Pesti Napló, 1851. március (2. évfolyam, 294-318. szám)
1851-03-22 / 312. szám
-LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. XXIX. , Bécs, mart. 19. — Vegyünk kezünkbe valamelyik ausztriai kormánylapot; ha a német ügyről szól, bizonyosan panaszkodni fog aziránt, hogy Poroszország Drezdában a tanácskozásokat hosszúra nyújtja, a provisoriumból hasznot akarván húzni; tekintsünk aztán a porosz hivatalos lapba,s meglepetésünkre ugyanezen panaszt fogjuk találni. A dolog veleje pedig tulajdonképen az, hogy sem az innenső, sem a túlső lapok semmi bizonyost nem tudnak vagy mondani nem akarnak; az alkudozások úgy látszik tisztán diplomatiai alakban folytattatnak, és sokkal továbbra mentek, mintsem az újságok szerint hinni lehetne. Ennek tanúságául egy anekdotát hozok fel, melyről tudtomra helybeli lapokban említés nem tétetett. Midőn Lübeckből egy ausztriai hadosztályt Csehországba vissza kellett volna szállítani, a magdeburg-wittebergi vasútvonalon, a fizetést utalványokban akarták tenni; a vasútigazgatóság eziránt követséget küldött Prokesch báró, berlini követünkhöz s arra hivatkoztak, hogy az ember nem tudhatja, mi fordulatot vesz három hónap múlva — ez volt a fizetési határidő — az Ausztrál és Poroszország közt fenálló viszony. Erre Prokesch úr csak nem szőrös szóra így válaszolt volna : „Uraim ! Ne higyenek a hírlapi tudósításoknak! biztosítom Önöket, hogy az egyetértés Ausztria és Poroszország közt soha bensőbb, tartást igérőbb és nagyobb nem volt, mint épen most!“ E nyilatkozat, melynek következtében a fizetési ügy azonnal rendezve jön, eléggé tanúsítja, hogy túlírnom szaglású politikusaink, kik máris oly fontos arczot vágtak s susogva dugták össze fejeiket, ismét rémeket láttak. Ezentúl tehát csakugyan nagy óvatossággal közlendjük a német ügy menetelére vonatkozó híreket, mert sem önmagunkat, sem az olvasót ámítani nem akarjuk. Tekintsünk a belügyekre ! A kereskedelmi minisztériumban rendkívüli tevékenység uralkodik, a magyarhoni vasutakkal igen szorgalmasan foglalkoznak, „ma vesszük át, nézetét azon vonalaknak, melyek hazánk számára terveztetnek. Pest mindenesetre az egész vasútháló csomópontját fogja képezni, a délkeleti állami vaspálya pedig az erdélyi határszélig folytattatni. Továbbá határoztatott, hogy Pesttől Kassa és a galicziai határig, valamint Pesttől az oláh határszélig vasútvonal építtetik. Már régebben tudva van, hogy a bécs-soproni út II.Kanizsáig fog folytattatni s ott egy másik nagyszerű vonalhoz csatlakozni, mely Magyarhont kelettől nyugat felé ketté hasitandja, és Temesvártól Nagy-Kanizsáig terjedvén, Pécset is érintendő. Ez által — igy szól az említett tudósitás — azon délfelé fekvő országrész külön volna választva, melyet a kormány vasutak helyett vizi utakkal akar ellátni s mely Magyarhon egy része, a Woivodina, Tét- és Horvátország és a katonai határszél egy részéből álland. A vasutkérdés anyagi, azaz pénzbeli oldala még nem vétetett szemügyre, — remélik, hogy a községek és birtokosok az illető telkeket ingyen vagy igen jutányos áron szolgáltatandják . Kecskemét városa már is ilyféle ajánlatot tett, — meglátjuk, fogják-e követni e példát mások is! A finánczminisztérium illető szakmányának ezalatt a magyar dohányárusokkal sok baja van; számtalan folyamodvány érkezik trafikjog megadatása iránt. Pesten annyian jelentkeztek, hogy csak egyharmadát lehet kielégíteni. A finánczminiszter tehát azon rendelkezést tette, hogy a folyamodóknak, mennyire lehet , más koronaországokban trafiknyithatási jog adatnék, és Bécsben máris néhány magyar dohánykereskedő ilyféle jogot nyert, mely nem soká gyakorlatba is fog vezetni. Más részről ugyanezen minisztériumot leginkább az adóra vonatkozó panaszokkal ostromolják; némelyek azt állítván, hogy ez is elfordulva kezébe rejté harmatozó szemeit, Kálmánnak majd megrepedt a szív kebelében látva a kedves nő okszerű fájdalmát és ingerültségét. — De hát hallgasson meg kegyed, csengett az ifjú Ottilia felé, — hallgasson meg, mielőtt elkárhoztatna. — Szét se, — parancsolom! riadt rá az özvegy szigorú női fönséggel. Ez utolsó együttlétünk, — többé soha sem látjuk egymást — s távozni akart, de lábai még nem tudtak mozdulni. — Nem, nem, — ez nem lehet kegyed végítélete, hiába kétségbeesve a szerencsétlen s Ottilia előtt térdre ereszkedett... kegyed nem akarhatja, hogy meghaljak, — meghaljak öngyilkosság — enkezem által. Hallgasson ki Ottilia, — gondolja meg, hogy én nem élhetek kegyed nélkül. Mig e végső beszéd folyt, épen azon pillanatban, midőn Kálmán szive bálványa előtt térdre esett, Boldizsár úr elvégezve minden utasítást Péterrel, fölnyitá a zárt, s halkan a szobába lépett; — a saját szívügyével elfoglalt s külömbféle érzelmektől ostromlott , sőt más világba ragadt szerelmes pár azonban nem véve észre a derék bátya jelenlétét. Boldizsár , mint képzelni lehet, nem is táplálhatott más fogalmat e jelenetről, minthogy az összekocczant hitvespár a békülés parlamentirozását tartja, s most legalább is a praeliminaréknál járnak, amire nézve sejtve , hogy észre nem vetetett: szó nélkül megállapodva, arczán világosan tükröződő elégüléssel szemlélte a szerelmi békealkudozásokat. — Oh Istenem, érzem , hogy mégis szeretem őt, sóhajt magában Ottilia, de azután csakhamar legyőzve keblében e keletkező gyöngeséget, ismét haragos arczczal fordult Kálmánhoz. — Nem, soha se számoljon bocsánatomra. Távozzék ön, mondá parancsoló hangon az ifjúnak. — Ottilia, szeretlek az őrülésig, nyögé Kálmán, a legforróbb szavakat akarván megkisérteni a haragvó istennő kiengesztelésére. — Minő vakmerőség ez ? szól a sértett büszkeség- Florencz a böjt elején. A farsang itt igen egyszerűen folyt le, fővárosunk nagyjai, a nagyherczegi udvar, Liechtenstein Frigyes herczeg hetenkénti, s a nobiliek két cassinó tánczvigalmainak kényelmeivel mulatónak, a középrangnak házikörökre szorítkozának , a nyilvános tánczvigalmak hiánya miatt, az alsóbb rangú néposztály, mint kinek nem eleme a táncz, a török szokásait követi, s inkább e város számos kisebb színházainak egyikébe megy, hol egy mezzo paoloért, féléjjelen által tánczolnak a legcsinosabb tánczosnők, ezenfelül operát hall, melyet ő a működő egyénnel együtt énekel, nekivetkezik, tapsol, lármáz s igy igen jótánosan mulatva, tölti az unalmas estvét. A farsang három utolsó napján tartott sorsok nem valónak oly népesek, mint az ezelőttiek, hihetőleg a csípős hideg miatt, a jelenlévők a st. Croce tere, az idei Corsok indóhelye felé sietett, hol vasárnap az itt fekvő 9-dik számú vadász zászlóalj , hétfőn az 1-ső számú gyalogezred, kedden a velitiek zenekara működött. E diszkocsikázást, az uralkodó nagyherczeg magas személye, családja, s udvarának nagy híréről igen ismert pompás előfogatai emelék, a csinos testőrök kíséretében, ki a böjt első napjaiban elhagyván a fővárost, néhány napi tartózkodása után Livornóban, melyet a nagy tengeri vész okozott, a nápolyi király, új rokonának látogatására indult, sokan azt hiszik, miként politikai ügyek sürgős elintézése miatt hagyta volna el a fővárost. Markó Károly , a tisztes ősz , hazánkfia, s büszkesége , a világ elismert legelső tájfestője, ki jelentig Florencz környékében lakik (Apeggiben) családjával , kormányunk megbízása következtében egy nagy, s remek vizi festményt készített, a londoni műkiállítás számára, mely a különnemű művészetek, legjelesebb zeneköltemények, s szépirodalmi, valamint birodalmunk minden nyelvén írható legjobb költeményekkel együtt, egy az itteni „Offici“ képcsarnokban hízelgő szekrény után dolgozott remekműbe tetetvén, a maga nemében kétségkívül első leend. Hazánké jeles művészének újabb műveiről, s volt magyar tanítványairól, kiket a művészet lángkeve vezetett körébe, jövő alkalommal irni el nem mulasztandom, ha tisztelt szerkesztő úr soraimat, s további közléseimet lapjában felvenni szíves leend. Az itt tartózkodó orosz családok parancsot kaptak hazájukba visszatérni, minek következtében többen március végével, mások ismét a jövő hó elején szándékozók elhagyni a várost. Néhány nap előtt, oly nagy hó lepte el az Apennineket, miként az innen Bolognába menő deligence-nek Barbarinóból vissza kellett térnie, mig a hegyi lakosok az országutat kocsizhatóvá tevék, kiknek ez csak nem egyedüli keresetük, s foglalatosságuk. A 8-kán indult gyorskocsit az iszonyú Szél Bolognáig háromszor feldönté, annélkül hogy az utasok a lágy hó fagyasztó ölében tetemes kárt szenvedtek volna. Itt e kies völgyben, melyben Florencz fekszik kemény szelünk, de hó helyett, esős napjainak voltak, s ezzel úgy hiszem telünk bevégződött, noha látkörünkön ez évben hó nem mutatkozott. Fel a tegező szavakra Ottilia. Él szemeimből is egyszersmind hirtelen megfordulva oda akaró hagyni a kétségbeesve esdeklő szerelmest. Azonban amint visszafordulva távozni készült, szemei az ajtóban némán álló nagybátyába ütköztek. — Édes bátyám, édes jó bátyám ! kiálta hirtelen megváltozott, szívélyes hangon a fiatal nő s ártatlan gyermekként ölelésére röpült az öreg rokonnak. Boldizsár úr szinte előlépett s úgy átölelé izmos karjaival a karcsú menyecskét, hogy ha nem volt volna rokon s e mellett aggastyán — két nagyszerűen szabadalmazott állás a nők között — Kálmán minden szenvedéseihez még a féltékenység is besurrant volna. — Most már végem van, meg leszek semmitve, gondoló Kálmán, mig a magyaros ölelkezés tartott s a csókok nem győztek kifogyni, úgy hogy mindnyájan, kik fiatal nőtlenek vagyunk, irigyelhettük volna Boldizsár úrnak e szerencsét. — Édes húgom, — kedves szép húgom ! mondogató Boldizsár rárátekintve a virágzó nőre, — aztán barátságosan karjára fűzve a repkényként hozzásimuló nőt, szinte egészen Kálmánig vezeté. — Rosz asszony, tüstént békülj ki vele, mondá aztán az ifjúra czélozva. — Soha, válaszoló Ottilia daczosan, nem is sejtve, mik történtek bátyja és Kálmán közt, mig ő dagadó párnáin pihent. — De ki kell békülnöd, parancsolom, kezdé ismét az önkényes öreg — s aztán Ottilia füléhez hajolva, mintegy titkolódzva sugá neki: szerencsétlen, mindent tudok! — Nagy Isten, sóhajtott magában Ottilia, nem is vélve mást, mint hogy bátyja a Kálmán iránt táplált szerelmét érti. Aztán Boldizsár Kálmánhoz fordult. Csak rajta, rajta, szorítsa ön, ne tágítson, biztató az ifjút, par force magának akarván tulajdonítani a kötendő kibékülés dicsőségét, magában nagyon is magas, mások pedig csak a behajtás iránt neheztelvén. Hogy nevezetesen a fogyasztási adó sok tekintetben igen nyomasztó, az tagadhatlan. Egy szabolcsvármegyei birtokosnő serfőzésétől mintegy 800 ftnyi jövedelmet húz , az adó pedig 722 frt. 30 xr. teszen; ily esetekben a panasz csakugyan nem alaptalan, s ha szinte az általános adóztatási rendszeren változás nem történik, a külön körülmények bizonyosan tekintetbe s méltánylásba fognak vétetni. Császári seregeink utasítása mint látszik megváltozott. A római határszéleken naponkint erősbülő, s számos merényekre vetemedő rabló csapatok állnak, kik minden idejüket s alkalmat a nép rokonszenvének vadászására, és megnyerésére fordították, miáltal kivívták maguknak azon előnyt, hogy daczára a kormány által újólag kitűzött jutalombérnek a rabló főnök éltére, s a gyakori támadásnak, katonai kemény erőnk hatályos eredményhez képtelen volt jutni, sőt újabban Bologna környékén egy előkelő gazdag csaták kirablása alkalmával kézre kerített egyének vallomásából kitűnt, miként ők nem az ismert Passatore, hanem egy más főnök csapatjához tartoznak, ki ez alkalommal — sajnos, kézre nem kerittethetett. Néhány nappal a történtek után körülvezetvén császári seregünk által Passatore társaival szembeszállásra kényszerittetett, melyet eddig kerülni látszott , s e támadásból kiviláglott, miként Passatore, egy ez álnév alatt lappangó volt, romai gens d’arme hadnagy, nem a hirszerinti 16 pályarablónak főnöke , hanem körülbelül 60 jól fölfegyverzett, s elszánt egyének igen ügyes parancsnoka, kik hatalmasan lőnek, gyakorlott harczosok, s többszörös erőnek kitartó elszántsággal felelhetnek meg rejtekeikből. A kemény tüzelés két óráig tartott, s jól rendezett ellenlánásuk, igen nagy helyszíni ismeretet tanúsított. Római lapok szerint a császári bátor gyalogságból tíz ember vérzett el, míg a rablók három halottat számítottak, s néhány sebesültet. Ugyanezen lapok hírlik, miként Passatore is e viadalban keményen megsebesült, míg Florenézben azon hír kering, hogy jelenleg majd a városban, majd környékén tartózkodik, mitől hihetőleg őrizkedni fog, mert Toskana gensdarme ezredének működése s az itteni erő alkalmasint tudva lesz előtte, kik, habár csapatját a szétoszlatott pápai seregből gyűjté is, könnyen véget vethetnének a pünkösdi uralkodásnak. Szabadka, mart. 12. Színészeink távoztával, a fenhéjázó körök estélyeinek s a farsangi bárszakoknak lejártával mindennemű mulatságunknak egyszerre végeszakadt. — És most kijózanulván — majd orvoshoz folyamodunk, hogy a határtalan evés-ivásban megrontott emésztő — de leginkább szomjazó képességünket újabb virágzásba hozzuk; majd azon törjük fejünket, hogy kiürült erszényünkkel hogyan csilapíthassuk le lármás hitelezőinket, majd végre keblünkben az édes öröm s keserű kín vegyes érzete hullámzik, melynek tengerével: eme barna , vagy ama szőke bálkirálynő varázs-manierje egész valónkat elárasztó, s bennünket boldogtalanokká ten; mert szép farsangi álmaikkal egybefűzött házassági terveink valósíthatására hiányzanak a kellékek s eszközök, nekünk t. i. nincs fényes hivatalunk, nincs 100 láncz földünk, nem vagyunk családból. Az események fejlődését figyelemmel kisérő börze (puvacsa) még rendesebben megtartja üléseit, mint azelőtt a piaczi sós-bolt szomszédságában, s nagyban tanakodik : várjon a fogyasztási adót jó volna-e, — mint némelyek ajánlják — megváltani ? s igaz-e az, mit mondanak, hogy megváltás által a vagyonosabb osztály nem vesztene , s hogy aránylag — productumai mennyiségéhez képest — semmivel sem fizetne többet a kisebb birtokosoknál; sőt az ebbeli adószedéssel egybekötött kellemetlenségeket, melyeknek többször elébe nézne — fogná elkerülni ? Biz nincs különben, mert igen természetes, kinek több birtoka van (mint nálunk földje) az többet termeszt, többet árul (fogyaszt) s így több adót is fizet, mint az, ki kevesebb birtokkal bírván : kevesebbet termeszt, kevesebbet árul. — Már most ha a vagyonosabb em-Kálmán nem is tehete mást, mint tovább fűzni a fölvett szerepet. — Ottilia! bocsánat, rebegte lágyan, a szép nő fölé fordulva. — Mindenemből kitagadlak, ha ellenkezni mersz, suga Ottilia fülébe titkon a bátya. Szerencsétlen, te mást szeretsz, s nem érdemelsz ily derék férfit. — De bátyám, én meg nem foghatom, kezdé Ottilia, szinte susogó hangon. — Majd megértetem én veled, szakaszta félbe amaz... No csak hamar add ide kezedet, folytató aztán fenszóval. Köszönd meg, hogy elnézi hibádat... No egymásután, adjatok egymásnak kezet. — Tehát ön úgy akarja, bátyám ? kérdé Ottilia. — Föltétlenül, felele Boldizsár. — No, úgy, Isten neki, nem bánom, megbocsátok. Itt van. De aztán rögtön távozzék. •— Távozzék ? Hohó ! nem addig van az, kiáltó az öreg, — s ezzel a két szerelmes kinyújtott kezeit egybeteve. így ni, folytató aztán, — most már öleljétek meg egymást, szépen, takarosan... itt, öreg bátyátok előtt. — De bátyám — kezdé Ottilia, ki nem tudó, ittasnak tartja-e bátyját, vagy talán a régi bűvös kor derült föl újra, s Kálmán átvarázslá annak elméjét, akaratát. A további szavak ajkain haltak el. — No csak hamar, kezdje ön előbb, unszoló Kálmánt a jókedvű öreg. Ej , minő gyáva férfi ! Csípje körül katonásan, — hisz látja hogy megadta magát. — Én kész vagyok, mondá Kálmán örömmel, egy lépéssel közeledve Ottilia felé, azonban megsem merészelve megtenni a kívánt demonstrátiót. — De hát mit gondol bátyám felőlem ? szólott a szemérmes özvegy, hajnalként piruló arczczal, földre sütve szép szemeit. — Mint gondolok ?! Hát azt gondolom, felelé évedve Boldizsár, hogy átadjátok itt személyes jelenlétemben, egymásnak a békecsókot, — aztán marad be együtt — oda a szobába! — Nagy Isten, ön talán nem ismeri ezen fiatalt, kiálta Ottilia meglepetve az öreg úr túlvitt pajkosságán. — Nem ismerem? fakadt ki Boldizsár. Nevét még nem tudom , az igaz ... de elég annyi, hogy ő férjed, s egyáltalában nem engedhetem hogy külön éljetek. — Irgalmas ég, itt tévedés, félreértés van, rebegte Ottilia, zord pillantásokat lövetve Kálmán felé. — Melynek én vagyok ártatlan oka, folytató Kálmán alázatos hangejtéssel. Én, uram, — én — nem vagyok Ottilia férje. — Mit ? — nem férje ön ? pattant föl harag- és bámulattal Boldizsár... De, de kicsoda hát ön ? s egyszersmind oly tűzzel ment Kálmánnak, hogy majd fölütötte a szegény ifjút orrával, vagy inkább előre toluló tisztes hasával. Kálmán azonban szerényen visszavonult e roham elől. •— Ki •— kicsoda ön , riadt Kálmánra ismét a boszús rokon, — hogyan merészelt ? ! — szóljon ! — Én azon ügyvéd vagyok, kiről emlékeztem, felele Kálmán egy kissé remegő hangon. — Azon semmirekell — azon ifjú, egészité ki Boldizsár, ki Ottiliát szereti ? — És kit Ottilia is szeret, fűzé tovább Kálmán egy szelíden kérő pillantást vetve a szép özvegy szemei közé. — Igen, bátyám, én szeretem őt, — éltem fogytáig, változhatlanúl, mondá a jó Ottilia, kinek legszebb tökélye abban állott, hogy sérelmet, haragot ily ügyekben fölöttébb könnyen feledett. — Szeretem, — szeretem , pattogott tovább az öreg... de nem addig van az. Mit keresett ezen ficzkó itt? Illik az, éjnek idején lakásodon rejtegetni őt? Nyomorultak, pirulni kényszerültek redős arczomat. — Én mit sem tudtam ittlétéről, esküszöm, szóla Ottilia az ártatlanság meggyőző hangján .. . s épen ezért valók ellene boszús. Én is magyarázatot kívánok. Vége kör, bőrre megváltás fejében nagyobb összeg vettetik ki, mint a kevésbbé vagyonosra: az csak mennyiségileg és nem aránylag tesz többet, mi szintén meg nem váltás esetében is csak úgy van. — Azt hinni tehát, vagy másokkal akarni elhitetni, hogy a fogyasztásiadó megváltása nem lehet igazságos , s közös teherviselés, s hogy általa a vagyonosabb osztály rövidséget szenvedne : idétlen álokoskodás , merő képtelenség , mitől tisztelt urambátyámék ideje, hogy már egyszer elszokjanak. A művészet pártfogói tárt karokkal várják Szabó énekes társaságát városunkba, mely , mint reméljük , még e hó végén megérkezésével meg fog bennünket örvendeztetni. És ezzel majd egyévi rendes levelezésünket bezárjuk. — Az indokot — mely velünk a tollat leteteti, magunknak tartjuk fenn , miután annak közzététele — egész tisztelettel legyen mondva — nyilvánosság elébe nem tartozik. Legyen elég annyit megemlítenünk, hogy ezért nem örömest hagyjuk el, mert mindig kedves foglalkodásunknak tartottuk, polgári jogaink sértetlensége fölött őrködni, hibáink s bajainkat keblünk őszinteségével föltárni, miközben, ha netalán áldozatot hoztunk volna egyes ártatlanok sérelmével, azt akaratunk ellen hoztuk, s azért bocsánat ! — „Lehetlenség — mond egy német iró — a tolongó sokaság közt, az igazság szövetnekével világitni a nélkül, hogy itt egy szakáll és amott egy fejszert meg ne pörköljünk.11 — Szándékunk tisztasága fölött ítéljen a részrehajlatlanság. — Isten önnel szerkesztő úr! Isten legyen mindnyájunkkal a viszontlátásig ! TÖBBEN. T. Dada , mart. 10.) Zabolca megyéből — a Tisza bal partjáról írom e néhány sort. Sok bajaink közt legnagyobb teher rajtunk az újonczállitás. Elmúlt három hónapja, hogy öt újoncz illetőségünket nem vagyunk képesek beadni, bár már nyolcz alkalommal több mint nyolcvan egyént állítottunk a sorozó bizottmány elibe, eddig csak hármat soroztathattunk be, s egy magát — nem tudjuk mi okból, mert nem ismerjük — helyettünk tartozásunk lerovására beíratta, — egygyel még most is tartozunk. Mennyi bajba, idővesztésbe, aggódásba kerül csak öt újoncz kiállítása is — arról az ezzel nem foglalkozónak képzelete is alig lehet: nem alvás, mindenféle piszkolódó, bosszantó beszédek türelemmeli hallgatása — a kötelességét teljesítő elöljáró jutalma, s köszönet, ha még csak annyit kap, ha födele lángokba nem borul azok dühe miatt, kik nem akarják tudni, hogy az elöljáró csak végrehajtója a felsőbb rendeleteknek. De hogy a néptől, melynek terheit hordozza az elöljáró, ily megjutalmazást nyer — nem annyira esik nehezen az érező kebelnek. Roszabb az , hogy teljességgel nem gondolnak az elöljárók illő fizetésével , nem rendelkeznek tekintélyük szilárdítása végett! Ez is oka annak, hogy sok községekben évek múlva sem megy a törvény teljesedésbe; ez az oka a tömérdek adótartozásoknak, ez az oka, hogy értelmes bíró és jegyző az apróbb községekben ritkán találtatik, hogy a bírót csaknem kötéllel kell fogni, vagy épen házsor szerint tenni. Urak, kik birtok befolyással a közdolgokban! sürgessétek, a községek rendezését, igyekezzetek, hogy a községi bíró és jegyző tekintélyes — s ha nem vagyonos legalább saját emberségéből megélhető legyen, s a mi fő dolog — okos nevelés által tegyétek a népet fogékonynyá a rend, a törvény tisztelete iránt: mig a birói s jegyzői állás biztosítva nem leend, a községekre, melyek szerintünk az állam alapjai — számolni nem sokat lehet, mert legtöbb esetben még ') Történetesen elkésett. Szerk.