Pesti Napló, 1855. január (6. évfolyam, 1445-1467. szám)

1855-01-13 / 1452. szám

kivételeket lehet sőt czélszerű már előbb az osztályo­zás kezdetével elintézni, mellőztetvén így azon ne­hézségek, melyek az ily részek becslése és becsér­­tékbeni kiszámításával járnak. 3. A közönség közszükségeire, mint iskolák, egy­házak, községi nyomorultak javára, a helység körüli itató és vízvevő helyekre, közönséges faiskolákra, felajánlandott terek iránti rendezkedés. 4. Szerény véleményem szerint közigazgatási kö­telező rendelet szükséges arra is, hogy azon helysé­gek közül, melyek szorosan rendetlenül építkezzek a tűzvészeknek felettébb kitétetve, a lakosok folyvásti szaporodását tekintvén, újabb házhelyekül szolgálandó alkalmas terek hagyassanak. Még pedig hogy a ki­építés sorban történhessék, és igy minél nagyobb ösz­tön és kedv legyen az oda, telepedésre, el kellene eleve határozni, hogy az újabb építkezőnek minden­kor joga leend telek-illetőségét a már kész épületes hely mellé cserélni. — Gyakorlatilag ez például úgy is kivihető lenne, hogy az ily telek-pótlékok a hely­színen egyelőre szét sem osztatván községileg kezel­tetnének , vagy haszonbérbe adatván — a jövedelem­nek birtokarány szerinti szétosztásával — egyénileg egymásután csak akkor hasittatnának ki, midőn az il­lató fél a hatóságnál jelentést teendene, hogy részét reá település végett birtokába akarja venni. — Tűz által annyiszor pusztított, csömörlésig rendetlen fal­­vaink rendezésére, még tán ez lenne az egyetlen, legkevesebb jogsértéssel járó, gyakorlatban is sikert ígérő intézkedés. 5. Az előleges tanácskozmány tárgya még, ha a helyezeti körülmények kedvezőtlensége miatt a több tagokban osztást elkerülni nem lehetne, azon elkülö­nítő vonalak kijelölése, melyek a külön-külön kiosz­tandó terek határait képezik. Ezen rendszabálynak azonban, csak úgy mint elkerülhetlenül rosznak alkal­mazásánál, úgy hiszem nem kell az értelmes gazdákat figyelmeztetni, hogy minden közvetítő utat módot meg­kísértsenek a végett, hogy a birtokok minél kevesebb részekben osztassanak ki. Az elősorolt tárgyak feletti megállapodások hitele­síttetvén, ezek nyomán elkészített kiosztást általános terv terjesztetik az elhelyezést tárgyalandó újabb ta­nácskozmány elé. Felette egyszerűbb és könnyebb az egyezkedési folyamat e tekintetben az által, ha az elhelyezés egye­lőre a legnagyobb birtokokhoz aránylagos tömegek­ben kísértetik meg; például a nagybirtokú földesurak, a volt jobbágyok, és kisebb közbirtokosok tömegesen egyezkednek, és az így lett megállapodások után egyik fél is a másikat a részére jutott terekeni szabad rendezkedésben nem gátolja. — Mások lehetnek a legnagyobb birtokuak érdekei a helyezet viszonyai szerint mint a közép és legkisebb birtokuaké. Mig ezeknek talán szükséges némely marhajáró és delelő helyeket hagyni saját illetőségeiken, amazoknak ez rendszerint nélkülözhető. Míg azoknak tág birtokai­kon több vízszolgáltató helyek is találtatnak, imezek­­nek a szükség parancsolhatja, hogy egyes tájakhoz képest itató helyekről gondoskodjanak. . . . Sőt ha imezek között találkoznának, kiket a tagban gazdál­kodás előnyeire felvilágosítani nem lehetne, ám vál­janak külön, és a főmegállapodások szerint számukra esendett tereket oszlassák fel egyénileg nyomások és dűlök szerint; ám hagyják közösen legelőiket vagy azok egy részét; csakhogy a józanabban gondolkozók­nak is ez által akadály ne tétessék birtokaiknak lehe­tőleg összesítésében. Ha az elhelyezés egyesség útján nem sikerül, a törvény által ez esetre rendeltetett sorshúzást is ( 1836. XII. t. sz. 12. §.) mint feljebb, úgy nagyobb tömegekre nézve lehet egyelőre legczélszerűebben elrendezni, az így sors által elrendezett tömegekben azután egyénileg elhelyezési egyességet kísérleni, s ha ez ismét nem sikerülne, a dűlőket előre meghatá­rozván, az egymás után következésre nézve újólag sorsot huzatni. Lehetetlen azonban a magyar név va­lódi becsületére meg nem említenem, hogy azon szá­mos rendkívül bonyolult tagosításoknál, melyek léte­sítését személyesen vagy biztos tudomás utján végig kísértem, sorshúzás csak néha kivételesen, legfeljebb egy két birtokosok között alkalmaztatott, a magyar aristokratiának igazán nemeslelkűségre hajlandó jel­leme, a törvény e tekintetheti szigorát azon csaknem országszerte szokásos igen becses gyakorlattal mel­lőzvén, mely szerint a kisebb birtokunknál rendesen választási jog engedtetik. (Vége következik.) Lapszemle. Az Ostdeutsche­ Post jan. 11-kei számában imezt olvassuk a lapnak mintegy vezérczikkjeképen: A Société industrielle­li szerződvény most bevégzett tény. Azonban a pénzvásáron valutánk állása nem javult lényegesen. Sőt az ellenkező történt, s a valuta­viszonyok ingása még inkább napi­renden van, mint azelőtt. — E tünemény előttünk nem új. Nem első íz­ben történik, hogy pénzviszonyaink nevezetes pro­­cessusában egy üdvös rendszabály valószínűsége, le­hetősége s elősejtelme kedvezőbb hatást szül, mint keresztülvitele idején a rendszabály maga. — Ha okait kutatjuk ezen ellenmondásteljes tüneményeknek, tehát azok fő okát nem annyira a háborúteli aggodalmakban találjuk, melyek már egy év előtt hatásukat gyakorol­ták, mint inkább a pénzvilág kétségében és bizonyta­lanságában, vájjon amaz üdvös szándéklatok, melyek azon mindkét oly nagyszerűen fogalmazott pénzügyi munkálatoknak alapul szolgáltak, fognak-e egyszers­mind oly erélyesen keresztülvitetni, a­mint kell hogy keresztülvitessenek! — Ha valaha elérkezett a pilla­nat az állam és nemzeti bank közötti mulaszthatlan kölönválasztást létesíteni, ha a kényszerkeret meg­szüntetése az elhatározást sürgette; ha bármikor pa­rancsoló szükséggé vált a nemzeti bank részérőli kész­pénzzel fizetés isméti folyamatbavételét hatályos eszkö­zök által előidézni, úgy ezen eset most állott be. Most, midőn az állam részére bizonyos ismeretes határidő alatt egy 500 milliónyi öszveg foly be; midőn az állam egy másik 77 milliónyi öszveghez , nemes érezben neki fizetendőhöz , még rövidebb időköz alatt jut , most vagy soha sem jelent meg a pil­lanat, melyben az állam­adósságnak a banknál le­törlesztetni , a bank érezpénz - alapjának teteme­sen szaporitatni, a bankjegyek számának a forgalom valódi szükségletére visszavitetni s neki magának el­végre kényszeritetnie kell, megteremteni a szükséges érczpénzkészlet maradványát, hogy ismét teljesíthesse azon kötelességeket, melyek alól mindenki kárára s néhánynak kizárólagos előnyére több mint hat évig fölmentve maradt. — De akkor is — ezek a czikk zárszavai — ha a háború még nem volna elhárítva; ha még mindig fenyegetőleg állna ajtó előtt, a valuta vagy is érezpénz-érték visszaállítása égetőbb fel­adattá lett volna, mint bármikor. Az országban lakó ellenség veszélyesebb, mint a­mely kívülről fenyeget, ezt bizonyossággal csak úgy lehet s akkor leküzdeni, ha az elsőnek már fejére hágtunk. A mi leggonoszabb ellenségünk. a valutánk ingatagsága. És azon Ausz­tria, mely új bátorságot, büszke tetterőt s nagyszerű eszközöket talált, hogy azon erőhatalommal, melylyel a világ leghatalmasb uralkodóinak egyike fenyegető­zött, fegyveresen szembe szálljon, nem találná e fel az elhatározottságot, ruganyosságot és eszközöket, hogy megszabadítsa magát azon kényszer alól, mely­ben egy fizetni nem képes papirosbank s egy futólag rögtönzött törvény minden forgalmi eszközeit lekötve tartja. Ausztriai birodalom, B­é­c­s, jan. 8. A nemzeti bank mai választmány­­ülése ama sokféle pénzügyi foglalkozások miatt, melyek­be ez intézet a lefolyt évben bonyolódott, különös ér­dekkel bírt. A bankkormányzó egy előadásban, mint évenként szokás, kifejtette az ügykezelés legkiválóbb mo­mentumait, mely az igazgatás rendkívüli tevékenységét tanúsítja. Mi az előterjesztésből a következő, igen figye­lemre méltó adatokat emeljük ki : 1853-d. év végén a bank követelményinek egész öszlete az államnál terje­­dett 121,710,690 frtra. 1854-nek végén 214,226,495 frtra.­­1853. év utolján az érczpénzkészlet volt 44,881 334. 1854-nek végén 45,207,082 forint. A bank­jegyforgalom 1853. dec. végével 188,309,217, 1854- dik év utolján pedig 383,491,000 forintra emelkedett. Ha e tények után az ügykezelést a nemzeti bank önállá­sa és biztonságára nézve nem mondhatjuk teljesen meg­nyugtatónak, tehát nem szabad felednünk, hogy az ausz­triai nemzeti bank épen most krízisben van, melyből előbb menekülnie kell,­ és hogy a lefolyt évben a vállal­kozások egész sorozata kezdetett meg, melyek csak több év múlva érhetik végüket. Ide tartozik mindenelőtt a banknak az állammal 1854. évi februárban történt szer­ződése, mely szerint a nemzeti­ bank a kényszerkeletű öszves állampapírpénzt megfelelő számbani bankjegyek kibocsátása mellett elvállalta, az állam viszont kötelezte magát bizonyos évek­ során át neki az egész monarchia ezüst vámjait átengedni. Valamint a bankjegyforgalom ez által szükségkép rendkívüli mértékben nőtt, hasonló­kép csak 1855-d. évben várhatni az érczpénzkészlet sza­porodását. Ezenkívül már a folyó évben bizonyossággal remélhető a bankjegyek rendkívüli kereskedése, mert hisz a kormány kötelezte magát a nagy nemzeti kölcsön­ből 168 milliót az adósságnak 80 millióig kevesbítése végett a banknak átengedni. B é c s , január 9. Ma Varsóból tudósítanak, hogy az orosz császárt ide (Varsóba) várják, honnét viszont Berlinbe fog utazni. E közleményünkért jót állani nem mernénk. B é c s, jan. 7. Képesítve vagyok önnel néhány ér­dekes adatot közölni az ausztriai császár­ államnak az épen most kezdetét vevő közigazgatási évrei állam­­költségvetéséből. A belügyminisztérium részére egy 23,865,968 p.­fnyi öszveg van elörvényezve; ebből esik a középponti igazgatásra 569,528, a tudományok bécsi akadémiájára 40,000 , a birodalmi földtani intézetre 35,980 , a jegy-vagy büntetőintézetekre 3,115,700, s a koronatartományokbani politikai igaz­gatásra 18,798,464 p. f.; a legfelsőbb rendőrhatóság részére a költségvetésben 10,468,220 főnyi öszveg áll; a pénzügyminisztérium részére 24 millió, a val­lás-és közoktatási minisztériuméra 4,443,708, s végre a kereskedés-, ipar- és középítészeti minisztérium részére 20,283,630 p. forint van előtervezve. Az egyes tételek közöl megemlítem a koronatartományokban a csendőrség részéről kiadásokat 7,028,560 fttal , az idegen kormányoknál­ fizetéseket 83,333 fttal , az igazságszolgáltatást 13,780,050 fttal , továbbá a vallási intézetekrei költséget 1,287,000, a tanin­tézetekre 1,482,101, a képző­művészetek akadémiá­jára 127,570 fttal. Az egyenes adók 1855-d. évben 86,792,420 forintra számítvák, s a közvetett adók 134,724,561 frtra pengőben. Az államjavak jövedel­me s a bányák és pénzverdékbeli bevételek tesznek 11,728,353 forintot. A közvetett adókból a vám 18,794,035, a dohány 21,747,786, a só 27,113,931 s a lotteria 5,040,071 po­ntot jövedelmez. KÜLFÖLD. Francziaország. P­á­r­i­s, jan. 8. Egy államférfiu ma azt erősíti, miszerint az orosz czár és Nesselrode gróf e pillanatban valóban hajlandók volnának azon kényes helyzetből menekülni, melybe az országot az önur önfejűsége döntötte. A nehézségek inkább az or­szág közvéleményében és egy ettől nagyon gyámolí­tott udvari párt harczias érzelmeiben feküsznek. A császár nevezetesen az utóbbival szemben nem csele­­kedhetik úgy mint szeretné, és ha a megkisérlett al­kalm­azások semmi kívánt eredményre nem vezetnek okot és azon párt befolyásában kell keresni, melynek élen C() .i­stantin nagyherczeg áll. A czár ezen kormán­­­yt ismeri, s valamint eddig harczias, nem most ,,békés“ (!) czélból időt akar nyerni. Ő oda haza keresi az időt és nem ki­felé. Poroszország­ min­­den áron megakadályozandó a szerződvényhezi végle­ges állástól s Németország hadcsapatai mozgóvátéte­­lének kimondásától. Oroszország e szerint a négy pontnak jelen fölfogás szerinti végtérel elfogadásán kívül minden biztosítékot megad, hogy az és Ausztria s a nyugati hatalmak közötti véd- és daczszövetség kétésének megakadályozását keresztülvigye Londoni levelek mint bizonyost jelentik,­miszerint fa­merston a hadügyi tárczát átvenné, mi bizony­­nyal nem a béke vagy komolyan gondolt alkudozások jelensége volna. — Napoleon herczegnek már Konstantinápolyt el kellett hagynia : Toulonba incog­­ni1f,° f°g utazni­ ~ Belmontet, ki csak a tegnap­­előtti ,,Moniteur“-ben énekli meg a krimiai expe­­ditiot, tudomás szerint a bonapartismus troubadoura. Nem tudják annyira , miszerint ő egykor Lajos Fü­lö­p családjához ódákat és díthgrambokat intézett, melyek a ragaszkodás és lelkesedés bőségére nézve új bonapartista ömlekezéseinek nem állanak"utána. A ,,J­o­u­r­n­a­l d­e­s D­é­b­a­t­s“ a lap élén egy czik­­ket közöl Angliáról, melyben a parliament össze­gyűltéig miniszteri változás váratik, ha addig Krimiából nagyon kedvező hírek nem érkeznek. A „Journal des Débats“ az angol minisztérium hely­zetéről a következő — Londonban kelt levelet közli: — Azt hiszem, már a parliament elnapolása alkalmá­val megírtam önnek az iránti véleményemet, hog­y a minisztérium igen gyöngélkedő állapotban végezte je­len rövid hadjáratát s hogy a legközelebbi parl­amenti gyűlés eb­be aligha fog jelen alakjában léphetni. Min­den oda mutat, hogy a váltó láz, minek miniszteri krízis a neve, keletkezőben van, s ha csak Szebasz­­topol ostromának sikerülése nem jő közbe s a kabinet bomladozó alkatrészeit összeforbátolni nem segíti, na­gyon kételkedem, hogy ez f. hó 23-áig is tengethesse életét. Midőn a minisztérium minap az alsóházban lekö­szönéssel fenyegetőzött az idegen legio­bili el nem fogadása esetére, a többség kissé megdöbbent a krí­zisre, a parl­ament feloszlására s az új választásokra nyíló kilátás előtt. Akkor elfogta a kabinet által rajta elkövetett erőszak miatti neheztelését, ennek tanúsí­tására azonban felhasználandja az első alkalmat. Mi az alsóházat még ezenkívül engedékenységre bírta, az annak belátása volt, hogy egészen új minisztériu­mot rögtön igen bajos, sőt lehetlen volt alkotni. A dologban az van, hogy Anglia ép oly szűkében van a politikai egyéneknek, mint a katonáknak. Valamint Krimiába azon egyszerű oknál fogva nem küldhet ka­tonát, mert nincs, épen úgy azért nem választathatja oly könnyen minisztériumát, mert nem igen van kivel pótolni az előbbenit. De a jelen perezben a műtétéit ama körülmény könnyíti, hogy a minisztérium egyik fele kész a másikat elsülyeszteni. Egy coalitio­­nális minisztérium, mely Aberdeen, Russell és Pal­merston lordokat foglalja magában, csak úgy állhat fenn, ha nem sokat fészkelődik, de ha erőszakos moz­gásra kényszerül, előbb utóbb szét kell mállania. Va­lószínű, hogy, ha a krízis csakugyan beáll, a legbéké­sebb párt esik áldozatul s akkora peelitatöredék, azaz lord Aberdeen, Newcastle herczeg , Mr. Gladstone és Mr. Sidney Herbert, fog belőle kiválni. E szerint tehát lord John Russell, lord Palmerston és alkalmasint lord Clarendon marad meg, kik majd néhány whiggel, mi­nek Grey és Panmure lordok, erősítik meg magukat.A Newcastle hg talán a keletindiai kormányzóságban — a lobbi pedig öntudatában kereshetne vigasztalást. Ismét­lem, hogy e helyzetet nagyban módosíthatná valamely hadjárati fényes hír, mert hiszen itt tettleg naponként Viktoria elpirulva mosolygott. —­ A marquisnének, úgymond, van egy más, köze­lebbi rokona. Midőn a morgatt megrázta fejét, Viktoria gyorsan hozzáteve: — A marquisnő tán csak nem tagadta ki unokáját, Rostán Antalt? — E földön senki sem volt neki kedvesebb, mint Maurepar marquis, válaszolt Asztrea. — Volt ... ? Ismétli Viktoria sáppadozva. — A fiatalok néha előbb meghalnak, mint az öre­gek, mond a mozgott halkan. Viktoria reszketett. — Antal marquis halálának hire, folytatá a morgatt, annyira megrázta szegény keresztanyámat, hogy e csapást túl nem élendi. — A marquis ..... halála! ismétlé Viktoria ré­mülve. Asztrea pedig rögtöni beszédességgel folytatá : — Én mindjárt önre gondoltam .... Azt mondom magamban : a szegény kisasszony a lelkiismeretlen Rostán kezében van . . . . Ha csak Sulpice patron itt volna! .... Ő okos ember és biztos barát. .... de Sulpice a nyílt tengeren kalandoz, Isten tudja hol. Ha majd a kis Sulpice felnő, szintoly jó tanácsadó lesz, mint apja, de ő még csak fiú . . . Ha Viktoria kisasz­­szonynak senkie sincs, ki segítségére lehessen, akkor meg fogják őt csalni. Én inteni akarom őt, együtt fo­gunk tanácskozni­— Antal..........halva! h­ebegő Viktoria, csaknem egészen magán kívül. Nem is tudta, mit beszél a morgott. Ezt Asztrea maga jól gyanita. Ő csak önmagával beszélt, hogy sa­ját szavaival kábítsa el magát, mert különben tán el­vesztette volna bátorságát. — Ezt mondám magamban, folytató mély lélegzetet véve, mint nehéz megerőtetés után : ezt mondám ma­gamban és gyorsan ide szaladtam. Önnek becsületes, biztos emberre kell bízni ügyeit . . . Viktória mindkét kezét szivére téve. — Asztrea! Asztrea! kiáltott legnagyobb szoron­gásban. Ugy­e hogy roszul értettelek ? . . . Antal. . . Te Maurepar marquisról beszélsz ? — Ki másról beszélnék ? —^ — Nem, nem! hebegé Viktória. Ez lehetlen! Te hazudtál! A sziklához kapaszkodok, hogy földre ne essék. — Istenem ! mond Asztrea , hiszen nekem semmi részem sincs az örökségben, hát miért hazudnám ? Semmi közöm a dologhoz . . . . De igaz , most jut eszembe — téve hozzá, félbeszakítva szavait: — ol­vastam a keresztanyámhoz érkezett levelet .... úgy hiszem, nálam van még. Viktoria közel volt az ájuláshoz. Asztrea zsebébe nyúlt. — Igen is, itt van! szólt, postajegygyel ellátott pa­pírt húzván ki. Felolvassam ? — Magam akarom olvasni, mondá Viktoria. Kiránta a mozgott kezéből az iratot. Eleinte híjába igyekezett a sorokat kibetűzni, úgy volt, mintha sze­me el volna fátyolozva. A morgatt a­nélkül, hogy e mellett valamit gondolna, azt mondá : — Szedje össze magát! A morgatt még nem volt egészen siker a lelkiisme­ret sugallata iránt. Későbben keményebb lett szíve. Viktória ezt olvasó könyein keresztül : „Marquisné asszony! Legnagyobb sajnálkozásom­mal kénytelen vagyok önt értesíteni unokája Maure­pai Antal marquis szerencsétlen haláláról. Február 28-dika utáni éjjel megkísérli kiszállni a blonnei fö­vénypartokon; a La Chaumeban állomásozó hadosz­tály üldözőbe vette, s öt lövés érte. Néhány óra múlva karjaimban meghalt.“ Viktoria csak a legnagyobb erősödéssel bírta meg­tartani lelke jelenlétét. Megnézte a pecsétet; azon ne­vet olvasta rajta, melyet a juhásznak szóló levélen is olvasott: „Sulpice patron.“ A kéziratot is megismerte, s eszébe jutottak „a rosz újságok,“ melyekről az előbbi levélben volt szó. Kétkedni akart volna még, de minden kétely lehet­­lenné vált. Sulpice a Rostán család hű embere volt. Egykor Dubosy Rostán gróf parancsa alatt szolgált. Midőn az öreg parancsnok odahagya a katonai pályát, Sulpice lett megbízott szolgája. A derék ember egész lelkével szereté egykori ura két leányát, hanem fiatal urát, a marquist még talán ezeknél is jobban szerette. Mielőtt a gróf hadihajóján szolgálatba állt volna, a marquis fiát hordozta karján. A kis Antal a hű szolga válláról kisérte meg első lövését; Sulpice adta neki először kezébe a gyermeknek még nehéz kardot. A chouanerie óta, mely 1832-ben oly szerencsétlenül végződött, Sulpice újra tengerész lett, a fiatal marquis érdekében fentartandó az összeköttetést a száműzetés földje s a maurepari vár között. Időről időre meglátogatta fiát. Intései a következő szavakból állottak : „Légy jó keresztény. Légy hü szolgája a boldogult gróf leányainak. Tanulj meg ol­vasni és írni, hogy engem rólok tudósíthass.“ A tréguzi juhász mindezen intéseket követő. Csak­nem egyenlő mértékben tisztelő Istent, atyját, Magdol­nát, Viktóriát s a kis Irénét, szívbeli barátnéját, ki el­aludni sem akart, ha csak estve a fiatal Sulpice nem jött el őt ringatni. Sulpice patron jelentette a marquis halálát! Viktória földre ejte a levelet; a morgatt felvette azt s keblébe rejtette. Viktoria tébuk­ gyanánt meredett maga elé; homlokáról nagy cseppekben gyöngyözött a hideg ve­ríték. A morgatt úgy jön, mintha egyszerre eszébe jutott volna valami. — Tehát ő volt? kérdé alig hallhatólag. Azután megragadá a kisasszony kezét, s hozzátéve: — Ah , jó kisasszony ! ha én ezt tudtam volna! Viktória keze hideg és merev volt, mint a márvány. — Menj! szólott s visszahúzta kezét. Kérlek, menj. Ki nem állom látásodat. A mozgatt lassaban eltávozott. A fok felé irányzó lépteit. Ez alatt beállt az apály. A nap hanyatlott , a fok árnyékai mindig hosszabbak lőnek. A barlangi sziklák közt már csaknem él volt. A morgott nem ment igen messze. A fok alatt megállott, elbújt egy kiugró szikla mögött, s figyelmesen vizsgálódva a nedves kö­vekre könyökölt. Vannak érzéketlen gyermekek, kik gyönyörködnek a megsebzett madár halálos vívódásában. A mozgott arczán most már legkisebb rángás sem volt észre­vehető. Viktória, ki azt hive, hogy egyedül csak Istennel van, térdre esett. Darabig imádkozólag kul­csold kezét, azután teste összeroskadott, mert lelke mélyen meg volt rázva. Homlokát földig lehajtotta; Asztrea a távolban hall­­ható hangos zokogását. Asztrea a legmélyebb kétségbeesésben látta őt. Egy-egy görcsös rángás mutatá, hogy a vas dúl se­­bében.Mások elfutottak volna e látványtól; Asztrea el­­viselé annak borzadalmát. Csak gyorsabb lélegzése mutató , hogy a kebelszaggató jelenet némi benyomást gyakorol reá, úgy volt­­, mint a párisi boltosleányok, kik vasárnap elmennek valamely külvárosi színházba, hogy ott III. Richard halálhörgésében gyönyörködje­nek, vagy a saint-tropezi úrnő férjét dühösen tajté­­kozni lássák. Viktoria csak nagy erőködéssel birt lábára állani. Darabig kezére támaszkodva feküdt a földön. Asztrea az első derengésben még látható arczát, s azt gondolá magában : „Meg fog tébolyodni.“ — Neked ide kellett volna jönnöd, susogd Viktoria, elrejtettelek volna a bölcső mögött. Csak holttestemen keresztüljuthattak volna hozzád..........Hiszen együtt halni oly könnyű! . . . . Magához jővén, gyorsan fölugrott, és önmagától kérdezé: — Ki mondta ezt ? ... . Emlékszem, hogy már volt egyszer ez álmom: szikláktól környezeti öbölben láttam úszni eltorzított holttetemét. . . . Antal, Antal! (kiáltott kezét tördelve).... Igazán való-e ? Te már halva voltál tehát, midőn leányod született ! Keblére csüggeszté fejét. Felbomlott hajával az esti szél játszadozott. — A levél! hehegő. Olvastam a levelet! Antal meg­halt ! A sziklahasadék felé vánszorgott. A morgatt előre hajlott, hogy tovább láthassa; egyszerre idegen kéz érintését érezte vállán. — Ő borzasztóan szenved, monda Touril János, ki egészen sáppadt volt és borzadozott. A morgatt hátra sem nézett. — Régóta van már itt ? kérdezé. — Akkor jöttem, midőn letérdelt, viszonzá a ku­ruzsló. Ez nekem fájt. — Merre van a „flambart“ ? — A szél igen messze hajtotta el a parttól, most szél ellenében labodáz, hogy a tréguzi csúcshoz ér­hessen. — Mennyi időre van még szüksége, hogy ide érjen? — Fél órára, mert a szél most kedvező. — Addig Viktoria már nem lesz itt, mond a mor­gatt mintegy önmagával beszélve. — De hova menne hát? kérdé Touril. A morgatt lesüte szemét, és nem felelt. — Szegény kisasszony! mondá a kuruzsló. Ez volt hát az öröm, mit neki a sors mára készített ? Viktoria e pillanatban eltűnt a sziklák között. Asz­trea élesen Touris Jánosra szegezte szemét. Az ötszázezer frankon felül, úgymond, ott van még a vár s a tréguzi majorság ára is. Mindkét eladatott e télen, a nélkül hogy mi tudtuk volna. Sulpice patron múlt decemberben három napig volt a lelkésznél. — Valóban ! viszonzá Touris János. Furfangos em­ber . . . . És mit kaptak a várért s majorságért? — Legalább is négyszázezer frankot. — Készpénzben? — Mind kész­pénzben kifizetve. . . . Keresztanyám csak kis javulásra várakozott, hogy átkelhessen Jer­sey szigetére. — Honnan tudod ezt ? — Tudom. — Magam is gondolom, mormogd János. Most már mindössze hétszázezer frankot tesz. Bőrömből ugra­nám ki, ha e pénzt mind egy rakáson láthatnám ! — A gyermek, mely ott a barlangban szendereg, mond a morgott, nagyon gazdaggá lett volna! (Folytatjuk.)

Next