Pesti Hirlap, 1932. március (54. évfolyam, 49-72. szám)
1932-03-27 / 70. szám
1932. március 27., vasárnap. PESTI HÍRLAP A régi Párizs régi nagyjai. Naplójegyzetek. Irta: Pekár Gyula. I. Zola. A párizsi vicinális kalauza unottan kiáltja: tredan ,. Zöldbevesző, álmosan csöndes falucska; az égési táj voltakép egy óriási park, hercegi park, melyet új földesura, a Café Américain kávéja, most parcelláz el a hízott bourgeoisknak, kik ingujjban könyökölnek ki uj házaik ablakaiból s ásítva köpködnek le a kivágott százados tölgyek derekára... nem hiába mondta róluk Flaubert: ezek még az Olympus tetején is krumplit kapáltatnának! Gyér a lakosság s ahogy tovasietünk, én mégis úgy érzem, ezerek hemzsegnek itt Medanban körülöttem, a Zola itt született Trougon-Macquart emberiségének, a Nana, az Assommoir,ILZ Emberállat, a Párizs gyomra regények vadul nyüzsgő és tülekedő tömegei töltik be a tájat. Különös zavar, szinte lámpaláz fog el arra a gondolatra, hogy pár perc múlva azzal az acélszerkezetű, félelmes munkaerejű agygéppel leszek szemben, aki öt világrész ámulata közepette lankadatlanul zakatol itt s modern üzemként gyárilag gyártja itt, medani telepén eszméit, regényalakjait, azt az ő Balzarc-kal vetélkedő saját külön zalai emberiségét, minden élően lüktető, tragikusan szennyes szenvedelmeivel együtt. Uj Prometheus, uj lélek és életalkotó... várjon hol, merre lakik, hogy fest ez az ő eszme-üzeme, munka-telepe, ember-gyára? Hát ott az út alatt, ott piroslik már az a mérgesen vörös téglákból rakott épülettömb, ahol a Mester lakik. Valóban gyárhoz hasonlít és olyan, mint az ő lelke, teremtő ereje: nagy, szertelen, formátlan, szinte vigasztalanul esin nélküli és szomorú! Ha az ember maga hazudhat, de a háza, a lakása, a fészke, szobája, az sohse hazudik! A nagy költő, Coppée üzenetével jövünk s mégis alig tudunk az embergyűlölő uj Prometheushoz behatóink Parvenü pompájú szalonokon vezetnek át a dolgozószobába: óriási méretű munkaterem ez, mely túlzsúfolt rendetlenségével nyűgöz le. Nyugat és Kelet drága műkincsei vannak ide, mintegy aukcióra, összehordva, de nem pici és bájos bibelot-k, csupa hatalmas, tagbaszakadt, monumentális és nehézkes műkincsek, olyanok, mint maga a háziúr. Szinte elvész köztük a dísztelen, csupasz kis íróasztal... Könyvnek nyoma sincs sehol! Zola nem olvas, minek is olvasna, vagy mit is olvasna? Neki szeme tükre, agya tárháza a könyvtára, abból olvas, — a valóság az ő lexikona---De csitt! Halk, gyors léptek, — ferdevállú, könnyűjárásu, magas, sovány alak siet be, fehér flanellruha van rajta, keze, lába finom, kicsiny, — egy nagy bankár vagy gyáros üzletszerűségével ad kezet, pár közönyös szóval könyököl le széke karfájára s aztán audienciázó miniszterként vagy vizsgáztató rektorként vár türelmesen. Hát én, bizony valóban zavarban vagyok a lélekteremtő titán előtt s nem tudok szólni! Ekkor végre elmosolyodik: „Fiatalember, ön tehát lán akart engem, ugye?“ Rám néz. Nem is arc ez, inkább valami ezer ránctól barázdás lárva, melynek petyhüdt, fakó bőre alatt szemlátomást szenvednek, vonaglanak a fáradt idegek. Csitri szakáll az állán, orra bulldogszerűen csökönyös, ajka komor, erőszakos, kellemetlenül rideg, de vastag és érzéki is. Szeme nem szúró, nem kutató, inkább kialudt fényű, álmodozó, —te szem nyilván nem kifelé, hanem befelé tekint. Homloka széles, impozáns, nagyszerű, én nézem s csak arra gondolok: ez az arasznyi kis tér a zalai emberiség, a zalai tömegek külön világának a bölcsője! A Mester újra elmosolyodik. Tetszik neki a néma illetődöttségem. Szól, mint a professzor, ki a jelöltnek segíteni akar. — Tehát amint Coppée barátom írja, fiatalember, ön is író, ugye? Magyar iró? Helyes. Magyar író ... hm ... tehát németül ir, ugye? — Dehogy, kérem... — Pardon, tudom már: ön cigányul ir... ! — Ugyan már, édes Mester... — Kérem, kérem, várjon csak, rájövök én lasten: ön csehül ir... — Világért se! — De, fiatalember, a cseh nagyon rokonszenves nép... — Lehet, uram, de én, mint magyar író mégis csak magyarul írok! Zola fölénnyel ásít: — Valóban? Érdekes. De különben mindezt. Ne vegye rossz néven tudatlanságomat. Mi, franciák, — teszi hozzá szinte büszkén, — mi nagyon tudatlanok vagyunk. Mi sohse utazunk. Minek is utaznánk? Fütyülünk a világra! Oly jól érezzük magunkat itthon! De köszönöm. Tanultam valamit. Önök magyarok tehát magyarul írnak ...? Lassanként belemelegszik a diskurzusba. Hoszszan vitázunk. „Lourdes"-ról beszél s hangos hahotával kommentálja, hogy a kongregáció indexre tette e regényét Brávo! Bánja is ő. — Most „Ráma“ regényembe kezdek bele. Holnap reggel kilenc órától fogva tizenegy hónapon át egyhuzamban ezt írom. Napi 8—12 óra a munkaidőm. Isten áldja, fiatal barátom. Üdvözlöm hazáját. Érdekes ... hm... a magyarok hát csakugyan magyarul írnak...?! ti. Daudet. Virágba, lombba, folyondárba futó, bájos kis völgyi remeteség... Champrosay térben nincs meszsze Metran-tól, csak lélekben nagy a távolság kettejük közt akkora, amily messze a szelíd álmodozó, Daudet érzi magát az egész világot, minden irodalmakat begázoló óriási agygéptől, Zolától. Hja, Daudet a szív felemelő kis fülemüléje, Zola az ész öles szárnyú, lenyűgöző sasragadozója, — Daudet álomba ringatóan, suttogva dalol, Zola vijjogva üvölt, — Daudet megelégszik, ha egy megértő szívbe fészket rakhat, Zola viaskodó, milliós tömegei pedig a veszekedő, gyűlölködő ész nevében ép a szivet tapossák el, azt a szelíd gyöngédséget, ami tán az egyedüli balzsam e küszködő élet siralomvölgyében. És mily keserű a Daudet végzete, hogy neki kortárs regényiróként ép Zolával kellett párhuzamba kerülnie! A champrosay-i fülemüle suttogó szívdalát mily méltánytalanul bőgte túl a zolai emberiség ádáz ordítása, hiába, a világ jobban figyelt a nagyobb lármára, az aktuálisabb tömegszenvedélyekre, az élet meginduló kollektivista átalakulására, mindarra, amit a medáni titán regény gyárának a zakatolása jelentett. Kettejük párhuzamosan futó élete alatt Daudet — minden világhíre mellett is — állandóan a zolai nap árnyékában maradt... Daudet a francia Dickens, de jusson eszünkbe, Dickens már is túlélte, elébe került angol vetélytársának, a hűvösebb, észboncoló Thackeraynak, vájjon a zolai lárma elültével nem fog-e felülkerekedni a szív költője, Daudet is? (Itt hozzá kell írnom naplómhoz: már is megtörtént. — Zola lármája azóta halkra csitult, Daudet szívhangjai pedig minden tavaszon erősödve születnek újja a fülemüledallal!) A medani sas-óriás gyár kalickája után bájos a champrosay-i fülemüle rózsalugasba búvó, szerény kis fészke. Csend a villa körül, lábujjhegyen osonunk át a folyondáros terraszon, be a beteg költő dolgozószobájába. Könyvtárral bélelt, ízléses otthon s a bibelot-emlékek közt, könyvhalomra támasztva könyökét, ott ül asztalánál az immár sánta-béna, teljesen tehetetlen szegény poéta. Az „ascendens paralysis“ már csak a fejét hagyta szabadon: már csak ez a sűrű-hosszú fürtökbe rámázott, selymes szakállas szép fő él a testből, no, meg a feltámasztott jobbkezét tudja még kicsit mozgatni. Irogat most is és mosolyog ... s a szív örökifjú mosolya ez a provanszi sötét szem naplementi búcsúzó derűjéből. Bólogatva ültet le s halk szava csupa gyöngéd figyelem: — ön magyar? Sohse voltam önöknél, de ösmertem Justh Zsigmondot s benne megszerettem az önök tehetséges, fiatal nemzetét. Önök is a szív emberei... én is az voltam mindig! Az ész oly hideg, az ész maga sohse tud meleget adni. Az élet a szív melege nélkül fütetlen szoba... óh, nem az ész, csak a szív a halhatatlan rész bennünk ... Egyre halkabb a szava: — lássa, én még mindig élek... azaz már csak a fejem él belőlem, — nő a sötétség tengere körültem, a fekete ár már az államig ér, el fog nyelni, de addig is szép az élet s én beteg gyíkként a napban, a Szép napjában sütkérezem. Szép emlékeim vannak s az emlékek az ily magával tehetetlen embernek az egyedüli mankói . . . bicegek velük s szerelmes ifjúságomra gondolok, mikor még a III. Napoleon gavallér-miniszterének, Momy hercegnek voltam a titkára! Magam vagyok itt szobámban, de ne higyje, azért mégse vagyok egyedül: regényalakjaim itt sürögnek körültem s mint gyerekek, unokák, ők mulattatnak engem. Tovább élik regényeimet s úgy tartóztatnak . . . hiába, mes enfants, búcsúznunk kell, — én elmegyek! És mint az apát a gyerekek jövője, engem is költészetem szülötteinek a leendő sorsa érdekel: vájjon eléggé életerősek-e, megélnek-e magukból,maguktól... én nélkülem is? — Mint az élőknél, — súgom, — a költészet szülötteinél is a szív a fő. A szív az egészség, a szív az élet, a szív a halhatatlanság is. Mester, az ön csupa szív alakjainak a jövője biztos ... Nehezen mozdítja szegény béna kezét. Gyöngéden szorítom meg. Ő csodásan ragyogó szemével rám néz. S én ma is magamon érzem az Alphonse Daudet búcsú tekintetét. III. Fiam marion. Juvisy... kies park a városka szélén, a lombba vesző kastély épülettömbjéből egy csillagvizsgálótorony üvegfélgömbje villan az égnek. Pazar pompa veszi körül a világszertenépszerű költő-csillagászt, kinek titka tán ép az, hogy míg igazi nagyok, a Newton ok, Leverrier-ek, szöktek a világ elől s matematikai képleteikbe zárkózva, úgyszólván a csillagos égbe menekültek fel, addig Flammarion lenn maradt a földön ... Hódoló emlékek a kastélyban s e csupa napfény, egyetemes dicsőség közepette csak ő maga, a Mester látszik álmaiba mélyedten szórakozottnak, közönyösnek. Bársonykabátos kis, inkább tömzsi emberke, szakálla mohaszerűen tömött négyszög, nézése fölényesen rideg, hangja dallamtalanul köznapi. Csak olykor mosolyog érdeklődően, ha t. i. látogatói ámulatát, dicsőségének hízelgő csodálatát látja. Körülvezet a parkban, a fák szerelmét magyarázza, most ép ezzel kísérletezik ... aztán visszatérünk a fejedelmi berendezésű könyvtárszobába. Kiemelkedő külön polcokon sorakoznak az ő annyi nyelven megjelent művei, mind egyöntetű, egyszínű, remek bőrkötésben. Nézem a diadalsort s egyszerre hökkenve állok meg. Két kötet bőrkötése feltűnően és elütően más árnyalatú, sárgább, világosabb. Flammarion elmosolyodik: — Igen. Ez a kettő nem disznóbőr. Ez emberbőr ... — Emberbőr?!... — Igen ...8 hozzá még egy nagyon szép aszszony bőre. A válla... A Mester elkomolyodik. Kis regény ez, vagy ha úgy tetszik, novella, esetleg intermezzo... pár röpke pillanat emléke. Előadói körúton jártam fenn Skandináviában s felolvasásom után az estélyen egy hölgyet vezettek hozzám. Nagyon szép, nagyon gazdag, előkelő dáma volt, ki rajongó szóval hálálkodott nekem, hogy műveim mily vigasztaló ábrándokkal tették őt boldoggá. Én mosolyogva hallgattam s mint vérbeli francia, azzal viszonoztam udvariasságát, hogy így szóltam: „Aszszonyom, mily gyönyörű az ön keble, válla...“ (Ő elpirult: „Tetszik önnek? ürülök... nézze, ód tudom, nem soká élek már, beteg vagyok... de halálom utánra valamit szeretnék hagyományozni önnek. Most már megvan. A keblem, a vállam... Köttesse belé majd könyvtára számára azt a két művét, amelyeket én a legjobban szerettem: a „Népszerű csillagászatot" s „A Föld az ember teremtése előtt“ című munkáját...“ Bók, mosoly, búcsú, elváltunk s én bizonyos idő, nem sok idő múlva, különös küldeményt kaptam Skandináviából. A dobozban egy halottról lefejtett száraz bőr volt: az istennői váll és kebel... s szerényen alája rejtve a végrendeleti kivonat, mely kincset érő hagyatékkal emlékezett meg rólam. Mit tehettem? Elfogadtam s teljesítenem kellett szép rajongóm testamentomban lefektetett óhaját: vállába, keblébe köttettem be azt a két neki kedves művemet ... " Én a kötést néztem. Sárgás, világos bőr, önkénytelenül is az arcomhoz emeltem... A csillagászköltő a fejét rázta: —■ Hiába szagolja ... Nincs illata többé! Sietve, szinte féltékenyen vette ki kezemből, s pár pillanatig különös gyöngédséggel cirógatta a kötést. Aztán sóhajtva tette vissza a két könyvet a polcra. Egy röpke percre megdobbant a Flammarion csillagokkal álmodó terve... 39 m ! Mindenki, aki nyerni szeretne és kis kockázattal a vagyonra akar szert tenni rövid idő alatt, rendeljen vagy vegyen egy osztálysorsjegyet KISS KÁROLY ÉS TSA BANK R.-T.-nál IV., Kossuth Lajos'U. 1. Fiók: Erzsébet'körút 15. bankházban nyerték a 300.000 pengős nagy jutalmat Nemcsak Budapesten, hanem az egész országban tudják, hogy ismételten a különben is bebizonyított tény, hogy egyik legszerencsésebb legkedveltebb, legnépszerűbb OSZTÁLYSORS JÁTÉK FŐÁRUSÍTÓ a Kívánatra mindenkinek küld hivatalos játéktervet és postai befizető lapot. Húzás már április 15-én kezdődik A sorsjegyek hivatalos ára az I. osztályra:KISS Egész III id éi I .Negyed II Nyolcad BRs 24 pengő LJI12 pengős 6 pengő 11 3 pengő