Pesti Napló, 1862. augusztus (13. évfolyam, 3742-3766. szám)
1862-08-01 / 3742. szám
176-3742 13-ik évi folyam. Péntek, aug. 1.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám , 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó-hivatal. Előfizetési föltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli Félévre . . . . 10 írt 50 kr. a. é. gadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 5 írt 25 kr. a. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 25 njkr. Előfizetési felhívás ..PESTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius-—decemberi % évre 10 írt 50 kr. julius—septemberi */4 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóhivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST. Julius 31. 1902. □ Kuranda ur, ki az erdélyi szászokat, mert különféle német tájnyelven beszélnek, s van közöttük nehány, ki a Hochdeutschot is érti— a történelmi kötelékekből egy lakomás szónoklat alkalmával kiszakította, s mint a német polgárosodás előőrseit Keleten, a nagy Németországhoz csatoló: ismételjük, Kuranda úr nem az egyetlen hires férfiú, kinek fejében prücsök van. Bixio, a parlamenti szónok — ki bár nem szerkesztő, hanem forradalmi tábornok — majdnem akkora merészséggel jár el az annexiók ügyében, mint Kuranda úr. Tessin cantont akarja az „anya házához“ kapcsolni, s a cselekvés emberei közül többen vannak, kik — mint mondják — az osztrák német Tyrolt és Voralberget örömest cserébe adnak Tessin cantonért, melynek lakosai bizonyos olasz tájszójárás szerint beszélnek. De a svájczi szövetség nem hiszi egyfelől, hogy a cserében ajánlott tárgyakat hamar megkaphassa, másfelől belátja, hogy ha a nemzetiség nevében az olaszok tőle Tessint követelhetik,"ugyanazt teheti Francziaország Genf, Neuchatel és Watt cantonokra nézve. S ha a franczia ,anya hazat magához viszszahivhatja gyermekeit, miért ne követné a szép példát Németország? s miért ne reclamálná a nemzetiség jogczime alatt a legkopárabb szikláig és leghaszonvehetlenebb posványig, a többi cantonok területét? Szóval Svájcznak nincs egy tenyérnyi földje is, mely a nemzetiségi újabb doctrináknak áldozatul ne esnék. Mihelyt tehát a szövetségi kormány Bixio szónoklatáról értesült, tüstént oda utasítá Tourte urat, hogy hivatalosan kérdezze meg : várjon a turini minisztérium osztja-e Tessin cantonra nézve az olasz parlamentben megpendített nézeteket? Tourte válaszoló : Durando Ilk, a külügyminiszter, július 20-ai szónoklatában határozottan visszautasított minden solidaritást Bixio eszméivel, s hő rokonszenvét fejezé ki a szövetségi kormány iránt. E közben Hungerbühler a szövetségi gyűlésen szőnyegre hozta a tárgyat, a „Gazetta Ticinese“ egy rövid közlésének alapján, melyben Durando szónoklatából egyes oly kifejezések közöltettek, mik Bixio nyilatkozatát játszottak pártolni. A szövetségi kormány Hungerbühler interpellációjára tüstént rendeletet adott Tourte úrnak, hogy egész kiterjedésben táviratozza Durando tábornok szónoklatát. Mi meg is történt. E szónoklat roppant és méltó ingerültséget gerjesztett, egész Svájczban, mert a megtámadás és cáfolat ürügye alatt tulajdonkép ugyanazon eszméknek volt tolmácslója, melyek Bixtot lelkesítik. Az olasz külügyi miniszter t. i. kinyilatkoztatja , hogy minden oly fölbátorítás, mely Svájczot fenyegeti, ballépés volna, mert a szövetség politikai és stratégiai helyzete nagy mértékben szükséges Olaszország szabadságának megoltalmazására. S ő állhatatosan hiszi, hogy a tessini népnek az „anyahazához“ visszatérésre adott bátorítások , Svájcz szétbomlásának kezdetét teendik. Nem örvendhet tehát ily izgatásokon. Ha azonban — teszi hozzá — az történnék, hogy Svájcz egy része esetleg az „anyahazához“ csatlakozik, akkor ő, ereje csekély mértéke szerint, mindent el fog követni, hogy Svájcz elvesztett birtokaiért kártéríttessék. Azaz, Durando könnyebbnek tartja, Voralberggel és Tyrol felével megajándékozni Tell Vilmos utódait, mint egy népszerű, de Olaszországra nézve veszélyes izgatásnak határozottan ellene szegülni. A szövetség közgyűlése július 25-ei ülését egészen elfoglalta a Durando beszéde fölötti vita. Azonban a legjelentékenyebb szónokok, s köztök a tessini képviselők is, laconicus rövidséggel nyilatkoztatták ki: jöjj hát ide és vedd el. Ugyanazon mondat ez, melyet Leonidas szent, midőn Xerxes tőle a Thermopyles szorosokat követelte. A svájczi kormány ünnepélyesen tiltakozott egész Európa színe előtt a turini külügyminiszter ily feltevései ellen , a szövetség közgyűlése pedig a következő határozatot fogadta el egyértelműleg : „A svájczi szövetség közgyűlése teljes bizodalomtól áthatva a szövetségi tanács (a kormány) őrködése felől, mely minden kitelhető eszközökkel fogná az oly, bárhonnan eredő követeléseket visszautasítani, melyek közvetetőleg vagy közvetlenül a helvét terület épségének megsértésére czéloznának, most egyszerűen áttér a napirendre. Meg kell vallani, jelenleg egész Svájcban nem csekély az ingerültség a turini kormány iránt, mely tulajdonkép csak a baloldali szónokok iránti elnézés miatt len e kellemetlen bonyodalomba sodortatva. Nem gondoljuk azonban, hogy ily quiproquonak sokkal komolyabb következményei legyenek, mint a múlt évben volt a Dapp-völgye feletti vitának, mely egész svájczot a legszélsőbb elhatározásig fokozta föl, azonban 111-ik Napóleon tapintatos és engedékeny magatartása miatt lecsendesedett A svájcziak nem akarnak ugyan többé szóba állani Durandóval, de Durandó bizonyosan találni fog alkalmat, mely által nyilatkozatának viszás hatását eltörölheti. A tessiniek, mint halljuk, egy monstre nyilatkozatot szándékoznak az országgyűlésnek benyújtani, melyben tiltakoznak Bixio és Durandó föltevései ellen, s köszönik, hogy a nemzet képviselői közöl senki sem tett föl róluk elszakadási vágyat. _ Várjon hogy fognak vélekedni az erdélyi szászok Tessin eljárása felől? Pest, julius 31. 1862. ’//• Azt mondják a macskáról, hogy bármiként dobja az ember, mindig talpra esik. Ugyanezt állíthatni bizonyos politikai kérdésekről; diplomaták és nem diplomaták csürik-csavarják, lökik, dobálgatják, de nem képesek állását megváltoztatni. Tapasztaljuk ezt egyebek közt a német kérdés körül, mely most ismét nagyban foglalkoztatja az osztrák politikusokat A német szabadelvűek a bécsi birodalmi tanács két tagjához felszólítást intéztek, hogy ezek vegyenek részt egy „előparlamentben“ és ott fejtegessék nézeteiket azon állásra nézve, melyet Ausztria németei az összes Németország irányában elfoglalni szándékoznak. E felszólításnak elvben engedni hajlandók a meghívottak, hanem a jó urak félnek egy nagy számú gyülekezettől, és legfölebb 50 tagból álló gyűlést indítványoznak, parce qu’ il faut la ver stb. stb. Daczára azon „bozontos“ jegyzéknek, melylyel Bernstorff gróf Ausztriának a német vámegyletbe való belépését visszautasító, Rechberg gróf nem éjte el azon szándékát, és — ezt meg kell vallani — igen talpraesett okoskodással válaszolt a porosz közleményre. Végre azt állítják, miszerint az utolsó ,,tromf“ még nem adatott ki, és hogy ez egy német parlament egybeléptetésére czélzó indítványban fog állni, mely indítvány — Ausztria részéről, tehát az 1848-i német parlament legkonokabb ellensége által fog létetni. Látni való, hogy Bécsben nincs hiány a buzgalomban, és hogy ott hallatlan erősödéseket tesznek Ausztria németországi positiójának erősítésére, vagy inkább ily erős positiónak csak mostanában eszközlendő kivivására. De várjon a siker valószínűsége kellő arányban áll-e ezen buzgalom hévfokához ? Jegyezzük meg mindenek előtt, hogy Rechberg gróf legújabb jegyzéke még világosabbá teszi, hogy Ausztria a vámegyleti kérdést is csak egy negyed részben nézi nemzetgazdászati, három negyedében pedig politikai kérdésnek. Ő azt kívánja, hogy Ausztria vezessék be kereskedelmileg is a szövetségbe, és csak az akként politikailag és kereskedelmileg egyesült szövetség alkudozzék aztán Francziaországgal. Kézzel fogható, hogy Poroszország erre ismét nemmel fog felelni, mert ő följebbvalónak tekinti magát a vámegylet többi tagjainál, ő vezére akar lenni az egyletnek, nem pedig közkatonája. Aztán az egyetértés már azért is nehezen képzelhető, mert mind a két kormány egyelőre merő suppositióból indul ki, mégpedig ellenkező két suppositióból, melyről egyik sem bizonyíthatja, hogy az övé a helye. Poroszország azt mondja, hogy a vámegyleti kormányok mind az ő részére fognak állni, míg Ausztria ellenkezőt állít. Itt tehát csak a tények fognak dönthetni, addig pedig a két kormány közt a nemzetgazdászati téren folytatott vita jóformán meddő leend. Hanem nagyobb eredménynyel kecsegtetnek-e a politikai téren mutatkozó törekvések, az osztrák követek által indítványozott német „kisgyűlés“ vagy az osztrák kormány által indítványozni szándékolt „nagygyűlés ?“ Nehezen hisszük! Mit akar a szabadelvű párt Németországban ? Egyedül csak alkotmányos kormányt? Az úgyis megvan a legtöbb államban! Hanem ők az egységet az által kívánják előmozdítani, hogy az egyes országok parlamentjei jogaik tetemes részét egy központi parlamentre ruházzák át. Poroszország meglehetősen rezerválva tartja magát ezen eszme irányában , és ezt következetesen teszi, mert tekintettel lévén nem-német részeire , képtelenségnek tartja, belül centrálisért kormányt megalapítani közös parlamenttel és aztán e parlament legfontosabb jogait oly gyűlésre ruházni át, melyhez a nem-német tartományoknak semmi köze nincs. Poroszország tehát — ha lehetne — magába olvasztaná a kisebb német államokat, és porosz tartományokká tenné azokat. De ő maga nem akar beleolvadni Németországba, és egyelőre csak primus inter pares, a többiek feje, vezére szeretne lenni, a mire őt a német elemnek Poroszhonbani túlsúlya képesíti. Már most mikép karolhatná fel Ausztria, melynél az imént említett nehézségek még nagyobb mértékben léteznek, s miként karolhatná fel Ausztria komolyan és őszintén egy közös német parlament eszméjét, anélkül, hogy a központi osztrák parlament eszméjéről le ne mondana? Hiszen ha ama frankfurti parlament létrejő, bizonyos jogokkal kell bírnia, miket az egyes országgyűlés és így egyszersmind a közös osztrák parlament rovására szerezne magának. Az osztrák parlament tehát jogainak egy részéről lemondana, de kárpótlást azért csak a német szövetséghez tartozó részek találnának annyiban, amenynyiben ők a Bécsben elvesztett jogokat Frankfurtban gyakorolnák ; de hol gyakorolnák e jogokat a birodalom azon részei, melyek nem tartoznak a német szövetséghez ? vagy talán e tartományoknak kevesebb jogot akarnának adni, mint a németeknek ?! Mi okból, mi joggal?! Mindez egyébiránt elméletileg már untig jön fejtegetve. Azonban, úgy látszik, Ausztria most azon van, hogy amaz elméleti fejtegetéseknek a gyakorlat általi megerősíttetését keresse magának Németországban. Pedig ez tökéletesen fölösleges ! Mert egy közös osztrák parlament, legalább eszmében, nem képtelenség, ámbár gyakorlati valósítására eddig bizony csekély a kilátás; de hogy a dualizmust állhatatosan visszalökő és központi osztrák parlament létrehozásában fáradozó Ausztria egy német parlamentben részt vehetne, az már eszmében is képtelenség, mely valóban nem szorul semmiféle tapasztalati bizonyításra! Bécsi dolgok. A reichsrath csak most végezi be a G2-ki budget tárgyalását, mikor már a 63-kit is előterjesztették. Akarok mondani, a 63-ki budgetet már előterjesztették, holott a 62-kinek tárgyalása sincs még egészen befejezve. Az utolsó tétel a budgetben azon rovat volt, melynek czíme: „Münz- und Wechsel Verluste,“ — mely rovat alatt az a veszteség értendő, amely a kincstárra az agróból hárul. Majd 13 millióra megy e veszteség, anynyira, mint Würtemberg királyság egész évi költségvetése. Ennyi áldozatot kénytelen hoznia Ausztria adózó népe a rosz bank- és pénzügyi politikának. S hát egyesekre — kiált föl a „Morg. Post — mennyi veszteség hárul azon közveszteségek fölött! Szó volt a kincstári gyárak jövedelmeiről is. Mindenki meggyőződött arról, amit különben is tudtunk, hogy nincs roszabb fabrikáns az államnál. Még leginkább kifizeti magát a nyomda, mindamellett, hogy sokat nyom ingyen. A porczellán-gyárral föl akarnának hagyni a reichsrath urak. S most jött — a só. A ruthén követek vezére, dr. Litwinowitz, mint előadó, ez egyszer kitett magáért. Egyet és mást már régebben idéztünk a bizottság jelentéséből. Láttuk, mi roppant jövedelmet (több 322 milliónál,) vészén be az állam a sóból. Azonban e nagy jövedelmet annak tulajdoníthatni, hogy ez életszükséghez tartozó czikket igen drágán adják. Említek, hogy ennek az az eredménye hogy a szegényebb néposztály nem fogyaszt annyi sót, amennyi egészsége fenntartására szükséges, s a só eladása ennek következtében évenként csökken. S mit mondjunk azon eljárásról, hogy a marhának való, csaknem használhatatlan sót, oly drágán adják, aminek a marhatenyésztés vallja kárát. És még a marhasót is mindenféle költséges anyagokkal keverik, nehogy a szegény ember valamit belőle ételhez használhasson. Oroszországnak évenként több mint fél millió mázsa sót adnak el igen olcsó áron, sőt több mint 70.000 mázsát ajándékban is adnak, míg a szegény nép az osztrák birodalomban 7 —12 forintjával fizeti mázsáját. A Kárpátokon számos sós patak foly. E patakokat egy egész kis hadsereg finánczczal őriztetik, nehogy a szegény nép a sós forrásokból merítsen. A sófőzésnél fennmaradt hulladékot szintén nagy költséggel megsemmisítik inkább, hogysem a marhatenyésztésnek engednék . Tönkre teszik az egész parti halászatot inkább, hogy sem a halászok sót találjanak főzni. S mennyi egyéb ártalma van a sómonopólium jelen kezelési rendszerének, menynyire ellenkezik ez eljárás a józan nemzetgazdaság elveivel, a nép jólétével, a joggal és méltányossággal, sőt magának az állam kincstárának érdekeivel is: minderre a bizottsági jelentés számos példát hoz fel. Elég megjegyeznünk végtére, hogy Európa sóban legdúsabb országában a legdrágább a só. Angliában a főzni való só is olcsóbb, mint nálunk a marha só. Még oly országokban is tetemesen olcsóbb ez áruczikk, amelyek, mint Szászország, semmi sót sem termesztenek. Kiemeli a bizottság mindenek fölött még a sótermelés körüli legbureaucraticusabb eljárást. Rosthorn úr különösen megjegyzi, hogy a sóbányák kezelése Ausztriában ugyanazon állapotban van most is, mint Nagy Károly császár idejében lehetett. Egy ifjú ember, úgymond, akit a sóbányák igazgatóságánál alkalmaztak, reformokat akart behozni, azonban rész néven vették neki, s ő is felkötötte a czopfot, és szintolyan bureaucratává lett, mint a többiek. Szónok több érdekes adatot hoz föl a sóbányák körül követett eljárásra. Csupán a Visztulába, úgymond, 725,000 font só foly használatlanul. A só árának emelése helyett sokkal jobb lenne bizony a kezelési költségeket szállítani alá. A marhatenyésztésnek magának 4,300,000 mázsa só kellene évenként, s csak 112,000 mázsát kap. A vitákat e fontos ügyben még nem végezték be. Úgy látszik, e tárgyban leszavazzák a minisztériumot. A bel- és külföldi szláv lapok szemléje. Csak a minap közöltük olvasóinkkal Körösmegyének júl. 21-n tartott közgyűlése egyhangú határozatát az osztrák kormány keleti politikája tárgyában, valamint Zsuzsel Fer néplelkésznek ez alkalommal mondott, s ama határozatnak alapjául szolgált beszéde főbb érvei egynehányát. E beszédet most a külön ajku szláv lapok szóról szóra köztik ; a cseh sajtó részéről ez annyival inkább megfogható, minthogy a fekete-hegyi szerbek segélyzésére Prágában, valamint Csehország egyéb városaiban rendezett nagyobb mérvű hangversenyeket, színi előadásokat s más úton-módon leendő pénzgyűjtéseket, az illetők legnagyobb meglepetésére, a kormány váratlanul betiltá. Azonban e tilalom leérkeztéig is már aránylag szép segély gyűlt be a mondott czélra, úgymint háromezer forint készpénz, sok mázsára menő tépet, tekintélyes mennyiségű fehér-s ágynemű stb. A prágai „Hlasz“ jul. 29-i számában már is közli Váczik, született cseh s a fekete-hegyi szerb kenéz titkárának köszönőlevelét a már kezére juttatott fentebbi összegek tárgyában. A levél végfordulatában megnyomja a szláv kölcsönösség közel jövőjű üdvös voltát. Mindevvel szoros összeköttetésben közlendőnek véljük a prágai „Nar. Liszti“ jul. 28-ai számából a belgrádi levelet, mely az osztrák kormány keleti politikáját, ámbár más szempontból, mint Körösmegye 3 lelkész-szónoka, de mégis ugyanazon világosságban tünteti fel. Itt a levél : „Mi itt jól tudjuk, hogy a törökök most sem különb becsülettel járnak el irányunkban, mint azt a legrégibb időktől fogva megszoktuk róla, csakis az európai diplomatia kényszeríti most őket, hogy valóságos végügyekezeteket eltitkolják, s annak keresztülvitelével halogassanak. Ezen végügyekezetek kevesebbet nem céloz , mint Szerbia megsemmisítését. Ebben segélyzik őket némely barátaik, akik szintoly rövidlátók, mint a német baloldal tagjai az osztrák birodalmi tanácsban. Volt idő, midőn sok államférfi azt gondolta, hogy képes meghiúsítani Itália egyesülését a hazugság s ehhez hasonló más eszközök segítségével , ámde mi következménye jön e nyomorúságos rendszernek? Csodálkoznunk kell azon, hogy ez urak annyi szomorú tapasztaláson sem okultak, s most újonnan egy másik oldalon ugyanazon politikát ragadják meg, amelylyel oly rosszul jártak három évvel ezelőtt. A törököktől ugyan nem lehet várni jobbat, hisz ők aligha azon helyzetben vannak, miszerint máskép járjanak el, mintsem a korán megírja nekik. Csak akkor, ha majd legyőzzük őket fegyveres erővel, kezdik majd kétségbe vonni prófétájuk mindenhatóságát, s lesz gondjuk majd, hogy legyen nekik egy hatalmasabb Allah-istenek. A következés kétségen kívül az lesz, hogy az eltörökösödött szlávok újból keresztyénekké lesznek, az igaz való ozmanlik pedig Ázsiában fogják keresni új nemzeti szerencséjüket. „Az osztrák kormány erőnek erejével azon van, hogy oly szerep jusson számára a közeledő keleti válságban, melyet bizonyosan el nem vállalna, ha felfoghatná, mily fontos és lényeges reá nézve a szláv elem, különösen a monarchia és dynastia fenntartása tekintetében. Az osztrák kormány jelenleg a törököket támogatja, bár köztudomású dolog, hogy azok a keresztyén szlávok ellen döntő csatára készülnek, s ezáltal mi mást arathat, mint ellenszenvét azon 16 millió szláv alattvalójának, akik a készülő háborúban minden bizonnyal nem a török részén s tulajdon rokonaik ellen fognak állani. Ha az osztrák kormánynak elég bátorsága volna, hogy elismerje azt, amin úgy sem képes változtatni, ha be akarná látni, hogy a törökök buktát feltartóztatni már teljes lehetetlen szert tehetne Keleten oly befolyásra, amilyenre Nyugaton a maga német politikájával soha nem tesz szert. Az osztrák kormány jelenlegi eljárása után ítélve azonban közel már az idő, amidőn még a porosznak is több rokonszenve lesz a délszlávoknál, mint az osztráknak. Ausztria, s vele Németország is, mindig Mahomed követői ellen, s a keresztyénség mellett hadakoztak; most azonban úgy látszik, mintha nyoma sem volna már a keresztyén világnak. A törökök Zimonyban, az osztrák kormány oltalma alatt, a legdurvább kifejezésekben áradoznak a keresztyén kutyák felől. Zimony lakói örömest hajtanák ki e szemtelen vendégeket, azonban ők baráti az osztrák kormánynak, s a parancsnokló tábornoknak. A törököknek nem igen lehet rész néven venni, hogy a keresztyén kutyák kiirtásáról fennhangon szeretnek szólni, mint hisz maga a korán azt parancsolja nekik; az osztrák kormánytól azonban meg lehetne várni, s követelni is, ne áldozná fel ily könnyű szerrel polgárai vallásos s nemzeti érzelmét oly politikának, amely magára Ausztriára nézve is csak vészhozó lehet. ,,A Balkán mentében „hajdu - csapatok“ mutatkoznak ; ez aligha kedvére lesz a törököknek."Ha felkel Bolgárország is, a mozgalom nyomban egész Thessaliáig, Macedonia és Thráciáig elharapódzik. A törökök e tájakon sehol nagyobbacska darab földet nem birnak, ők csak a fekete tenger melléke hosszában, Sumiától a Dunáig képezik a lakosság többségét. Szó van itt csak is a tözsgyökeres törökökről ; a török vallásra tért szlávok száma itt ott tekintélyesebb. Konstantinápoly oly kevéssé képes hatalmában tartani aBalkán-félszigetet, amily kevéssé az Nápoly Italia, vagy Cadix Spanyolország tekintetében. Hisz a törökök elfoglalták volt már nagyobb részét e félszigetnek előbb, mintsem Isztambul birtokába juthattak ; ők Drinápolyból indultak volt Konstantinápoly ellen,erős hajóhad muldatlanul szükséges volt a török hatalomnak fenntartására a félszigeten. Volt idő, midőn a török hajóhad egyenerejű volt a velenczei köztársaságéval, bár ez akkor a tengeren uralkodott, mert hiszen azért még a törököké volt az uralom a Dunán. Azonban mindez elmúlt már végkép. Jelenleg azon török birodalom, mely egykor képes vola egész Európát megrázkódtatni, legtehetetlenebb valamennyi európai államok között, még saját önvédelme tekintetében is. Természetes, hogy ily helyzetekben a törökök örömest hasznát veszik az ausztriai oltalomnak; azonban a szegény törökországi keresztyének boszni szemekkel tekintenek a szomszéd keresztyén hatalom ily eljárására, azon hatalom eljárására, amely akárhányszor megígérte volt a szegényeknek a török járombóli kiszabadítást, amelynek felhívására akárhányszor bárdot és puskát ragadtak ők, ámbár mindannyiszor rutul megcsalatkoztak várakozásukban. Még most is kéz alatt pénzt küldözgetnek a római katholikus Bosnyákoknak, sőt meglehet, az Ausztriához szóló egyik másik Boszniai bégnek is, mig a törököknek megengedik, hogy nyilvánosan fegyvert és lőszereket vásárolhassanak. Ezen szerencsétlen kétszínűség, két kulacsosság minden bizonynyal csakis rész gyümölcsöt teremhet!“ Mindevvel szemben legkényesebb helyzetben találja magát a horvátországi római kath. felsőbb derűs, minthogy felfogása szerint, a kormány célzataira, ámde a közönség magatartására is tekintettel kell lennie; pedig ez határozottan a törökök ellen nyilatkozik az országszerte nagyobb mérvben megindult mindennemű segélygyűjtés alakjában a feketehegyi szerbek részére. Természetesen a szép nem mindenütt elöl van , erről azonban, úgymint a Belgrádból sűrűen érkező levelekről, legközelebb. Olaszországban még mindig Garibaldi a figyelem főtárgya. Bár a turini kormány hivatalos lapja, mint tegnap írtuk, kereken meghazudtolja a római partokon való kiszállás hírét, annyi látszik az újabb tudósításokból is, hogy Rómára nézve bizonyos készületek vannak folyamatban.