Pesti Napló, 1860. október (11. évfolyam, 3192-3218. szám)
1860-10-09 / 3198. szám
vazatát támogatóul megszerezze, hívta össze szárd parlamentet, melyről következőket közölnek: Az ülés délutáni 1 órakor nyittatott meg. Néhány percz múlva gr. Persano aladmiral az anconai győző lépett a terembe, kit a képviselők fölállással s hosszas éljenzéssel üdvözöltek, mi az admirált egész a könyezésig meginditá. A megindulás, mibe ezen jelenet a gyűlést ejté, még sokáig visszhangozott. A gyűlés előestéjén Turinba érkezett szicziliai küldöttség tagjai számára a teremben külön helyet készítettek; ezek közt voltak Lanza atya, Trabie herczeg, Belmonte herczeg, Baeli és gr. Manzoni. Két órakor felolvasá Cavour gróf az indokolt expositióját az annexiót megrendelő törvényjavaslathoz; az olvasás alatt legmélyebb csend volt. Midőn a miniszterelnök a Garibaldi által tett szolgálatokat emelé ki, szavait élénk tetszésnyilvánítások kisérték; ugyanez történt akkor is, midőn a felolvasó a monarchiai elv és Mazzininak fölforgató, fejetlenségi tanai közt levő különbséget elemezte. És most Cavour gróf beszédjének lényegesebb pontjait adjuk. A gróf, megköszönve a háznak, hogy három hónap előtti eloszlásakor a kormánynak megszavazd a kért kölcsönt, igy folytatá: „A katonai fölszerelések, daczára a velők összekötött roppant költségeknek, tevékenyen folytattattak, és sokat tettek arra, hogy a be nem avatkozás elve elismertessék, oly elvvé, melyet Napoleon császár Villafrancánál nyilván kihirdetett s melyet a brit kormány támogatott, minthogy az a mi jogainknak s egyszersmind Európa érdekeinek is megfelel. „Ezen katonai fölszerelések oly helyzetbe hozának bennünket, hogy umbriát és a Márkákat az idegen zsoldosok vasigája alól lehető gyorsan fölszabadítsuk anélkül, hogy saját határainkat fölöttébb gyengítettük volna. „Az oly rövid idő alatt elért sükert tekintve, a minisztérium azon meggyőződésben van, hogy a király és a nemzet bizalmának megfelelt. Ezen ülés megnyitásakor tizenegy millió olasz képviselőt seregeltek össze az uralkodó körül, kinek egyhangúlag hódoltak. Máig csak hat hónap folyt le azóta, s még tizenegy millió olasz törte szét lánczait, hogy oly kormányt válaszszon magának, melyet érzületük s érdekeikkel összehangzóbbnak tartanak. „A minisztérium távol van attól, hogy e csodálatra méltó eredmények érdemét csupán magának tulajdonítsa, sőt inkább nyíltan bevallja, hogy ezen csodálatra méltó forradalom a népszellemnek, mint tulajdonképeni tényezőnek tulajdonítandó. „Nápolyban és Szicíliában az eredményt kétségen kívül az önkénytesek nemes segélyének, vagy jobban mondva, dicső vezetőjük, Garibaldi tábornok nagyszivű bátorságának köszönhető. „A minisztérium el nem mellőzheti annak megjegyzését, hogy ezen emlékezetreméltó eredmény szükségképem következése a Carlo Alberto által megkezdett s tizenkét éven át a király kormánya által vezetett politikának. „Ezentúl Olaszország szabad, csak Velencze tesz fájdalmas kivételt. Ami a félsziget e nemes tartományát illeti, a parlament ismeri e tekintetbeni nézetünket, mely egy a nyilvánosság elé nem rég bocsátott diplomatiai okmányban világosan van kifejezve. Mi azt véljük, hogy minden európai hatalomnak majd egyhangú akarata ellen Ausztriának háborút nem üzenhetünk. „Véleményünk szerint egy ily időszerűtlen vállalat félelmes koalitiót eredményezne, s nem csak Olaszországot, de az európai szárazföld szabadságának ügyét is nagy vesedelembe sodorná; mert ezen megfontolatlan merészség bennünket azon hatalmakkal, melyek az általunk védett elveket épen nem ismerik el, ellenségeskedésbe hozna s elrabolná tőlünk azon államok rokonszenvét, melyeknek politikáját a legszabadelvűbb tendentiák jelölik. „Mi, kik a velenczei nép szenvedéseit naponkint, s bizonyosan nem közönyösen szemléljük, ennek ügyét felejteni bizonyára nem fogjuk; de e mellett azon meggyőződésben vagyunk, hogy ezen ügynek sokkal hathatósabban szolgálunk, ha egy erős Olaszországot alkotunk, mert mi határozottan hiszszük, hogy mihelyt ez ténynyé válik, azon nemzetek és kabinetek véleménye, melyek a merész vállalatnak még most ellene vannak, kedvezően fog nyilatkozni ezen egyedüli megoldása iránt az olasz kérdésnek, mely a háborúk és forradalmak korszakának Európa déli részén korlátokat vetene. „Épen úgy meg vagyunk győződve, hogy nagyfontosságú okok teszik kötelességünkké az anyaszentegyház fejének városát vagy székét tiszteletben tartani. A római kérdés nem azok közül való, melyet karddal lehet megoldani ; erkölcsi akadályok merülnek itt föl, melyeken csak erkölcsi erővel lehet diadalmaskodni; és én bízom is abban, hogy ezen erők a nagy metropolis sorsában előbb Utóbb a nép óhajtásának, minden jó olasz égő kívánságénak, a katholicismus valódi és tartós elveinek megfelelő változásokat idézendenek elő. „Az értelmesek és hazafiaknak föladata, hogy ezen üdvös változást az idő hatalmától, a nagy és előszámíthatlan befolyástól várja, melyet az ujjászülött Olaszország az egész katholikus világ nézetei és ítéletére fog gyakorolni. De különben is, ha nézetünkben csalódnánk, a franczia csapatoknak Rómábani jelenléte elegendő, hogy e város megtámadására vonatkozó minden terv meghiúsuljon. „Jelen helyzetünkben hallatlan hiba lenne tőlünk magunkat Francziaország katonái ellen állítani. Ily hallatlan hálátlanság oly bélyeget nyomna hazánkhomlokára, hogy hosszú századokon általi megbánás nem lenne elegendő azt letörölni. „Ha a jelen pillanatban nem vagyunk oly állapotban, hogy Velencze és Róma mellett cselekvőleg felléphessünk, legalább szükségét érezzük annak, hogy Olaszországnak már szabaddá lett többi részét azonnali s erőteljes szervezés alá fogjuk. „Uraim! Ha Olaszország ügye egész Európa rokonszenvét kiérdemlé, ha a művelt nemzetek érzülete azt jóakarattal fogadá, úgy tulajdonítsuk ezt főleg a mérsékeltségnek s a komolyságnak, mit a félsziget kormányai tanúsítottak, midőn a külföldiek által rájok erőszakolt kormányokat magukról lerázták. „A mérsékeltség, egyetértés s a föltevésekhez rendithetlen szilárdság következtében jutottak végre Trokána és Emilia népei oda, meggyőzni a diplomatiát arról, miszerint az olaszok igenis képesek egy nagy királyságot alakítni, melynek alapjait a legszabadelműbb elvek és intézmények teszik. „És ennyire kell menni a dolognak Dél-Olaszországban is, mert ha az ottani népek soká hagyatnának az ideiglenesség bizonytalanságában , a nyugtalanság és anarchia nem maradnának ki, hogy mérhetlen veszélyekbe s mérhetlen bánatba döntsék hazánkat. Ha a nagy nemzeti mozgalom lelépne azon szabályszerű és csodálatos ösvényről, melyet eddig követett, úgy nem csak a legújabb időben megszabadított, hanem a már egy év óta fölszabadított s független tartományokat is legnagyobb veszélybe rántaná. Ennek nem szabad megtörténni. A király és a parlament ehhez nem adhatja megegyezését.“ Végét ezen expositionak holnapi számunk adja. Szondi-emlék pontból, okt. 3. Ki ne ismerné a hazában Szondi nevét, ki ne tudná,mily ragyogó betűkkel jegyzé föl azt a történelem lapjaira, s kinek nem dobogott föl keble, sírja dicső színhelyének, Drégel várának látására? Volt e hazai költő, ki iránta nem lelkesült, vagy róla nem zengett volna ? S mindemellett maiglan pusztán áll a hegy, mely alá maga a nemeskeblü ellenség temetteté el a legyőzött hőst, s az általa emelt hármas emlék — sirdomb, lándzsa és zászló — rég eltünének a hegyről, s a három század enyésztével is sírjához föl-föl zarándokoló hálás ivadék még mindig mélabúsan kérdi Kölcseyvel: -----------hol csorga ki vére ? Nyughelye hantjai közt, hol nyög az estveli szél? És ennek előbocsátása után nem lehet melegen nem üdvözleni a honti kaszinói igazgatóságnak azon kezdeményező lépését, mely szerint kifejezést adandó íz e megyében egy idő óta hangosabban nyilvánuló óhajtásnak, hogy e megye közönsége Drégelvár höslelkü védője Szondi Györgynek emlékszobrot állítson, s a kaszinó tagjait és nem tagjait is Ipolyságra f. hó 2-kára, kaszinói gyűlésbe, a föntebbi czél megemlítése mellett meghivá. A gyűlés tegnap, az omló zápor és dörgő ég daczára csakugyan megtartatott. Báró Majthényi László volt megyei alispán mint kaszinói elnök lelkes, a tárgyhoz méltó szónoklattal nyitá meg a tanácskozmányt ekképen : „A honszeretet, mely Zrínyi Miklóst meghalni tanította, mely egy Dugonics, Dobó, Jurisics hős lelkét mind annyi hős tettekre edzette, megyénkben is nyert egy vértanút, bir egy megszentelt helyet. „Drégelvár romjai, melyeknek módosult falain a hazáért ott küzdve elhullott hősök lelke leng, egy csata színhelyéül szolgáltak, melyben egy honfi harczolt a százszorosán túlnyomó török ellenében; nem győzelemért , mert jól tudta, hogy oly korhadt erősséget sokáig védeni nem lehet; nem dicsőségért, mert látjuk, hogy míg egy Zrínyi nevét leonidási hírnév fényköre övedzi, Szondi, az egyszerű primássági várnagynak neve, csak épen hogy feledve nincs; de küzdött hős lelkének ösztönét követve egyedül, s meghalt, mert azt hitte, hogy elesvén a vár, melyet megvédeni fogadott, ő sem élhet tovább. „Hazánkban, annyi jeles egyén és tett honában, aránylag kevés az emlékszobor lehet, hogy oka ennek részben keleti fajunk indolentiája, bizonyos azonban, hogy őseink, nemzeti és alkotmányos institutiók közepett, nem érez és gránitból, hanem szívükben emeltek emlékeket,maradandókat , mert hagyományként, nemzedékről nemzedékre szállva, hozzánk is eljutott a tettek és egyének ismerete , kik a hazának éltek, azt védve hősként estek el; most azonban nemcsak szükség, hogy Magyarország határán belül minden lak egy-egy erősséget képezzen, melyben a hazához , nemzetiséghez hű ragaszkodás képezze a magát meg nem adó várőrséget, hanem minden egylet, minden egyes, legyen bár köre, állása még oly szerény, szóval tettel fennen hirdesse , hogy hazájának hive, nemzetiségére büszke, hogy ébren van, bizik jövőjében, kegyelettel csügg múltján, s a rég elporlott ősök hamvaiban is tiszteli a honszeretetet és polgári erényt. „Nem tehetvén Hontvármegye közönsége előtt, mely hiszem nem sokára phőnixként fog hamvaiból ujult életre ébredni, teszem a t. kaszinói közgyűlés előtt azon indítványt, hogy: „Szondi Drégelvár höslelkü védőjének emlékére szobor állittassék, s az eszme valósítása iránti kezdeményezést ezen egylet fogja föl, gyakorlati kivitel tekintetéből pedig, hogy 1-ször bibornok-hű prímás ő excja, a haza és nemzetiség szent ügyéért az aggkor bölcseségével s a fiatal érsek buzgalmával küzdő köztiszteletü előharczás, mint Drégel várának földesura, a szobor fölállítására igényelt helyadásra, egyszersmind a rendezendő ünnepélynek vezérlői jelenlétre fölkeressék, vagy pedig, hogy magát egy általa kijelölendő egyházi egyén mint helyettes által képviseltesse. 2 szót. Felső engedély megnyerése mellett aláírási ívek köröztessenek, 3-szor. A szobor alakzata, anyaga, fölirása, az ünnepély programmja iránti részletes tervezet készítésére bizottmány nevezhessék.“ * I. *) Pongrácz Lajos volt megyei főjegyző —aki már két évtized előtt a Kliegl könyvben Szondinak emléket óhajtott — elvileg osztó elnök ő magának szép előadását, de nem egészen, a tárgynak gyakorlati kiviteléről nyilvánított nézetét. Ő az egész ügyet nem épen Szorosan megyei provinciális szempontból kívánja tekintetni, hanem általánosból, országosból. "Ok erre szerinte 1-ször az, hogy Hont megye szegény megye, legalább szegény arra, hogy Szondi nevéhez és halálához méltó emléket önerejéből emelhessen. — De szól, hogy Szondi Drégelen, hazánk akkori végvárában nemcsak Hontot védelmezte, hanem védte az egész hazát, sőt az egész kereszténységet, s igy nem csupán Hontért ontotta ki vérét; ritka vitézsége által pedig nemcsak újabb korunkban szolgálhatott volna dicső példányul némely váraink védőinek, hanem szolgált az bizonyára már a múlt korbelieknek is, s valószínűleg magának Szigetvár nagynevű *) Nézetünk szerint ezen bizottménynak egyik föladata volna : Szondi keresztnevének s halála napjának közvetett kinyomozása is. Szalaynk — bizonyára fontos okoknál fogva — Mihálynak kereszteli őt Másrészről azonban a Szondival egykorú Forgách, nagyváradi püspök s I. Ferdinánd kanczellárja világosan s ismételve Györgynek nevezi. Tán érdemes a tárgy, hogy azt egyelőre is szaktudósaink hazafiai figyelmébe ajánljuk. —z a védője Zrínyi Miklósnak, kinél azonban jellemrő, nagyobb vitézségre hasonló, csupán a dicsőség hírében volt eddig kisebb. Rajtunk tehát hontiakon áll — mond a szóló — neki a történeti igazságot némiként kiszolgáltatni s ennek, mint egyik legméltóbb kifejezésére — emlékszobrának fölállítására — az egész hazát fölhívni; stb. Horvát Miklós volt megyei főbíró s Podhorszky György földbirtokos ismét annyiból eltértek az előttök szólók véleményétől, hogy ők egy, a kaszinóitól egészen független „Szondi-egylet“ alkotását inditványozák s az aláírások gyűjtését tettleg azonnal megkezdeni óhajtották ; mit azonban Salkovszky Lajos t.széki ülnök és Héderváry Antal ügyvéd fölvilágosító előadásai után a többség kivált azon okból mellőzött, hogy mindez, a fönnálló szabályok és viszonyok közt, csak az ügy kivitelét nehezítené, míg a régóta, hatósági engedélylyel bíró s a társulati téren folyton működött kaszinói egyletnek csupán a Szondi-emlék javára teendő „országos gyűjtési“ engedélyre lesz szüksége, mely értelemben a végzés is kimondatott, a részletes tervezet és programm kidolgozása pedig, egy elnök ő maga vezérlete alatt: „a Szondiemlék ügyében“ működő kaszinói választmányra bízatott, melyhez azonban némely nem kaszinói tagok is — köztök megyei írók — csatoltattak. Ugyanezen választmány a minden tekintetbeni részvétre személyesen fogja fölkérni az ország mélyen tisztelt főpapját, mint Drégelvár örökös urát. S ennyiből áll a Szondi emlék ügyének kezdete. Óhajtjuk, hogy az mielőbb véget érje, s óhajtjuk már most, megyénk neve, hitele érdekében is. Ki jelenlegi hazai és megyei körülményink közt valami nagyszerűt, vagy nem mindjárt akar — az nézetünk szerint semmit sem akar! A Mátyásféle országos emlék Ügyeive például szolgáljon nekünk , serkentőül pedig Tomorink erélye, áldozatkészsége ! Részünkről végre nem mulasztjuk el, ez úgy megyei mint országos érdekű ügyben — a fönntart czim alatt — időről időre a hazai közönséget tisztelettel értesíteni. —v. A Kisfaludy-Társaság ügyében *) A titoknoki jelentésből értesült már a tisztelt közönség, hogy a Kisfaludy-Társaság, most midőn újult erővel szándékozik félbenszakadt működését megkezdeni, a süker reményét jó részben azon áldozatrakész honfiak és honleányok buzgalmába helyezi, kik mint a szépirodalom barátai, évenkint négy forinttal ígérkeznek járulni a Társaság czéljainak előmozdításához. A Társaság író tagjainak száma, megerősített alapszabályiak értelmében, negyvennél magasbra nem emelhető ugyan , de az évdíjat fizető pártolók száma semmi által korlátolva nincs; sőt épen a Társaság és így az irodalom érdekében áll, hogy minél többen seregeljenek köréje a haza lelkesei, minden tekintet nélkül az egyéni állapotra. A négy forint évi dij három évre igértetik meg s minden évben előre fizettetik; az első négy forint tehát már most, és a jelen év hátralevő havaiban folyvást elfogadtatik. Pártolóinak a Társaság évenként bizonyos mennyiségű könyvvel kedveskedik. Egyelőre 60 évnyi hasznosan mulattató olvasmányt ígér minden évben , de reméli, hogy ez évszámot a pártolók arányához képest fölebb is emelheti. A pártolóknak járó könyvekre nézve oly arányt állapított meg, hogy ezeknek körülbelül kétharmada könnyebb olvasmányt (regény stb.) képezzen. Az ily módon kiadandó eredeti vagy fordított műveket, az igazgató ajánlatára, maga a Társaság fogja kijelölni. Mind az az iránti jelentést, hogy valaki a Társaság pártolói közé akar lépni, mind a négy forint évi díjat, ez utóbbit rendes nyugta mellett, alulírt igazgató fogadja el; szintén övé a felelősség, hogy a pártolók idejében, pontosan és hiány nélkül kapják meg könyvilletékeiket. Lakása: üllői út és 3 pipa-utcza sarkán levő szegletházban, 11. sz., hová minden e tárgyú jelentés , évdíjfizetés , bérmentve utasítandó. A könyvárusok, kik e vállalatnál magukat érdekelni kívánják, előfizetők gyűjtése s beküldése által vehetnek részt, 25 százlék kedvezménynyel. A könyvárusnál előfizetők nevei is — ha az előfizetés 3 évre ígértetik — be lesznek igtatva a Társaság pártolói névsorába, de könyvilletményeiket nem az igazgató, hanem az illető könyvárus utján veszik. A könyvárusi procento kereskedésbe megy, azok részére, kik a Társaság pártolói közé beírva nincsenek , de kiadványait mégis leírni óhajtják. Nem szükség a hon szerető fiait és hölgyeit keresve keresett szavakkal hívom föl, hogy minél számosabban lépjenek a Társaság pártolói közé. A nemzet megmutatta , hogy érti s érzi hivatását. Midőn a komoly tudománynak már-már díszcsarnokot emel, a költészet nyájabb istennőjéről sem fog megfeledkezni. Midőn gyümölcsöt vár, nem vonja meg ápoló gondjait a világtól. A Kisfaludy-Társaság föléledése a nemzet közohajával találkozik. Itt az idő, itt az alkalom a nemzeti nyelv és miveltség ügyében újra egy hatalmas lépést tenni. Pesten, okt. 7. 1860. Arany János, igazgató. A pápa szentsége allocutioja. Tisztelendő testvéreim ! Azon it s mind e mai napig hallatlan merényeket, melyeket a szardíniai kormány ellenünk, az apostoli szék és a kath. egyház ellen elkövetett kimondhatatlan fájdalommal s mély szomorúsággal vagyunk kénytelenek elpanasztani és kárhoztatni, tisztelendő testvéreim. Ezen kormány azon győzelmet, melyet egy harczias nagy nemzet segélyével nyert, arra használta föl, hogy uralmát minden isteni és emberi törvények ellenére kiterjeszsze *) Kéretnek a lapok e fölhívás átvételére, egész Olaszországra s miután a népeket forradalomra izgatta föl s a törvényes fejedelmeket birtokaikból a legégrekiáltóbb igaztalansággal kiűzte, egyházi bizalmunk egynéhány Aemiliában levő tartományát is a legjogtalanabb és vétkesebb után megtámadta és hatalmába kerítette. Mig az egész kath.világ feleletül ezen istentelen erőszakosság ellen emelt igazságos, súlyos panaszunkat folyvást a leghevesebb tiltakozással támogatja, az alatt ama kormány e szentszék Picenumban, Umbriában s magában Péter örökségében levő többi tartományainak elfoglalását is elhatározta. Miután látta, hogy e tartományok lakói békében és nyugalomban élnek s hozzánk hűségesen ragaszkodnak s miután a mi hatalmunktól s a szentszék törvényes világi hatalmától gazdag pénzajándékok s más alávaló fortélyok által sem tudta elidegeníteni és elszakasztani: megromlott emberek csordáit küldé e tartományokba, hogy izgalmat, lázadást keltsenek s azután tulszámu hadseregeit küldé be e tartományok ellenséges támadás és fegyveres erővek elfoglalására. Tisztelendő testvérek! ti legjobban ismeritek azt a gyalázatos jegyzéket, melyet az Alpok alatt levő kormány a mi bibornok- államtitkárunkhoz küldött, melyben rablását igazolni igyekezett s melyben nem pirult kinyilatkoztatni , hogy seregeit a mi említett tartományaink megszállásával bízta meg, ha el nem bocsáttatnak azon külföldiek akik a mi kis hadseregünkben szolgáltak, amely hadseregnek föladata különben is csak a pápai terület védelme s a nép közötti nyugalom fönntartása volt. Azt is tudjátok, hogy mikor a jegyzék átadatott, akkor már e tartományok a szárd hadseregek által meg voltak szállva. Valóban a legmélyebb borzalommal s a legnagyobb boszankodással kell eltelnie mindenkinek, ha e hazug vádakra s különféle rágalmakra és becsmérlésekre gondol, melyekkel ama kormány nem átallja ellenséges, istentelen támadásait a római egyház világi uralma ellenében palástolni s kormányunkat megtámadni. És ki nem fogna a legnagyobb csodálkozással eltelni, midőn hallja, hogy kormányunkat azért kárhoztatják, mert hadseregünkben külföldiek szolgálnak, holott mindenki tudja, hogy egy törvényes kormánytól sem lehetett megtagadni soha azon jogot, hogy hadseregébe idegeneket vegyen föl ? Amely jog egyébiránt a maguk és a szentszék kormányát kiválólag megilleti, mert a római pápa, aki minden katholikusok közös atyja, csak a legnagyobb örömmel fogadhatja mindazon katholikusokat, akik vallásos buzgalomból a pápai seregben hadiszolgálatot tesznek s az egyház védelmében részt kívánnak venni. S itt kötelességünknek érezzük megjegyezni, hogy a külföldi katholikusok e körénk gyülekezését azoknak hűtlensége okozta, akik a szentszék világi bizalmát megtámadták. Mert hiszen tudja mindenki, minő méltatlankodással és szomorúsággal fogadta az egész kath. világ a pápai terület ,p oly istentelen mint igazságtalan megtámadását. És épen ennek következménye volt, hogy a két világ különböző tájairól a hívek igen nagy számban önkénytesen a legnagyobb buzgalommal siettek pápai területünkre s beíratták magokat katonáink közé, hogy a mi jogainkat a szent szék és egyház jogait vitézül oltalmazzák. És a szárd kormány valami különös gonoszsággal nem átallja a mi katonáinkat rágalmazó nyelvét zsoldosoknak bélyegezni, holott a mivel valamint külföldi katonáinknak is nagy része nemes származású lévén, a legnevezetesebb családok nevét hordozza s egyedül a vallás iránti ragaszkodásból és minden zsold nélkül lépett hadseregünkbe. Azt is igen jól tudja a szárd kormány, hogy seregünk mocsoktalan hűsége által különböztette meg magát, mert amint ama kormány tudhatja, hogy az álnokság, megvesztegetés és csábítás minden mesterkedéset fölhasználtattak katonáink ellenében. Az sem szükséges, hogy a mi seregünk ellen igazságtalanul emelt kegyetlenségi vádra feleljek , mivel ily vádnak a rágalmazók semmi alapját nem adják s a vádat a legjogosabban ellenök fordíthatni, mikép a szárd hadsereg vezetőinek közzé tett vád proclamatiói a legvilágosabban bizonyítják. De itt helyén lesz megjegyeznem, hogy kormányunk ily betörésről nem is álmodott, mivel azt erősítették előtte, hogy a szárd hadseregek határainkra nem betörési szándékból vannak fölállítva, hanem hogy a forradalmi bandákat eltávolítsák területünkről. Ezért a mi hadaink vezérének esze ágában sem volt, hogy neki a szárd hadsereggel harczolnia kellene. Azonban midőn ő, a dolgok rosz fordulatot vévén, észre vette azon sereg ellenséges betörését, mely fegyverre és harczosok számára túlnyomó volt, elhatározta a vártól védett Anconába vonulni, hogy katonáink ne legyenek a halálveszélynek annyira kitéve. De minthogy útközben az ellen betóduló sergei által elvágatott, kényszerítve volt velük harczba keveredni, hogy magának és katonáinak utat nyisson. Egyébiránt, midőn csapataink nevezett vezérének, tiszteinek és katonáinak, kik a véletlen betörés által fölingerelve, az Isten, az egyház és apostoli szék ügyéért vitézül harczoltak, érdemlett dicséretet mondunk, alig tartóztathatjuk vissza kényeinket, midőn értesülünk, menynyi vitéz válogatott ifjú, ki a római egyház védelmére igazi vallásos nemes buzgalommal sietett ide, lett áldozata e kegyetlen és jogtalan betörésnek. (Vége köv.) Jelentés és meghívás. A pesti kaszinó okt. 6-án tartott közgyűlésén első igazgatónak alulirtat, másodiknak Szilágyi Virgil, harmadiknak Karczag Ferencz urat, választmányi tagoknak pedig a következő urakat választotta meg: Rebly Adolf, Arday Károly, Ballagi Mór, Bókai János, Burián János, Berecz Károly, Bicskey Kálmán, Csengery Antal, Deák Ferencz, Egressy Gábor, Emey János, Érkövy Adolf, Funták Sándor, Gorove István, Giczey Samu, Galgóczy Károly, Havas Ignácz, Huszár Ferencz, Haáder György, Jókay Mór, Járma Gusztáv, Királyi Pál, Kis Károly , Kléh István, Kovács Endre, Kölber Ágoston, Ledniczky Mihály, Pákh Albert, Polgár Mihály, Poór Imre, Rökk Szilárd, Ráth Károly, Sárói Szabó Albert, Salamon Ferencz, Seregi József, gr. Széchenyi Ödön, Széher Mihály, Sekrényesi József, gr. Szapáry Gyula, Székely József, Szinovácz György, Thaisz Elek, Than Mór, Tomory Anasztáz, Tóth Kálmán, Tóth József, Török János, Urházy György, Waltner Gyula, Vas Gereben. A nevezett két igazgatót s a választmányi tagokat oct. 9-én, kedden, délutáni 3 órakor a kaszinó helyiségeiben tartandó választmányi gyűlésre ezennel tisztelettel meghivom s egyszersmind megjegyzem, hogy e meghívást azért intézem hozzájuk nyilvánosan és együttesen.