Pesti Hírlap. 1928. június (50. évfolyam, 123-146. szám)
1928-06-01 / 123. szám
BUDAPEST, 1928. L. ÉVFOLYAM, 123. (16.596) SZÁM 11 ár jiálus 1. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. A harmadik kapu. Irta: Nagy Emil. Gróf Bethlen István a képviselőház minapi ülésén nagyszerűen sziporkáztatta vitatkozásokra és szellemes visszavágásokra berendezett lényét és kedves közvetlenséggel osztogatta a nem bántó ütéseket a mögötte és körülötte ülő egységespárti képviselők vidám tetszészajától kisérve". De engem az ő egész beszéde arra emlékeztet, amikor az anekdotázni szerető tréfás gazda fent trónolva megtámadhatatlan családi tekintélyének szent felhői között, vicceket mesél el a gyerekeinek és a cselédeinek, abban a fölényes biztos tudatban, hogy hívei úgyis mindent feltétlenül nagyszerűnek és pompásnak fogadnak el, amit ő mond és pedig azért, mert ő mondja. Ez a formula még az elemi iskolai idő vallási tanóráiból maradt meg a fejemben, késői emlék gyanánt, amikor az egyes katekizmusi kérdésekre be kellett vágni a feleleteket és az egész osztálynak együtt éneklő modorban kellett elzengeni a választ a tisztelendő bácsi által feltett kérdésre. Ez a kérdés így szól: „Mit tesz hinni?“ Erre zengtük kórusban: „Hinni tesz igaznak tartani mindazt, amit más mond és pedig azért, mert ő mondja.“ Ezt az utolsó három szót, „mert ő mondja“, olyan magasra vittük föl vékony hangunkon, hogy az beillett volna valami zug operetténekes produkciójának is. Nem az hatott Bethlen István beszédében se, amit ő mondott, hanem hatott és el kell ismerni, hat künn az országban is igen sok emberre az a hit, hogy biztosan helyes és igaz az, amit Bethlen István mond, és pedig azért, mert ő mondja. ■ Ez a hit dolgozik az embereknek a lelkében azzal a Bethlen Istvánnal szemben, aki a vesztett háború, forradalom, kommunizmus, román megszállás és ■ trianoni letipró ítélet után, zűrzavarban vergődő és szélsőségekben tobzódó társadalmunkat újabb polgárháború nélkül a taktikai ügyességek egész sorozatával bele tudta ismét vezetni a rendes polgári létbe és állami jogrendbe. Ez kétségkívül olyan érdemes nagy múlt, amiért egy államférfiú rászolgált arra, hogy higgjenek benne s elfogadják mindazt, amit ő mond és pedig azért, mert ő mondja. A kérdés csak az, hogy egy politikai rendszert lehet-e tartósan erre a vak hitre alapítani, s lehet-e azt hosszú időkön át elvárni a közönségtől, hogy mindazt azért fogadja el igaznak és helyesnek, mert Bethlen István mondja? Én félek attól, hogy ez a privilégiuma csak az Úristennek van meg, akinek örök természetjoga az, hogy vakon higyjenek benne ennek a nyomorúságos földtekének alázatos lakói. De nem hiszem, hogy ez a vak hit sokáig tudna fenntartani egy politikai rendszert, ha ehhez a hithez nem járul hozzá még egy más, hatalmasabb eszme is: a meggyőződés. Az olyan államférfiú, amelyik csak hitet tud ma,,a iránt gerjeszteni, de egyúttal nem tud támasztani erős meggyőződéseket is, hasonlít az olyan gazdához, amelyik megfelelő szántás nélkül veti el a magot. Kevés vele a munka és szinte csodának látszik az, hogy mégis kikelt, de később azután az aratásban mégse lesz nagy köszönet. Félek attól, hogy ezt a hitet, ami az emberekben mélyebben gyökerező meggyőződés nélkül uralkodik Bethlen István működése iránt, később — adja Isten, mennél később legyen —, kiábrándulás fogja felváltani, s akkor a mosolygó hit helyére fog lépni a sötét hitetlenség, s ember legyen azután az, aki majd egyszer Bethlen Istvánután következik az ország miniszterelnöki székében, mert mély szántást és alapos földmunkát nem fog találni semerre se, s a megfelelő meggyőződés által alá nem alapozott babonás hit elpárolgásával nehéz lesz már az akkor beállott kietlenségbe mély meggyőződéseket halakítani ki az emberek lelkében. Tisztelem én azt a bátorságot, amelyik fittyet hány a nagy tömegek meggyőződésének, de mégis eszembe jut az a bizonyos felírás Busgrane kapuin. Az első kapun az a felírás díszeleg, hogy légy merész, a második kapun pedig megkétszerezve az van felírva, hogy légy merész, s légy megint csak merész. De ime a harmadik kapu már azt a felírást mutatja, hogy „ne légy túlságosan merész“. Jól tette Bethlen István, hogy merészen keresztül ment a két első kapun uralma lemúlt hét évében s beérve a maga egyéni meggyőződésével, nem sokat törődött más emberek meggyőződésével, de nekem úgy tetszik, hogy az ő vezető államférfim pályáján most már mégis elérkezett ahhoz a harmadik, kapuhoz, amelyre már az van felírva, hogy ne légy túlságosan merész, amit őreá vonatkoztatva úgy értelmezek, hogy ne akarj Bethlen István tovább is azon az egyeduralkodó módon kormányozni, ahogy ezt eddig tetted s most már számolnod kellene némileg az ország közönségével s annak a véleményével is. Ez a közönség szorongó szívvel vágyakozik valaminő olyan eszmei, elvi útmutatás után, amelynek odaadhatja a szivét és a lelkét, s cseng valami olyan erős meggyőződésű tantételek iránt, amelyek reményt tudjanak belecsepegtetni a jelen szörnyű nyomorúságainak és megpróbáltatásainak a tengerébe. Az ő utódja a mulasztásokat már nem hozhatja helyre. Az egyeduralmi rendszereknek az a sajátsága, hogy mindig termelnek olyan környezetet, amelyik arra biztatja a hatalom birtokosát, hogy csak menjen tovább a megkezdett utón. A politikusok mulasztásáért ritkán bűnhődnek ők maguk, hanem mindig az ártatlan utódok. Richelieu óta nem hívták össze a rendeket s ki volt zárva a kormányzásból az egész társadalom, s amikor a szegény XVI. Lajos legjobb alkotmányos szándékkal újból összehívta a trendeket, épen ez adta meg a legnagyobb lökést a szabadságjogok szertelen kívánása irányában, mert már akkor a mérsékelt reformok elkéstek, olyan reformok, amik még előre, XV. Lajos alatt boldog és békességes kormányzásba vezették volna át az egész országot. Ha visszatekintünk az orosz cári időkre, azt hiszem, hogy górcsővel is nehéz lenne felfedezni az akkori környezetben a legcsekélyebb kétséget aziránt, hogy a cári hatalom valaha is letörhessen. Élvezte a hatalmasok társadalma mindazt, ami szép (krasnai) és eszükbe se jutott az, hogy majd milyen könynyen el tudja tolni helyéből mindazt, amit az uralkodó társadalom szépnek gondol, a vörös sin mint véres uralkodó, amely szint az orosz nyelv csodálatos szatiraképen majdnem úgy nevez, mint a szépet, vagyis: prekrasnyinak. A szép és vörös milyen gyönyörűen megfértek egymás mellett az orosz nyelvezetben a cári hatalom tükrében s a közelálló elnevezések egyike mint szimbólum milyen könnyen eltolta a helyéből a másikat, a szépet, az egyeduralmit, amit az akkori hatalmak megdönthetetlennek hittek. Nagyon célszerű lenne az a jövő szempontjából, hogy ha hallgatna a miniszterelnök a haza nagy fiának, gróf Apponyi Albertnek világszemhatárú bölcs intelmeire, ahelyett, hogy alapjában semmitmondó, csak a felületen nagyszerűen csillogó tréfás beszéddel üti el a legsúlyosabb problémákat, mikor az egész ország már ég attól a vágytól, hogy a kormányrendszer körül valaminő elvi változás álljon be. Én végigkísértem Mr. Harmsworthot az ő szegedi és debreceni diadalútján, amely erkölcsi méreteiben felülmúl mindent, amit eddig a nép szeretetének körében elképzelni tudtunk. De bármennyire nagyra tartom is Lord Rothermere nagyszerű föllépését, amelynek annak idején úgyszólván első hírnöke voltam a magyar közönség számára s bármennyire is elragadtatással tölt el fiának nagyszerű, páratlan egyéni kedvessége, okossága, szeretetreméltósága és tapintata, mégis a fanatikusan lelkesedő tízezernyi apró emberek tekintetéből és taglejtéseiből mindezeken túlmenőleg kiolvasni véltem egy olyan népnek az örömét is, amelyik végül annyi közéleti üresség után lát maga előtt egy nagyszabású Eszmét és egy nagyszabású Fanatizmust, amelyben hinni tud. Ma még ez a népvágyódás, hála Isten, ilyen emelkedett nemzeti szép irányban nyilvánul meg és ezt kell kiaknáznunk. Jó lesz mindezeken a dolgokon egy kicsit elgondolkodni. És jó lesz addig cselekedni a nép szeretetének és bizalmának újból elnyerése irányában. Apponyi Albert lánglelke és óriási világpolitikai látóköre világító toronyképen megmutatta azt az irányt, amelyben mennünk kellene. Szerkesztőség: Vilmos cs.ut 78. Tel. T. 122-91. 92, 93, 94, 95. J. 389-78. Főkiadók:ilmos cs.-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet-krr 1. Tel. 1. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük. Lord Olivier, a Macdonald-kormány indiai államtitkárja Trianon ellen. London, május 31. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A közeledő választások már erős hullámokat vetnek az angol politikai életben. Minden párt teljes erővel készül a harcra, mely igen keménynek ígérkezik. A munkáspárt erős győzelmi reményekkel indul a választási küzdelembe és mint minden párt, kész kormánylistával várja a választások eredményét. A Labour-Party kormányra jutása a trianoni szerződés revíziója szempontjából érdekes eredményt jelentene, mert hiszen ennek a pártnak külpolitikai programjába a békeszerződések revíziójának szükségessége is szerepel. Ennek a politikának különösen az adna nagy súlyt, ha — mint hírlik — Lord Parmour lenne a külügyminiszter. Lord Parmour annak idején a Pesti Hírlapnak adott intervjújában, mint ismeretes, nagy rokonszenvvel nyilatkozott a magyar követelésekről. Lord Olivier, aki szintén igen tekintélyes tagja volt a Macdonald-kormánynak, már nyíltan barátai közé sorolható. A külügyi kérdésekben Lord Olivier tudvalevőleg elismert szaktekintély, nagyon sokszor képviselte Britannia érdekét Washingtonban, ahonnan mindig nagy sikerekkel tért haza. 1924-ben a Macdonald-kormányban indiai államtitkár volt s Lord Ramourral együtt képviselte a munkáskormányt a felsőházban. Lord Olivier szives volt a Pesti Hírlap olvasói részére több kérdésre nagyon fontos kijelentéseket tenni. Minthogy a Labour-Party kormányra jutása esetében Lord Olivier megint tekintélyes szerephez jutna, alábbi nyilatkozatai a trianoni béke revíziója szempontjából igen nagy figyelmet érdemelnek. Első kérdés: Mi a véleménye Lord Oliviernek a trianoni béke által létesített középeurópai helyzetről? — A trianoni béke kegyetlenül bánt el Magyarországgal és olyan bizonytalanságot teremtett Középeurópában, amilyenre a középeurópai államok történetében aligha van példa. Elsősorban a kisebbségi kérdés oly égető problémává fejlődött, hogy ennek a kérdésnek a megoldása lenne a legsürgősebb. Erdélyben, ahol nemrég voltam, s amelynek viszonyaival megismerkedtem, , annyira lábbal tiporják a magyar kisebb.