Pesti Napló, 1856. szeptember (7. évfolyam, 1972-2000. szám)
1856-09-01 / 1972. szám
389-197- ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Egyetek-uloza 3-ik szám, l-ső emelet, Szerkesztő szállása : Angol királynéhoz c.címzett szálloda, ik .sáriin. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1859. Hétfő. sept. 1. Előfizetési feltételek: Egyetem-utcza, 2-fis szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülit panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Hirdetmények diia : nyos Petit sor 4 Pkr* Ítélyegdíj katoniopkr J . Vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, sept 1 Az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélye. I. Esztergom, aug. 29-én este. Maga az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélye tulajdonképen csak egy vallásfelekezetet érdekel ugyan hazánkban, de világosan nemcsak vallásos hanem nemzeti jelentőséggel is bír ezen ünnepély, mint összejöveteli alkalma annyi jóravaló magyar embernek; évek óta az első alkalom, midőn, nem ugyan a szónak régi törvényes értelmében, de tettleg, valósággal az ország gyűl össze. Képviselve van itt minden osztály, minden vidék, s azt mondanám minden párt, ha ugyan jelenleg párt volna a magyarságban. Az arczokon lehet látni, oly becsületes, életerős, egészséges módon van itt képviselve a nemzeti szellem minden osztály által, mikép azt nem igen hitték egymásról a pártok a hajdani országgyűléseken, s mikép azt oly megnyugtató, oly lélekemelő szemlélhetni. A más vallásfelekezetnek a korhoz és körülményekhez illő testvéri szivei jó indulattal tekintenek kath. lelkész hazafiaikra, s élvezik azok vendégszeretetét. Testvériségi ünnepély is ez sok tekintetben a nemkatholikusok, és katholikusok, különösen a kath. lelkészek között, melyet a tapasztalás oltott sziveinkbe, melyre az idő érlelt meg kölcsönösen, s melyet mintegy ünnepélyesen szentelünk fel jelenleg. Tudomást kell tehát ezen ünnepélyről venni, érdekkel kell ennek részletei iránt viseltetni az egész országnak, minden felekezetnek. Hajdan csak aristocratikus osztályok voltak az országban , ma a felébredt nemzeti önérzet időszakában, nemzet vagyunk. Nem ellenfelek, testvérek vagyunk ma a nemzetiségben katolikusok és nem katholikusok, s a kath. papság valóban semmivel sem kevésbb, mint bármely más osztály. Ez az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélyének nemzeti oldala, mert hol ennyi ember gyűl össze, kikerülhetlen az; hol nagy tömeg gyűl egybe, mindig kitűnőbb mérvben mutatkozik ott a nemzeti élet. Az emberek egészen mások, egészen máskép gondolkodnak tömegben , mint egyenként; valami különös magasabb fokra emelkedik ilyenkor lelkierejök, s ha ugyan nem szent lélekkel, legalább tüzes nyelvvel telnek el, az apostolok is összegyülekezve teltek el a szent lélekkel; s az írás is mondja : valahol többen összegyülekeznek, ott vagyok közöttük. Ünnepi szint is öltött ezen kis országgyűlésre a szerény Esztergom. Észrevehetően kiegyengette és csinosította magát. A házak tiszta, fris szint nyertek ; eddig ismeretlen elem meghonosodását látandja az ünneplő Esztergom, a járdákat a kövezet is megjavíttatott, s most már nem sokkal roszabb a pestinél. Különféle alakú diadalivek emeltettek, melyekre még annak idejében visszatérendünk, általában mind jó ízlésben. A város valósággal alig ismer magára , mire ime egy példa. A kellemes alkonyban a város utczáin járkálván, ezen észrevételt hallom két esztergomi lakos párbeszédéből egy szembetűnőleg a jelen napokra kitünően feldíszített ház előtt:line a holnapi világításra készített transparent már fel van téve! — Ezen transparent azonban csak festett papirablak függöny volt, mint a beszélgetők szavaiból kivehetni, az első, mely Pestről Esztergomba került. Csak a rosz idő, az eső el ne rontaná az ünnepélyt, s nevezetesen a kivilágítást. Némi ok azonban van az aggodalomra, mert a Suwer is itt lesz tűzijátékot rendezni, ő pedig tudomás szerint mindig magával hordja a manót. S előtze is volt már ennek. A pénteken délben Pestről elindult gőzhajót, melyre zárjel között legyen megjegyezve, annyi embert felvett az érdemes gőzhajózási igazgatóság, hogy ha sertést kellett volna szállítania, bizonyosan nem rakat fel abból oly arányban. a Vácz és Visegrád között iszonyú jégesős vihar érte utól; a zivatar és az elkomorodott idő sötétsége megakadályozták, hogy a kormányos jól láthassa az irányt, s véletlenül a balpart felé igazítván a hajót, a szél által felkorbácsolt roppant hullámok oly erővel zúdultak a hajó jobb oldalára, hogy a gőzös igen merész najlongásokat tön először balra, azután visszaesve jobbra, és ismét balra. Rendkívüli ijedés fogta el ennek következtében az utasok nagy részét; a legtöbben azt hitték és hiszik most is, hogy pillanatra zátonyra vagy valamely tuskóra futottak, s ezen lebegett jobbra balra a hajó, sokan azt vélték, hogy a katlan pattant szét, többnyire pedig, mikép bármi oknál fogva, de sülyedünk. Lehet képzelni az alant és fent egyaránt rendkívül megtolult tömegben a megijedtek jajveszeklését. Fentebben már a vízbe akartak ugrani, hogy úszással igyekezzenek menekülni; s a fenvoltaknak még sokkal biztosabb helyzetök volt; de mit tettek volna az alant levők, kiknek a lépcső teljes megtelése mellett is épen lehetlen volt felsietniök, ha oda bement volna viz, nektek mulhatlanul mindnyájoknak meg kellett volna fuladniok !? Így okoskodtak a megfélemlettek, s jön iszonyú visitás, s az asztalokon való eszeveszett keresztülugrándozás , az üvegek és tányérok nem csekély károsodásával. Meg kell jegyeznem, hogy a legmegfélemlettebb egyén nem hölgy , hanem egy fehérkalapos férfi volt. Mindig gondoltam én magamban, hogy ki a naptól legnagyobb jóltevőnktől is fél, mérsékelni akarván annak erejét reá hatásában, valami helytelenséget árul el, s most kisült , hogy az olyan a legbátortalanabb ember. Néhány erélyes figyel-meztetés, virágnyelv nélkül szólva: káromkodás, hogy mindenki helyén maradjon, s a tolongással ne mozdítsák elő a hajó lebegését, végre helyreállította a rendet, mind fen, mind alant, s mikor a hajó, helyes irányba térítve, különben is rendesen folytatta már útját, az utazók sem mozdították többet elő lebegését. Esti hét órakor megérkezett a főegyház után az ünnepély főhőse is Liszt Ferencz, a misét előadandó karral külön gőzhajón. S hogy ne örvendene lelkem ezen kis országgyűlésszerű ünnepélyen, midőn azon nemzet, melynek ez most generális gyűlése , közmondásaiban is oly bölcsességet tanúsít!? Például ezen közmondásban: a sok bába között elvesz a gyermek. Elmegy az ember Esztergomba érkeztével a polgármesterhez, s udvariasan azt mondja neki: Bátor lévén ön levélben szállás rendelés iránt megkérni, tehát stb. A polgármester szinte oly udvariasan viszonozza a megszólítást , de a sok szép szónak csak az a vége , hogy ő nem adhat szállást, tessék R___úrhoz menni, ő rendel azt. R.. . úr pedig már nem is vesztegetheti az időt szép szavakkal, hanem egyenesen megmondja, hogy nem tud adni, s végre amit ő nem tudott, megteszi egy szegény ember a népből, egy szerény hordár; ez tudott szállást szerezni jó volna a legalkalmasabb közeli helyen irodát is rendelni a hírlapok tudósítóinak, hogy netalán a távoli szállásaikra nem térvén, minél gyorsabban elkészíthessék és postára adhassák tudósításaikat, s ellátni azt a szükséges segédeszközökkel is, minek a programmok, s a szükséges belépti jegyek. A diadalívek feldiszítése még nincs bevégezve; láttam azokon latin feliratokat, a zsidókén német-zsidót , magyart még nem, de bizonyosan ez is lesz, hanem még nem jött el a sora feltételüknek. E pillanatban az utczákon nyüzsög a nép, s élénk czigányzene mellett vacsorálnak több helyen. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Két mythus. Az ókortól kölcsönzött két jellemző festményt állítunk itt színpadra. Az alapgondolat mindkettőben egy , de mily különböző a felfogás, festés, részletek! Hanem mindezeknek méltánylását, belőlök a nemzeteknek, melyek keblében keletkeztek sajátságaira nézve hozandó következéseket az olvasóra bízva csak annyit mondunk tájékozásul, hogy az első muszka, inkább ó-szláv eredetű, a másiik hindosztáni, szanszkritból. I. A paradicsomi madár. Egy tisztelendő, ájtatos öreg, szentséges napjait a monostor csendében töltvén, kimene egykor az erdőbe, fügét gyűjteni a barátok asztalára. Elmélyedve szentséges elmélkedéseibe, messze bémene az erdő sötét sűrűségeibe, hol halandó lába még sohasem járt, s ahová még a vadak sem bátorkodtak menni. Hirtelenséggel egy madár dala ragadja meg hallását. Hallgatódzik, el van bájolva, elfeledkezik maga magáról, elfeledkezik a világról, s mozdulatlanul áll mint egy márványkő. Repül az idő, s nem meri érinteni öt szárnyaival, nem meri háborgatni gondolataiban , mert ezek az ég örök lakóinak gondolataihoz valának hasonlatosok. A madár végre elhallgató , s a tisztelendő ajtatos öreg visszaindul a zárdájához. Megérkezik és más falakat, más egyházat , más kamarákat és más szerzeteseket pillant meg ; nem hiszen szemének , elmegy a monostor elöljárójához s megütközve kérdi tőle: „Mondd meg tisztelendő atyám ! mondd meg , minő csoda változtatta el ezt a zárdát? Ez előtt néhány órával menék belőle ki és most mindent máskép lelek.“ — „Mi téged nem ismerünk, jövevény!“ felele az elöljáró. Az öreg elbeszéli neki monostora históriáját, megnevezi archimandritáját. „Zárdánk régi krónikáiból tudva van előttem minden a mit beszélsz; ismeretes az archimandrita neve is, de az ezelőtt ezer évvel élt.“ —„Most már mennyei fény világítja meg szememet!“ kiált fel mély gondolkodás után a szerzetes és tekintete minden jelenlévőt remegésre indita, mivel valami isteni vala benne. — „Atyafiak! én a paradicsomi madár énekét hallottam, s nem sejtettem ezer esztendőt !“ Ekkor ki akará magyarázni azon ének kedves voltát, de nyelve elakad, látása elhomályosul, elbukik s szentséges lelke elrepül hanyatló testéből. A sírját fedő kövön ime szók vésvék ki: „A paradicsomi madár énekét hallotta s nem sejtett ezer esztendőt.“ II. Kandó remetesége. (A következők megértésére szükséges előrebocsátnunk,hogy szanszkrit hitrege szerint az istenek aristokratiájában némi olyan forma rendtartás van, amilyent Börne a földiben óhajtott, t. i. hogy ne rideg, hanem mozgékony, változékony legyen. Még a főisten Indra — a görögök Jupitere hasonmása — sem ül egészen biztosan trónján. Ha egy ajtatos vezeklőnek sikerül maga hoszszas sanyargatása után túlhaladni azon kegyes tetteket, melyeket Indra maga is, szerényebb állapotában véghez vitt, akkor a kérlelhetlen Brahma kényszeritni fogja őt, trónját ennek adni át.)# A híres Gaumati folyónak virágokkal diszített, hagymákkal , gyümölcscsel, áldozatra való füvekkel gazdag, kacsákkal, darvakkal, ludakkal, teknősbékákkal s más ily vizi állatokkal nyülgő, vizekkel frisitett, különféle fákkal, cserjékkel rakott, bájos magános partján való Nandunak különféle állatokkal bővölködő remetelakja. Bámulatos, felettébb nagy vezeklést gyakorlott itt a remete, fogadásokkal, böjtölésekkel, érzékeinek, indulatainak sanyargatásával, fürdést és hallgatagságot egybekapcsolva , nyárban öttűz közt ülve * esőzés idején vízben fetrengve, télben nedves ruhákban gyakorlottá vezeklését szüntelen a remete. Látván az ö vezekletének hatályosságát aggódni kezdenek istenek, gandharvák, a félistenek és a légnek szellemei. Földet, levegőt, eget, az egész hármas világot remegtette Kandu az ö vezekletének erejével. Minő rendkívüli az ő állhatatossága, minő rendkívüli az ő vezeklése! így kiáltanak fel az istenek, látván állandóságát a vezeklésben. Felháborodva tanácsot tartanak Cakraggal együtt s elrémülő amaltó vezeklését meggátolni óhajtják. Megértvén szándékukat Cakrag, a háromvilág ura Bala levágója igy szóla a szépcsipen, termetében ifjúságában büszke, karcsúdereku, szépfogu, teleczomba, dagadt keblű, a szépség minden jeleivel felruházott Pramlócsához : „Eredj szaporán, kedves, oda a hol vezeklik ama remete, meggátlandó vezeklését, megháboritván őt.“ Pramlócsa monda : Rögtön teljesítem parancsodat, uram! csakhogy féltem magamat s éltem koczkáztatását; rettegek attól az ártatlanság fogadása alatt levő derék, ragyogó tüzes, égető naphoz hasonlító remetétől. Ha megtudja a rendkívüli erejű remete az a banda, hogy meggátlása végett érkeztem hozzája, elviselhetlen átkot szór rám haragjában. Ott van Urvagi, Ménaká, Rambká, Ghrtácsi, Szuratá, aztán Vigvacsi, Parvacsittisz, Tilóttamá, Alambusa, Migrakeci, Cagiléka és Vátnaná meg más Apszaraszok **) termettel fiatalsággal büszkék, karcsúderekuak, szépképüek , dagadt-emelt-keblüek , a szerelem gyakorlatában jártasak, küldjed őket oda megbízásoddal !“ Ennek ime beszédét hallva , újra monda Qacsi férje ***) : „Maradjanak ezek s mások : te elég ügyes vagy szép gyermek! Melléd adóin kísérőkul a szerelem, tavasz és szél isteneit, ezekkel együtt menj el, szép ozomba, oda a hol van a nagy remete.“ Cakragnak e parancsát hallván a szépszemü, elmenő levegői után át amazokkal együtt a vezeklő remete lakához. Megérkezvén meglátá a tündöklő vezeklésü, magányban lakó, ártatlan dicső remetét. Látott amazokkal együtt lotusokkal ékesített , Indra kertjéhez hasonló, tisztán gyönyörű erdőt, különféle vadaktól lakva, tiszta , gyönyörű erdőt. Látott mindenfelé gyümölcscsel terhelt , mindenfelé virágokkal diszlő, madarak dalaival vidámított fákat , mangókat , szívragadó czitrom- és narancsfákat, deli kókus- és legyező pálmákat, sürüleveles fügefákat, banánokat , ezeket s más ily gyümölcsöt, virágot, kellemes, illatos, szépséges fákat látott a nagyszemü. Körültük vörös foglyok, pávák, malabári gébicsek, különféle kakukok, és más különb-különb madarak fülbemászó édes hangicsalásaikkal szállongottak. Látott vizirózsákkal fedett, tisztavizü, gyönyörű tókat is. Ezen kellemes, bámulatos erdőt látván Indrának a remete vezeklése megháboritása végett küldöttje társaival együtt, monda a szerelemnek, szélnek és tavasznak : „Nyújtsátok nekem segélyeteket mindnyájan és különkülön.“ Így szólván ama vitézek***) Cacsi, Cakras nejenek, megint monda : „Most már megyek oda, a hol a remete mulat. Most én annak a testét sanyargatónak, annak az érzékeit, mint daczos lovakat kormányzónak kezében megingatom a gyeplőt, kiragadom ezt a büszke kocsis kezéből, ha mindjárt Brahmához vagy Civához hasonló lenne is, mégis én öt szerelem nyilaival hasogatott szivává teszem.“ Így szólva elmene oda, a hol a remete mulatott az ő lakában, nagy vezeklése hatalmával megjuhászított vadállatok közepette. A folyó partján megállva a himkókila *) édességével versenyezve kezde egy dicső dalt zengedezni a szép apszarasz. Társa a tavasz istene a kókila édes hangjaival a szivet elragadó tavaszszá változtatá a hőséget. A malabári hegyekben lakó illathordó *is) kíilönb különbféle virágokat újra, meg újra hullatva főtt. A virágnyilviselő ***) pedig a remetéhez közel menve szerelem sugallataival háborítá lelkét. A dal hallására bámulás fogván el a remetét, elmene oda, ahol a szép szemöldökű vala, felruházva a szerelem nyilaival. Meglátván ezt, amosolyodék a szemtelen, bámultában szemei kidüledtek, palástja leesek válláról, ő megzavarodék, bőre felhorsódzék és monda: „Ki vagy? Kié vagy ? te derék ezombú, te gyönyörű, te kedvesen mosolygó ? Elragadod lelkemet, te szép szemöldökű, mondj igazat karcsú derekú!“ Pramlócsa felele : „Virágért s parancsod teljesítésére jöttem, parancsolj szaporán, mit cselekedjem kívánságodra ?“ Hallván ennek szavait a vezeklő, füstnek ereszte minden állhatatosságot s kézen fogva elvezető a leányt remetelakába. Ekkor a szerelem, a szél és a tavasz istenei megnyerve az óhajtottak, mindnyájan eltávozának oda a honnan jöttek vala, az égbe, és megdicsérék Indra előtt küldöttje cselekvényeit. Magasztalva ekkor az istenek Cakragt jó kedvvel és megelégedésben valának. Megérkezvén amazzal együtt saját remetelakába, az egészen szerelemmé vált Kandu, vezeklése erejénél fogva termettel, ifjúsággal felruházott, isteni ékekkel diszlő, Indra alakjához hasonló isteni öltözetet viselő, isteni viráglánczok illatával ékeskedő, szivet lelket elragadó kedves, felséges alakot öltött. A nimfa látván ez alakot rendkívül elbámult és : „Minő erő van ennek vezeklésében!“ Így szólva, gyönyörbe merült. Odahagyva fürdést, reggeli fohászt, áldozatot, olvasást, istentiszteletet, böjtölést, önsanyargatást, elmélkedést, amazzal együtt gyönyörökben kéjelegve, szerelem foglalta szive nem sejté vezeklése vesztét. Érzékiekhez ragaszkodó elméje nem sejte reggelt, éjét, napot, félhónapot, hónapot, félévet, évet, nem sejté, hogy telik az idő. Az álnok, a fortélyos szép nimfa pedig örömtelve hagyta őt a szerelem hatalmában tespedni, így töltött el, Kandu a derék, az erényes remete, gyönyörben több mint száz évet. Ekkor monda a nimfa a kegyes embernek : „Kívánok elmenni az égbe, kegyeskedj szíves engedelmedet megadni, Brahman!“ Erre a lelkéből hozzá ragaszkodó remete monda : „Mulass még néhány napig kedves!“ így szólítva meg általa ismét százat meghaladó évekig maradt nála az öt mulattató leány. Elmúlván megint a száz év, a szép arcza szerelmesen mosolyogva monda: „Megyek az égbe, Brahman!“ Erre a remete hoszasan szemlélve öt nogata : „Csak pillanatig talál itt, szép szemöldökű, mulass még kevés ideig!“ Ekkor a kedvező Apszarasz megint egy pár száz évnél valamivelkevesebbet marada a kegyes emberrel. „El kell mennem az istenek hajlékába, szent ember!“ monda ---r?------j . o -------------- —-s ! litva meg újabban a szinte oly szép mint fortélyos nő, átoktól féltében remegve, nem hagyá oda a remetét; és igy a kitűnő szentségű férjfiával kéjelegve éjjel nappal, újabb meg újabb szerelmet geszteszte egészen elragadott lelkében. Egykor nagy sebbel lábbal indult a remete a ligetbe. Sietni látva őt, „hová mészsz ?“ kérdé a szép. „Eltelt a nap, a szürkületi szertartást akarom végezni, különben megszakadna ájtatosságom, kedvesem!“ felelt. Ekkor kárörömmel mosolyogva mondá a leány a nagy remetének : „Mit bánt az most téged, hogy eltelt a nap ?“ A remete mondá : „Ma reggel érkezés, isteni leány , midőn meglátálak derékszemba, a folyó kellemes partján, ma reggel érkezés hajlékomba, s a nap eltelvén ez a szürkület fordul utána, mi okból mosolyodál el, mondd meg igazán !“ Pramlócsa felele: „Reggeli időn érkeztem Brahman, az igaz, és nem hibázol; de most azon idő óta évek százai teltek el.“ Ekkor az éltes bölcs kérdé : „Szólj, szende lyánka, mennyi idő óta mulatok veled ?“ Pramlócsa felele : „Eltelt több mint kilenczszáz év hat hónappal meg három nappal.“ A remete monda : „Csak tréfából mondod te ezt az igazat, szende lyánka; mindig csak azt gondolom én, hogy csupán egy napot laktam veled." Pramlócsa monda: , Ámítás nélkül mondom neked, Brahman, amint most elötted állok, kivált hogy komolyan felszólítasz reá.“ Hallván nyilatkozatát a remeté : „Átkozott!“ kiálta fel, feddve maga magát- „Oda vannak vezekléseim, elvesztek minden fogadásaim, semmivé téve ilélő tehetségem! Miért is van az asszony bolondításunkra teremtve? Átkozott indulat, mely napjaimat elrabolta!“ Imigy dorgálva önmagát a törvénytudó, az ott ülő Apszarazhoz fordul és monda neki : „Eredj a hová tetszik, megtevőd a mi tenni valód volt! Teljesedett az istenek urának háborításomra terveit incselkedése! Nem zúzlak én téged porrá haragom füzével , hisz együtt laktam veled a szerelem élvezeteiben foglalva. Aztán, mi is a te vétked.“ Mit tennék veled? Enyira legnagyobbára a hiba, nem bírván parancsolni indulataimnak, minél fogva sikerült neked vezeklésem megakadályozása, mit az istenek, szentségem erejétől féltőkben bíztak reád.“ Még e szavakat mondá a kegyestudós ember a karcsúderekúnak, az alatt ez erősen remegve verítékében állott előtte. Szünetben reszketni s izzadni látván öt a remete : „Menj el, menj el!“ monda; amaz pedig imigy elkurjongatva oda hagyá a remetelakot, elrebbene a levegőbe s verítékét a fáka gályáira kéné. Fáról fára szállongott a leány s felső piros hajtásaikhoz törné tagjait s izzadsága csöppjeit. A mi magzat a vezeklőtől testében el vala rejtve, veritékalakban kitakarodék. Ez, hozájárulván a nap sugarai, százszorosan megnőtt lassankint, s a fáknak Marisa nevű nagyszerű leányuk származék és sok idő telve a tiz Pracséta nejökké s Daksa anyjává lön. Magyar könyvészet 448. Emlékkönyv az esztergomi főtemplom 1856- diki augustus hó 31-dik napján végbement fölszentelésére. Második kiadás. Pest, nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál. 1856. 8 rét VIII. és 86 lap. Képekkel. 449. Imádság; az esztergomi főtemplom fölszentelésének emléke 1856. aug. 31-dikén. Képpel. Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál Pesten, 1856. 8 rét 2 lap. 450. Emlék az esztergomi főtemplom 1856. augustus hó 3* . napján végbement fölszentelésére és a Bakácsi kápolna (a főtemplom s a Bakács-kápolna szent képe rajzával.) Nyomatott Beim J. J. és Kozma Vazulnál. Pesten, 11856. 4 rét 2 lap.. *) Testsanyargatás neme, midőn a vezeklő a leghevebb időben négy tüzet rak négyfelöl maga körül, s ötödik gyanánt a nappal sütteti magát. *) C betű bizonyos selypített s-et jelent, és igy nem a frank kimondással kell ejteni Cukrasz Indra. Apzarasz r égi nimfa. *) Cuculus indicus, gyönyörű énekével jeles a»'»4'' **) Költői neve a szélnek, ***) A szerelem isten*