Pesti Napló, 1855. július (6. évfolyam, 1591-1617. szám)

1855-07-10 / 1599. szám

kottnál évről évre magasabbak lesznek, részint a felvi­dékeken az erdők pusztítása az oka ; mi által a hó fent hamarább olvad, a hó- és esővíz sebesebben jut le a patakokba , és ezekből a folyóba, részint miként már érintve volt, a folyónak egész árvíz­tömegével tölté­sek közé szorítása, mi által sokszor hamarább és gyor­sabban fut alá a hegyekről és mellékfolyókból a víz, mintsem az anyaárok ezen esethez megfelelő sebesség­gel bírna; azt pedig szerencsének nem mondhatjuk, ha folyóink valamelyike végtájain csekély víz színezéssel bír. Ezen körülmény az illetők figyelmét méltán igényli, és azt, mikép észszel és tudománynyal a szükséges és minden körülményt felvilágosító adatokat gyűjtsenek, és sikert biztosító tervvel lépjenek elő megbízóik előtt. MÜLLER PÁL: PESTI MPLÓ. Pest, júl. 10-én. A magyarországi cs. k. ka­tonai és polgári kormány, a kassai cs. k. hely­tartósági osztály s az eperjesi cs. k. orsz. főtörvényszék indítványára, i. é. junius 24-én 1347. sz. a. kelt bocsát­­ványa folytán Szepes megyében a rablás, rablógyilkos­ság és gyujtogatási bűntényekre nézve fennállott polgári rögtönbiróságot megszüntette. — A P. H. párisi levelezőjének azon közleménye, hogy Podhorszky a mongol, chinai, tibeti, japáni, koreai és mancsu­ nyelvek tanulmányozása után a magyar ős ha­zájának Chinát tartván, nyelvünknek a chinaival ugyanazo­nosságát következteti sőt. nemcsak a magyar, hanem a pesti német és bécsi lapokban is megtevő körútját, a levelező tévállítása nyomán minden lap nevetséges oldalról kíván­ván felmutatni Podhorszky hosszas tanulmányának, kitűnő szorgalmának tiszteletet, méltányt, rokonszenvet érdemlő czélját. E c­z­é­­, az őstörténetnek az összeha­sonlító nyelvészet utjáni buvárlata. Mi, kik Podhorszky e törekvését ismerjük, kik tudjuk, hogy P. mint a positív tudomány embere nem tartozik az álmodo­­zókhoz, hanem az ős­történetet a leghelyesebb után, a. m. az összehasonlító nyelvészet utján buvárolja, azt hisszük, hogy oly férfiú, ki életének, napéjjeles fáradozá­sának, anyagi és szellemi áldozatot igénylő tanulmányozá­sának czéljául egy nemes eszmét tűzött ki, s ki, habár tö­rekvése sikert nem érne is, legalább az utána jövők részére egyengeti a nehéz utat és meggazdagítja az összehasonlító nyelvészet tudományát, mondjuk egy nemzete és a tudo­mány érdekének élő férfiú mindenkor és mindenütt mél­tányt , becsülést érdemel. A nemzeti tudományosság­nak nem teszünk nagy hasznot az által, ha össze­hasonlító nyelvészeti tudományunk egyik legképzet­tebb, legtöbb reményre jogosító bajnokát, mielőtt az mű­ködéséről maga nyilatkozott s azok eredményeit bemutat­va közbirálat alá bocsáthatta volna, előlegesen elítéljük. És miért? Axiómáé az, hogy égből cseppent nép va­gyunk, melynek nincs rokona, mely egy népcsaládhoz sem tartozik? Nem, nem. Az összehasonlító nyelvészet tudomá­­nya mást mond. Podhorszky czélja tehát becsülendő; e czél: a magyarnak, melyről hazánk nagy költője oly mélyen búsan zengi: „A magyar elszakadott s testvértelen ága nemének.“ a nemzeti mivelődés leglényegesb létszerét a nemzeti nyel­vet illetőleg, méltó helyét kijelölni azon hajdan hatalmas roppant (ural-altaji) népcsaládban, mely szellemi kifejlődé­sével még egykor az emberiség történelmében, jelenénél magasztosabb szerepre lehet hivatva. Nem elég az, ha a magyarról csak azt tudjuk, hogy keleti faj. Ennyi tu­domány még meg nem gazdagítja őstörténetünket, meg nem gazdagítja a tudományt, valamint azon hit is, hogy testvér nélkül egyedül állunk e kerek földön, nem nyújthat vigasztalást, nem emelheti nemzeti önérzetünket. Az ős­történetnek az összehasonlító nyelvészet atjáni buvárlata több tehát mint etymológiai szóhajhászás. Podhorszky, ki e nagy stúdiumnak él, absurdumot nem állíthatott. — A­mily örömmel jelentettük lapunk f. hó 1-jén kia­dott számában, miszerint a nemzeti képcsarnok­egylet lépéseket tett az iránt, hogy Wéberünk „Mátyás királya“ és Kovács Mihályunk „Árpádja“ múzeumunk számára állatok nagyban elkészítessék: oly örömmel értesítjük az illetőket, hogy „Árpád“ derék fes­­tésze néhány nap múlva Egerből körünkbe érkezik, innen azonnal Bécsbe utazandó. Jó lesz tehát az alkalmat meg­ragadni, hogy a t.­képcsarnok-egylet dicséretes készülete valahára tetté váljék, s a kép, melylyel mind magunkat, mind nemzetünk dicső múltját, mind jeles művészünket megbecsülendjük, határozottan megrendeltessék. Az idő halad, az élet perczei a gondviselés kezében vannak; te­hát késedelem által ne vonjuk magunkra e részben a meg­­bocsáthatlan mulasztás késő bánatát. — Ezúttal köteles­ségünknek tartjuk megemlíteni , hogy Kovács Mi­há­l­y­­, ki a múlt év folytán Drezda világhírű képtárá­ban is gyarapította tanulmányait, — ez év elején több­­rendbeli megbízások hitták Egerbe, hol a nagylelkű ér­sek vendégszerető lakában szokott szívélyességgel fogad­tatva, működött. Nevezetesen itt festé hálája emlékéül a nagylelkű irodalmi Maecenásnak névnapjára, védszentje képét, egy pompás „Sz. Adalbertét,“ továbbá a b­ak­tai templom számára egy szép „Immaculatát“, s ugyan­ezt kicsinyben egyik egri templomnak ; azután egy kedves „Mária-képet a kis Jézussal“ Mező-Kövesdre az élőrózsa társulat votiv oltárául , s számos egyéb tanulmány- és arczképet. De jelen egri működésé­nek koronáját az egri káptalan által megrendelt „Má­ria mennybevitelének“ nagyszerű képvázlata teszi, mely­nek kivitele, valamint egy részről remek bizonyítvá­nya lesz Kovácsunk nagy talentumának, úgy más részről dicső emléke lehed az egri káptalan valódi műszeretetének. Íme, a kath. egyháziak történelmileg elismert folytonos áldozatkészséggel a művészet pártolása által az esetben is teljesítik hazafias kötelességeiket. Biztosan reméljük, hogy azok sem fognak soká elmaradni, kik feladatul tűzvén ki a nemzeti képcsarnok gazdagítását, „Árpád választatá­sa“­ és „Mátyás bevonulásának“ elkészíttetése által törté­nelmünk legfényesebb momentumait megdicsőíteni óhajtják. —A pesti ez évi júliusi gyapjúvásár sok te­kintetben kedvezőleg ütött ki. Az üzlet élénk. Az egy­­nyiretű ára emelkedett. A vásárlók közt több idegen gyáros jelent meg; vásárlások történtek schweizi házak, a reichenbergeri gyár s a röslaui és prágai gyárak részére. Bár e vásáron néhány ezer mázsával több jelent meg mint a múlt évin, mindazáltal a mennyiség nem felelt meg a szükségletnek, főkép a posztógyapjúban tapasztaltatott hiány. A hibátlan egynyiretű ára 2—3 frttal emelkedett a múlt évi árhoz képest; de a jobb kétnyiretűek 2 — 4 frttal olcsóbban keltek el mint a múlt medardi, és 8—10 frttal olcsóbban mint a múlt évi jul. vásáron; a kevésbbé jobbaknál ez arány még tetemesebb volt. Mintegy 22,000 mázsa adatott el, úgymint: 8­00 mázsa posztógyapju; 10,000 mázsa kártolt gyapjú; 3000 kétnyiretü téli— és nyári, valamint bőr- és cserző­­­gyapjú; 1000 m. magyargyapju és czigaja. Árak: Egynyiretü: legfinomabb 155 —176. finom 132 —150. középfinom 112—130., közép 95—110. Kártolt gyapjú: finom 118 —140, középfinom 106 —117, közép 95—105. Ho­­mokgyapjú finom 85—98, középfinom 75—84, közönsé­ges 62—80. Kétnyiretű: téli egészen finom urasági 114 —118, finom fehér hegyi gyapjú 100—111, kékes 99 —105. Tiszai jobb 98—109, kevésbbé jó 88—92 Miskolczi, hevesi, gyöngyösi 85 — 92. Baranyai közönsé­­ ges 74—82. Szeged-halasi 62—70. Bácsi 62 — 76. Nyá­­rig­ya­pju: miskolcz­, heves-, gyöngyösi 88—95. B­ő­r­­gyapju: legfinomabb 145, finom 125 —130, közép 100 —122, közönséges 75 — 88. Timárgyapju finom, 78—84, közép 65—75, közönséges 55—62. Czigaja : erdélyi 82—83, mosatott 52—56, úsztatott 54—57. Magyar­­gyapjú : békési 43—48 frt. — Nemzeti színház. Jul. 8-án nem „Pró­fé­ta“ mely kitüzetett, hanem a szombaton Mátray Laura k­a. rög­tön betegsége miatt nem adathatott „Czigány“ Rózsi szerepét Bulyovszkiné adá. E szerep minden költé­szeti oldala mellett is azon nehéz feladattal ruházza fel a művésznőt, hogy szüntelen azon korlátokra függessze fi­gyelmét, melyeken túl Rózsi Ophelia alakjával, bánatával, szerelmével, Őrjöngésével jelenik meg előttünk. Bulyovsz­­kiné többnyire e korlátok közt tünteté elénk a szegény czigányleányt, kinek megcsalt szerelme, fájdalma dalok­ban panaszkodik. Szentpétery az alakító tehetség ra­gyogó jelét adja e czimszerepében. Miért jutott Évi sze­repe Munkácsi Flórának ? A k. a., ki az előbbi igazga­tóság alatt népszínmű szerepekre szerződtetett, énekelni nem tud. E szerepet jelesben tölté be Eötvös B. k. a. Némethire mindig rá illik a franczia rendőrség figyel­meztetése, hogy „pas tant de grace.“ F e 1 e k i jelesen sze­­mélyesité az ábrándos szerelmes, bújában világnak menő Petit. Közönség szép számmal. — Jul. 9-dikén Rein­a­ur föllépteül bérletszünettel „R i g o 1 e 11 o.“ Telt színház. A nagy közönség hosszas szívélyes tapssal üdvözlé megjelenésekor kedves művész­ünket, a­mint Gilda is oly jeles , oly elbájoló H o 11 é­s y L.-nét, ki a 2-dik felvonásbani gyönyörű ária utáni igen szép trillái által a közönséget ma is elragadó. Nem tudjuk, énekének melyik szakát emeljük ki e mellett, a Rigoletto - vali kettőst, úgy a 4-dik felvonás quartettjébeni énekét, vagy a végjelenet gyöngéd, szép áriáját? Mind mind szép, bájos, élvezetnyújtó volt. Reina úr a czímszerepben lépett fel. A rögtönzés énekén, játékán feltűnt, sem ebben sem abban biztos nem volt; csak a Gildávali kettősben énekelt első ízben hatással, helyesen. E kettős ismételtetett. M a z z i erélylyel, jelesül énekelt. Kőszeghy jól tölte be kis szerepét. —Ma először : CSAK KITARTÁS! Eredeti vígjáték 3 felvonásban. írta Kövér Lajos. Színigazgatói tudósítás. Egy lépéssel ismét tágasabb tér nyílt a nemzeti színészet gyakorlata s működtetésére, ugyanis: a bécsi színházat, mely huza­­mos­ idő óta, télen által, a magyar színészet előtt zárva volt, több honfi keblű magas pártfogók közbenjárása mel­lett szerencsés valók a magyar színészet részére a jövő téli szakra megnyerhetni; s ezt azon tekintetből tudatom a vi­déki színészettel, hogy miután, már szinte teljes színi tár­sulatom kiegészítésénél még egy drámai szende színésznő, egy népszínmű-énekesnő hiányzik a kik magukat a vi­déki színészet köréből képeseknek érzik, a helyzetben oly művelt közönség előtt mint a pécsi, czélszerüleg működ­tetni, igényeikkel ellátott tudósításaikat küldjék vagy hoz­zám egyenesen B. Füredre f. é. aug. 20-áig vagy azontúl Pestre Gőzön Antal ügynökömhez. — A színi évszak kez­detik f. é. oct. 1-jén s­tart 1856-iki virágvasá­rnapig. B. Füreden, jul. 5. 1855. L­a­t­a­b­á­r Endre színigazgató. Színi tudósítás. Szerencsés lévén a jövő téli szakra a szabadkai színházat megnyerhetni, ezen­nel felszólítom a vidéki mindkét nemű, úgy drámai mint operai színi tehetségeket, hogy kiknek kedvök s akaratuk van e szakra hozzám szerződni, igényeikkeli tudósításaikat vagy egyenesen hozzám Aradra, vagy ügynököm Gőzön Antalhoz Pestre f. é. September 1 jéig küldjék.— A szini évszak kezdetik f. é. october 1-én s tart 1856—ki virágva­sárnapig.— Aradon jul. 2-án 1855. Havi Mihály színigazgató. Hivatalos.­­ cs. kir. Apostoli Felsége f. é. máj. 23-án kelt legfelsőbb kabinetirata által gróf N­á­­­dasdy Lipótot a kam­arási czímmel ismét feldíszíteni mél­­tóztatott. Az igazságügyi miniszter a szekszárdi megyei törvény­széknél megürült megyei törvényszéki tanácsosi állomás­ra Szerényi Ferencz volt ideiglenes m. törv. ülnököt Lugoson, kinevezte.­­Az igazságügyminiszteriumnak f. é. jun. 25-én 12,950 sz. a. kelt bocsátványa által az ügyvédség ideiglenes gya­korlása a nagyváradi orsz. főtörvényszéki kerületben, hi­­vatalhelylyel Aradon. Haász Sándor volt ideigl. járás­­bírósági segédnek megengedtetett. A magas cs. kir. pénzügyminisztérium H­r­e­n­k­o János aradi adóalügyelet ideiglenes adófelügyelővé kinevezte s szolgálattétel végett a munkácsi cs. k. megyehatósághoz utasította. —Az 1855-ki érettségi vizsgálatok a debreczeni helvét hitvallású nyilvános gymnasiumban, Mikulás János cs. kir. valóságos iskolai tanácsos és j­ogtudor elnöke alatt s a törvény által kívánt kellékek szoros figyelembe vételével, következő napokon fognak tartatni: az írásbeliek július 26., 27. és 28-kán, a szóbeliek júl. 31-kén és utána eső napokon. Az érettségi vizsgálatban részesülendő tanulók kötele­sek magukat az illető gymnasiumi igazgatóságnál idejében bejelenteni, mely alkalommal a nyilvános, valamint a beírott magántanulók félévi iskolai bizonyítványukat, a be nem írott magántanulók pedig a cs. kir. helytartósági osztály­tól az érettségi vizsgálat letehetésére nyert engedélyt elő­­mutatni tartoznak. A nagyváradi cs. kir. helytartósági osztálytól junius 30 k án 1855. — Börzetudósítások: Bécs, jul. 9. Csekély üzlet, de szilárd. Éjszakvasutrészvények 2093/8ig is emel­kedtek, azonban 207%en állapodtak meg. Nemzeti köl­csön a külföld részére vásároltatott. A többire nézve ke­vés változás. 5%és met. 78% — Vi- 4%°/0 met. 68% —112. — Nemzeti kölcsön 833/g—%. Úrbérkárpótlási kötés. 76 —% és 69 — 75. —1854-ki sorsjegyek 101 — %. Hg Eszterházy sorsjegy 74% — 75. Bankrész­vény 986—988. Augsburg uso 1237/8. London 12. Pária 144. Arany 28%. Ezüst 233/4—24. P­á­r­i­s , jul. 6. (2 óra) A nyerészkedés jó kedvvel kez­dődött. 3 % rente 66 frk 65 c. kezdődött, de ezen folyam nem tarthatá meg magát. Az ausztriai vasutrészvények gyengén keltek: 627 frk 50 c. — 625 fr. 25 c. között. — (3 óra) 3­% rente 66 frk 25 c. — 66 frk 30 c. közt záratott be. Gabonaár, Pest, julius 10. A külföldről érkezett nagyobb megbízások és szerződvényekre a kilátások a ga­bona árát felebb emelték. Az oláhországi gabona igen ke­resett czikk, közöltünk, máris jól ért­esült oldalról megerősíttetik­ a berlini félhivatalos „Zeit“, mely első közölte az ama kö­vetelésre vonatkozó hírt s mely ellen az „Österr. Cor­­resp.“ helyreigazítása leginkább irányozva volt, legú­jabb számában egyebek közt ezt mondja : „Azon pénz­ügyi számítást, melyet Bécsben ama követeléshez kap­csolnak, nem oly rész; mert ha Németország Ausztria eddigi politicáját, s az ebből eredt cselekvényeket utó­lagosan elfogadja, avval — miként az magából a dolog­ból következik — azon kötelezettséget is vállalja ma­gára, hogy Ausztriát eddigi politikájára fordított költsé­geiért kártalanítsa.“ Minthogy a porosz sajtó ezen kö­vetkezést oly természetesnek találja s éles szemével már előre is látja, igen közelfekvő azon gyanítás, mi­szerint az elvet csak azért nem akarták, mert a kö­vetkezményt nem akarták, más szóval, hogy a négy pontot azért nem fogadták el, mert fizetni nincs kedvök. Hanem Európa szerencsére még nem szorult sem a kis Reisz Greitz Lobenstein fillérjeire, sem a nagy Po­roszország tallérjaira s ezek nélkül is elérendi azon czélt, mely mellett most két éven át vérét ontja, mig a szent római birodalom nagyobb része ez ügy ellen m­ajdne­m ugyanannyi tentát ontott. Mi éretett el ezáltal, ezt legjobban megítélhetni, ha mondjuk, hogy—miként hiteles forrásból tudjuk—Poroszország és Ausztria közt, eddig a legkisebb közeledés sem jött létre s erre egy­­átalában semmi kilátás sincs. Ez egész dologban csak azt az egyet sajnáljuk, hogy Poroszország az alkudozás folytatásából még folyvást azt következteti, miszerint barátsága vagy gyámolítása a bécsi kabinet előtt vajmi roppant fontossággal bír. Örömmel üdvözölné pedig az egész birodalom azon perc­et, melyben a kormány ki­jelenti, miszerint —minden efféle alkudozás sikertelen­ségéről meggyőződvén—azokról végképen lemond. Mindezek után egyedül történelmi adat gyanánt em­lítjük, miszerint hallomás szerint K. Prokesch a szövet­ségi gyűlésnek mindenek előtt a keleti ügy történelmi áttekintését fogja előterjeszteni, azután pedig több ok­iratot, ezek közt a dec. 2-iki szerződést is, melyről Po­roszország eddig állítólag­ csak azért nem akart hallani, mert e szerződés tartalma­ hivatalosan tudomására nem hozatott. Most tehát majd ez is meglesz neki! Végre pedig, miként már közöltük, Ausztria még a „hadké­szültségi“ állapot további fentartását is követelendi; ez utóbbi indítványnak elfogadtatásra némi kilátása van. Fonton úr, a sokat emlegetett orosz diplomata, kinek neve még minden fontos ügyben előtérbe lépett, Bécset nem soká elhagyja, s Hannoverába megy követnek, ott már várják, — „örömmel,“ teszi hozzá a „Nord“, itt pedig már alig várják — távozását, — hasonlólag „örömmel!“ A harcrtérről semmi hír, vagy legalább olyan nincs, mely valami új tényt tartalmazna, hanem a szebaszto­­poli tudósítások legalább még egy kis reményt hagy­nak; a keleti tengerről érkezők azt sem! Mindenünnen csak az hallatszik, hogy Kronstadt megtámadásáról szó sincs ! Már ekkor Szebasztopol előtt jobban áll a dolog, ezt legalább megtámadják, kezekre kerítik-e, az ter­mészetesen más kérdés, melyre ha a tervezett új ostrom csakugyan tegnap ment véghez, a telegráf rövid idő múlva meghozandja a választ. Ungvár, julius 5-ke (e­r­e­d. 1 e­v.) A dögvész meg­mérgezte vidékünk tiszta jegét is. Már nemcsak a me­gye alsóbb területén,.. leginkább a Tiszához közel fekvő helyiségekben, hanem magában az igazgatás székvárosában Ungvári is sűrűn kezdi ölelgetni görcsös karjaival a népeket. De városunkban az orvosok szor­galma még eddig fékezte gyilkolását, s minél keveseb­ben estek áldozatául. — Annál többen pedig a falva­kon, hol — mondjuk meg az igazat — czélszerű­bb in­tézkedések is megjárnák. Legnagyobb dühhel uralg a Tisza partjain, hol nem kiméli meg még a népek vigasztalóit s bátoritóit, a lel­készeket sem. így öltöztette gyászba az ungi egyházmegyét, kioltva az egyházi életre szellemsugári lövölte napot, mely egy­kor a prot. egyh. s isk. lapban árasztgatta fényét, meg­gyilkolva a rendithetlen presbyterianus helv. hitv. espe­rest Kovács Jánost az eszenyi egyház lánglelkü papját. Görcsös rohammal ragadta meg a kór, épen ak­kor midőn szeretett hívei közöl több áldozatként estek et s közöttök kedves unokáját a sirnak ada át julius hó 3-án, nyolcz (8) óra alatt megszűnt lenni. Egyszerűen temettettett el a nagy halott, nem is tudatva az egyház­megyével. Bánatba merült özvegye, három kesergő gyer­meke, az oltár egyik szarvát vele tartott násza, az esze­nyi nép —vénektől csecsszopó gyermekekig — zokogó sirommal kísérték ki a temetőbe. A fájdalmas gyászon­mellén , a­hogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt. A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hoz­zá, mintha félne ön felkölteni, s csak lassacskán sutto­gott fülébe : nagyapám, jó apám , kelj fel; jó urak van­nak itt, nézd, enni valót hoztam; s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan. Az aneedotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megta­­pinta üterét, rátartotta fülét a mellére. — Ez az ember nincs még meghalva. Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró or­vos is tud lenni. — Nincs meghalva. A hajdúk ott álltak és nézték a másik két úrral együtt; a táblabiró körülnézett, rájuk rivallt: — Mondom , hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a fanyelű kép ? a helyett, hogy segíte­nének. Hozz vizet te egyik! — Hol kapok kérem a lássan? kérdé az egyik meg­rettenve. — Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határá­tól le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd. — Miben hozzam ? — Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formája. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vízzel jól megdörzsölni lábát, gyom­rát, szive környékét, hevenyében egy pár kaján meleg leves egészen magához téríti. — De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr. — Maga nem practicus ember, maga hallgasson, majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszegletes ládát. — itt járjon az eszed ! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el: abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czin­edényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mingyárt lesz itt leves. A három hajdú sebesen követte a parancsszót,­­ma­gok az urak az alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a viz néhány percz alatt előkerült és a czin­­edény s a tömött hólyag. A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az ? midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát meg­­pillantá. — Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészítetik feleségeikkel fél­­ esztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis for­ró vizre van szükségök, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyü magyar talál­mánynak. A táblabíró szakács is tud lenni, ha megszorul. A czin-edény papír-féle légmentesen zárható lapos táb­la volt, melyben néhány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a­mit a színpadi bűvészek mutatvá­nyain bámulunk, a puszta erdő közepén egy parancs­szavára a táblabírónak, éltető leves illat gőzölgött. Most a három ur hozzáfogott, hogy a félholtat etesse. Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontka­­lánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta. Én istenem, milyen tréfás gondolat az: három kapa­­tos ur hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rész néven senkitől, ha kineveti őket. A hajdúk ezalatt az öreg lábait dörzsölték vizes fla­nellal, a kis­gyermek szive táját csókolgatá, mintha at­tól leghamarább feléledne. És valóban nem sokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni, szelídülni, a halál hideg szigorúsága eltűnt las­sanként arczáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélek­­zeni kezdett. Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra: az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztató: „ne félj, jó öreg, meg fogsz szabadulni.“ A kis leány sírt és közbe kaczagott, a­hogy gyerme­kek szoktak. — Jobb lesz spectabilis, ha arra vigyáz , hogy forró levest ne töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabíró, ki nem szerette a sentimentális jeleneteket s hogy min­den érzékeny színezettől megfossza az emberbaráti cse­­lekvényt, rögtön előhozott egy ide illő aneedotát. — Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvi­lágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda­volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé vitet é­s három embert odaren­delt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. „Jaj! nyögött az ember , inkább csak egy fogjon és kettő rakja!“ A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró az aneedotái miatt megilletődött állapotukba visszatalál­­niok. Neki különös szabadalma volt mások szomorúságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tré­fára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a leginge­rültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a leg­súlyosabb dictiókat , azok deb­ték föl még magát a ha­lált is.­­ Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, a­ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm for­duljon vissza, az öreget emeljétek bele, a hajdú, meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendes léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára. Az öreg szlávot felemelte a két hajdú, a vén ember alig tudta mozdítani a száját , még­is megemlékezett a becsületről. — Marina! Susogó a leánykának, csókolt kezet he­lyettem a nagyságos pán­oiczispánnak. Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá: — Hát ismer kend engem? Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vive a földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsiny volt a nagyságos úr, azóta ismerem. A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni. — Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a­ki minden nyáron lejárt ezelőtt harmincz évvel jószágunkra ka­szálni ? Az öreg csak fejével intette az igent. — Rend akkor is volt már hetven éves. Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs­­égben. Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé válasz­­tá úti köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a bék­­ési részét rátem­té az öregre. Maga helyezé el hintájába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palaczk, azok­ból a kedves karcsunyakú üvegcsékből, a miket is értel mindenki, ki valaha igazi­­ tokaji bort ivott. Az óságtól már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán ki­­szakitá belőle a dugót s a vén ember ajkához tartá az üveg nyílását. — Húzz belőle jót öreg; ez is olyan vén legény már, mint te ... . Azzal betakargatá, s útnak ereszté. — Ilyen nyomorban élni le száz évet ! sohajta fel az ifjú utitárs. — Bizonyosan ez is úgy járt, mint a debreczeni vén kofa, a kiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon. Monda az alispán, ismét tréfára fordítva a dol­got, nehogy az elérzékenyülés még ő rajta is meg­láss­ék ... . Az érzékenység legtöbb embernél komédia, és ö be­csülte bár a komédiásokat a színpadon, de gyűlölte a közéletben, s restelte volna, hogy ő róla valaha azt higye valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt ala­koskodást űz. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET­ Pesti fanöveldse. Pestnek vidéke maga, mint látszik, az idén egy hatal­mas járvány befolyása alatt sínylődik. E járvány az LEVELEZÉSEK. ( Bécs, jul. 9. tered, lev.) A mit e lapok szom­bati számában a költség-megtérítési követelés ügyében

Next