Pesti Napló, 1850. augusztus (1. évfolyam, 119-143. szám)
1850-08-08 / 125. szám
1850. első évi folyam. 135. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba küldve: Egy hónapra 1 fr.50kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám — „ 4 „ „ Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr.50 kr. Évnegyedre 4 „ 4') „ „ Félévre. . 9, 15. , Egy évre . 1 7 „ 20 „ „ Egyes szám — „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez , anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Szerkesztési iroda : Uri utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. ■ Csillőrt., august 8-án. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasábos petit-sora 4. pengő krajczárjával számittatik. A beigtatási díj előre lefizetendő Emlch Gusztáv ur könyvkereskedésében. Magánviták háromhasábos sora 6. pengő krajczárjával szállittatik. A fölvételi díj színte mindenkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztőhivatalában. Budapest, August 8-kán. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Raguza, jul. 29. A török hajóhad a Commenizza-i Öbölben Corfuval szemközt vetett horgonyt. (Semmi kétség többé, hogy azért vitorlázott az adriai tengerbe, miszerint megjelenése által mind az albániai, mind a boszniai mozgalmi pártnak imponáljon.) Turin, aug. 3. A hadügyminisztérium a volt magyar Monti-légió tagjainak, ha olasz születésűek, megengedi , két évre a királyi lövészcsapatba állani. Az indiai kereskedés előmozdítására Genuában alakult társaság már közel két millióról rendelkezik, s közelebbről megkezdendi nagyszerű vállalatát, mellyben lombardok is résztvesznek. Livorno, aug. 2. A vesztegzár 7 napról 12-re terjesztetett. Karlsruhe, aug. 4. A kamarák 26-kára hivattak egybe. Hamburg, aug. 5. Kopenhágai utazók beszélik, hogy az orosz hajókba ostromszerek s faschinák szállíttatnak. Berlin, aug. 5. Többféle hírek a börzét élénktelenné tették. Váltófolyam Bécsre 86/4. Pest, aug. 8. Németország éjszaki részén egy kis nép küzd szabadsága és függetlenségéért. Az Eider habjai naponkint megpirosulnak a hősök vérétől, a nemes harczosok sorai mindennap jobban ritkulnak, de a slezingholsteini nép élethalálharczot ví a nagyobb ellennel, s bár elhagyta őt Európa, és a nagynak, az egynek hirdetett Németország kezéből mégsem hullott ki a kard, a véres zászló, mert ők egyszersmind a becsületért küzdenek. Az Eidei folyam mellett lesz az elhatárzó csata. Ha a csata elveszett, a sereg a porosz földre vonuland vissza. Mit teend ez esetben Poroszország? Érvényt adand-e a kötésnek, melly azt tartja, hogy Németország és Dánia között béke legyen ? És az elvesztett csata után be fog következni a gyász, a büntetés. Poroszország, melly 30,000 emberével folytatta e harczot s melly ez ügytől olly kudarczczal állott el, melly a londoni békekötésnek feláldozta a derék népet, némán fogja nézni, mint bűnhődik majd azon ügy népe, melly mellett küzdött ő is, és Németország, e negyven millióból álló collegium, szinte némán, ölbe ejtett kezekkel tekintend a bosszú felvont bárdjára, s hagyni fogja, miként a kis Dánia legyőzze a német fegyvert és mint hatalom álljon a semmivé vált Germánia ellenében. A magyar nép ugyan inkább csak a fájdalom bús merengésével kiséri az eseményeket. Azonban a hidegen szemlélőt két körülmény nem hagyhatja illetetlenül. Ez eseményekből mi magyarok és a birodalom két tanúságot meríthetünk. Az első nevezetes körülmény, miként a londoni békekötés az orosz politika egyik nyereménye, a második pedig, miként Németország nem segítheti a slezingholsteiniakat. E két körülmény bennünket ismét megerősít a hitben, miként Ausztria jövőjének, fennmaradásának föltétele nem lehet az, mit a szomszéd lapok egyetlen panaceakint állítanak fel, t. i. Németországba leendő olvadása, hanem a birodalom létének egyetlen feltétele azon népnek hasznosítása , erejének kifejtése lehet, melly nép életrevalóságának jeleit adta nemcsak a trónt mentő múltban, hanem fájdalom, a közel időkben ellenkező irányban. A magyar népet értjük. Az orosz hatalom, mint az emelkedő tengerár, jelenik meg Németország partjainál. E hatalom közeledését mi nem geographiai mérföldek szerint határozzuk meg,• de ha meggondoljuk, mi befolyással bir e hatalom Frankfurtban, Würtemberg és Hesszenben, mi protektori, mondhatjuk követelő állást foglalt el a dán-holsteini ügyben, midőn politikájának áthatóságát, következetes mélységét veszszük figyelembe: lehetlen azon térfoglalást észre nem vennünk, mellyet tön Németországban az orosz. És minden eredmény , minden siker közelebb hozza őt Ausztriához. Ezúttal a bosznyák és bolgár lázadást elemezni nem akarjuk. De kérdjük: ha a pánszlávok rajongásainak súlyt, erőt találna adni majdan az orosz politika; ha a szoros kapcsolatban álló események hatalma e rajongásokat úgy tüntetendő fel, mint a geographiai helyzet s az egy faj természetes és logikai postufatumait, kérdjük: a szláv hullámok között Németország leend-e a habtörő szírt, a révpart, Németország, mellynek szeme előtt vérzik el Slezvig-Ilolstein? Németország, melly a kis Dánia előtt meghajol, mellynek egységével olly mulatságos játékot űz az európai diplomatia ? Mondhatja tán valaki, hogy okoskodásunk alapja az önzés. Úgy van, az önzés. Mert mi vigasztalást abban nem tudunk lelni, ha mellettünk, körültünk mindent elborít a dagadó tengerár. A mi sorsunk, nemcsak hisztériánknál , de geographiai helyzetünknél fogva is Ausztria sorsához van kötve. A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. JAGOPO ORTISZ UTOLSÓ LEVELEI. Olasz regény. Fordította CSÁSZÁR FERENCZ. Folytatás.) AZ EUGANIAI HALMÁÉRÓL. 1798. január 3-kán. Bocsáss meg, okosbnak hittelek. — Az emberi nem azon nyája a vakoknak, kik, mint látod, egymást lökdösik, előretolják , ütik, s vagy találkoznak a kérlelhetlen vaksorssal, vagy utána kullognak. Miért követni tehát, avagy miért rettegni azt, minek meg kell történnie? Csalódom? az emberi eszélyesség megszakíthatja-e azon láthatlan lánczolatát az események s végtelen apró történhetőségeknek, miket mi végzetnek nevezünk? ám legyen, de hát azért biztos pillanatot vethet-e a jövő homályiba? Oh ! te újólag intesz, hogy kerüljem Terezát, s nem annyit tesz-e ez, mintha mondanád : hagyd el azt, ki kedvessé teszi előtted az életet; reszkess a rosztól, s botoljál roszadba? Detegyük föl, miszerint eszélyes emberhez illőleg rettegve a veszélytől, be kellene zárnom telkemet a boldogság minden csilláma elött, egész életem nem hasonlítna talán ezen évszak ködös napjaihoz, mellyek azon óhajtást keltik bennünk: vajha tehetséges volna nem léteznünk, míg elkomorítják a természetet? Ám szólj igazat, Lorenzo: várjon nem volna-e jobb, ha legalább egy részét a regnek a napsugári üditnék föl, habár azon áron történnék is az, hogy az éj előbb elragadja a nappalt, sem mint beesteledik ? Ha nekem hatalmaskodó szívem felett kellene szüntelen őrködnöm, örökös háborúban volnék önmagammal, s pedig haszon nélkül. Veszélynek bocsátom hajómat, ám menjen , amint mehet. Én azonban „A régi jéget szívom, és előttem Feltünedeznek kedves halmaim.“ PETRARCA. 0 Lásd PESTI NAPLÓ 119. 120. 121. 122. 123. és 124-dik számát. Január 17-kén. Odoardo reméli, hogy egy hónap alatt bevégzi dolgait; így írja: tehát legfölebb tavaszkor visszatér. — Akkor igen, april első napjai felé veszélyesnek fogom tartani a távozást. Január 19-dikén. Emberi élet! álom; csalékony álom, mellynek mi mégis olly nagy becset tulajdonítunk, mint agg anyókák a babonának és sejtelmeknek, mellyekben helyezik szerencséjöket! Vigyázz, mert az, mi után olly mohón nyúlsz, talán árny, melly, mig neked kedves, másoknak bajt okoz. Minden boldogságom tehát a körülem levő tárgyak üres külszinében áll; s ha valami valódit keresek, vagy újra csalódom, vagy meghökkenve és megrémülve térelgek a semmiségben ! Én nem tudom, de részemről félek, miszerint a természet, megfoghatlan rendszerében, fajunkat a legkisebb szenvedőleges gyűrűvé alkotá, s olly nagy önszeretettel ruházta fel, hogy a legnagyobb félelem s a legnagyobb remény a rész és jó végtelen sorát teremtvén képzeletünkben, szünet nélkül foglalkoztassanak e rövid, kétes és boldogtalan létezés gondaival. S mig mi vakon szolgálunk czéljának , ő nevezi gőgünket, melly elhiteti velünk, hogy egyedül miértünk teremtetett a mindenség, s csak mi vagyunk méltók törvényt szabni mindennek , mi létez. Imént bolygtam szét a mezőségen, beburkolva szinte fülemig, szemlélni gyászát a földnek, melly egészen hó alá van temetve, ív és gályák nélkül, mik tanúsítnak volt gazdagságát. S nem függeszthetem hosszasban szemeimet gerinczeire a hegyeknek, mellyek ormozata el volt borítva sötét fellegével a fagyos ködnek, melly a hideg s elhomályosult lég gyászát növelni szakadt alá. S úgy tetszék, mintha olvadozni látnám a havat s rohamokban zuhanni alá, hogy elöntse a rónaságot, dühösen ragadva magával növényeket, csordákat , kunyhókat s elpusztítva egy nap alatt annyi évek fáradalmait , s annyi családok reményeit! Áttört koronkint egyegy sugára a napnak, melly bár elnyomatva megint a sötétségtől , tanusstá mégis, miszerint egyedül neki köszönhetjük, hogy a világon örökös mély és nem uralkodik. S én az ég azon része felé fordulva , melly pírjával még fentartá nyomát fényének, sohajték: — Oh Nap! minden változik itt alant! És eljöend az óra, mellyben Isten elvonandja tőled arczulatát s te is átváltozol; és nem kisérendik többé a föllegek hanyatló sugáridat; sem a mennyei rózsákkal koszorúzott hajnalt nem övezended körül keleten sugároddal, hogy hirdesse feltűnésedet. Örvendj addig is pályádnak, melly talán aggályos leend, miként az emberé: hiszen látod, mikép nem örvend az ember napjainak, s ha ollykor szabad is sétálnia april virágos rétein, szüntelen kell mégis félnie a nyár izzó jegétől s a tél halálos fagyától. Január 22-dikén. Úgy van, kedves barátom, a felügyelőm kandallója előtt álldogáltam, melly körül néhány földmives a vidékről körbe gyűlve, s egymásnak uj és régi viszontagságaikat beszélve fölöztek. Egy mezítlábú és hidegverte leányka jött be, s odafordulva a kertészhez, alamizsnát kért a szegény anyóka részére. Mig ő a tűz mellé telepedett magát fölmelegítni, azalatt a kertész két csomó fát s két fekete kenyeret készített számára. A pórleány álvevén a fát és kenyeret, üdvözölve bennünket, távozott. Kimentem én is, s a nélkül, hogy észrevenné , követtem őt, nyomában taposva a havat. Egy jégtorlathoz érvén, megállt s körülnézett egy másik ösvény után, és én utolérve őt: — Messze megy, jó leány ? — Nem tovább, uram, fél mérföldnél. — Úgy látszik,az a két csomó fa terhedre van ; hadd vigyem én az egyiket. — A fa még nem volna olly nehéz, ha mindkét kezemmel tarthatnám vállamon; de e két kenyér szerez bajt. — Addsza tehát, majd én elviszem a kenyereket. — Szót sem felelt, hanem egészen elpirult, s átnyújta a kenyereket, mellyeket köpenyem alá rejtettem. Rövid óra múlva kunyhócskába léptünk, mellynek egyik zugában agg anyóka üldögélt, lába közt kialudt szénserpenyővel, mellyre tenyerét nyujtá ki, ütereit térde kalácsára nyugasztván. — Jó napot, anyóka. — Jó napot. — Hogy érzed magadat, anyóka? Sem erre, sem más tíz kérdésre nem vehettem válaszát, mert ő kezei melengetésére ügyelt s csak szemeit veté föl koronkint, mintha látni akarná: vájjon eltávoztunk-e már? Ezalatt letettük ama csekély hozatékot, s köszöntésünkre és ígéretünkre, hogy másnap visszatérünk, az öreg nem felelt, hanem még egyszer mondá, mintegy eretetve : Jó napot. Hazajövet a pórleányka beszóló, mikép azon asszony, mind a mellett, hogy már nyolcvan éves talán, sőt több is, és a legnagyobb nyomorban él, megtörténvén ollykor, hogy a szélvész miatt a parasztok nem vihetik el neki a számára gyűjtött alamizsnát, úgy hogy sokszor közel volt már az éhenhaláshoz , mégis mindig reszket a haláltól, s szüntelen mormogja könyörgését, hogy az ég tovább is tartsa meg életét. Hallottam később a környék véneitől, miszerint férje több évek előtt agyonlövetett; attól fiakat nemzett és lányokat, s igy vöket, menyeket és unokákat, kik mind elvesztek , és szeme láttára hullottak el egymás után az éhség ama nevezetes évében. — És mégis, kedves barátom, sem az elmúlt, sem a jelen bajok nem ölik meg őt, sőt óhajtja az életet, melly rá nézve folytonos fájdalom tengerében úszik. Ah! tehát olly sok keserűség ostromolja életünket, miszerint arra, hogy fentartsuk, szükségünk van egy túlnyomó vak ösztönre, melly (noha a természet önmaga nyújtja a módokat, mellyek által tőle megszabadulhatunk) gyakran oda kényszerít bennünket, hogy gyalázattal, könyekkel, s ollykor még bűnnel is vásároljuk meg azt. Folytatjuk.