Pesti Napló, 1859. december (10. évfolyam, 2941-2965. szám)
1859-12-03 / 2943. szám
PEST, DECEMBER 2 Van-e szükség kizárólagos vallásfelekezet irányú politikai lapra Magyarországban? Már rég nem mutatta bármi is a közérzület azonosságát s az elmék irány-közösségét hazánkban annyira és oly világosan, mint azon általános megütődés, melylyel egy új, de kizárólag katholikus irányú politikai lapnak, az „Idők tanúja“ czím alatt történt közelebbi kihirdetése az ország minden részeiben, s minden vallásfelekezetüeknél, tehát a katholikusok közt is, fokozott. Mint midőn valamely fülsértő hang a boldogító harmónia közé vegyül, úgy bántotta e hit az általánosan összhangzó örömet, mely az egész magyar nemzet kebelét — a nemzetegység szemlátomást növekedő szilárdulása főleg egy idő óta méltán eltölté, s mely tünemény valódisága különösen a primási aranymise, a Kazinczy-ünnep, s legújabban az erdélyi múzeum megnyitása alkalmával félreismerhetlen fényes igazolást nyert. Mindenki egyiránt megdöbbent a fonák eszmén, melynek czélja a politikai és tisztán nemzeti, (sőt tán tudományos, művészeti stb.) téren is vallásfelekezeti pártokra forgácsolni a nemzetet, s az által azt a visszavonás, fanatikus gyűlölködés és megosztottság veszélyének tenni ki. És bizonyosan e közmegütődést, nem pedig személyes ellenszenveit vagy féltékenységét tolmácsolá a magyar napisajtó, midőn a múlt napokban felekezeti elkülönzött irányával dicsekvő „idők tanúját“ ritka összhangzással inkább bélyegezte,mintsem megtámadta. Ugyanezt teendette kétségkívül a napisajtó, azon esetben is, ha mai napon valaki elkülönzött protestáns irányú polititikai lapot indítványozott volna. Mert általában van-e a vallásnak egyéb feladata, mint a hit és közerkölcsiség alapjául és terjesztőjéül szolgálni ? s nem-e a legnagyobb megszentségtelenítés már magában, azt politikai szereplésre lealacsonyítni? Különösen pedig minő indok beírhat ma valakit Magyarországban arra, hogy a katholicizmus formája alatt üljön a politikai agitátió nyergébe ? Igen jól tudjuk, hogy másutt is léteztek, s léteznek ma is bevallott katholikus irányú politikai lapok , de ezek speciális katholikus érdekek védelme végett támadtak. Van-e azonban hazánkban oly agitatióra szükség, melyet egykor az izlandi katholikusok emancipatiója szükségessé tett? szorult-e nálunk a elems a jótékonysági kérdésben oly éorteskedésekre, mint Belgiumban ? És létezik-e hazánkban a katholikus egyházi tanszabadságra nézve azon sérelem, mely miatt a franczia katholikus lapoknak küzdeniök kellett ? És van-e általában hazánkban az egyház és katholicismus mai napon kényszerítve jogainak védelmére bármelyik más vallásfelekezet ellenében? — Hiszen a concordatum, melyet a magyar püspöki kar elfogadott, úgy mondják, visszaadta a papságnak teljes egyházi függetlenségét a korona irányában, s biztosítja számára mind birtokait, mind a vallásiskolai alapítványokra nézve ellenőrködési jogát, mind tanszabadságát. Mi pedig a viszonyt a katholicismus és egyéb hazai vallásfelekezetek közt illeti, bátran állíthatjuk, hogy a derék magyar clerus 300 év óta, a többi vallásfelekezetüek előtt, nagyobb tiszteletben s méltóbban soha nem állott, mint épen e pillanatban. Azt pedig mi általában nem hiszszük, hogy e lap a végre támadt, hogy az a magyar katholikus egyház azon ősi kiváltságai mellett szálljon síkra, melyeket sz. István a magyar nemzet számára apostoli jogával megszerzett, s melyeket egykor sz. László, Nagy Lajos, Hunyady János, Corvinus Mátyás, s I. Lipót császár és király , s számos prímásainkon kívül Pázmány Péter, a római szentszék irányában s a magyar szent korona érdekében oly erélyesen védelmeztek. S ezen egyetlen ponton kívül nem tudunk semmit, mi egy kizárólagos katholikus lap keletkezését hazánkban igazolná. Azon aggodalom sem bírhatta ily fellépésre az illetőket, hogy a politikai napi sajtó tán katholikus-ellenes kezekben van , mert hiszen most véletlenül mind a három független magyar politikai lap élén katholikus szerkesztők állnak, kiknek mindegyike méltán igényli, hogy legalább is oly jó katholikusnak tartassák, mint az „Idők Tanújá“nak szerkesztője. S minő joggal követelheti Lonkay Antal úr, hogy a magyar katholikus közönség nagyobb bizodalommal viseltessék ő iránta, mint a többi három katholikus szerkesztő iránt? És minő joggal meri általában Lonkay úr magának azon kizárólagos missiót arrogálni, hogy ő fogja a magyar katholikusokra nézve egyedül üdvös politikai elveket, vagy általában a katholicismust képviselni? Tán abban áll ennek bizonyítéka, hogy főmunkatársa katholikus lelkész leend ? — Ez ugyan igen keveset nyom, miután mind a három politikai független lapunk szintén számos kitűnő katholikus pap közremunkálásának örvend. Mi Lonkay Antal urat, merészséges daczára, szerényebbnek akarjuk tartani, hogy sem ő magát a lángeszű Veuillottal, a franczia L’ Univers szerkesztőjével összehasonlítani bátorkodnék. De annál bizonyosb kilátása van neki is arra, hogy Veuillot sorsára jusson, kinek a legnagyobb s legnemesb katholikus publicista gróf Montalembert mintegy 40 franczia püspökkel együtt vezérszereplési arrogantiáját visszautasítá. Ha pedig őszinte, programmjának azon ígérete, hogy „a két magyar haza különböző felekezetei között a legszebb testvéri béke, szeretet és honpolgári egyesség fenntartását fogja állandóan és buzgón hirdetni akkor minek a katholikus firmával való idétlen kegyeskedés miután a többi katholikus szerkesztők is ugyan azt teszik, anélkül, hogy katholicismusokkal dicsekedjenek ? De majd holnap sincerisáljunk egy kissé tovább. (Fk.) Nincs olcsóbb dolog a világon, mint a tanács, mert azt az ember a legsúlyosabb helyzetben is mindenünnen ingyen kapja, de nincs drágább, mint az ily olcsó tanács követése, mert ennek kárait sokszor még a legnagyobb áldozattal sem lehet többé jóvátenni. Úgy hiszszük, Napóleon császár is ezt gondolta, midőn a sokfelől kínálkozó olcsó tanácsra nem hajtott, hanem ezzel ellenkező irányban folytatta a maga útját. Most, midőn ez útnak egy szakasza hátra van téve, és a két állomás — conferentia és congressus — közt kis pihenés állott be, legyen szabad a Villafranca ótai franczia politikára egy futólagos visszapillantást vetni, és ennek indokaival megismerkedni, amennyiben ez az előttünk álló tények után lehetséges. A villafrancai béke meglevén kötve, alig volt ember, ki ezen „rés irreparabilis“-ben, ezen vissza nem húzható tényben meg nem nyugodott volna. Kiki a fait accompliterére állt, és csak az volt a kérdés: mitévő leend Francziaország ezentúl? Merthogy végczélja még nincs elérve, hogy Olaszország érdekében még többet is tenni óhajt, azt kiki kétségtelen dolognak tekinté. Előálltak hát az olcsó tanácscsal; azt mondták : a fegyveres beavatkozás ki lévén zárva, Napóleon császár nem tehet okosabbat, mint ha az olaszokat azt engedi cselekedni, ami nekik tetszik. Egyetlen teendője az, hogy ne gátolja őket, ha már a villafrancai békénél fogva nem segítheti is kivonataik elérésében. Napóleon császár azonban ezen olcsó tanácsot megköszönte, de — nem kelle neki; ő folyvást kezében tartá a mozgalom gyeplőjét, és nem egyszer lassítá a szilajul előrohanó fogatnak menetét. Miért?! — Véleményünk szerint az ok igen egyszerű. Az iránt nem lehet kétség, hogy Francziaország ellenszegülése nélkül az annexio vagy legalább önálló középolaszhoni állam megalakulása ma fait accompli gyanánt állna előttünk. Az olaszok ezt mindenesetre létrehozták volna, de kinek segélyével? Francziaország Villafrancában adott szavánál fogva legalább positive nem segíthette őket; az alattomos, negatív segélyt pedig nem igen érti a tömeg, mely általában csak azt érti, amit láthat vagy kézzel foghat. De ily látható, kézzelfogható segélyt nyújthatott Anglia; ez nyíltan gyámolítható Piemontot és Közép- Olaszhont; az angol befolyás tehát előg a franczia háttérben állt, és ha az olasz nemzet legtőbb kivonata ily körülmények közt teljesült volna, ezért nem Francziaország, hanem Anglia irányában éreztek volna hálát. Pedig, bármily magasztos érzelmű legyen is III. Napóleon, de annyira mégsem túlozza az önzéstelenséget, hogy a háború áldozatait maga hozta volna, a gyümölcsöt pedig Angliának engedné át. ő — ha már nem lehet máskép — legfölebb osztozni akar a csatornán túli szomszéddal, de nem úgy, hogy a brit oroszlánnak csakugyan az „oroszlán -rész“ jusson. Egy arányos osztozkodás pedg csak úgy eszközölhető , ha az olaszok kivonatai akkor és oly téren teljesíttetnek, amikor és ahol Francziaország is csak úgy gyámolíthatja azokat, miként Anglia, tehát nem előbb mint a congressuson! Van még egy második körülmény, mely figyelmet érdemel! Napóleon császár még korántsem akar leköszönni, hanem még ezentúl is részt venni az európai ügyekben. Erre pedig minden államra nézve mélhatlanul szükséges a hitel, nemcsak azon hitel, melynél fogva kötelezvényeit beváltja és kamattartozásait megfizeti, hanem azon hitel is, mely adott szavának beváltása iránt megnyugtat. Tehát azon kellett lennie, hogy a villafrancai előzményeknek legalább betűjét fenntartsa, s olyasmit ne tegyen vagy ne tétessen, ami amaz ígéretekkel nyilvános ellentétben áll; — mert különben ki hinne még ezentúl a franczia császár szavainak ? Ki akarna még vele alkudozásra, egyezkedésre, szerződésre lépni? Ebből magyarázható, hogy Napóleon császár mindannyiszor tiltakozott, valahányszor őt a villafrancai előzmények betűje elleni vétség részesévé akarták tenni. Ez reá nézve annyival könnyebb volt, mert amaz előzmények (miket köztudomás szerint ő maga fogalmazott), oly ruganyosak, hogy azoknak határain belül is és anélkül, hogy nyilván megsértetnének, sok mindenfélét lehetett tenni, ami az olaszok kívonatait előmozdította. Amint a dolog most áll, nem lehet mondani, hogy III. Napóleon írásban adott szavát nyilván megszegte volna, hanem legfölebb más alkalommal jobban fognak ujjára nézni, ha a kölcsönös egyezkedés pontjai papírra vettetnek. Végre pedig még egy harmadik körülményt is ajánlunk olvasóink figyelmébe, oly körülményt, mely nézetünk szerint talán legdöntőbb vola Napóleon császár szeme előtt. Ha ő — szavának nyílt megszegése mellett — tökéletesen Anglia részére pártol, minővé lett volna akkor az európai hatalmak csoportosulása ? Anglia lehető legtöbbet kívánt az olaszok érdekében, Ausztria lehető legkevesebbet akarna nekik megadatni. Porosz és Oroszország, teljesen részrehajlatlan lehetvén ez ügyben,a jog és méltányosság pártjához csatlakozott volna! De melyik ez ? Ha Francziaország Angliával egyetemben szélső concessiókat kíván, Ausztriára nézve könnyű lett volna, a két semleges hatalmat maga részére vonni, mihelyt csak imitt amott egy kis engedésre hajlandónak mutatkozik. Ily esetben nemcsak az olaszok nagyon keveset nyernek, hanem egyszersmind első alapjai levetettek volna egy új szent szövetségnek, Ausztria, Orosz- és Poroszország egyesülésének, melyet Napóleonnak minden áron gátolnia kell. Most azonban másként lesz a dolog! Napóleon császár, legalább külsőleg, Ausztria mellett látszik állni, míg Anglia a túlsó szélen áll. Orosz- és Poroszország tehát, az egyetértést helyreállítandó, középutat fog választani a két szélsőség közt, azaz Olaszhon irányábani engedményeiben tovább fog menni, mint amerre Francziaország törekedni látszik. Francziaország utólag is mintegy kényszerítve hozzá fog csatlakozni eét hatalomhoz, kik épen az olaszok érdekében sürgetett engedmények következtében Ausztriától még jobban eltávoznak, mint valaha. Napóleon császár tehát a szó nem tartás ódiumának elkerülésével, az olaszok kivonatainak legalább nagyobb részét teljesíteni segíteni, Angliával a szövetséget fentartandja,Orosz és Poroszországgal jó egyetértésben marad, sőt nekik concessiót tenni látszik, és végre az ezen hatalmak és Ausztria közti szakadást még tágasbítja,— ezek lesznek az oly rejtélyesnek látszott napóleoni politika valószínű eredményei, tehát épen ellenkezője annak, amiről a sörház- politikusok a villafrancai béke után álmodoztak: osztrák-franczia vagy épen osztrák-francziaorosz alliance, Anglia vagy Poroszország elleni háború, az olasz nemzet feláldozása, Victor Emánuel elejtezése stb. Ausztriának természetesen nincs oka azon örülni, hogy Napóleon terve oly finomul volt szőve és oly szerencsésen ki is vitetett, de franczia szempontból nem lehet Napóleon csácsár diplomatái virtuozitását el nem ismerni. ő valóban remekül játszotta a maga partréját, nem ellenfelének vigyázatlanságára számítva, hanem terve hónapok óta tisztán fel volt ismerhető, de vonásai a másik játszóra nézve mintegy kényszerítő hatalommal bírtak és az európai ostáblán lassanként az alakok azon állását hozták létre, mely Párisban kikutatott. Ő cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 10-ről kelt legfelsőbb határozatával, Petróczy Ferencz országos főtörvényszéki tanácsost Eperjesen, ülnökké s előadóvá a kassai úrbéri főtörvényszéknél kinevezni méltóztatott. A cs. k. magyarországi Főkormányzóság Neubauer Károly 2-ed osztályú adószedőt a soproni közigazgatási terület számára 1-ső osztályú adószedővé kinevezte. Kulucsich Dezső cs. k. esztergomi járásbirósági tollnok és Zsigmondy Károly cs. k. figyelő, a pesti cs. kir. főtörvényszék által ideiglenes törvényszéki segédekké kineveztettek. A kassai cs. k. hely tartósági kerületi vegyes szolgabirói hivatalokra nézve fönnálló személyzeti orsz. bizottmány Szilágyi János figyelőt II. osztályú szolgabirói tollnokká Técsőre ideiglenes minőségben kinevezte. Casino-ügy. Minél több alkalom nyílik valamely társadalomban az egyének találkozására, annál jobb, ha t. i. az alkalmak felhasználtatnak és ezélszerűen használtatnak fel. Nekünk magyaroknak különösen utilisálnunk kell azon kevés találkozási alkalmat, melylyel rendelkezünk. Ez idő szerint a casinók igen becses eszközök, de kevéssé alkalmazzuk azokat. Kétségkívül van, hogy az embernek kötelessége az is, hogy saját hétköznapjait minél kellemesbekké tegye, mert a vidámság, egészség, munkához pedig egészség kell. De ha a szórakozást végezésnak tekintjük, úgy csak annyit teszünk, amennyit a természeti ember is megtesz. Az ember pedig mint olyan vajmi önző, gyarló s gyenge lénye a természetnek. Emberséges emberekké azon arányban válunk, a minőben teljesítjük családi, polgári kötelességeinket. A casinókban mi történik rendesen ? a napi dolgokat megbeszéljük, néhány könyv és lapra testületileg előfizetünk, azonnal tekézünk, ostáblázunk stb . ez mind szép, de nem elég. Sokkal több történhetnék. A casinóknak a város, a vidék kovászainak kellene lenni ; a casinókban minden jó ügynek erősebben kellene visszhangozni; azoknak minden jó ügyet cselekvőleg fel kellene karolniok, annak ismertetésén, pártoltatásán igyekezniök. Az irodalmat illetőleg, például minden casinóban bizottmányt tartok szükségesnek, mely könyv és lapokra nézve megtegye ismertetéseit, indítványait, és kellene bizottmányt nevezni, mely oly ügyekre ügyelne, melyekre nézve a casino pártolása lehetséges is, üdvös is lenne stb. A casinókban gazdasági vagy körülményekhez képest másnemű értekezleteket kellene időszakonkint tartani, felolvasásokat rendezni, különösen az irodalom komolyabb termékeiből, hogy a tagok s a külső közönség magoknak arról meggyőződést szerezzenek, mikép nem minden unalmas a mi nem regény, s hogy a komolyabb művek nemcsak arra valók, hogy könyvtárainkat azokkal telezifrázzuk. Tudnék esetet mondani, hogy Eötvös nagybecsű utólsó politikai műve három kézen sem ment keresztül. Aztán a casinók ilynemű tevékenységéről a lapoknak is hírt kellene adni, hogy tudva legyen hol mi történt, vagy nem történt. A casinók álmosságáról a mindennapi tapasztalás szól, zárdákhoz hasonlítanak többnyire, hol a tagok barátokul be- s kijárnak csendben, hallatagon, csak a czellák hibáznak — semmi nesz, semmi jele a pezsgő életnek. Itt volt például a Kazinczy-ünnep s a casinók mily keveset tettek. És aztán, ha a casinókat olyan „salvavi animam“féle eszköznek tekintjük, úgy kérdés, ha vájjon azok használnak-e többet mintsem ártanak. Nem elég, hogy a casino tegye meg gyér előfizetéseit, hanem inkább scontrózza a casinói közszellem az egyes polgári buzgalmát, áldozatkészségét. Semmi se áll ellent, hogy a casinók kivételkép mint részvényesek érdekeltessenek s hogy mást ne említsek, minő szép volna, ha mint a műegylet részvényesei helyiségeiket díszes képekkel ékesítenék. Alig látni casinót, hol azok vagy a Geiger-féle históriai képek megvolnának, legfeljebb amaz olcsó képek láthatók, melyeket a divatlapok hoznak kecsegtetésképen. Alig tudok esetet, hogy casino díst kitűzött, vagy valamely alap növeléséhez járult volna. S ez bizonynyal nem örvendetes dolog, ami életnek indult, éljen elevenen, pezsgően, az afféle tengődés nem ér semmit egyesnél se, annál kevésbbé testületnél. Az alapszabályok szigorúak, igaz, nem is szabad azokat áthágni, de vajmi sokat lehet tenni az alapszabályok megszegése nélkül. Úgé, hogy testületek is csak úgy mozognak, ha ismét azokban nem hiányzik a mozgató erő, egy két ember buzgalma ad azoknak életet, de hát akadjon mindenütt az az egykettő, nem utolsó köre ez a tevékenységnek. Ezeket akartam egy ügyről röviden elmondani s bár használnék valamit, mert én életet vágyom látni mindenütt és mindenben nem elég az az üdvösségre, hogy a központban és kivételkép itt-ott az életnek örvendetes jelei mutatkozzanak, éljünk minnyájan és mindenhol. Sok még a pessimismus, félre vele! aki késégbe esik, az tétlenné lesz, a mi bűn, avvagy a kétséges helyen hagyott őrségnek szabad-e másról okoskodni, ha nem a védelemről ? s nem vagyunk-e mi minnyájan katonák, a haza katonái... ? ! Lapszemle. A "Wandererben másodszor is a „Magyar Separatismus“-ról lévén szó, olvasóinknak kedves szolgálatot vélünk tenni, ha ezen, az előbbinél nem kevésbbé jellemző czikket is közöljük, melyben a következőket olvassuk : „A magyar, — tartozzék ő a művelt osztályokhoz, vagy legyen bár a puszták természetfia, — mindig magyar marad ; szorult helyzet fokozza buzgalmát; balsors kedélyének bizonyos szent erőt kölcsönöz ; és a bujdosók odahagyják biztos menhelyöket, s a nélkül, hogy kegyelmet nyertek volna, jelentkeznek a rettegett törvényszékeknél , mert a külföld levegője kiállhatlan nekik. A magyart a politikai szabadság legteljesebb mértéke sem volna képes kielégíteni, ha annak fejében nemzetiségét kellene áldozatul hoznia. Ő máskép nem tehet, mert ösztöne természettörvény. „Nemzetiségének holmi német rendi gyűlésbe olvasztása tehát kivihetlen eszme lenne. Vegyes képviseletben aligha tagadnák meg nemzetiségöket a magyarok, — és a németek , kik Schleswig Holstein szerencsétlenségén méltán sajnálkoznak, képesek lesznek e nemzeti ragaszkodást fölfogni, megérteni. Mert mi örvendetest várhatna is a német elem elégedetlen képviselőinktől ? Nemzetiségi szenvedélyek kitörését nemzeti szenvedélyek ellen, melyek részlelkűség által még táplálva, a birodalom újból éledő létét compromittálnák, aláásnák, megmérgeznék.“ „A magasztos czélhoz vivő biztos út, együtt az igazságé is.