Pesti Hírlap, 1925. október (47. évfolyam, 220-246. szám)

1925-10-01 / 220. szám

felvétele. Először is szeretném tudni, hogy van ez magyarul. Németül értem. Die Aufnahme der Barzahlungen. De olyan magyar embert még nem láttam, aki, mikor neki kell kifizetnie az aranyat, azt mondja, hogy ő azt felvette. Nyil­ván azt méltóztatik mondani, hogy az arany­fizetés megkezdése. (A készfizetés felvétele a magyarnak olyan lehetetlenség, mint a leépí­tés, mert azt lebontásnak hívják, vagy mikor sással metszik fülem, ha azt hallom, hogy nem létezik, mikor oly gyönyörűen gömbölyödik ki a papirosról az, hogy" olyan nincs.) Tehát az aranyfizetés megkezdését követelik a lendü­letes cikkírók. Ez az, ami még nincs itt. Ha holnap Popovits Sándor arra vállalkoznék, hogy minden bankóért aranyat fizet, másnap üres volna az aranypénztára és a pincében stabilizált valutáinkból nem maradna más, csak a pince. Nálunk, éppen a kisgazdatársa­dalom gondolkodása folytán, az arany- és ezüstpénz még hamarabb eltűnik a ládafiában, mint bárhol a világon, Indiát kivéve, ahol rész­vények és takarékbetétek helyett smaragdot és rubintokat vesznek a maharadzsák. Ezért mi sem arannyal nem csilingelhetünk, mint az angolok, sem ezüsttel nem schillingelhetünk, mint az osztrákok. A napóleoni háborúk után Wekerle Sándorig kellett várni, amíg arany­valuta lehetett Magyarországon. Hol vagyunk mi ettől a dédunokánk problémájától! Megint olyat várunk a kormánytól, amit sem a leg­jobb, sem a legrosszabb esetben nem tud tel­jesíteni. Az egyetlen valutareform az, hogy most már nem az ezer koronának, hanem a tíz­ezer koronának valami nevet kell adni, hogy a nullák eltűnhessenek. Olyan osztószámot, ahol minden kofának logaritmustáblán kell kiszámítani, hogy mibe kerül egy alma, nálunk nem lehet alkalmazni. Ezért, ha visszagondo­lok arra, hogy Wekerle Sándor most mit igérne, akkor azt mondom — és előttem van, mikor a csibuk­ját szívja és igazat ad nekem, — hogy más nincs, mint a nullák eltüntetése végett a tízezerkoronásnak egy rövid nevet adni, ami lehet A. korona (aranykorona), vagy D. korona (dix milles couronnes). Evvel a betűvel kidobjuk a nullákat és egyebünk nincs. A törvényjavaslat pedig csak arról szól­hat, hogy az állam, a községek, a nyilvánosan számadó vállalatok kötelesek ilyen rövid for­mában jelezni a koronát. Evvel megvan a munkamegtakarítás, de persze nincs meg a valutareform, mert azt nem birjuk meg és Wekerle még megígérni sem merné, ha körül­nézne köztünk. Mikor Dánosról egyik kirándulásomból hazajöttem, lakásomon várt egy ismert művész. — Mivel szolgálhatok? — Elhoztam a valuta rendezését, — mondja — nagyon egyszerű az egész. Magyar­ország állítson ki több tanú által hitelesítve egy nyilatkozatot, hogy belép az Amerikai Egyesült­ Államokba és akkor dollárvalu­tánk van. Én kivettem könyvtáramból Bryce „Ame­rican Commonwealth"-ét és megmutattam, hogy az Unióba nem lehet úgy belépni, mint az Otthonba, vagy a Fészek-klubba, ott a leg­jobb ajánlás mellett sem veszik fel az embert Európából. Ezután elkezdtem a makacs mű­vésznek magyarázni, hogy a spanyol-amerikai háborúban az Amerikai Egyesült­ Államok Kubát meghódították, de mégsem olvasztották be az Unióba, hanem meghagyták Kuba füg­getlenségét, mert nem vehetik fel tagnak, még kültagnak sem. Végül próbáltam kifejteni, hogy Wilson átjött Európába, itt megcsinálta a Népszövetséget és azt akarta, hogy hazája abba belépjen. Mire hazament, a washingtoni képviselőház elvetette indítványát, az ameri­kai szenátus megtagadta a Népszövetségbe való belépést és Wilsont megütötte a guta. A művész nagyon elszomorodott: — Van akkor egy politikai tervem. Én spiritiszta vagyok, transzba tudom magamat vetíteni. Fényképeket is hozhatok. Például egy virágot széttépek a kertben, akkor a virág transzba megy, bemegyek a szobámba és ott találom a teljes virágot, mert a virág lelke összeragasztotta. így azt gondoltam, hogy ve­títem magam Kolozsvárra, akkor a románok el akarnak fogni, megint visszavetitem maga­mat s ezt addig ismétlem, amig a románok Erdélyből elmennek. Ebbe az utolsó szóba belekapaszkodtunk — El kell csakugyan mennem, bocsána­tot kérek, de még nagyon sürgős tárgyalá­som van. A művész hozzámlépett: — Még egy titkom van. Tisza Istvánt nem ölték meg. — Elég — kiáltottam olyan hangon, mint Macbeth, mikor meglátja Banquo szel­lemét. — Elég — kiáltja most az olvasó, mikor meglátta a bankó szellemét. A visegrádi várhegy tövében levő „Pálffy-Daun"-kastély, amelyben most a kereskedelmi alkalmazottak üdülő­telepe van. Barnes, Birmingham püspöke (baloldalt), akit Charles D. D. archidiskonusnak (jobboldalt) a helyére neveztek ki a westminsteri apátságban. Íme, mindent elért, amit elérni valaha is kí­vánhatott, sőt annál ezerszer többet is. De még mindig aggasztotta bizonyos zavaró érzés, amely boldogsága rózsáit lisztharmatként lepte el: az a kínos szégyen volt az, amelyet titkon­ maga miatt kellett éreznie. Nos igaz ugyan ... a Gert ellen elkövetett árulás tagadhatatlanul szerencsés fordulatra vitt. De a tett mégis csak megvolt, még ha örökre titok marad is, az ő emlékezetéből ki nem irtható. — Miért ez a nagy elkomolyodás egyszerre, én Lexem ? — kérdezte Gert. — Még rödöcskét is kell ime látnom homlokodon, ez bizony nem illik oda. Valami ici-pici bánat árnyéka vetődik talán túlsá­gosan nagygyá fehér lelkeden? — Ah, kedves Gert, az én lelkem nem fehér, annak is vannak napoltjai. De ez már rég megszo­kott állapot, nem szomorithat el. Nem most csak egy dőre kérdés surrant keresztül lelkemen és az a kis redője a gondnak csak azért mutatkozott hom­lokomon, mert erre a dőre kérdésre nem találok fe­leletet: — Hadd keressem meg hát azt a feleletet én. Mi volt a kérdés? Lágy, szinte fájdalmas mosolygás,­ amely vá­­gyakozás jelének is beillett volna, Alexe arcán min­denesetre valami lelki izgalom tükröződése volt. — Miért is nem, — mondta, — miért is nem találtuk meg egymást már évekkel ezelőtt, úgy, ahogyan most? Miért nem már akkor, mikor, elő­ször eszméltünk szerelmünk tudatára? Gondold el csak, mennyire máskép­p lakult volna minden! Ez a kérdés jutott nekem most oly hirtelen eszembe . . . Épen csak azt gondoltam el: hát igazán szükséges volt az a sok keserves kerülő út, hogy eljussunk boldogságunkhoz ? Gert arcára is a lélek mély megilletődésének komolysága vetődött ki. — Miért! — ismételte Gert. — Vájjon kell-e minden kérdésre felelet? Íme, uj kérdés, amelyre én nemmel felelnék. — Pezsgőspohara felé nyúlt, föl­kapta s mohón fenékig ürítette. — Akkor nagyon dőre ember voltam, ezt igazában csak ma tudom. Szenvedélyemet bizonyos meggondolásnak kellett fékeznie. Az esztelenség volt. A szerelem nem ész dolga. De, Lexe, én semmit sem akarok megbánni. Valahol Indiában láttam egy emléket, amely a gö­rög mondavilágból támadhatott. Szép dombormű volt: Ámor mellett Nemezis és mindketten megfe­szítették íjjukat. A kép jelentése világos. A megve­tett szerelmet a Nemezisnek kell megbosszulnia. He­lyes. Eros meg Nemezis rámcéloztak s eltaláltak. Szivén találtak, pontosan beletaláltak s igy lett az én szerelmem nemezissé. Kétségbeessem talán emiatt? Nem, Lexe, — hálát adok az isteneknek. Ültéből felugrott és odaborult Alexe lábához. Alexe keze odaadó gyöngédséggel simított végig haján. Alexe szive ellenben iszonyúan nehézzé su­lyosodott. Gert­ime a büntető bosszú istenasszonyának szimbólumául mily édesen kedves jelentőséget talált. Ámde Nemezis­ istenasszony minden boldog­ság megirigyléséül is eléggé ismeretes , és ő az a kér­lelhetetlen, aki minden bűnt megtorol. XIV. Alexe négyesfogata megállt a magaslat magá­nyos háza előtt, a kocsis leugrott a bakról, kinyi­totta a hintó ajtaját és Alexe bement a házba. Freye csak néhány perccel ezelőtt érkezett haza az intézetből s unokatestvérét derűs gondtalan­ság hangulatában üdvözölte. — Szerencsésen utaztál hát, Lexe? — mondta. — Hogyan játszódott le a dolog? Kínos volt-e fölvi­lágosítani Gertet? — Nem, Freye ... Leültek egymással szemközt a kicsi nappali­ban, amelyen ennek a késő délutáni órának idején már az alkonyat szürkülete pókhálózott. Freye valami váratlan komolyságot pillantott meg Alexe vonásain s valami ideges ingerültséget, ami nyugtalanítani kezdte. — Mesélj, — kérte. Alexe kissé tompított hangon beszélt, de nyu­godtan és hangjából félreismerhetetlen szívesség csendült. — Erőslelkű­nek kell lenned, Freye, — kezdte, — nem úgy fordult minden, ahogy képzeltük. És hogy máskép fordult, annak sok mindenféle oka­foka van. Főképen azon mult minden, hogy Gert a fogságban Austien gróffal volt együtt s magától Austien gróftól tudja, hogy ez téged­ most is jegye­sének tekint. Freye hirtelen elsápadt. , — Dorotheus testvér ilyesmit nem mondhatott, -­ válaszolt Freye, — ami jegyességünk felbomlott már két évvel ezelőtt. Titkos megállapodásunk volt ez ... de maga Dorotheus testvér akarta így. Do­rotheus testvér nem hazudik. És én őt mostani köz­lésed után is csak olyannak tekintem, mintha eltűnt volna. Azóta, hogy tőlem elbúcsúzott, semmit, de I semmit sem hallottam róla ... — Kasgarban vált el Gerttől és az volt a szán-I­déka, hogy Sarepta irányában tér haza . . . ide, s hozzád. Lehetséges, hogy közben följebbvalói még valami ujabb, utolsó föladattal bizták meg. — Hadd legyen úgy. Az én kötelezettségem vele szemközt megszűnt. — Csakhogy az ő véleménye más talán. Ámde ez csak őrá tartozik, meg terád. Bizonyos azonban, hogy Gert magáévá tette Austien hitét. És mondha­tom, nagyon örült, hogy sorsodat ily jó kézben tudja. Te nem is sejted talán, hogy Austien mily dúsgaz­dag. És most már leveti a szegénység köntösét, ame­lyet csak vezeklésül öltött magára, nem is Do­rotheus testvér­e már, megtartotta, teljesítette azt az esküt, amellyel anyja akaratainak hódolt és most majd elvisz téged a csehországi vagy morva­országi birtokaira . . . Ó, Freye, hát bolond vagy talán, hogy jövődnek ily fényes biztosítását csak úgy semmibe veszed! S m­ég ily kifogástalan, ily nagy­szerű férfi oldalán! Gert rajong Austienért ..." — Austien tehát csakugyan él még? — Istenem, hiszen megmondtam már, hogy él. Levelet soha egyetlen egyet sem irt neked, de csak azért, mert szived szabadságát meg akarta hagyni. (Folytatjuk.. . PESTI HÍRLAP 1925. október 1., csütörtök.

Next