Pesti Napló, 1850. augusztus (1. évfolyam, 119-143. szám)

1850-08-08 / 125. szám

1850. első évi folyam. 135. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba küldve: Egy hónapra 1 fr.50kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám — „ 4 „ „ Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr.50 kr.­­ Évnegyedre 4 „ 4') „ „ Félévre. . 9, 15. , Egy évre . 1 7 „ 20 „ „ Egy­es szám — „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez , anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Szerkesztési iroda : Uri­ utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. ■ Csillőrt., august 8-án. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4. pengő krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő Emlc­h Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. Magán­viták háromha­sábos sora 6. pengő kraj­czárjával szálli­ttatik. A fölvételi díj színte min­denkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztő­­hiva­talában. Budapest, August 8-kán. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Raguza, jul. 29. A török hajóhad a Commenizza-i Öbölben Corfuval szemközt vetett horgonyt. (Sem­mi kétség többé, hogy azért vitorlázott az adriai ten­gerbe, miszerint megjelenése által mind az albániai, mind a boszniai mozgalmi pártnak imponáljon.) Turin, aug. 3. A hadügyminisztérium a volt ma­gyar Monti-légió tagjainak, ha olasz születésűek, meg­engedi , két évre a királyi lövész­csapatba állani.­­ Az indiai kereskedés előmozdítására Genuában ala­kult társaság már közel két millióról rendelkezik, s kö­zelebbről megkezdendi nagyszerű vállalatát, mellyben lom­bardok is résztvesznek. Livorno, aug. 2. A vesztegzár 7 napról 12-re ter­jesztetett. Karlsruhe, aug. 4. A kamarák 26-kára hivattak egybe. Hamburg, aug. 5. Kopenhágai utazók beszélik, hogy az orosz hajókba ostromszerek s faschinák szállíttatnak. Berlin, aug. 5. Többféle hírek a börzét élénktelen­­né tették. Váltófolyam Bécsre 86/4. Pest, aug. 8. Németország éjszaki részén egy kis nép küzd sza­badsága­ és függetlenségéért. Az Eider habjai napon­kint megpirosulnak a hősök vérétől, a nemes harczo­­sok sorai mindennap jobban ritkulnak, de a slezing­­holsteini nép élethalálharczot ví a nagyobb ellennel, s bár elhagyta őt Európa, és a nagynak, az egynek hir­detett Németország­ kezéből még­sem hullott ki a kard, a véres zászló, mert ők egyszersmind a becsületért küzdenek. Az Eidei folyam mellett lesz az elhatárzó csata. Ha a csata elveszett, a sereg a porosz földre vonuland vissza. Mit teend ez esetben Poroszország? Érvényt adand-e a kötésnek, melly azt tartja, hogy Németor­szág és Dánia között béke legyen ? És az elvesztett csata után be fog következni a gyász, a büntetés. Poroszország, melly 30,000 emberével folytatta e harczot s melly ez ügytől olly kudarczczal állott el, melly a londoni békekötésnek feláldozta a derék népet, némán fogja nézni, mint bűnhődik majd azon ügy népe, melly mellett küzdött ő is, és Németország, e negyven millióból álló collegium, szinte némán, ölbe ejtett ke­zekkel tekintend a bosszú felvont bárdjára, s hagyni fogja, miként a kis Dánia legyőzze a német fegyvert és mint hatalom álljon a semmivé vált Germánia ellenében. A magyar nép ugyan inkább csak a fájdalom bús merengésével kiséri az eseményeket. Azonban a hidegen szemlélőt két körülmény nem hagyhatja illetetlenül. Ez eseményekből mi magyarok és a birodalom két tanúságot meríthetünk. Az első nevezetes körülmény, miként a londoni bé­kekötés az orosz politika egyik nyereménye, a máso­dik pedig, miként Németország nem segítheti a slezing­­holsteiniakat. E két körülmény bennünket ismét megerősít a hit­ben, miként Ausztria jövőjének, fennmaradásának föl­tétele nem lehet az, mit a szomszéd lapok egyetlen panaceakint állítanak fel, t. i. Németországba leendő olvadása, hanem a birodalom létének egyetlen feltétele azon népnek hasznosítása , erejének kifejtése lehet, melly nép életrevalóságának jeleit adta nemcsak a trónt mentő múltban, hanem fájdalom, a közel időkben el­lenkező irányban. A magyar népet értjük. Az orosz hatalom, mint az emelkedő tengerár, jele­nik meg Németország partjainál. E hatalom közeledését mi nem geographiai mérföldek szerint határozzuk meg,­­• de ha meggondoljuk, mi befolyással bir e hatalom Frankfurtban, Würtemberg­ és Hesszenben, mi protek­­tori, mondhatjuk követelő állást foglalt el a dán-hol­­steini ügyben, midőn politikájának áthatóságát, követ­kezetes mélységét veszszük figyelembe: lehetlen azon térfoglalást észre nem vennünk, mellyet tön Németor­szágban az orosz. És minden eredmény , minden siker közelebb hozza őt Ausztriához. Ez­úttal a bosznyák és bolgár lázadást elemezni nem akarjuk. De kérdjük: ha a pánszlávok rajongásainak súlyt, erőt találna adni majdan az orosz politika; ha a szoros kapcsolatban álló események hatalma e rajongásokat úgy tüntetendő fel, mint a geographiai helyzet s az egy faj természetes és logikai postufatum­ait, kérdjük: a szláv hullámok között Németország leend-e a habtörő szírt, a révpart, Németország, mellynek szeme előtt vérzik el Slezvig-Ilolstein? Németország, melly a kis Dánia előtt meghajol, mellynek egységével olly mu­latságos játékot űz az európai diplomatia ? Mondhatja tán valaki, hogy okoskodásunk alapja az önzés. Úgy van, az önzés. Mert mi vigasztalást abban nem tudunk lelni, ha mellettünk, körültünk mindent elborít a dagadó tengerár. A mi sorsunk, nemcsak hisz­­tériánknál , de geographiai helyzetünknél fogva is Ausztria sorsához van kötve. A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. JAGOPO ORTISZ UTOLSÓ LEVELEI. Olasz regény. Fordította CSÁSZÁR FERENCZ. Folytatás.­­) AZ EUGANIAI HALMÁÉRÓL. 1798. január 3-kán. Bocsáss meg, okosbnak hittelek. — Az emberi nem azon nyája a vakoknak, kik, mint látod, egymást lökdösik, elő­retolják , ütik, s vagy találkoznak a kérlelhetlen vaksorssal, vagy utána kullognak. Miért követni tehát, avagy miért ret­tegni azt, minek meg kell történnie? Csalódom? az emberi eszélyesség megszakíthatja-e azon láthatlan lánczolatát az események­ s végtelen apró történ­he­­tőségeknek, miket mi végzetnek nevezünk? ám legyen, de hát azért biztos pillanatot vethet-e a jövő homályiba? Oh ! te újólag intesz, hogy kerüljem Terezát, s nem annyit tesz-e ez, mintha mondanád : hagyd el azt, ki kedvessé teszi előt­ted az életet; reszkess a rosztól, s botoljál roszadba? De­­tegyük föl, miszerint eszélyes emberhez illőleg rettegve a veszélytől, be kellene zárnom telkemet a boldogság minden csilláma elött, egész életem nem hasonlítna talán ezen évszak ködös napjaihoz, mellyek azon óhajtást keltik bennünk: vajha tehetséges volna nem léteznünk, míg elkomorítják a termé­szetet? Ám szólj igazat, Lorenzo: várjon nem volna-e jobb, ha legalább egy részét a regnek a nap­sugári üditnék föl, ha­bár azon áron történnék is az, hogy az éj előbb elragadja a nappalt, sem mint beesteledik ? Ha nekem hatalmaskodó szí­vem felett kellene szüntelen őrködnöm, örökös háborúban volnék önmagammal, s pedig haszon nélkül. Veszélynek bo­csátom hajómat, ám menjen , a­mint mehet. Én azonban „A régi jéget szívom, és előttem Feltünedeznek kedves halmaim.“ PETRARCA. 0 Lásd PESTI NAPLÓ 119. 120. 121. 122. 123. és 124-dik számát. Január 17-kén. Odoardo reméli, hogy egy hónap alatt bevégzi dolgait; így írja: tehát legfölebb tavaszkor visszatér. — Akkor igen, april első napjai felé v­eszélyesnek fogom tartani a távozást. Január 19-dikén. Emberi élet! álom; csalékony álom, mellynek mi mégis olly nagy becset tulajdonítunk, mint agg anyókák a baboná­nak és sejtelmeknek, mellyekben helyezik szerencséjöket! Vigyázz, mert az, mi után olly mohón nyúlsz, talán árny, melly, mig neked kedves, másoknak bajt okoz. Minden bol­dogságom tehát a körülem levő tárgyak üres külszinében áll; s ha valami valódit keresek, vagy újra csalódom, vagy meghökkenve és megrémülve térelgek a semmiségben ! Én nem tudom, de részemről félek, miszerint a természet, megfog­­hatlan rendszerében, fajunkat a legkisebb szenvedőleges gyű­rűvé alkotá, s olly nagy önszeretettel ruházta fel, hogy a legnagyobb félelem s a legnagyobb remény a rész és jó végte­len sorát teremtvén képzeletünkben, szünet nélkül foglalkoz­­tassanak e rövid, kétes és boldogtalan létezés gondaival. S mig mi vakon szolgálunk czéljának , ő nevezi gőgünket, melly elhiteti velünk, hogy egyedül miértünk teremtetett a min­­denség, s csak mi vagyunk méltók törvényt szabni minden­nek , mi létez. Imént bolygtam­ szét a mezőségen, beburkolva szinte fü­lemig, szemlélni gyászát a földnek, melly egészen hó alá van temetve, ív és gályák nélkül, mik tanúsítnak volt gazdag­ságát. S nem függeszthetem hosszasban szemeimet gerinczeire a hegyeknek, mellyek ormozata el volt borítva sötét fellegé­vel a fagyos ködnek, m­elly a hideg s elhomályosult lég gyá­szát növelni szakadt alá. S úgy tetszék, mintha olvadozni látnám a havat s rohamokban zuhanni alá, hogy elöntse a rónaságot, dühösen ragadva magával növényeket, csordá­kat , kunyhókat s elpusztítva egy nap alatt annyi évek fára­dalmait , s annyi családok reményeit! Áttört koronkint egy­­egy sugára a napnak, m­elly bár elnyomatva megint a sötét­ségtől , tanusstá mégis, miszerint egyedül neki köszönhetjük, hogy a világon örökös mély­ és nem uralkodik. S én az ég azon része felé fordulva , melly pírjával még fentartá nyomát fényének, sohajték: — Oh Nap! minden változik itt alant! És eljöend az óra, mellyben Isten elvonandja tőled arczulatát s te is átváltozol; és nem kisérendik többé a föllegek ha­nyatló sugáridat; sem a mennyei rózsákkal koszorúzott haj­nalt nem övezended körül keleten sugároddal, hogy hirdesse feltűnésedet. Örvendj addig is pályádnak, melly talán aggá­lyos leend, miként az emberé: hiszen látod, mikép nem örvend az ember napjainak, s ha ollykor szabad is sétálnia april virágos rétein, szüntelen kell mégis félnie a nyár izzó jegétől s a tél halálos fagyától. Január 22-dikén. Úgy van, kedves barátom, a felügyelőm kandallója előtt álldogáltam, melly körül néhány földmives a vidékről körbe gyűlve, s egymásnak uj és régi viszontagságaikat beszélve fölöztek. Egy mezítlábú és hidegverte leányka jött be, s oda­fordulva a kertészhez, alamizsnát kért a szegény anyóka ré­szére. Mig ő a tűz mellé telepedett magát fölmelegítni, azalatt a kertész két csomó fát s két fekete kenyeret készített szá­mára. A pórleány álvevén a fát és kenyeret, üdvözölve ben­nünket, távozott. Kimentem én is, s a nélkül, hogy észreven­né , követtem őt, nyomában taposva a havat. Egy jégtorlat­­hoz érvén, megállt s körülnézett egy másik ösvény után, és én utolérve őt: — Messze megy, jó leány ? — Nem tovább, uram, fél mérföldnél. — Úgy látszik,az a két csomó fa terhedre van ; hadd vigyem én az egyiket. — A fa még nem volna olly nehéz, ha mindkét kezemmel tarthatnám vállamon; de e két kenyér szerez bajt. — Addsza tehát, majd én elviszem a ke­nyereket. — Szót sem felelt, hanem egészen elpirult, s át­nyújta a kenyereket, mellyeket köpenyem alá rejtettem. Rövid óra múlva kunyhócskába léptünk, mellynek egyik zugában agg anyóka üldögélt, lába közt kialudt szénserpenyővel, mellyre te­nyerét nyujtá ki, ütereit térde kalácsára nyugasztván. — Jó napot, anyóka. — Jó napot. — Hogy érzed magadat, anyóka? Sem erre, sem m­ás tíz kérdésre nem vehettem válaszát, mert ő kezei melengetésére ügyelt s csak szemeit veté föl koron­kint, mintha látni akarná: vájjon eltávoztunk-e már? Ezalatt letettük ama csekély hozatékot, s köszöntésünkre és ígére­tünkre, hogy másnap visszatérünk, az öreg nem felelt, hanem még egyszer mondá, mintegy eretetve : Jó napot. Hazajövet a pórleányka beszóló, mikép azon asszony, mind a mellett, hogy már nyolc­van éves talán, sőt több is, és a legnagyobb nyomorban él, megtörténvén ollykor, hogy a szél­vész miatt a parasztok nem vihetik el neki a számára gyűjtött alamizsnát, úgy hogy sokszor közel volt már az éhenhalás­­hoz , mégis mindig reszket a haláltól, s szüntelen mormogja könyörgését, hogy az ég tovább is tartsa meg életét. Hallot­tam később a környék véneitől, miszerint férje több évek előtt agyonlövetett; attól fiakat nemzett és lányokat, s igy vöket, menyeket és unokákat, kik mind elvesztek , és szeme láttára hullottak el egymás után az éhség ama nevezetes évében. — És mégis, kedves barátom, sem az elmúlt, sem a jelen bajok nem ölik meg őt, sőt óhajtja az életet, melly rá nézve folyto­nos fájdalom tengerében úszik. Ah! tehát olly sok keserűség ostromolja életünket, misze­rint arra, hogy fentartsuk, szükségünk van egy túlnyomó vak ösztönre, melly (noha a természet ön­maga nyújtja a mó­dokat, mellyek által tőle megszabadulhatunk) gyakran oda kényszerít bennünket, hogy gyalázattal, könyekkel, s ollykor még bűnnel is vásároljuk meg azt. Folytatjuk.

Next