a szemérmetes rajongást, melyet saját telefonunk iránt érzünk. De azért az emberek szerelmesen föléje hajolnak, forró lehelettel suttognak belé és nők száját sem csókolták meg annyiszor, mint amennyiszer megcsókolták az ő hideg, fekete ebonit-ajkát. Egyedül vagyok. Nem, a telefonom itt van az asztalomon. Tragikus, hogy néki, ki az értelmi élet legfőbb röpitéje, nincs öntudata. Akkor több lenne, mint az ember. Az enyémet egy téli délutánon hozták ide, vagy tíz évvel ezelőtt. Azóta már majdnem családtag, de még mindig vendég. Első éjszaka foncsát vettem tőle s átmenvén amásik szobába, azt érezem, hogy családunk egy taggal megszaporodott. Folyton figyelem. Úgy rémlik, hogy nem tud egészen megszokni itten, unatkozik és szomorú. Ekkor beleszólok, noha senkivel sem akarok beszélni. Őt szórakoztatom. Rettenetes is lehet így élni, testvérei nélkül s nem látni soha másik telefont. Ha lesz időm, egy napon kézen fogom, elvezetem a telefonközpontba, megmutatom neki társait. Azt hiszem, örömében elkezd majd csöngetni. * Ha nem kapsz kapcsolást, sohase idegeskedj, hanem kövesd a rendszerem. Legsürgősebb ügyemet akkor szoktam elintézni, mikor halálosan fáradt vagyok s aludni szeretnék. Agyamba veszem a telefont, a párnára dűlök, a hallgatót fülemre szorítom. Fejem zúg. Pilláim leragadnak. Minden vágyam az, hogy ne zavarjanak. Ilyenkor a központ mindig fölkelt, azonnal jelentkezik. Van-e üdítőbb és vidámabb, mint a tavaszi reggel, mikor jól kiabultuk magunkat és boldogok vagyunk, egy ismeretlen és váratlan, ezüstös ,füttyös telefoncsöngetés?e a szobánk pacsirtáit. Szeretném egy vadember elé tenni. Vájjon, mit képzelne? Agyúnál: látná-e, vagy foghútógérnek? Mindenesetre valami ördöngös szerszámot sejtene benne. A kajánok azt mondják, hogy nem csalódna. a Néha beteg. Ekkor rekedten, halványan pityereg, mint a lázas kisgyerek. Nyáron, ha hosszabb időre elutazom, közönyösen tekintek a holmamra, melyeket ott hagyok. Ő reá nem. A többiek mind pihennek, csak ő virraszt majd egyedül. Éjszaka idején, mikor az alvó bútorok közt, a naftalinszagu levegőben a semmiterpeszkedik el, zárt ablaktáblák, leengedett függönyök mögött egyszerre csak megszólal, kétségbeesett, rimánkodó hívását átküldi az elhagyott lakásba s az idegességtől szinte ágaskodva, mindig.. éberen, figyelmesen engemet keres, én utánam kiált és aztán, hogy szavával megbolygatta a már alvadni kezdő magányt, a kietlen egyedülléttől, a visszhangtalan, halálos részvétlenségtől megriadva hirtelenül elnémul. Ugy jár ilyenkor a szobákban a hangja, mint valami kísértet. Kosztolássyi Dezső, r 4 PRSI"I B SR LAS» 1923. júlus 8., vasárnap.