Pesti Napló, 1851. március (2. évfolyam, 294-318. szám)

1851-03-22 / 312. szám

-LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. XXIX. , Bécs, mart. 19. — Vegyünk kezünkbe vala­melyik ausztriai kormánylapot; ha a német ügyről szól, bizonyosan panaszkodni fog aziránt, hogy Po­roszország Drezdában a tanácskozásokat hosszúra nyújtja, a provisoriumból hasznot akarván húzni; tekintsünk aztán a porosz hivatalos lapba,s meglepeté­sünkre ugyan­ezen panaszt fogjuk találni. A dolog veleje pedig tulajdonképen az, hogy sem az innenső, sem a túlső lapok semmi bizonyost nem tudnak vagy mondani nem akarnak; az alkudozások úgy látszik tisztán diplomatiai alakban folytattatnak, és sokkal továbbra mentek, mintsem az újságok szerint hinni lehetne. Ennek tanúságául egy anekdotát hozok fel, melyről tudtomra helybeli lapokban említés nem té­tetett. Midőn Lübeckből egy ausztriai hadosztályt Csehországba vissza kellett volna szállítani, a mag­­deburg-wittebergi vasútvonalon, a fizetést utalvá­nyokban akarták tenni; a vasútigazgatóság eziránt követséget küldött Prokesch báró, berlini követünk­höz s arra hivatkoztak, hogy az ember nem tudhatja, mi fordulatot vesz három hónap múlva — ez volt a fizetési határidő — az Ausztrál és Poroszország közt fenálló viszony. Erre Prokesch úr csak nem szőrös szóra így válaszolt volna : „Uraim ! Ne higyenek a hírlapi tudósításoknak! biztosítom Önöket, hogy az egyetértés Ausztria és Poroszország közt soha bensőbb, tartást igérőbb és nagyobb nem volt, mint épen most!“ E nyilatkozat, melynek következtében a fi­zetési ügy azonnal rendezve jön, eléggé tanúsítja, hogy túlírnom szaglású politikusaink, kik már­is oly fontos arczot vágtak s susogva dugták össze fejei­ket, ismét rémeket láttak. Ezentúl tehát csakugyan nagy óvatossággal közlendjük a német ügy menete­lére vonatkozó híreket, mert sem önmagunkat, sem az olvasót ámítani nem akarjuk. Tekintsünk a belügyekre ! A kereskedelmi minisz­tériumban rendkívüli tevékenység uralkodik, a ma­gyarhoni vasutakkal igen szorgalmasan foglalkoz­nak, „ma vesszük át, nézetét azon vonalaknak, me­lyek hazánk számára terveztetnek. Pest mindenesetre az egész vasútháló csomópontját fogja képezni, a délkeleti állami vaspálya pedig az erdélyi határszé­lig folytattatni. Továbbá határoztatott, hogy Pesttől Kassa­ és a galicziai határig, valamint Pesttől az oláh határszélig vasútvonal építtetik. Már régebben tudva van, hogy a bécs-soproni út II.Kanizsáig fog foly­tattatni s ott egy másik nagyszerű vonalhoz csat­lakozni, mely Magyarhont kelettől nyugat felé ketté hasitandja, és Temesvártól Nagy-Kanizsáig terjed­vén, Pécset is érintendő. Ez által — igy szól az em­lített tudósitás — azon délfelé fekvő országrész kü­­­­lön volna választva, melyet a kormány vasutak he­lyett vizi utakkal akar ellátni s mely Magyarhon egy része, a Woivodina, Tét- és Horvátország és a katonai határszél egy részéből álland. A vasutkér­­dés anyagi, azaz pénzbeli oldala még nem vétetett szemügyre, — remélik, hogy a községek és birtoko­sok az illető telkeket ingyen vagy igen jutányos áron szolgáltatandják . Kecskemét városa már is ilyféle ajánlatot tett, — meglátjuk, fogják-e követni e pél­dát mások is! A finánczminisztérium illető szakmányának ezalatt a magyar dohányárusokkal sok baja van; számtalan folyamodvány érkezik trafikjog megadatása iránt. Pesten annyian jelentkeztek, hogy csak egy­harma­dát lehet kielégíteni. A finánczminiszter tehát azon rendelkezést tette, hogy a folyamodóknak, mennyire lehet , más koronaországokban trafiknyithatási jog adatnék, és Bécsben már­is néhány magyar dohány­kereskedő ilyféle jogot nyert, mely nem soká gya­korlatba is fog vezetni.­­ Más részről ugyan­ezen minisztériumot leginkább az adóra vonatkozó pana­szokkal ostromolják; némelyek azt állítván, hogy ez is elfordulva kezébe rejté harmatozó szemeit, Kál­mánnak majd megrepedt a szív kebelében látva a kedves nő okszerű fájdalmát és ingerültségét. — De hát hallgasson meg kegyed, csengett az ifjú Ottilia felé, — hallgasson meg, mielőtt elkárhoz­tatna. — Szét se, — parancsolom! riadt rá az özvegy szigorú női fönséggel. Ez utolsó együttlétünk, — többé soha sem látjuk egymást — s távozni akart, de lábai még nem tudtak mozdulni. — Nem, nem, — ez nem lehet kegyed végítélete, hiáb­a kétségbeesve a szerencsétlen s Ottilia előtt térdre ereszkedett... kegyed nem akarhatja, hogy meghaljak, — meghaljak öngyilkosság — enkezem által. Hallgasson ki Ottilia, — gondolja meg, hogy én nem élhetek kegyed nélkül. Mig e végső beszéd folyt, épen azon pillanatban, midőn Kálmán szive bálványa előtt térdre esett, Bol­dizsár úr elvégezve minden utasítást Péterrel, föl­­nyitá a zárt, s halkan a szobába lépett; — a saját szívügyével elfoglalt s külömbféle érzelmektől ostrom­lott , sőt más világba ragadt szerelmes pár azonban nem véve észre a derék bátya jelenlétét. Boldizsár , mint képzelni lehet, nem is táplálhatott más fogalmat e jelenetről, minthogy az összekoc­­­czant hitvespár a békülés parlamentirozását tartja, s most legalább is a praeliminaréknál járnak, a­mire nézve sejtve , hogy észre nem vetetett: szó nélkül megállapodva, arczán világosan tükröződő elégülés­sel szemlélte a szerelmi békealkudozásokat. — Oh Istenem, érzem , hogy mégis szeretem őt, sóhajt magában Ottilia, de azután csakhamar le­győzve keblében e keletkező gyöngeséget, ismét ha­ragos arczczal fordult Kálmánhoz. — Nem, soha se számoljon bocsánatomra. Távoz­zék ön, mondá parancsoló hangon az ifjúnak. — Ottilia, szeretlek az őrülésig, nyögé Kálmán, a legforróbb szavakat akarván megkisérteni a haragvó istennő kiengesztelésére. — Minő vakmerőség ez ? szól a sértett büszkeség-­­ Florencz a böjt elején. A farsang itt igen egyszerűen folyt le, fővárosunk nagyjai, a nagyherczegi udvar, Liechtenstein Fri­gyes herczeg hetenkénti, s a nobiliek két cassinó tánczvigalmainak kényelmeivel mulatónak, a közép­­rangnak házikörökre szorítkozának , a nyilvános tánczvigalmak hiánya miatt, az alsóbb rangú nép­­osztály, mint kinek nem eleme a táncz, a török szokásait követi, s inkább e város számos kisebb színházainak egyikébe megy, hol egy mezzo paoloért, féléjjelen által tánczolnak a legcsinosabb tánczosnők, ezenfelül operát hall, melyet ő a működő egyénnel együtt énekel, nekivetkezik, tapsol, lármáz s igy igen jótánosan mulatva, tölti az unalmas estvét. A farsang három utolsó napján tartott sorsok nem valónak oly népesek, mint az ezelőttiek, hihetőleg a csípős hideg miatt, a jelenlévők a st. Croce tere, az idei Corsok indóhelye felé sietett, hol vasárnap az itt fekvő 9-dik számú vadász zászlóalj , hétfőn az 1-ső számú gyalog­ezred, kedden a velitiek zene­kara működött. E diszkocsikázást, az uralkodó nagyherczeg ma­gas személye, családja, s udvarának nagy híréről igen ismert pompás előfogatai emelék, a csinos test­őrök kíséretében, ki a böjt első napjaiban elhagy­ván a fővárost, néhány napi tartózkodása után Li­­vornóban, melyet a nagy tengeri vész okozott, a nápolyi király, új rokonának látogatására indult, sokan azt hiszik, miként politikai ügyek sürgős elin­tézése miatt hagyta volna el a fővárost. Markó Károly , a tisztes ősz , hazánkfia, s büsz­kesége , a világ elismert legelső tájfestője, ki jelen­tig Florencz környékében lakik (Apeggiben) család­jával , kormányunk megbízása következtében egy nagy, s remek vizi fest­ményt készített, a londoni műkiállítás számára, mely a különnemű művészetek, legjelesebb zeneköltemények, s szépirodalmi, vala­mint birodalmunk minden nyelvén írható legjobb köl­teményekkel együtt, egy az itteni „Offici“ képcsar­nokban hízelgő szekrény után dolgozott remekműbe tetetvén, a maga nemében kétségkívül első leend. Hazánké jeles művészének újabb műveiről, s volt magyar tanítványairól, kiket a művészet láng­keve vezetett körébe, jövő alkalommal irni el nem mulasztandom, ha tisztelt szerkesztő úr soraimat, s további közléseimet lapjában felvenni szíves leend. Az itt tartózkodó orosz családok parancsot kaptak hazájukba visszatérni, minek következtében többen március végével, mások ismét a jövő hó elején szán­dékozók elhagyni a várost. Néhány nap előtt, oly nagy hó lepte el az Apen­­nineket, miként az innen Bolognába menő deligen­­ce-nek Barbarinóból vissza kellett térnie, mig a hegyi lakosok az országutat kocsizhatóvá tevék, kiknek ez csak nem egyedüli keresetük, s foglalatosságuk. A 8-kán indult gyorskocsit az iszonyú Szél Bolog­náig háromszor feldönté, annélkül hogy az utasok a lágy hó fagyasztó ölében tetemes kárt szenvedtek volna. Itt e kies völgyben, melyben Florencz fekszik ke­mény szelünk, de hó helyett, esős napjainak voltak, s ezzel úgy hiszem telünk bevégződött, noha lát­­körü­nkön ez évben hó nem mutatkozott. Fel a tegező szavakra Ottilia. Él szemeimből i­s egy­szersmind hirtelen megfordulva oda akaró hagyni a kétségbeesve esdeklő szerelmest. Azonban a­mint visszafordulva távozni készült, szemei az ajtóban némán álló nagybátyába ütköztek. — Édes bátyám, édes jó bátyám ! kiálta hirtelen megváltozott, szívélyes hangon a fiatal nő s ártatlan gyermekként ölelésére röpült az öreg rokonnak. Boldizsár úr szinte előlépett s úgy átölelé izmos karjaival a karcsú menyecskét, hogy ha nem volt volna rokon s e mellett aggastyán — két nagysze­rűen szabadalmazott állás a nők között — Kálmán minden szenvedéseihez még a féltékenység is besur­rant volna. — Most már végem van, meg leszek semmitve, gondoló Kálmán, mig a magyaros ölelkezés tartott s a csókok nem győztek kifogyni, úgy hogy mindnyá­jan, kik fiatal nőtlenek vagyunk, irigyelhettük volna Boldizsár úrnak e szerencsét. — Édes húgom, — kedves szép húgom ! mondo­gató Boldizsár rárátekintve a virágzó nőre, — aztán barátságosan karjára fűzve a repkényként hozzá­simuló nőt, szinte egészen Kálmánig vezeté. — Rosz asszony, tüstént békülj ki vele, mondá aztán az ifjúra czélozva. — Soha, válaszoló Ottilia daczosan, nem is sejtve, mik történtek bátyja és Kálmán közt, mig ő dagadó párnáin pihent. — De ki kell békülnöd, parancsolom, kezdé ismét az önkényes öreg — s aztán Ottilia füléhez hajolva, mintegy titkolódzva sugá neki: szerencsétlen, min­dent tudok! — Nagy Isten, sóhajtott magában Ottilia, nem is vélve mást, mint hogy bátyja a Kálmán iránt táplált szerelmét érti. Aztán Boldizsár Kálmánhoz fordult. Csak rajta, rajta, szorítsa ön, ne tágítson, biz­tató az ifjút, par force magának akarván tulajdoní­tani a kötendő kibékülés dicsőségét, magában nagyon is magas, mások pedig csak a behaj­tás iránt neheztelvén. Hogy nevezetesen a fogyasz­tási adó sok tekintetben igen nyomasztó, az tagad­­hatlan. Egy szabolcsvármegyei birtokosnő serfőzé­sétől mintegy 800 ftnyi jövedelmet húz , az adó pe­dig 722 frt. 30 xr. teszen; ily esetekben a panasz csakugyan nem alaptalan, s ha szinte az általános adóztatási rendszeren változás nem történik, a kü­lön körülmények bizonyosan tekintetbe s méltány­lásba fognak vétetni. Császári seregeink utasítása mint látszik megvál­tozott. A római határszéleken naponkint erősbülő, s szá­mos merényekre vetemedő rabló csapatok állnak, kik minden idejüket s alkalmat a nép rokonszenvének vadászására, és megnyerésére fordították, miáltal ki­vívták maguknak azon előnyt, hogy daczára a kor­mány által újólag kitűzött jutalombérnek a rabló főnök éltére, s a gyakori támadásnak, katonai ke­mény erőnk hatályos eredményhez képtelen volt jutni, sőt újabban Bologna környékén egy előkelő gazdag csaták kirablása alkalmával kézre kerített egyének vallomásából kitűnt, miként ők nem az ismert Passa­­tore, hanem egy más főnök csapatjához tartoznak, ki ez alkalommal — sajnos, kézre nem kerittethetett. Néhány nappal a történtek után körülvezetvén császári seregünk által Passatore társaival szembe­szállásra kényszerittetett, melyet eddig kerülni lát­szott , s e támadásból kiviláglott, miként Passatore, egy ez álnév alatt lappangó volt, romai gens d’arme hadnagy, nem a hirszerinti 16 pálya­rablónak fő­nöke , hanem körülbelül 60 jól fölfegyverzett, s el­szánt egyének igen ügyes parancsnoka, kik hatal­masan lőnek, gyakorlott harczosok, s többszörös erőnek kitartó elszántsággal felelhetnek meg rejte­­keikből. A kemény tüzelés két óráig tartott, s jól rendezett ellenlánásuk, igen nagy helyszíni ismeretet tanúsított. Római lapok szerint a császári bátor gyalogságból tíz ember vérzett el, míg a rablók három halottat számítottak, s néhány sebesültet. Ugyan­ezen lapok hírlik, miként Passatore is e viadalban keményen megsebesült, míg Florenézben azon hír kering, hogy jelenleg majd a városban, majd környékén tartózkodik, mitől hihetőleg őriz­kedni fog, mert Toskana gensdarme ezredének mű­ködése s az itteni erő alkalmasint tudva lesz előtte, kik, habár csapatját a szétoszlatott pápai seregből gyűjté is, könnyen véget vethetnének a pünkösdi uralkodásnak. Szabadka, mart. 12. Színészeink távoztával, a fenhéjázó körök esté­lyeinek s a farsangi bárszakoknak lejártával minden­nemű mulatságunknak egyszerre végeszakadt. — És most kijózanulván — majd orvoshoz folyamodunk, hogy a határtalan evés-ivásban megrontott emésztő — de leginkább szomjazó képességünket újabb vi­rágzásba hozzuk; majd azon törjük fejünket, hogy kiürült erszényünkkel hogyan csilapíthassuk le lár­más hitelezőinket, majd végre keblünkben az édes öröm s keserű kín vegyes érzete hullámzik, melynek tengerével: eme barna , vagy ama szőke bálkirálynő varázs-manierje egész valónkat elárasztó, s ben­nünket boldogtalanokká ten; mert szép farsangi ál­maikkal egybefűzött házassági terveink valósíthatá­­sára hiányzanak a kellékek s eszközök, nekünk t. i. nincs fényes hivatalunk, nincs 100 láncz földünk, nem vagyunk családból. Az események fejlődését figyelemmel kisérő börze (puvacsa) még rendesebben megtartja üléseit, mint az­előtt a piaczi sós-bolt szomszédságában, s nagyban tanakodik : várjon a fogyasztási adót jó volna-e, — mint némelyek ajánlják — megváltani ? s igaz-e az, mit mondanak, hogy megváltás által a vagyonosabb osztály nem vesztene , s hogy aránylag — productu­­mai mennyiségéhez képest — semmivel sem fizetne többet a kisebb birtokosoknál; sőt az ebbeli adósze­déssel egybekötött kellemetlenségeket, melyeknek többször elébe nézne — fogná elkerülni ? Biz nincs különben, mert igen természetes, kinek több birtoka van (mint nálunk földje) az többet termeszt, többet árul (fogyaszt) s így több adót is fizet, mint az, ki kevesebb birtokkal bírván : kevesebbet termeszt, ke­vesebbet árul. — Már most ha a vagyonosabb em-Kálmán nem is tehete mást, mint tovább fűzni a fölvett szerepet. — Ottilia! bocsánat, rebegte lágyan, a szép nő fölé fordulva. — Mindenemből kitagadlak, ha ellenkezni mersz, suga Ottilia fülébe titkon a bátya. Szerencsétlen, te mást szeretsz, s nem érdemelsz ily derék férfit. — De bátyám, én meg nem foghatom, kezdé Ot­tilia, szinte susogó hangon. — Majd megértetem én veled, szakaszta félbe amaz... No csak hamar add ide kezedet, folytató aztán fenszóval. Köszönd meg, hogy elnézi hibádat... No egymásután, adjatok egymásnak kezet. — Tehát ön úgy akarja, bátyám ? kérdé Ottilia. — Föltétlenül, felele Boldizsár. — No, úgy, Isten neki, nem bánom, megbocsátok. Itt van. De aztán rögtön távozzék. •— Távozzék ? Hohó ! nem addig van az, kiáltó az öreg, — s ezzel a két szerelmes kinyújtott kezeit egybeteve. így ni, folytató aztán, — most már ölel­jétek meg egymást, szépen, takarosan... itt, öreg bátyátok előtt. — De bátyám — kezdé Ottilia, ki nem tudó, it­tasnak tartja-e bátyját, vagy talán a régi bűvös kor derült föl újra, s Kálmán átvarázslá annak elméjét, akaratát. A további szavak ajkain haltak el. — No csak hamar, kezdje ön előbb, unszoló Kál­mánt a jókedvű öreg. Ej , minő gyáva férfi ! Csípje körül katonásan, — hisz látja hogy megadta magát. — Én kész vagyok, mondá Kálmán örömmel, egy lépéssel közeledve Ottilia felé, azonban meg­sem me­részelve megtenni a kívánt demonstrátiót. — De hát mit gondol bátyám felőlem ? szólott a szemérmes özvegy, hajnalként piruló arczczal, földre sütve szép szemeit. — Mint gondolok ?! Hát azt gondolom, felelé évedve Boldizsár, hogy átadjátok itt személyes jelen­létemben, egymásnak a békecsókot, — aztán marad­ be együtt — oda a szobába! — Nagy Isten, ön talán nem ismeri ezen fiatalt, kiálta Ottilia meglepetve az öreg úr túlvitt paj­­kosságán. — Nem ismerem? fakadt ki Boldizsár. Nevét még nem tudom , az igaz ... de elég annyi, hogy ő férjed, s egyáltalában nem engedhetem hogy külön éljetek. — Irgalmas ég, itt tévedés, félreértés van, rebegte Ottilia, zord pillantásokat lövetve Kálmán felé. — Melynek én vagyok ártatlan oka, folytató Kál­mán alázatos hangejtéssel. Én, uram, — én — nem vagyok Ottilia férje. — Mit ? — nem férje ön ? pattant föl harag- és bámulattal Boldizsár... De, de kicsoda hát ön ? s egyszersmind oly tűzzel ment Kálmánnak, hogy majd fölütötte a szegény ifjút orrával, vagy inkább előre toluló tisztes hasával. Kálmán azonban szerényen visszavonult e roham elől. •— Ki •— kicsoda ön , riadt Kálmánra ismét a bo­­szús rokon, — hogyan merészelt ? ! — szóljon ! — Én azon ügyvéd vagyok, kiről emlékeztem, felele Kálmán egy kissé remegő hangon. — Azon semmirekell — azon ifjú, egészité ki Bol­dizsár, ki Ottiliát szereti ? — És kit Ottilia is szeret, fűzé tovább Kálmán egy szelíden kérő pillantást vetve a szép özvegy sze­mei közé. — Igen, bátyám, én szeretem őt, — éltem fogy­táig, változhatlanúl, mondá a jó Ottilia, kinek leg­szebb tökélye abban állott, hogy sérelmet, haragot ily ügyekben fölöttébb könnyen feledett. — Szeretem, — szeretem , pattogott tovább az öreg... de nem addig van az. Mit keresett ezen ficzkó itt? Illik az, éjnek idején lakásodon rejtegetni őt? Nyomorultak, pirulni kényszerültek redős ar­­czomat. — Én mit sem tudtam ittlétéről, esküszöm, szóla Ottilia az ártatlanság meggyőző hangján .. . s épen ezért valók ellene boszús. Én is magyarázatot kívánok. Vége kör, bőrre megváltás fejében nagyobb összeg vettetik ki, mint a kevésbbé vagyonosra: az csak mennyiségi­­leg és nem aránylag tesz többet, mi szintén meg nem váltás esetében is csak úgy van. — Azt hinni tehát, vagy másokkal akarni elhitetni, hogy a fogyasztási­adó megváltása nem lehet igazságos , s közös teher­viselés, s hogy általa a vagyonosabb osztály rövid­séget szenvedne : idétlen álokoskodás , merő képte­lenség , mitől tisztelt urambátyámék ideje, hogy már egyszer elszokjanak. A művészet pártfogói tárt karokkal várják Szabó énekes társaságát városunkba, mely , mint remél­jük , még e hó végén megérkezésével meg fog ben­nünket örvendeztetni. És ezzel majd egyévi rendes levelezésünket bezár­juk. — Az indokot — mely velünk a tollat leteteti, magunknak tartjuk fenn , miután annak közzététele — egész tisztelettel legyen mondva — nyilvánosság elébe nem tartozik. Legyen elég annyit megemlíte­nünk, hogy e­zért nem örömest hagyjuk el, mert min­dig kedves foglalkodásunknak tartottuk, polgári jo­gaink sértetlensége fölött őrködni, hibáink­ s bajain­kat keblünk őszinteségével föltárni, miközben, ha netalán áldozatot hoztunk volna egyes ártatlanok sé­relmével, azt akaratunk ellen hoztuk, s azért bocsá­nat ! — „Lehetlenség — mond egy német iró — a tolongó sokaság közt, az igazság szövetnekével vilá­­gitni a nélkül, hogy itt egy szakáll és amott egy fej­szert meg ne pörköljünk.11 — Szándékunk tisztasága fölött ítéljen a részrehajlatlanság. — Isten önnel szerkesztő úr! Isten legyen mindnyájunkkal a vi­szontlátásig !­ TÖBBEN. T. Dada , mart. 10.­­) Zabolca megyéből — a Tisza bal partjáról írom e néhány sort. Sok bajaink közt legnagyobb teher rajtunk az újonczállitás. Elmúlt három hónapja, hogy öt újoncz illetőségün­ket nem vagyunk képesek beadni, bár már nyolcz alkalommal több mint nyolc­van egyént állítottunk a sorozó bizottmány elibe, eddig csak hármat soroztathattunk be, s egy magát — nem tudjuk mi okból, mert nem ismerjük — helyettünk tartozásunk lerovására beíratta, — egygyel még most is tartozunk. Mennyi bajba, idővesztésbe, ag­gódásba kerül csak öt újoncz kiállítása is — arról az ezzel nem foglalkozónak képzelete is alig lehet: nem alvás, mindenféle piszkolódó, bosszantó beszé­dek türelemmeli hallgatása — a kötelességét teljesítő elöljáró jutalma, s köszönet, ha még csak annyit kap, ha födele lángokba nem borul azok dühe miatt, kik nem akarják tudni, hogy az elöljáró csak végrehaj­tója a felsőbb rendeleteknek. De hogy a néptől, melynek terheit hordozza az elöljáró, ily megjutalmazást nyer — nem annyira esik nehezen az érező kebelnek. Roszabb az , hogy teljességgel nem gondolnak az elöljárók illő fizeté­sével , nem rendelkeznek tekintélyük szilárdítása végett! Ez is oka annak, hogy sok községekben évek múlva sem megy a törvény teljesedésbe; ez az oka a tömérdek adótartozásoknak, ez az oka, hogy értel­mes bíró és jegyző az apróbb községekben ritkán ta­­láltatik, hogy a bírót csaknem kötéllel kell fogni, vagy épen házsor szerint tenni. Urak, kik birtok befolyással a közdolgokban! sür­gessétek, a községek rendezését, igyekezzetek, hogy a községi bíró és jegyző tekintélyes — s ha nem va­gyonos legalább saját emberségéből megélhető le­gyen, s a mi fő dolog — okos nevelés által tegyétek a népet fogékonynyá a rend, a törvény tisztelete iránt: mig a birói s jegyzői állás biztosítva nem leend, a községekre, melyek szerintünk az állam alapjai — számolni nem sokat lehet, mert legtöbb esetben még ') Történetesen elkésett. Szerk.

Next