Pesti Hírlap, 1925. október (47. évfolyam, 220-246. szám)
1925-10-01 / 220. szám
felvétele. Először is szeretném tudni, hogy van ez magyarul. Németül értem. Die Aufnahme der Barzahlungen. De olyan magyar embert még nem láttam, aki, mikor neki kell kifizetnie az aranyat, azt mondja, hogy ő azt felvette. Nyilván azt méltóztatik mondani, hogy az aranyfizetés megkezdése. (A készfizetés felvétele a magyarnak olyan lehetetlenség, mint a leépítés, mert azt lebontásnak hívják, vagy mikor sással metszik fülem, ha azt hallom, hogy nem létezik, mikor oly gyönyörűen gömbölyödik ki a papirosról az, hogy" olyan nincs.) Tehát az aranyfizetés megkezdését követelik a lendületes cikkírók. Ez az, ami még nincs itt. Ha holnap Popovits Sándor arra vállalkoznék, hogy minden bankóért aranyat fizet, másnap üres volna az aranypénztára és a pincében stabilizált valutáinkból nem maradna más, csak a pince. Nálunk, éppen a kisgazdatársadalom gondolkodása folytán, az arany- és ezüstpénz még hamarabb eltűnik a ládafiában, mint bárhol a világon, Indiát kivéve, ahol részvények és takarékbetétek helyett smaragdot és rubintokat vesznek a maharadzsák. Ezért mi sem arannyal nem csilingelhetünk, mint az angolok, sem ezüsttel nem schillingelhetünk, mint az osztrákok. A napóleoni háborúk után Wekerle Sándorig kellett várni, amíg aranyvaluta lehetett Magyarországon. Hol vagyunk mi ettől a dédunokánk problémájától! Megint olyat várunk a kormánytól, amit sem a legjobb, sem a legrosszabb esetben nem tud teljesíteni. Az egyetlen valutareform az, hogy most már nem az ezer koronának, hanem a tízezer koronának valami nevet kell adni, hogy a nullák eltűnhessenek. Olyan osztószámot, ahol minden kofának logaritmustáblán kell kiszámítani, hogy mibe kerül egy alma, nálunk nem lehet alkalmazni. Ezért, ha visszagondolok arra, hogy Wekerle Sándor most mit igérne, akkor azt mondom — és előttem van, mikor a csibukját szívja és igazat ad nekem, — hogy más nincs, mint a nullák eltüntetése végett a tízezerkoronásnak egy rövid nevet adni, ami lehet A. korona (aranykorona), vagy D. korona (dix milles couronnes). Evvel a betűvel kidobjuk a nullákat és egyebünk nincs. A törvényjavaslat pedig csak arról szólhat, hogy az állam, a községek, a nyilvánosan számadó vállalatok kötelesek ilyen rövid formában jelezni a koronát. Evvel megvan a munkamegtakarítás, de persze nincs meg a valutareform, mert azt nem birjuk meg és Wekerle még megígérni sem merné, ha körülnézne köztünk. Mikor Dánosról egyik kirándulásomból hazajöttem, lakásomon várt egy ismert művész. — Mivel szolgálhatok? — Elhoztam a valuta rendezését, — mondja — nagyon egyszerű az egész. Magyarország állítson ki több tanú által hitelesítve egy nyilatkozatot, hogy belép az Amerikai Egyesült Államokba és akkor dollárvalutánk van. Én kivettem könyvtáramból Bryce „American Commonwealth"-ét és megmutattam, hogy az Unióba nem lehet úgy belépni, mint az Otthonba, vagy a Fészek-klubba, ott a legjobb ajánlás mellett sem veszik fel az embert Európából. Ezután elkezdtem a makacs művésznek magyarázni, hogy a spanyol-amerikai háborúban az Amerikai Egyesült Államok Kubát meghódították, de mégsem olvasztották be az Unióba, hanem meghagyták Kuba függetlenségét, mert nem vehetik fel tagnak, még kültagnak sem. Végül próbáltam kifejteni, hogy Wilson átjött Európába, itt megcsinálta a Népszövetséget és azt akarta, hogy hazája abba belépjen. Mire hazament, a washingtoni képviselőház elvetette indítványát, az amerikai szenátus megtagadta a Népszövetségbe való belépést és Wilsont megütötte a guta. A művész nagyon elszomorodott: — Van akkor egy politikai tervem. Én spiritiszta vagyok, transzba tudom magamat vetíteni. Fényképeket is hozhatok. Például egy virágot széttépek a kertben, akkor a virág transzba megy, bemegyek a szobámba és ott találom a teljes virágot, mert a virág lelke összeragasztotta. így azt gondoltam, hogy vetítem magam Kolozsvárra, akkor a románok el akarnak fogni, megint visszavetitem magamat s ezt addig ismétlem, amig a románok Erdélyből elmennek. Ebbe az utolsó szóba belekapaszkodtunk — El kell csakugyan mennem, bocsánatot kérek, de még nagyon sürgős tárgyalásom van. A művész hozzámlépett: — Még egy titkom van. Tisza Istvánt nem ölték meg. — Elég — kiáltottam olyan hangon, mint Macbeth, mikor meglátja Banquo szellemét. — Elég — kiáltja most az olvasó, mikor meglátta a bankó szellemét. A visegrádi várhegy tövében levő „Pálffy-Daun"-kastély, amelyben most a kereskedelmi alkalmazottak üdülőtelepe van. Barnes, Birmingham püspöke (baloldalt), akit Charles D. D. archidiskonusnak (jobboldalt) a helyére neveztek ki a westminsteri apátságban. Íme, mindent elért, amit elérni valaha is kívánhatott, sőt annál ezerszer többet is. De még mindig aggasztotta bizonyos zavaró érzés, amely boldogsága rózsáit lisztharmatként lepte el: az a kínos szégyen volt az, amelyet titkon maga miatt kellett éreznie. Nos igaz ugyan ... a Gert ellen elkövetett árulás tagadhatatlanul szerencsés fordulatra vitt. De a tett mégis csak megvolt, még ha örökre titok marad is, az ő emlékezetéből ki nem irtható. — Miért ez a nagy elkomolyodás egyszerre, én Lexem ? — kérdezte Gert. — Még rödöcskét is kell ime látnom homlokodon, ez bizony nem illik oda. Valami ici-pici bánat árnyéka vetődik talán túlságosan nagygyá fehér lelkeden? — Ah, kedves Gert, az én lelkem nem fehér, annak is vannak napoltjai. De ez már rég megszokott állapot, nem szomorithat el. Nem most csak egy dőre kérdés surrant keresztül lelkemen és az a kis redője a gondnak csak azért mutatkozott homlokomon, mert erre a dőre kérdésre nem találok feleletet: — Hadd keressem meg hát azt a feleletet én. Mi volt a kérdés? Lágy, szinte fájdalmas mosolygás, amely vágyakozás jelének is beillett volna, Alexe arcán mindenesetre valami lelki izgalom tükröződése volt. — Miért is nem, — mondta, — miért is nem találtuk meg egymást már évekkel ezelőtt, úgy, ahogyan most? Miért nem már akkor, mikor, először eszméltünk szerelmünk tudatára? Gondold el csak, mennyire másképp lakult volna minden! Ez a kérdés jutott nekem most oly hirtelen eszembe . . . Épen csak azt gondoltam el: hát igazán szükséges volt az a sok keserves kerülő út, hogy eljussunk boldogságunkhoz ? Gert arcára is a lélek mély megilletődésének komolysága vetődött ki. — Miért! — ismételte Gert. — Vájjon kell-e minden kérdésre felelet? Íme, uj kérdés, amelyre én nemmel felelnék. — Pezsgőspohara felé nyúlt, fölkapta s mohón fenékig ürítette. — Akkor nagyon dőre ember voltam, ezt igazában csak ma tudom. Szenvedélyemet bizonyos meggondolásnak kellett fékeznie. Az esztelenség volt. A szerelem nem ész dolga. De, Lexe, én semmit sem akarok megbánni. Valahol Indiában láttam egy emléket, amely a görög mondavilágból támadhatott. Szép dombormű volt: Ámor mellett Nemezis és mindketten megfeszítették íjjukat. A kép jelentése világos. A megvetett szerelmet a Nemezisnek kell megbosszulnia. Helyes. Eros meg Nemezis rámcéloztak s eltaláltak. Szivén találtak, pontosan beletaláltak s igy lett az én szerelmem nemezissé. Kétségbeessem talán emiatt? Nem, Lexe, — hálát adok az isteneknek. Ültéből felugrott és odaborult Alexe lábához. Alexe keze odaadó gyöngédséggel simított végig haján. Alexe szive ellenben iszonyúan nehézzé sulyosodott. Gertime a büntető bosszú istenasszonyának szimbólumául mily édesen kedves jelentőséget talált. Ámde Nemezis istenasszony minden boldogság megirigyléséül is eléggé ismeretes , és ő az a kérlelhetetlen, aki minden bűnt megtorol. XIV. Alexe négyesfogata megállt a magaslat magányos háza előtt, a kocsis leugrott a bakról, kinyitotta a hintó ajtaját és Alexe bement a házba. Freye csak néhány perccel ezelőtt érkezett haza az intézetből s unokatestvérét derűs gondtalanság hangulatában üdvözölte. — Szerencsésen utaztál hát, Lexe? — mondta. — Hogyan játszódott le a dolog? Kínos volt-e fölvilágosítani Gertet? — Nem, Freye ... Leültek egymással szemközt a kicsi nappaliban, amelyen ennek a késő délutáni órának idején már az alkonyat szürkülete pókhálózott. Freye valami váratlan komolyságot pillantott meg Alexe vonásain s valami ideges ingerültséget, ami nyugtalanítani kezdte. — Mesélj, — kérte. Alexe kissé tompított hangon beszélt, de nyugodtan és hangjából félreismerhetetlen szívesség csendült. — Erőslelkűnek kell lenned, Freye, — kezdte, — nem úgy fordult minden, ahogy képzeltük. És hogy máskép fordult, annak sok mindenféle okafoka van. Főképen azon mult minden, hogy Gert a fogságban Austien gróffal volt együtt s magától Austien gróftól tudja, hogy ez téged most is jegyesének tekint. Freye hirtelen elsápadt. , — Dorotheus testvér ilyesmit nem mondhatott, - válaszolt Freye, — ami jegyességünk felbomlott már két évvel ezelőtt. Titkos megállapodásunk volt ez ... de maga Dorotheus testvér akarta így. Dorotheus testvér nem hazudik. És én őt mostani közlésed után is csak olyannak tekintem, mintha eltűnt volna. Azóta, hogy tőlem elbúcsúzott, semmit, de I semmit sem hallottam róla ... — Kasgarban vált el Gerttől és az volt a szán-Idéka, hogy Sarepta irányában tér haza . . . ide, s hozzád. Lehetséges, hogy közben följebbvalói még valami ujabb, utolsó föladattal bizták meg. — Hadd legyen úgy. Az én kötelezettségem vele szemközt megszűnt. — Csakhogy az ő véleménye más talán. Ámde ez csak őrá tartozik, meg terád. Bizonyos azonban, hogy Gert magáévá tette Austien hitét. És mondhatom, nagyon örült, hogy sorsodat ily jó kézben tudja. Te nem is sejted talán, hogy Austien mily dúsgazdag. És most már leveti a szegénység köntösét, amelyet csak vezeklésül öltött magára, nem is Dorotheus testvére már, megtartotta, teljesítette azt az esküt, amellyel anyja akaratainak hódolt és most majd elvisz téged a csehországi vagy morvaországi birtokaira . . . Ó, Freye, hát bolond vagy talán, hogy jövődnek ily fényes biztosítását csak úgy semmibe veszed! S még ily kifogástalan, ily nagyszerű férfi oldalán! Gert rajong Austienért ..." — Austien tehát csakugyan él még? — Istenem, hiszen megmondtam már, hogy él. Levelet soha egyetlen egyet sem irt neked, de csak azért, mert szived szabadságát meg akarta hagyni. (Folytatjuk.. . PESTI HÍRLAP 1925. október 1., csütörtök.