Pesti Hírlap, 1930. április (52. évfolyam, 74-97. szám)
1930-04-20 / 90. szám
á gok lapjait olvassák, tudják, hogy milyen szürke, egyhangú és minden részletében egyforma a sajtójuk. És megállapítom, hogy a fasiszta újságírásnak a más országokétól mindig tökéletesen különböznie kell, hogy merész, szembeötlő és lényeges ellentétben kiváljék abból, mégpedig nemcsak a zászló miatt, amelyet védelmez. Büszke vagyok rá, hogy egyszerű munkásemberek fia vagyok! Dicsekszem vele, hogy két kezemmel dolgoztam, hogy megismertem azoknak az embereknek küzdelmeit, akik két kezük munkájával keresik meg kenyerüket. A munkások, úgy, mint a katonák, nélkülözhetetlen elemei a harcnak és a győzelemnek. Ez annak a viszonynak az eredménye, amely a katonák és tisztek viszonyához hasonló. Együttműködésük legyen nyílt és legális, minden kényszerű fenntartás nélküli. A cselekedet és a példa többet ér, mint a szóbeli propaganda. És így a fasiszta uralom alatt a munkások nem kizsákmányoltak, hanem dolgozótársai a termelőknek, életszintjüket anyagilag és erkölcsileg emelni kell, a mindenkori gazdasági helyzetnek és a lehetőségeknek megfelelően. Azt az álláspontot vallom, hogy válság, ínség idején a munkás érdeke, hogy a munkabércsökkentésbe belenyugodjék; de ha a válság elmúlt, ismét a munkaadó érdeke, hogy az egyensúlyt viszszaállítsa. Kézenfekvő okok miatt Olaszországban nem lehetséges a munkás legnagyobb fizetésével járó Ford-politikát megvalósítani, de a legkisebb bérek politikája sem helyes, mert csökkenti a nagy tömegek fogyasztóképességét és végül magára az iparra is nagy hátrányokkal jár. Szeretném még egyszer megmagyarázni szindikalizmusunk természetét. A vörös szindikalizmustól alapvető irányzatban tér el, célja nem az, hogy a magántulajdont megsemmisítse. Ha a munkaadó váratlanul a vörös szindikátus tényével találja magát szemben, ott olyan szervezetről van szó, amely csak átmeneti béremelésért küzd, mert igazi és végső célja, hogy a viszonyokat felborítsa, vagyis a magántulajdon jogát megszüntesse. A mi szindikalizmusunk együttműködést jelent a gyümölcsöző, jövedelmező munka idején. Lehetséges, hogy kevésbé kollaboratív módon nyilvánul meg, amikor a nyereség felosztásának kérdése felvetődik. De az együttműködés elve akkor sem rendül meg, ha a két fél jóhiszeműen jár el, mert ezáltal az egyensúly, amely ideiglenesen meg volt zavarva, természetes uton ismét helyreáll. A kormány tudja, hogy a föld népe a nemzet jólétének alapja, békében és háborúban egyaránt. Álszerénység nélkül állítom, hogy az olasz mezőgazdaság a fasiszta kormányzat első hét éve alatt hatalmasan fejlődött, elsősorban azért, mert a mezőgazdasági munkások békésen végezhették munkájukat, másodsorban a minden téren bekövetkezett technikai haladás folytán és végül harmadsorban annak a tekintélynek révén, amelyet a fasiszta kormányzat a földnek adott. A fasiszták nem sorolhatók egy hiú és kétkedő népnek abba a tömegébe, amely a nők politikai és társadalmi jelentőségét le akarja becsülni. A nők már azokban a régmúlt időkben is, amikor még nem volt választójoguk és nem is kívánták, óriási befolyást gyakoroltak az emberi társadalom sorsának irányítására. A fasiszta asszonyok, akik bátran viselik a híres „fekete ingeket“ és zászlóink körül sorakoznak, hivatottak arra, hogy dicső emlékük fennmaradjon a jövendő nemzedékek számára a fasizmus történetében. Ne higyjük azt, hogy a holnapi olasz asszony életében a választójog epizódja lesz döntő. A nő életének mindig a gyermekei vagy a férje iránti szeretet az irányítója. A nő, ha szereti a férjét, reá szavaz, vagy a pártjára. Ha pedig nem szereti, akkor már úgyis ellene szavazott. Az idők, amelyekben élünk, nehezek és a családban manapság mindkét házastársnak dolgoznia kell, hogy megéljenek. A férj reggel elhagyja otthonát, hogy a gyárban, a műhelyben dolgozzék s a nő, hogy az irodában elvégezze kötelességét. Higyjük talán, hogy ezért minden poézis száműzve van az életből? Bizonyára nem! Az új élet újszerű poézissel vesz körül bennünket. Minden évszázadnak megvan a maga poézise Így volt poézis a középkorban, amely kényszerű együttlakásban állt és van poézis a mi időnkben is, amely más életszínvonalat teremtett. Aki tehát szereti a poézist, az ma is ahhoz képest rendezheti be életét és a dolgokban azt láthatja, amit szelleme, fantáziája alkot belőlük. Ahol pedig a szívben nem él a poézis, ott a tárgyak is hidegek és élettelenek lesznek. Dr. Diósy Béla 1863 -1930 A feltámadás ünnepe gyászt hozott a magyar zenei világra. Nagypéntek éjszakáján örök álomra hunyta le szemét dr. Diósy Béla, a Pesti Hírlap európai hírű zenekritikusa. A szomorú hír csak a közeli hozzátartozókat és jóbarátokat nem érte váratlanul, azokat, akik tudták, hogy Diósy szívós életereje aláhanyatlott a halál angyalával éveken át vívott kemény küzdelemben. A nagy nyilvánosság erről mitsem sejthetett. Hiszen még a hét elején, a Pesti Hírlap kedd reggeli számában két cikk jelent meg a tollálról a vasárnap és hétfő aktuális zenei eseményeiről. Pedig mikorra utolsó kritikái megjelentek, Diósy Béla körül már ott ólálkodott az érelmeszesedéses betegek réme: az agyvérzés. Kedden délután következett be ez a csapás, amely tíz éven belül negyedszer érte a különben ép, egészséges szervezetet. Többé nem lábalhatott ki belőle s az orvosok, akik mindent megtettek, hogy életben tartsák, már másnap látták, hogy menthetetlen. Szerdától kezdve már nem volt öntudatánál és szombatra virradó éjszaka kevéssel éjfél után csöndesen elszenderült, s Diósy Béla 1863-ban született Nagyváradon. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után a bécsi egyetemre iratkozott és ott is szerzett jogi doktorátust. De írói és zenei tehetségének ösztönzésére hamarosan pályát változtatott. A nyolcvanas évek végén hazajött Budapestre a német újságírónak. A Neues Pester Journal kötelékébe lépett s mint alaposan képzett muzsikus egyéb szerkesztőségi munkák mellett rögtön a lap zenei rovatában is kezdett tevékenykedni. Rövidesen a budapesti zenekritikusok legtekintélyesebb hangadói sorába emelkedett magvas, ügyszeretettől sugallt és szakértelemmel telített zenebírálataival. Ezek a külföldön is figyelmet keltettek és Diósy idővel több osztrák és németországi sajtóorgánum részéről kapott fölszólítást, hogy a magyar zenei életről tájékoztató közleményeket írjon. Ennek is teljes hivatottsággal tett eleget. Harmincéves korában megnősült. Az Operaház remek hangú alténekesnőjét, Handel Bertát vette feleségül, akit csaknem négy évtizedig tartó ideális házasélet után most három éve veszített el. Az éneklés más értelemben is szívügye volt. Fiatal korában maga is képeztette orgánumát és a hangképzés elméletében, az énektanítás gyakorlati kérdéseiben ugyanoly alapos jártasságot szerzett, mint az operai és dalirodalom stíluskérdéseiben. Ezt a speciális tudását pedagógiai téren is hasznosította, amikor előbb a Nemzeti Zenedében, majd a Zeneművészeti Főiskolán előadói katedrához jutott. 1924-ben megszűnt a Neues Pester Journal. Diósynak azonban nem sokáig kellett hogy pihentesse a kritikai tollat Béldi Izer halála után, 1926-ban a Pesti Hírlap hívta meg zenereferensének. Bámulatos frisseséggel látott munkához az új elhelyezkedésben. Veleszületett írói tehetsége gyorsan átsegítette a nyelvi nehézségeken és Diósy egy-kettőre a régi lett, tapintatosan, de ha kellett, harcosan igazmondó, minden szépért lelkesedő, a meggyőződése mellett kitartó, tiszta fejjel gondolkozó, ötletesen író zenekritikus, ízlése, esztétikai szemlélete a konzervatív oldalon tartotta. De ez nála nem jelentett megrögzött maradiságot, csupán azt, hogy kiélezett vitákban, ha alkalma adódott, annak a zenei korszaknak eszményeiért szállt síkra, amelyben első nagy zenei élményeit szerezte. Négy éven át a Pesti Hírlapba nekscsak mindig tartalmas és tanulságos zenekritikákat írt, hanem érdekes visszaemlékezéseket is, amelyek „Egy öreg kritikus följegyzései“ címen nagy kedveltségre tettek szert olvasóink körében. Elvesztését nemcsak mi, szőkebb kollégái, érezzük fájdalmas veszteségnek, hanem a magyar zenei és újságírói társadalom minden rétege. És nemcsak a kiváló szakembert gyászoljuk benne, hanem a szeretetreméltó embert is. Mert lehetett a távolállók számára félelmetes tekintély, akik közelről ismerték, vagy épen kollegiális viszonyban voltak vele, csak meghatottsággal tudnak visszagondolni aranyos kedélyére, szolgálatkész kollegialitására, igaz emberi jóságára. Lányi Viktor:* A temetés. Felesége mellett teszik örök nyugovóra Diósy Bélát a rákoskeresztúri szr. temetőben, hétfőn déli 12 órakor. A gyászoló rokonok sorában csak egyik leánya, Diósy Edit, az Operaház művésznője, fogja kísérni a koporsót, a másik súlyos betegen fekszik. A temetésen Süle Antal a Pesti Hírlap szerkesztősége nevében, dr. Gerő Ödön az újságíróintézmények nevében búcsúztatják az elhunytat. GYÖNGYFINYLANPA Dr. Diósy Béla » Megjelent a magyar nyelvű 6210 fimator-fényképezi tankönyv és Lexikon Kezdői* és haladók részére- nélkülözhetetlen. Ára vászonkötés* kn P 2.50- Vidékre portómentesen. Kapható a kiadónál: Fehér és Társa Speciális fotószaküzlet, Budapest, VII. ker., Károly-körút 3/a. (Fióküzlet nincs.). P& M HI &LAP Eg—■na— 1830. április 20., vasárnap.