Pesti Hírlap, 1931. február (53. évfolyam, 26-48. szám)
1931-02-01 / 26. szám
1931. február 1., vasárnap. PESTI HÍRLAP Három vízum. Az útlevelemben oldalakat foglalnak el mindenféle engedelmek és pecsétek. Egyik engedelmet a „Poslanstvo Kraljevine Jugoslavia“ állította ki. Hogy ki számára engedték tűtig az utazást, azt nem mindenki tudja elolvasni, de én értem a cirill ábécét és nem csodálkozom, hogy a vezetéknevem X betűvel kezdődik. Az egyik pecséten ki tudom betűzni a „komeszár“ és „Szubotica“ szavakat, a másikon pedig elolvasható, hogy azt a „Pretsztomistvo Gradszke Policije“ állította ki. A másik engedelem adományozója a „Legatiune Regala a Romaniei“. A pecséteket a „Comiseriatul Politiei“ nyomta oda, a „Siguranta din Cluj“ még külön írást is adott. A harmadik engedelmet a „Vyslanectvo Cesko-Slovenske“ nevű hatóságtól kaptam. Érvényes „Brezen“ hónap kilencedikéig. Pecséttel szerepel a „Cetnik Pasová kontrola v Marcheggu“ című intézmény is. Nézegetem ezt a sok írást és pecsétet. Azt mondja, hogy: „Pentre a merge pe orice cale.“ 4.ztán mondja: „Vstupní visum jednorázové.“ Majd így szól: „Za jedno putovanje i povratak“. Azt jelentik ezek a mondatok, hogy egy magyar utas magyar emberek között járt magyar városokban. Szeretném indítványozni, hogy ha egy spanyol ember elutazik Madridból Granadába, arról ezentúl svéd nyelvű okmányokat állítsanak ki neki a hatóságok. Ha pedig egy svéd ember Göteborgból Stockholmba megy, azt ezentúl bolgár nyelvű pecsétekkel kelljen neki igazolni. De ne tréfáljunk. Jártam három utódállamban. Jártam Jugoszláviában, Romániában és Cseh-Szlovákiában. Illetve egész pontosan: ez országok jelenlegi ideiglenes földrajzi területén. Amit ott láttam jártomban-kertemben, arról számot akarok adni. Higgadtan, őszintén és tisztességesen. Ahogy eskü alatt vall az ember bíró előtt, csak a tiszta igazat mondom és semmit el nem hallgatok. Valamit olykor mégis el fogok hallgatni, ha az igazság sérelme nélkül is. Testvére ellen a bíróság előtt sem köteles vallani senki. Az egyik utódállamban azt mondtam egy urnak, ahogy ott álltunk az íróasztal mellett: — Megkérhetlek egy szívességre? Nemsokára indul a vonatom, hivass nekem telefonon egy taxit. Az illető utódállamban, az illető városban, az illető magyar háznál az illető magyar úr így válaszolt: — Ne vedd rossz néven, ha arra kérlek, menj el a legközelebbi taxi-állomásig gyalog. Nekünk abból kellemetlenségünk lehet, hogy itt jártál nálunk. Hivatalosan nem szólnak, de ha jön a házkutatás holnap, mindjárt tudjuk, miért jön. Érthető, ha forrásaimat ennek folytán nem sietek megnevezni. Egyet mégis megnevezek. Egy világhírű tudóst, akinek egyik bölcs és történelmi mondatát alant következő úti benyomásaim vezérmondatául választom. A mondat így hangzik: „Amely ország erőszakot alkalmaz kisebbségeivel szemben, az menthetetlenül romlásra ítéli saját erkölcseit.“ Ha ennél a tudósnál házkutatást fognak tartani, előre is roppantul szégyenkezem, hogy ilyen kiváló és előkelő urat kellemetlenségbe sodortam. Neve: Masaryk Tamás. Alekszandar országában. Déltájban indul a vonat a Keletiről. Az Alföldön korán homályosodni kezd a téli délután. A véghetetlen rónán szalad a gyors. Mikor Kiskőrösön kinézek, valami elmondhatatlan naplemente simul rá a vidékre. A lila, arany és zöld színek heroikus csatája ez a selymes, halavány szépia-szinnel. Ilyen naplementét láthatott itt Kiskőrösön most száz esztendeje egy hétéves kisfiú, Petrovics nevű falusi mészáros gyereke. Szerb eredetű családból született, de később félistene lett a magyar nyelvnek. Később Halas tűnik fel a síkságon, a csodálatos ég alatt. Szélmalmok álldogálnak a határban, mozdulatlan póklábuk most nem kaszál a levegőben, kapujuk fehér sávval van körülmeszelve, mint valami furcsa száj. Fantasztikus meselénynek hat az ilyen szélmalom, amely kiáltani szeretne, de a kiáltás torkán akad. Mintha azt hirdetné a tátott szájú, de néma szélmalom torz ábrázatja, hogy olyan magyar föld felé közeledünk, ahol magyar szóra nyílnak a szálak, de ez a szó a torkon akad. Kelebián szerb kalauz száll fel a vonatra. Az után az első jugoszláv. Pedig egész jó magyar atyafinak látszik mokány, tatáros fejével, busa bajszával. Kéri a jegyet szerbül. Válaszolok németül. Rámpillant. A jegyről látja, hogy Budapestről jövök. Habozik. Aztán megszólal törve németül. Elfordítja a fejét. Egy másik úrhoz fordul, aki Szófiába utazik. Útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Szerbül kezdődik, németül folytatódik. Szabadkán sokáig áll a vonat. Az állomás homlokán az első cirillbetűs felírás. A silabizálással nem igen kell vesződni, ott a cirill írás mellett a latin betű is, hogy „Subotica“. Gyümölcsárusok, cukrosok szerbül kiabálják a portékáikat. A várakozás unalmában kiállók a kocsi nyitott ajtajába. Ott kiabál szerbül egy hordár egy láthatatlan valakire a gőzfelleges homályban. Elveszekszik vele egy darabig. Kisvártatva odalép az én szerb kalauzom. Megszólal: — Hát mégis eladtad a bekecset! — El. Van énnekem még egy. Halkítva beszélgetnek. Mellettük szerbül kiabálják a narancsot. Ez az összeesküvő-szerv, majdnem cinkosi halkitás az első benyomásom Jugoszláviában. Szabadkán, nappali időben, körülnéztem az utcán. Autóból szálltam ki, megállottam egy utcasarkon. Az utca neve csak szerbül látható. Magyar felírás, vagy cégtábla sehol. Mintha Szabadkán nem is laknának magyarok. A szerb nyelvű, de latin betűs neveket sűrűn váltják fel a cirill betűk, és a szemem első pillantásra nem tudja mire vélni a fűszeres ajtaján ezt a szót: PYM. De rájövök, hogy ez cirill betűk szerint így olvasandó: rum. Éppen így egy kereskedő XYMEP nevét önkéntelenül xymepnek olvasom és csodálkozom a furcsa néven, de aztán ráeszmélek, hogy ez Hummer. A cirill írás nem kettőzi a mássalhangzókat. Mintha csak sohasem lettek volna itt magyar föliratok. Pedig voltak. Még a szerb világ kezdete után is. De egy éjszaka egy Georgevics nevű ember nekiállt egy pár felizgatott bunyevác fiatalemberrel és garázdálkova körüljárta a várost. Ahol magyar felírást, vagy cégtáblát láttak, azt leszedték és összetörték. A magyar táblára boltok kirakatait redőnyöstül bezúzták. Egy mozit teljesen feldúltak. A rendőrség sehol sem volt látható. Másnap reggelre Georgevics, addig igénytelen lakója a bunyó- ODAÁT. Írta: Harsány Zsolt. I. IL VÁ ICS MEGELÉGEDVE RÁDIÓJÁVAL, úgy vegye igénybe a RÁDIÓAMATŐR TANÁCSADÓ ingyenes szolgálatát, olvassa el a februári rádiónyugtát és Írjon: Budapest 82, Postafiók 178 3 tandemlSa 5*1 CSÖVES HÁLÓZATI RÁDIÓ indenkor vácok szabadkai utcájának, szereplő egyéniség lett. Nemsokára főispán lett belőle, sőt később diplomata. Londonban is szolgált. Most főhivatalnok a belgrádi kultuszminisztériumban. Szabadkán pedig azóta sincsen magyar felírás. Amelyik boltos eleinte próbálkozott vele, annak az üzletét azonnal összetörték. Így aztán abbahagyta a hiábavaló harcot, mert a tetteseket sohasem sikerült kinyomozni. De nemcsak Szabadkán tilos a nyilvánosan kiirott magyar szó. Az egész Bácskában. Egy magyar földbirtokos facsemetéket tenyészt. Az országúton, amely a birtok mellett halad el, kitett egy táblácskát: „Itt facsemeték kaphatók.“ Erre megjelentek a csendőrök. Felszólították, hogy a táblát vegye le, vagy festesse át szerb nyelvűre, mert Zsivkovics miniszterelnök körúton van az országban, erre fog jönni az autójával, már pedig az igazán lehetetlen dolog, hogy ha kitekint az autójából, magyar fölirást lásson. A földbirtokos nyelt egyet és átpingáltatta a táblát. Ha makacskodott volna, majd később elmondom, mi történt volna vele. Most csak maradjunk a nyelvkérdésnél. Itt meg kell jegyezni, hogy Jugoszláviában hatszázezer magyar nyelvű állampolgár él, legnagyobb tömegük egységes területen itt a Bácskában. Azon a folton, amely a Tisza két partján — a szerb folyónak kissé nehezen elképzelhető Tisza két partján —, Magyarkanizsától Zentán és lejjebb Kossuthfalván át egészen Kishegyesen tűzig terjed, tiszta magyar a lakosság. Hogyne volna szinmagyar Szeged legtövebb tőszomszédságában. Mint egy jókora szinmagyar vármegye. NEUMANN SIMON Bútorszövetek, szőnyegek, függönyszövetek és kárpitoskellékek nagy áruháza közli, hogy olcsó árusítását február 10-ig hosszabbítja meg -By3.iP.ST, IV., IKkbiYOUTIA 27.