Pesti Műsor, 1987. augusztus (36. évfolyam, 31-34. szám)

1987-08-26 / 34. szám

Színészek MÁS szerepben Bubik István Nyeregben: István, a ki­rály, azaz lóháton: Bubik István. Egy esztendeje, egy kánikulai napon Apajpusz­­tán, a Budapesti Honvéd hagyományos nemzetközi lovasversenyén ezrek és ezrek tapsolták a Nemzeti Színház népszerű művé­szét, akit láttak már szín­padon, filmvásznon, a te­levízió képernyőjén, de díjugratásban versenyezni még soha. Tavalyi eredmé­nyéről emlékeztetőül csak annyit, hogy az akadályo­kon hibátlanul lovagolt vé­gig. Aztán újabb szerepben lépett a közönség elé: a színész zenekar nagy sike­rű Thália színházbeli kon­certjén a dobnál Bubik István ült. Még profi zené­szek tetszését is megnyerte játéka. Az ő színpadra lé­pése volt a Locomotív CT május elsejei tabáni hang­versenyének meglepetése. — Nagy megtiszteltetés volt a meghívásuk. Színész­társammal, Sipos András­sal együtt léptünk fel, s nem is csak a Tabánban, de összesen négy LGT-kon­­certen. — Miért a dobot válasz­totta hangszerének? — Ezt még általános is­kolásként, úgy 12-13 évesen tettem meg. Imádtam a ze­nét, a lüktető jó ritmust, és úgy éreztem, nekem ez a megfelelő hangszer. Saját magam tanulgattam, „hi­vatalos órákon” talán ha három hónapig vettem részt. Játszottam a gimná­zium zenekarában és a ka­tonaságnál is összeállt egy banda. A főiskolán pedig már rendszeresen zenél­tünk. — Diplomás színészként csak most ült vissza a dob­hoz? — Nem. Van egy együt­tesünk Sipos Andrással. Dél-amerikai zenét ját­szunk. Most pedig, hogy megalakult a színészzene­kar, remélem, lesz arra időm, hogy ott legyek a koncerteken, na meg az éj­szakai próbákon, mert eny­­nyi színész csak éjszaka tud a zenélésre időt szakí­tani.­­ Másik hobbyjához, a lovagláshoz azonban nem alkalmasak az éjszakai órák ... — Erre való a kora reg­gel. Persze nem könnyű felkelni. Tavasszal Pomá­­zon részt vettem volna az amatőr lovasok Aranyos Kupáján. A verseny előtti utolsó edzést elaludtam, ezért az edző eltiltott az indulástól, pedig lovammal, Mérgessel nagyon készül­tünk. — Ki az edzője? — A kitűnő kaszkadőr, Marosi László. — Pedig ő ismeri a szí­nészek életét, az éjszakába nyúló munkákat. — A lovaspályán nem esik szó színészetről. Ott én csak Bubik István va­gyok, aki nagyon szeret lo­vagolni. — Ez i is gyermekkori szerelem? — Akkor főleg a kosár­labda érdekelt, és vonzód­tam a síeléshez és a te­niszhez. E kettő máig is kielégítetlen vágyam. — A nyolc évszak című televíziós sorozatban pedig síelt. — Síelgettem, csúszkál­tam, de tudásomból több­re nem futja. Erre már nincs időm, s ha én vala­mit elkezdek, azt rendsze­resen csinálom. — A mozgás, úgy látom, az ön számára nélkülözhe­tetlen. — Valóban az. Amikor nyaranta elmegyek a nagy­mamához, Orosházáról na­ponta átfutok Gyopárosra. Ez 4-5 kilométer. — Többször panaszko­dott időhiányra. Mi az, amire már valóban nem futja? — Telefonok lebonyolí­tására. Sebes Erzsébet

Next