Pesti Napló, 1855. május (6. évfolyam, 1542-1566. szám)

1855-05-26 / 1563. szám

1355. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. | Félévre 10 „ — „ „ | Félévre 8 frt — kr. p. A havi előfizetés, mint a szá­ | Évnegyedre 4 frt — kr. p. monkinti eladás is meg- | szűnt A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : egyetem-utcza 2-ik szám. 120-1563 Szerkesztési iroda: Dri utcza 5-ik sz. 3-ik emelet 15-ik szám-Bérmentetlen levelek csupán rendes levelez­őnktől fogadtatnak el. Szombat, május 26-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések 5t ha­­sábon petit sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási­­ 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhivás Junius — sept. négy hóna­pos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt 36 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivata­lában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénz­tárépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó­ hivatala. Pária, máj. 19. és. Lamartinnak egy szép költői mondata van, — egyébiránt minden gondolata költői e koszorús fej­nek. „Ha valamely barát vagy kedves elhagy, nem azok halnak meg számunkra, hanem m­i h­a­l­u­n­k meg részletenkint.“ Mi hideg és megrázó valóság fek­szik e költői gondolatban! — mind­annyiszor, midőn egy viszonyunk szakad meg, szivünk egy része vész el; valahányszor egy reményünk elhaloványodik, lel­künk egy világossága alszik ki: — hányszor hal meg így az ember mindennap ! midőn azt hiszi, hogy mást temet el?! hányszor hal meg a barát, az ember, a politikus!? Évek óta nem tesz az ember egyebet lassú enyészetnél, mely minél észrevétlenebb , annál mé­lyebb, minél meglepőbb , annál biztosabb! — Az angol minisztérium érzi szinte a halál magvát keb­lében, s minden szalmaszálhoz kapaszkodik nagy­szerűsége maradványait megmenteni; még mindig lord Palmerston az, ki a szembe jövő részekkel da­czol, béke becsülettel, és háború diadallal! — kiált­ó a lord mak­e-meetingen, és a hallgató közönség tap­sol még, de a helybenhagyásoknak nincs többé oly mennydörgő viszhangjuk, mint azelőtt, azért mert Pal­merston is e végzetes igazság súlya alatt látszik fe­küdni, halni részletenként! — Nincs óriási népszerű­ség, mely e­norgiai kimúlás alól ki volna véve. Úgy látszik, az angol miniszterek, egy részről a türelmet­len kamarák, másrészről a fenyegető országos mee­­tingekkel szemközt, készek az utolsó kártyát ki­játszani, tant ils sont pressés, annyira ég a ház! — Mi sikere lesz e kártyának, ú­gy hogy hozzá mer­nek-e nyúlni, még nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Palmerston ígéri a közönségnek , miszerint a keleti háborút lehető leghamarább eloltja, ha lehet vízzel, ha kell, olajjal. — Peace with honour, or war with victory ! A mai „Moniteur“ jelenti, mikép Canrobert visszavonul s helyébe P­e 11 s s­­­e­r tábornok lép ; — egy ismerősünk keletről kapván levelet, tegnap e sza­vakkal üdvözölt: ¿jas’ échauf de lá-bas! — Ha tekintjük az áldozatok számát, mikbe a keleti háború eddig ke­­r­ült, minden esetre roppant az; az orosz maga két­záz hatvan ezer embert vesztvén el! De e rejtélyes­áborúnak, minden csapásai m­ellett, van egy nagy er­kölcsi eredménye: az angol-franczia szövetség, mely a két nemzet ujjára egy jegygyűrűt vont, mely arany, vas és ólomból van, s ekép hármas szövetségnek mondhatnék e frigyet. — Veuillot, ki szinte korszerű nép­szerűségekkel foglalkozik, s különös ét­vágya van Bérangerre (hányszor megettek, megöltek megégettek dicső öreg! mégis élsz, örök mosolylyal ajkaidon) örül és épül, látván anathemás czikkeit az Assemblée Nationaleba is átszivárogni; ők kezet adtak egymásnak, az Univers és Assemblée Nationale! — az ember annak adja kezét, ki elfogadja. Egyébiránt mondhatni, minden párt működik, nyíltan és alat­­tomban, tűzzel és vassal; eddig a pártok egymást szószéken vették elő,­­azért használjuk e szót, mert csakugyan letették egymást) most benyúlnak a magánéletbe, a család nyugalmába, és nincs bé­lyegző név, nincs gonosztett, mit föl nem találnak, sok­szor olyanra , kiről eleve elmondhatjuk : ez bá­rány! kiről mondják : ez gyújtogató! az­tán kezet nem akarta oda adni valamely nép­szerűség m­­egmáglyázására; — kiről mondják: ez rabló, bizonyosan pénzt nem kölcsönzött; kiről mondják: ez gyanús, bizonyosan titkainkat tudja. Undorral kell a jó érzésű kebelnek elfor­dulni ily polgári kifejlődéstől, mely barátot barát, családot család ellen uszit, min­dent megmérgez, minden léptet kémlel, mindent tapod, és végre a társaságot meg akarván menteni, minden embert eltipor. — Ily ármánykodások, könyörtelen ül­dözések előtt, természetes, sokan visszavonulnak; de ne higyétek, hogy ma valakit elfelednek a legelrejtettebb magányban is, on est compte et classé. — Tegnap ünnep volt, láttuk a bezárt boltokon; ez Montalembert egyik diadala; nemcsak a boltok, a sajtók nagyobb része is zárva volt; a lapok közöl csak a Débats, Constitutionnel, Pays, Charivari, és Sicele jelentek meg. — Az iparcsarnok megnyílt! — Ily nagyszerű nemzeti, mondhatnék népünnep előtt, lehetlen hogy az ember egy kissé ne álmodjék! — Míg azelőtt, az országok határai annyira el voltak egy­mástól zárva, hogy azokon csak a hagyományos gyű­lölet ment át, ma leomlottak a határok, nincs gyűlölet nép és nép közt, csak rokonság, csak szeretet, csak egyetértés! — Mig hajdan a nemzetek csak azért kö­zeledtek egymáshoz, hogy egymás vérét ontsák, ma azért közlekednek , hogy kenyerüket megoszszák, egymás munkáit megdijazzák ! Hatalmas átalakulása a kornak!— Mindenütt tiszta és illatos a lég, hol a mű­vészet szellője leng; fájdalom! egy kis szöglete ez az égnek csak, a többit terhes felhők borítják, hol menny­kövek alszanak. Feledjük egy pillanatra e másik eget, mely fejünk fölött van, és higyünk a jövőben e mai naptól, hol az értelmiség, munka­ és szorgalom diadal­ünnepét ülik! — Ha amott menykövek függnek, az ipar nemteje, köpenye alatt, babérokat és ezüst sarlót ta­kar ! — Midőn e nagyszerű kapun beléptem, ezernyi műhelyet láttam magam előtt, hol minden asztalnál egy egy elmerült fő gondolkodott; egy egy kéz rendezte a szellem titkait; aratókat láttam, kik aranyt arattak; bányászokat, kik világosságot hoztak a bányák mélyé­ből ; a Portréi néma nyitánya, mely a kiállítást megnyi­totta, elhangzott lelkemben; én a világ millió munká­sainak örömdalát hallottam! — Engesztelődés volt minden arezon, testvéri szeretet minden kebelben, re­ménysugár minden szem tükrében! és mintha ez a sok ezernyi népség egymás nyelvét értette volna, úgy üdvözölte egymást! — A szertartás komoly és méltó­­ságos volt. Tizenhét ezernyi vendég lehetett jelen, tíz­ezer kitevő (exposant) és hét ezer meghívott, mi a szó szoros értelmében, eltűnt, elveszett a roppant me­redek palotában! — A sokaságban egy pár magyar arczot is láttunk, kik áhítattal néztek szét a mestermü­veken, mik eltakarva feküdtek a terem minden sarká­ban; talán a saját müveiket keresték? — Egyébiránt multi sunt vocati, sed pauci electi. Sokan, — francziák úgy mint idegenek — csalatkoztak, nem kapván helyet — hely szűke miatt. Az ok, minden esetre olyan, mi ellen kifogást nem lehet tenni, még annak sem, ki léghajót akart bevinni, azon kikötéssel, hogy a levegőben ma­rad; — a magnetizeurök ki vannak zárva átalánosan. Mennyi füstbe ment remény­ mennyi lehangolt felta­­áló, ki világhírű névre várt találmánya által­­. Vigasz­talják magukat, az állam kifizeti a fuvart, — a fran­­czia — határig. 1855. május 15-e történeti nap ezután, mint mely e csodaépületet megnyitotta, a világ versenyének. Ver­senyezzetek nemes iparosok nem gondolva izzadság­tok gyöngyeivel, mint nem vérével a katona, ti is har­­czosok vagytok, a haladás harczosai, meghódítók a szellemi világot, mely csak a lángész előtt hajlik meg. Ti mind birtok egy égi szikrát, mind láttok káprázni szemeitek előtt egy távol futó üstököst, majd alant hogy csaknem ujjaitok hegye eléri, majd végtelen jőn annyira, hogy lelketek gondolata nem nyúlhat föl hozzá. Öröm lesz mindig e házba lépnünk; egyébiránt a mai megnyitás csak a teremek megnyitása volt — a csodákon még fátyol lebeg. TATA ÉS VIDÉKE. Május. 20. Midőn az építész tervét létesítni akarja , mértani szabályok szerint halad, hogy a természet élettelen kődarabjaiból állíthassa fel azon mézarányos formákat, melyek az eszme jelképéül választatának általa. És ezt szükség is tennie. Mert, tudjuk, hogy az élettelen ter­mészet alakjai — kevés kivétellel — szabályosságban külölik magukat, mely szabályosság módosulatai által kerekednek a gömbök, hengerek, ívek, laborok, osz­lopok, koczkák stb. szóval s röviden csak azt akarjuk mondani, hogy az építész mint művész, súlyos testek­kel, idomokkal törekszik symbolizálni művészi tervét, tehát a lélek költői munkáját. S mind­ezt csak azért jegyeztük fel, mert Tatában is sok helyütt építenek, valamint vidéken is, tehát az építkezés lábra kapott, hanem hogy az építészet szabályai szerint történnek-e az építések? e kérdésre nem igen lehetne határozot­tan hízelgő bókkal felelni. Alig vehetni észre épüle­teinken, hogy műértő építész terve szerint készültek. Pedig vannak építészeink. Mi ennek oka? azon kö­zönyösség, mely ránk egy idő óta ragadt, — azon önhittség, mintha mindegyikünk mindenben jártas le­hetne ; — azon fukarság, mely sokszor több költségbe dönt bennünket mint hinnök, — és végre azon szük­ség, mely pénzt, tért és időt igényel sokunktól; ez utolsó három ok volna tán a legelnézhetőbb mentségül szolgáló. ... De hol ezek nem válnak kérdéssé, ott a megrovás nem maradhat el. . . . És im ez alkalommal azon szerény óhajunkat fejezzük ki, — bár csak szé­píthető városunk érdemes elöljárósága a magas kor­mánynak törvénykönyveinkbe is igen czélszerüleg beszövött azon legnemesb akaratával tudna hova ha­­marább megbarátkozni, hogy szépítő bizottmányt ala­­kitna, melynek körébe tartoznék, minden köz és ma­gánépületek tervét, helyét vizsgálat alá venni, s annak helyessége vagy helytelenségéről okadatolt tudomás­sal szolgálni. így aztán idővel lenne izletesb épületsor egyenesítendő utczáinkban, igy lennének tereink tár­tani szabályossággal planizálva, s­ nem kellene sárten­gerben kúszni piaczainkon; — lennének csatornáink, lennének járdáink, lennének utczáinkon fasorok, len­nének világító lámpáink, hogy a dísztelen növényzet­tel betermett helyeken sötét estéken meg ne botol­junk, — hogy a rég neki komorodott falu s bánatos tekintetű haranglábnak neki ne menjünk, — és mit legelsőbb kelle vala említenem, a ménlovak istállója nem lenne a főutczában a protestáns templom és pap­lak közvetlen szomszédságában, mely mind morális mind politialis tekintetben egyiránt megrovandó. Csupa gyönyörűség lesz hallani a prot. híveknek isteni tisztelet alkalmával a ménlovak rugdalódzásait, nyiho­­gásait, nyerítéseit! Számos forrásvízzel megáldott városunkban már fürdőházat akarunk építtetni, a folyamodás a magas helytartótanácshoz felküldetett. Elkészül-e az idén ? nem merjük állítani, de ha elkészül, igen meg leszünk lepetve. Múlt héten Szomorú Józsi bandája Győrből átrán­­dult hozzánk, adván egy hangversenyt, melyben mű­­élvsóvár szépeink most az egyszer sem valának túl— sokan ; s pedig azok a Svasztics-féle gyönyörű dalok úgy átjárják a szív rejtekeit, hogy csupa boldogság el­­andalodni rajtuk. Nincs lelkesedés bennünk, nincs ön­zetlen egyetértés körünkben, ez a fő hiba nálunk; e bajt pedig a volt és fenálló feszült világviszonyokban keressük, mik által oly igen prózai az élet s benne mi magunk is. De — reméljük — hogy ez még jobbra fordul!... Mielőtt véget vetnénk sorainknak, csak azt akarjuk futólag felemlíteni, hogy a m. belügyminisztérium egy igen üdvös rendelete felöl t. i. a takarékpénztárak jó­téteményeiről, hatóságilag még nem értesülünk, vala­mint a m.­helytartósági leiratok által a bölcsődék üd­vös voltára községelöljáróilag sem valánk még figyel­mesekké téve.-------Még jöni fog, még kell hogy jö­jön — több üdvös rendelet is, melyet mi szent áhítattal fogunk mindig helyeselni, csak a kivitelnél akadunk meg ősi szokás szerint. A „Pesti Napló“ május 8-iki számában a fővárosi és vidéki újdonságok rovatában mint valamely új tanácsot a szőlők fagyása ellen a „Journal de P­ain“ után imezt olvashatjuk : „A szőlőkért vagy hegy tövében, szeles időben, estenkint több rakás száraz fű, avar gyujtassék meg, hogy a szél a füstöt a szőlőhegyre vigye. Az ily füsttől átjárt szőlőtőkéknek a fagy nem ártand. Beau­jolais és Burgund szőlőhegyei ez időben estenkint ily tüzek által világíttatnak meg.“ E tanács épen nem uj, ezt Tarczy a nagy Széchenyivel egy időben koszorú­ség férfiú, pápai tanszékén évek óta hirdeti hű tanít­ványainak , kik időnkint tevének is sikeres kísérletet szerte e hazában. Miért nem akar lábra kapni e hasz­nos mód ? Isten a megmondhatója. A NŐK PARADICSOMA­ Franczia regény. 5 é­v a 1 után fordította G­e­r­s. HARMADIK KÖNYV Paris. XII. A marquis nő szobája. (Folytatás. *) A Matignon-utcza legszebb házának, a Rostán pa­lotának (miként azóta nevezek, hogy a gombakirály megvette) második emeletén volt a marquisnő magán­szobája, az épület hátsó részében, ablakaival a nagy kertekre szolgálva, melyek a Montaigne utczáig ter­jednek. A gombakirály szenvedélyesen szerette azon játé­kokat, melyek az észt fejlesztik. Egész környezetét felülm­úlá a fejtörő chinai idomok összerakásában, s a legbonyolultabb patience-játékok sem bírtak neki soha sokáig ellentállni. Jegyzőjétől megtanulta megfejteni a Charivari képtalányait, s hála Beauvais Solange kis­asszonynak, a zongorán is tudta elkapálni egy könnyű, de pompás négyesnek három első részét. Sokkal ké­sőbben, mint a többiek, de mégis tudott valami felele­tet találni a zálogpediban : „Neked adom kosaramat, mit kell bele tenni ?“ Ez utóbbi játék volt legkedvesebb időtöltése. A ke­cses Morges Antonia, Solange, Irén, s olykor még a marquisne is játszottak vele. A gombakirály nem sze­rette, hogy férfiak is játszanak, mértékkor kifogyott rímeiből. Ő összeírta volt magának mindazon szava­kat, mik „on“ba végződnek, s ezeket nagy gonddal megtanulta könyv nélkül. Nagyon szerette volna a betűrejtvényeket, hanem az emberi bohóság ezen kínos megerőtetése bizo­nyosan meghaladta eszét, mert miután betű- és szó­rejtvények készítése után többször megfásult volt feje, nem mivelé tovább a művészet ez ágát. Sensitive, a lóher és pipacs költője, igyekezett be­leverni a verselés szabályait. Néhány hónapi tanulmá­ny Lánd „P. Napló“ 1562. n. nyomás után a gombakirály kieszelt egy nyolcz lábú versecskét, mit Sensitive zenére is akart tenni. A gombakirály azonban ezt meg nem engedé, ígérvén, hogy majd valami jobbat alkot. A betűcsere is jó mulatság. Mihelyt Sensitive ebbe is beavatta a gombakirályt, ez szegény sem enni sem inni nem tudott, s mindig csak betűcserékkel bíbe­lődött. Félretette a kosarat, zenét, költészetet, mindent. A gombakirály valóban igen elmés betücseréket talált hölgyei nevére : „Iréne-Reine,“ „Astree-Teresa,“ „Solange-Losange.“ Talált Morges grófné nevére is, kit Valériának hittak, s e betücserét leginkább meg­tapsolták. („Valérie-is a tévé.“) De Antóniára nem tudott találni. Midőn egyszer Sensitive vele kocsizott a Saint- Honoré külvárosban, a személyesített búzavirág azt mondá neki, hogy a Montaigne- és Matignon-utczák betűcserések. A gombakirály azonnal elővette ábéczé­­jét, s meggyőződött a dologról, csakhogy a Montaig­­neban egy e-vel több volt, mint Matignonban. E baj daczára a gombakirály még az­nap méregdrágán vá­sárolta meg a Matignon-utczában fekvő palotát, mely­nek kertje a Montaigne utczára nyilt. Otromba ember, kit a betűcsere kellemei meg nem halnak, e palotáért fél annyit sem adott volna. A gombakirály különben is mindent megvett, a­mit ajánlottak, s oly áron, a­minőt akartak. Környezete nyiltan, bőven és szünetlenül lopta el. És úgy hiszem, vagyona egyre növekedett. Feneketlen kút volt ez, ki nem meríthetők sem házügyelő, sem jegyző, sem bör­zeügynök, sem bankár, e hatalmas szivattyúk. A pénz mindig visszakerült hozzá. Háza mindenkinek nyitva állott, úgyszintén asztala is. A gombakirály nem járt a szegények után, hanem egy szegény sem nyújta felé kezét soha híjába. Jó ideje már, hogy Rostán marquis és marquisne állandóul nála laktak. A Morges-család számára is épitteték egy lakosztály a Matignon-utcza felé, Sensitive pedig a kert végén egy mezei lakban szállásolt, környeztetve tekericzek­ és gyétények­­től, miket németre fordított, hogy Karl Alfonznak, a jó kertészek legszellemdúsabbjának kedveskedjék. A marquisne szobája kaczéros, üde és kellemes volt. A sürü lomb, ablakai előtt, azt hiteté el az em­berrel, hogy falun van. Díszlett e szobában minden igéző tárgy, mit sem pénzzel ízlés nélkül, sem ízléssel pénz nélkül meg nem szerezhetni. A­ki részleteket akar, olvassa meg a legbájolabb magántermek leírásait. Van akárhol, t. i. leírás. Apotiche, az antik damasz, az örökös fénymáz, a gömb, a pompadour, mind oly kopottak, mint a szomorkodó iskolás fiuknak feladatni szokott irálygyakorlatok. Különben erre nézve utá­­nozhatlan költemények a becslőbiztos iratai, ki valami palota eladatása körül intézkedik. A marquisne a kandalló mellett ült támszékében. Gridaine P. T. (Tout-pour-les-dames), kit végre sze­rencsések vagyunk az olvasónak bemutathatni, az ab­lak mellett ült és olvasta hírlapját. Rostán marquis, be­tegen s háromnegyed részt mámorosan, nagy léptek­kel járt föl s alá a szőnyegen. A szoba közepére hely­zeti asztalon egy félig kiürített rumos palaczk volt. — Ennek rész vége lesz ! dünnyögött a marquis ha­ragosan s czifra szitkait szórogatva: vigyen el az ör­dög, ha rész vége nem lesz! A marquisnö, ki kissé halvány volt, de házi öltöze­tében kecses, a kert fáit nézegető, melynek félig már leveletlen ágait a szellő mozgatta. A marquisnö ábrán­dozott. Úgy látszik, nem is hallotta a marquis szavait. — Hallja, mit mondok? szólt a marquis, megálla­podván előtte. — Hogy mit mond ? felelt Asztrea, csak azt hallom, hogy ön nagy lármát csap, és pedig híjába. A nagy Rostán olyat roppantott, hogy a padlat majd leszakadt. Gridaine felugrott helyéből. — Mily pimasz! gondola magában , s mondja még az ember, hogy e rontóbontó rüpököket mindig meg­verik e nők! — Egy szó mint száz, kiáltott a nagy Rostán dühö­sen : igaz-e, hogy ön e kölyöknek felesége akar lenni ? — Ön jobban tudja, Ferencz, mint bárki más, vála­szolt a marquisne szelíden , hogy az igen könnyű és egyszerű dolog. — Tudom, hogy ön csúfot űzött belőlem! . . . Tu­dom, hogy nem illik hozzám ön játszólabdájának len­nem ! . . . Tudom. . . . A marquisne ásított. — Ön hálátlan, mondá. Én tizenhat esztendőnél tovább tűrtem az ön bohóságait. Jól megértett­e, Ros­tán Ferencz? Én tizenhat esztendőnél tovább tűrtem, mielőtt elbocsátanám önt, barátom, s most még ön tesz nekem szemrehányásokat ! Gridaine oldalvást a nagy Rostanra pillantott, gon­dolván : — A marquisne igenis messze megy; a marquis még képes őt meg is fojtani. A nagy Rostán Asztrea felé indult, hanem ennek tekintete megállttá. Csak tompa dörmögésben tört ki, keze ökölre szorult, s ő tántorogni kezdett, oly erő­szakosan tódult fejébe a vér. Ismét a középső asztal­hoz fordult s felhajtott egy teli pohárral. — Nem tudja ön, folytatá a marquisne, hogyan szoktam én a dolgokat intézni ? Nem akarom-e én önt bőven kármentesíteni, mielőtt elhagynám ? — Hát neked sem szived sem lelked, nyomorult asszony! kiáltott Ferencz a pohár fenekére tekintve. — Édes barátom, ön most részeg, válaszolt a mar­quisne megvetéssel : most nem akarok önnel érte­kezni. — Nem mozgott! én nem vagyok részeg! ... Az ördög vigyen el, ha nem tudom, mit mondok ! ... Én oly botrányt fogok csinálni, hogy . . . Tátott szájjal maradt állva, midőn Asztrea gúnyo­lódva felkaczagott­— Botrányt velem! viszonzá a marquisne. Szegény Ferencz! . . . Csinálhat-e olyat, mi botrányosabb le­gyen, mint maga e házasság! . . . A világ azt hiszi, hogy én önnek felesége vagyok ... Én a világ elé fogok lépni, még­pedig emelt fővel, és azt fogom neki mondani: Én neki nem voltam felesége, csak sze­retője. . . . — S a világ el fog téged lökni magától, morgott ! — S a világ csak bátran tegye azt, Ferencz bará­tom ! ... De mikor én úgy fogok szólni a világhoz, én akkor Rostán herczegnő leszek, és pedig törvé­nyesen herczegnő ... És vallomásomat egy arany ha­lomról fogom neki lekiáltani!

Next