Pesti Hírlap, 1936. november (58. évfolyam, 251-274. szám)
1936-11-03 / 251. szám
R PESTI HÍRLAP 1936. november 3., kedd. Kegyeletes gyászünnepségen leplezték le Lenkey Gusztáv arcképét. Harsányi Zsolt emlékbeszéde. A Hírlapírók Nyugdíjintézetének gyászünnepe Lenkey Gusztáv emlékére. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban.) Halottak napján, a gyászos, esős novemberi délutánon egymás után érkeztek ünnepi feketébe öltözött hölgyek és urak a parlament miniszteri feltárójához, hogy egy kegyeletes aktuson vegyenek részt. Az Országháza delegációs termében délután tartotta rendkívüli közgyűlését a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete, amely ez alkalommal leleplezte nemrég elhunyt elnöke, a Pesti Hírlap néhai felelős szerkesztője, Lenkey Gusztáv arcképét. Szép, megható, bensőséges ünnepség volt, zsúfolásig megtelt a csillogó, márványfalu terem, a magyar közélet, politika, társadalom, irodalom és művészet fényes nevei jelentek meg ezen a gyászülésen, hogy néma felállással hódoljanak az igaz ember, a melegszívű barát, a kiváló szerkesztő tiszta emlékének, amikor Zimmer Ferenc az elnöki székből megemlékezett a nyugdíjintézet nagy halottjáról. Harsányi Zsolt emelkedett szellemű ünnepi gyászbeszédét meghatott figyelemmel hallgatta a nagyszámú előkelő közönség. Püspökök hófehér haját, államférfiak fekete ruháját, társadalmi és szellemi előkelőségek tiszteletreméltó alakját ragyogta be ezen a délutánon a nagymúltú delegációs terem számtalan lámpájának bőkezű fénye. Az emberi önzés távol szokta tartani a halottak emlékezetétől azokat, akik figyelmességeikben a maguk érdekeit szeretik előmozdítani, de az, hogy ezen a szomorú, esős napon olyan nagyszámú, előkelő közönség vett részt Lenkey Gusztáv arckép-leleplezésén, azt bizonyítja, hogy a szeretetet és megbecsülést az igaz ember akkor is megkapja, ha földi hatalmát a kérlelhetetlen halál már megszüntette. Akkor is megkapja, amikor már semmit sem lehet tőle várni, amikor már mindenki csupán az igaz és minden salaktól megtisztult, önzetlen részvétet hordja a szívében, ha egy ilyen kegyeleti aktusnál megjelenik. Ezt figyelembe véve, mi Lenkey Gusztáv szűkebb családja — a Pesti Hírlap Szerkesztősége — jóleső tudattal láttuk és meghatódva vettük tudomásul a magyar társadalom és közélet kitűnőségeinek ezt az imponáló részvétmegnyilatkozását. A gyászünnepség. A bensőséges ünnepségről részletesen az alábbiakban számolunk be: A Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete hétfőn délután kegyeletes emlékünnepség keretében leplezte le nemrégiben elhunyt elnökének, Lenkey Gusztávnak arcképét az Országház delegációs termében. A hatalmas termet teljesen megtöltötte a díszes és előkelő közönség. Ott voltak a gyászoló család tagjai: özv. Lenkey Gusztávné, Lenkey Dezső min. számv. főigazgató, vitéz dr. Szecsődy Imre és felesége, Lenkey Magda, kisfiukkal, Lenkey Gusztáv unokájával, ott voltak továbbá: József királyi herceg képviseletében Lucich Károly ellentengernagy, h. főudvarmester, a kormány képviseletében Preszly Elemér államtitkár, a székesfőváros képviseletében dr. Garancsy Gábor tanácsi főjegyző, gróf Bethlen Margit, özv. Polónyi Dezsőné, Nemes Antal c. püspök, Józan Miklós vikárius, Herczeg Ferenc, Hegedűs Lóránt és Sándor, Nagy Emil, báró Szterényi József, Karafiáth Jenő, Ráth Zsigmond, a Kúria ny. másodelnöke, Mikecz Ödön min. osztályfőnök, a miniszterelnökségi sajtóiroda vezetője, Rákóczy Imre miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály helyettes vezetője, vitéz Suhay Imre altábornagy, dr. Légrády Ottó főszerkesztő, Márkus Miksa üdv. tanácsos, a Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, Praznovszky Iván ny. rendkívüli követ és megh. miniszter, Sümegi Vilmos, Vázsonyi János orsz. képviselő, dr. Papp Géza ny. államtitkár, Szenes Fülöp festőművész, Szász József, Sziklay János, Hegedűs Sándor kormányfőtanácsosok, Traeger Ernő miniszteri tanácsos, Hollós Bálint, a képviselőház elnöki tanácsosa, dr. Kunos Aladár képviselőházi elnöki titkár, Káldy Jenő kormányfőtanácsos, Németh Béla kormányfőtanácsos, Németh Benő, Halász Lajos min. tanácsos, ügyvéd, Salusinszky Imre, Lányi Zsigmond, Hegedűs Gyula, az Újságírók Szanatórium Egyesületének elnöke, Valikovszky Károly, a nyugdíjinézet főtitkára, Lázár Miklós, Scherl Ervin főszerkesztők, Gerő Ödön nyugdíjintézeti alelnök, Fekete Ignác és igen sokan mások az elhunyt, barátai, tisztelői közül, teljes számmal a Pesti Hírlap vezetősége és szerkesztőségének tagjai és igen sokan az újságírótársadalomból. Zimmer Ferenc, a Nyugdíjintézet elnöke, megnyitó beszédében üdvözölte József kir. herceg, a kormány, a székesfőváros, a miniszterelnökségi sajtóiroda, az újságíró-intézmények és más testületek jelenlevő képviselőit. Azért jöttünk össze — mondotta —, mert meg akarunk emlékezni egy nagy halottunkról, akinek elvesztése felett még frissen sajog a seb lelkünkön. Erre a gyászülésre eljöttek nemcsak a gyászoló család tagjai, nemcsak azok, akiknek az életben kapcsolatuk volt Lenkey Gusztávval, vagy újságírói tevékenységével, hanem mindazok, akik megismerték az ő nagy egyéniségét, hogy kegyelettel még egyszer megemlékezzünk a magyar újságírás nagy halottjáról. Az elnök szavait az egybegyűltek állva hallgatták végig. Ezután Harsányi Zsolt mondotta el ünnepi gyászbeszédét: — Tisztelt Hölgyeim és Uraim, — ismerünk egy novellát, amely azt mondja el, hogy aki meghal, annak emléke hogyan kallódik. Hogyan kopnak el ruhát azon, aki utána hordja őket, hogyan teszi meg az idő azokat az apró tárgyakat, amelyek életében hozzá tartoztak, s végül hogyan kerget a szél sok év múlva egy valaha hozzá írott levelet, hogy az is elvesszen a semmibe. Mikor ez az utolsó papírdarab is elvész, akkor halt meg teljesen a halott. — Mi ideállottunk egy kép alá, amely ennek a novellának ellentétét ábrázolja. Meghalt valaki, akit nagyon szerettünk, és íme, emléke, ahelyett, hogy fakulna, új színeket kap és erősödik. — Akiért ennek az emléknek jegyében ma összejöttünk, újságíró volt. Részese ennek a különös foglalkozásnak, amelyről nagyon el kell tűnődni, ha valaki meg akarja keresni az okát annak, hogy voltaképpen mi hajtja erre a pályára az embereket. Némelyeket bizonyára a közlés ősi ösztöne, az az indulat, amely arra ösztönöz, hogy ami érdekeset hallottunk, azt nyomban mondjuk el másoknak is, mert ez nekünk okoz örömet. Vannak, akiket irodalmi hajlandóság ösztönöz, hogy kenyérkeresetül ezt a mesterséget válasszák, mert gyönyörűséget okoz mindent írásba foglalniok, ami kezek ügyébe kerül. Másokat bizonyos nevelő ösztön visz erre a pályára, olyanokat, akikbe az oktatásnak, az ismeret terjesztésének vágyát olotta a természet. Lenkey Gusztáv nem volt ezek közül egyik sem. A herold, a költő, vagy a professzor típusát az ő lelki alkata nem mutatta, ő azért ment újságírónak, mert bírónak született. — Akik évtizedeken át közel állottunk hozzá és jól ismertük, tudjuk, hogy ő az igazi bírák tulajdonságait hordozta magában: a hétköznapok felett álló emelkedettséget, a teljes lelki függetlenséget, a jog, igazság és méltányosság rendkívüli érzékét és a színaranyból való tisztességet. Az újságírónak, és kivált annak, aki egy nagy napilap szerkesztői székében ül, minden pillanatban ítélkeznie kell, és sokféle formában. ítélnie kell emberek tetteiről és döntenie kell, mit tartson helyesnek és mit gáncsoljon. ítélnie kell arról, hogy személyeknek és eseményeknek mennyi teret adjon, és milyen adagban mérje azt a nyilvánosságot, amely csodálatos módon tud a derék ember számára felmagasztaló jutalom lenni ugyanakkor, mikor irgalmatlan büntetés a bűnös számára. Mindez tiszta elmét, fejlett világnézetet és magasrendű etikát követel, s azonfelül úgyszólván villámló gyorsaságot. Annak a hivatásos bírónak, aki hosszasan faggathatja a maga elé rendelt feleket s az ügy mérlegelésére gondolataiba vonulhat vissza, van ideje. A szerkesztőnek nincs. Neki azonnal ítélnie kell, mert az események rohannak, s a rotációs gép, amely ezeket a rohanó eseményeket az ő ítéletén keresztül közli az országgal, nem várhat. S ha felidézzük őt emlékeinkben, látjuk kényes rendben tartott íróasztala mellett ülni bölcs nyugalomban, idegtelenül, majdnem egykedvűen. Semmi ki nem hozhatta sodrából, álláspontja azonnal készen volt és szilárdságán változtatni nem lehetett. Voltak, akiket különösen kedvelt, de ezek is hiába próbálták volna döntését befolyásolni. A legbarátibb kérést is megtagadta éppen úgy, mint amilyen előkelően adott igazat az ellenfélnek, ha annak igaza volt. — Az ilyen emelkedett szellemű ember csak jó ember lehet. Ő is jó ember volt. De nem azt a jóságot viselte magában, amely a könnyen meghatódó, lágyan érzelmes lelkeknek inkább gyengesége, semmint ereje. Az ő jósága nem volt szen-timentális. Mély és komoly jóság volt ez, amely nem a hétköznapi megindultság olcsó könnyeit kereste, hanem a szív átfogó alkotásait. Az a nyugdíjintézet, amely a hivatott művész ecsetjével tétette vászonra a mindnyájunk lelkében élő képet, az ő cselekvő jósága nagy lelkének a gyermeke. Ez a tiszta és nemes ember mélyen hitt mesterségének hivatásában. Senki nem követelt akkora erkölcsi, készültséget az újságírótól, mint ő, de az újságíróiknak annyit, mint ő, nem is adott senki. A tollforgatás természetével jár, hogy az újságírót, a nyilvános bírálat kényelmetlen gyakorlóját, igen sokan nem szeretik. Az ilyen ellenségnek a Lenkey I Gusztáv képére mutathatunk: lehet-e tisztábban, úribb módon, szeplőtlenebbül szolgálnia valakinek hazáját, mint ez az újságíró tette? De ugyanakkor magunkat is megkérdezhetjük: lehet-e jobb a fajtájához közülünk bárki is, mint ez a ridegnek látszó, kevés beszédű, olykor mogorva ember, ez a felejthetetlen, hűséges és derék jóltevője mindnyájunknak? — Magunk elé idézzük a halottak mai ünnepén emberi alakját. Külsejét, amely belsejének tükre volt, mindig tiszta és mindig a legegyszerűbb, mint az az igazság, amelynek munkásaként dolgozott. Jellegzetes lassú lépteivel látjuk végigmenni a szerkesztőség folyosóján, kissé előrehajlottan, hóna alatt kéziratokkal. Szívünk elszorul attól a fájdalomtól, hogy elvesztettük, de erőt parancsolunk magunkra képe alatt, mert lát bennünket és az érzelmes jeleneteket sohasem szerette. S különben is csak magunkat sajnálhatnak, nem őt, aki megtért nagy munkája után csendesen pihenni. — Azt a szót, hogy meghalt, az ember csak habozva mondja ki. Nemcsak a költő halhatatlan, az ujságíró is az. Nemcsak a nagy költemények örökéletűek, hanem örökké él az erős magyarságnak, a közéleti becsületességnek az a millió és millió kis sugara, amelyet egy élet hosszú munkája világított bele a lelkekbe. Aztán az elöregedett,, munkájából kidőlt nyugdíjas újságíró szemében is látunk örömöt csillanni, az özvegyek és árvák arcán is látjuk a hálás mosoly világosságát. Ezt mind, mind fogjuk össze nagy és melegítő fényesiséggé, amely sohasem alhatik ki s amelynek a neve: Lenkey Gusztáv. — A Magyar Hirlapirók Nyugdíjintézete nevében köszönöm megjelenésüket és Lenkey Gusztáv arcmását átadom a soha el nem múló emlékezetnek. A mély hatást keltett beszéd után Zimmer Ferenc elnök köszönetét fejezte ki a jól sikerült arcképért Szenes Fülöp festőművésznek, aki nemes úri gesztussal ingyen ajánlotta fel a Lenkey Gusztávról festett képet a Nyugdíjintézetnek. Az ügyvédi pártok az ügyvédi rendtartás ellen. Az Ügyvédek Független Pártjának kezdeményezésére, a különböző ügyvédi pártok és alakulatok legutóbb pártértekezleten gyűltek össze, amelyen elhatározták, hogy az ügyvédi rendtartásról szóló törvényjavaslat ellen közös deklarációban fognak tiltakozni. Az Ügyvédek Független Pártja, az Ügyvédek Gazdasági Pártja, a Nemzeti Liberális Ügyvédek Pártja, az Ügyvédi Középpárt, a Ribáry-csoport, a Magyar ügyvédpolitikai Társaság, az Ügyvédek Szilágyi Dezső Köre, az Ügyvédek Érdekvédelmi Pártja, az Ügyvédek Reformszövetsége, a Szabad Ügyvédek Pártja és az Ügyvédek Haladó Pártja most kiadott deklarációjában tiltakozik a numerus claususnak bármiféle formában való bevezetése ellen, különösen az ellen, hogy akármelyik kis vidéki kamara kezdeményezésére a többi kamara kénytelen legyen ,akarata ellenére bevezetni a zárt számot. A deklaráció szerint a zárt szám, amely az ügyvédi diplomát megszerzett ifjakat megakadályozná abban, hogy a kamarába bekerülhessenek, csak a képesített zugirászok számát szaporítaná, mert ezeket az élet kényszerítené, hogy valamiképpen mégis ügyvédkedjenek. Ezek a képesített zugirászok veszedelmesebb versenytársai lesznek az ügyvédeknek, mint volnának akkor, ha a kamarák fegyelmi szabályainak alávetve, legálisan ügyvédkednének. Tiltakozik a deklaráció az ellen, hogy az igazságügyminiszter megsemmisíthesse a kamara határozatát, ha az a kamarának az ország nemzeti jellegével összhangban álló békés működését veszélyezteti. Az Ügyvédi Kamarának nemzetietlen határozata annyira minden elképzelést kizáró abszurdum, hogy a javaslat e mondatának szinte nincs is értelme. Értelmet e mondatnak csak az indokolás ad, amely szerint „határozat“ alatt a választást is érteni kell. Eszerint a javaslat a mandátumbiztosítás lehetőségét nyújtja olyan csoportok jelöltjeinek, amelyeknek a szelleme és a működése a mindenkori kormányok felfogásának megfelel. Ez olyan sérelme volna az autonómiának, amelyet vissza kell utasítani. Tiltakozik az ellen is a deklaráció, hogy a kamarák lajstromába csak az legyen fölvehető, akit egyénisége,, jelleme és erkölcsi tulajdonságai méltóvá tesznek a bizalomra. Az ügyvédek ezt az általánosságban tartott rendelkezést rejtett célok melegágyának tartják és arra figyelmeztetnek, hogy jöhetnek idők, amikor a rendelkezés alapján olyan férfiakat lehet majd kirekeszteni az ügyvédségből, akiket a társadalmi együttélésről való felfogásuk és világnézetük alapján ma kívánatos elemnek tartanak. „Elhibázottnak tartjuk azt a mohó sietséget — fejezi be a deklaráció —, amely törvényben akar emléket állítani a nehéz idők szellemének és ebben a felfogásunkban még egyszer felemeljük a javaslat ellen tiltakozó szavunkat."