Pesti Napló, 1862. október (13. évfolyam, 3791-3817. szám)
1862-10-14 / 3802. szám
236-3802 13-ik évi folyam. Kedd, oct 14 1862. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám , l-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden köztemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. a lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhozhordva : Félévre , . . . 10 írt 60 kr. a. é. Évnegyedre . . . 6 írt 86 kr. a. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 26 njkr. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ“ 1862-ik évi IV-ik évnegyedes folyamára. Előfizetési ár : october-decemberi V. évre 5 fi 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, October 13 1862. Bécsi dolgok. Az „Ost und West“ oct. 4-ki számában egy politikai elegiát ir, melyben kijelenti, hogy soha sem kételkedett az államminiszter jó szándékában, de, úgy mond, hogy áll a rendszer a tényekkel szemben? „A birodalmi parlament még mindig megoldatlan probléma. Alkotmányos időszámításuk 19-ik hónapjában is el kelle ismerniük a kormány lapjainak, hogy az erdélyi országgyűlés még ez évben sem jöhet létre. A birodalom népei általában alkotmányos kormányzást akarnak, s a lengyelek és csehek folyvást activ, a magyar korona népei pedig passiv ellenzésben állanak államminiszter úr rendszere ellen. De a népakaratnak még más két alkotmányos orgánuma szokott lenni: a szabad sajtó és a politikai egyesületek. Fájdalom! a sajtó Ausztriában még mindig sem szabad, s a politikai egyesületek merőben ismeretlen dolgok Ausztriában“ .... „A rendszer— mond továbbá a szláv érdekek közlönye — a bírói kar függetlenségét, esküdtszéket, sajtószabadságot, a szabad egyesülés jogát, a concordatum eltörlését vagy legalább revisióját ígérte nekünk, ígérte a törvénykezés elválasztását a közigazgatástól, ígért községi és kerületi önigazgatást, ígérte a nemzetiségek egyenjogúsítását a közigazgatásban és iskolákban stb. Mindezen reformok közöl egy sincs végrehajtva,sőt meg sincs kezdve. Oszlassák el a reichszathot, s ám kutassa keresztül az egész birodalmat a kormány bármely választott embere, s ha egyetlen országban is csak egy, valóban alkotmányos elvek szerint szervezett intézményt képes lesz fölfedezni, az naptól fogva hinni fogunk abban is, hogy sajtószabadságunk van. Az absolut rendszer egész törvényes és hatósági apparátusa még mindig teljes működésben van. Ezt mondtuk ,hat hónappal ezelőtt, s hogy most ugyanoly terjedelemben megint constatálnunk kell ugyanezen tényt, keserű bánattal tölt el bennünket. Nem szeretjük a negatívt, komoly tevékenységi vágy él bennünk, s a mai rendszer sajnos terméketlenségének okait elég gyakran taglaltuk, amiért oly köszönetet arattunk, ami talán kevésbé súlyos reánk, mint azokra nézve, akik abban részeltettek bennünket; de hol vannak a tények, hol mindenek fölött az eredmények, amelyeknek Ausztria örvendhetne? Vagy talán az 1862-ki budget hosszas tárgyalását, ezt az erkölcsi tanulságot mese nélkül, ezt a külhéjat, melynek belét előre megették, kelljen a reichsrath örvendetes és sikerdús tettei közé számitnunk ? Vagy a kiegyezési törvénykezés-szervezési javaslat s a kataszter revíziója fölött folyt meddő és időrabló vitákat róhatjuk fel eredményül a minisztériumnak ? A községi törvény, a reichsrathnak alkotmányos szellemben mindeddig egyedül sikerült törvényhozási műve, szép ugyan, de még eddig csak üres roma azon életre való alkotáshoz képest, mely az országgyűlések feladata. Nem megoldatlanul lebeg-e fejünk fölött a légben még minden benső államjogi kérdés, a dalmát-horvát, az erdélyi, a határőrvidék-rendezési s mindenek fölött a magyar kérdés ? Nem be kellett-e csak az imént vallania a „Donau Zig“-nak, hogy Nagy Sándor kardját ezen gordiusi csomó átvágására még nem találták föl protectorai ? S remélhető-e, hogy ezen kérdés előző megoldása nélkül chronikus deficitünk orvosolható legyen ? Nem akarják-e belátni, hogy pénzügyi deficitünk, végső okaira vivén vissza, politikai deficit? Ha a reichsrath a bankkal tett, adja isten hogy nem szerfölött drágán megvásárolt egyezménye által, új kölcsönnel, fedezhetni vélis 1863-ra 93 milliót, de lesznek-e az által dugva a deficit forrásai ? Jelen bel- és külpolitikánk mellett nem tér-e vissza 1864-ben újólag e deficit? Mindezen kérdésekre legalább a jelen rendszer nem ad választ. Talán igen ismözben fogjuk fel a dolgokat, — mi vagyunk-e melancholicusok, vagy talán mások igen sangvinicusok ? Megmutatja a jövő, melyik kedélyállapot volt roszabb.“ Hasonló melancholicus hangulat szól a „N. Nachrichten“ közelebbi számából, melyben az egyezkedési eljárás fölötti tárgyalásról tudósít. Változatosság kedvéért azonban olvassuk inkább a „Sürgöny“ derültebb kedélylyel írt jelentését a szóban forgó eseményről. Tudják olvasóink, hogy az egyezkedési eljárás ellen sok a panasz. A visszaélések e törvénynyel napról napra szaporábbak lettek, minden lakást jajveszéklés követte a kereskedelmi iparkörökből, s minden megcsalt hitelező az egyezkedési eljárást átkozta. A lapok végtére vállvetve mentek neki a kárhoztatott törvénynek; a birodalmi tanácsot majd vékonyabb, majd vastagabb hangon felszólították, hogy segitsen miramarébb a bajon, s szavukat egy, a birodalmi tanácshoz intézett kérvény támogatá , melyet vagy 800 kereskedő s iparos irt alá! Végre a lapok jelentik, hogy megvan a győzelem. B ro 8 che vezénylete alatt 101 tag 113 közül (a csehek s lengyelek nem vesznek részt) indítványozandja, hogy az egyezkedési törvény törültessék el. A lapok egyúttal közlik az indítványnak szövegét is, mely az ügyet sürgősnek nyilvánítja. Az indítvány csakugyan még aznap a gyűlés elé kerül. A ház annak sürgős jellemét egyhangúlag megszavazza. Ennélfogva az indítvány azonnal tárgyalás alá is vétetik. Az általános vita percekig sem tart. A ház áttér a részletes vitára. Nincs kétség benne : tíz perc múlva meg lesz szavazva a törvény. ... Ez már aztán csakugyan „energische Durchführung“ ... Akkor Lasser excellentiája szólal fel. Inti a lázat, hogy ne hamarkodja el a dolgot, küldjön ki egy bizottmányt az ügynek higgadt megfontolására. ..... Általános megdöbbenés! Sokan, igen sokan azt állítják, hogy ezen indítványt elfogadni nem lehet, miután a ház csak öt perccel előbb szavazta meg a sürgősséget. Pedig dehogy nem lehet! Az elnök úr szavazat alá bocsátja a miniszter urnak indítványát és a többség elfogadja. Vannak sokan, kik ezen már nem döbbennek meg. Herbst úr azonban nagyon boszankodik, hogy a magas gyülekezetnek oly kurta emlékezete van, és figyelmezteti a házat, miszerint ezen szavazatával megdöntötte azon határozatot, meyet csak néhány perccel előbb hozott. A hibát annyira mennyire jóvá teendő, indítványozza , hogy a kiküldendő bizottság csak öt tagból állón és 24 óra múlva referáljon a háznak. Elfogadtatik. A bizottmány megkezdi tanácskozmányát. A kormány igazi steki, hogy 0 nap rrmlvev és egyezkedési törvényhez függeléket fog a ház elé tereszteni; óhajja tehát, hogy addig is az ügy napoltassék el. Négy szavazattal egy ellen a bizottmány a kormány ajánlatát elfogadja, s ma a lázban 8 napra való elhalasztást indítványoz egynehány tag nagy zajt üt ezen eljáráson. Küönösen Herbst oly gúnyos beszédet tart, milyet a ház még nem hallott, különösen a baloldalról nem. Philippikát mond a majoritás ellen, s életével, mely csípős ugyan, de nem sértő, sújtja az elnököt, a bizottmányt, s ennek minden egyes tagját részletesen nevetségessé teszi ; kinyilatkoztatja, hogy a kormány törvényjavaslatától nem vár semmit ; végtére pedig indítványozza, hogy a ház térjen vissza első ebbeli határozatára, a szavazza meg a kérdéses törvény megszüntetését. ... A gyülekezet kitűnő hangulatban van. A szónokot majd viharos bravo, majd zajos nevetés jutalmazza ... Az élet pionirjei után Giskraur pathoszának nehéz lovassága következik. Ő is a bizottmány indítványa ellen szólt. Utána az ősz Wieser, ugyanazon irányban. Csak a minorum gentium nyilatkozik a bizottmány mellett és végül — az elnapolás majoritással fogadtatik el. Kétségtelen dolog — és ezt meg kell jegyeznünk — hogy a kormánynak ezen ügyben teljes igaza van. Ha valamely hídnak oldalgerendái nincsenek s a közönség panaszkodik, hogy e hiány sok szerencsétlenséget okoz, akkor oldalgerendákat kell felállítani , de esztelenül cselekednék, ki az egész hidat lebontaná, melyre a közlekedésnek szüksége van. Rész az egyezkedési törvény, de még roszabb a régi csődtörvény, melyre az előbbinek egyszerű megszüntetése után vissza kellene térni. A kormány tehát helyesen cselekszik, midőn az egyezkedési eljárást fenntartani ugyan, de azt a csalárdság s szédelgés ellen biztosítékkal ellátni akarja. Mi tehát korántsem gáncsoljuk a házat, hogy a kormány helyesebb felfogását követte ; mi csak azt tartjuk nevezetesnek, hogy ennyi iparos, enynyi jogtudós oly kevés ügyességgel és tárgyismerettel járt el oly dologban, melyre nézve avatottságát és hivatottságát alig merte volna valaki kétségbe vonni; — csak azt tartjuk jellemzőnek, hogy a gyülekezet a jó tanács irányában annyi önföláldozást, annyi önmegtagadást tanúsított; és csak azt tartjuk csodálatosnak, hogy centralista tollak hirdetik, miszerint ezen par excellence „parlamenti“ gyülekezet kebelében fog a förgeteg támadni, mely a kormányt iszonyúan megzavarandja ! Az utóbbi sorokban a financzalabbra czéloz tudósító, amelynek alakulásához oly nagy reményeket köt rala a „Presse.“ Hasonló nagy eredményeket vár az „Österreichische Ztung“ egy interpellációtól a külügyekre nézve. Ad vocem: külügy. Tudják olvasóink, hogy a porosz-franczia kereskedelmi szerződés ellenében azon tervet gondolták ki, hogy az egész osztrák birodalom azonnal egyesüljön a német vámszövetséggel. Ezen politikai tervre azonban mely Poroszország zavarba hozására volt számítva, némi nemzetgazdasági kenete kelle adni. E részben nem volt elég a reichsrathban tett interpellate. Szükségét érezték, hogy az osztrák iparosok is megkérdeztessenek. Jele, hogy most már ily fontos kérdésben, Ausztriában is el kell ismerni a közvélemény illetőségét. Nagy sietve tehát, oly gyorsasággal, mely hallatlan hasonló intézkedések körül, Ausztriában megalapították, szervezték az „osztrák iparosok egyletét.“ A bizottságban még minden úgy megy, ahogy a kormány kívánja. Többnyire oly férfiakból alakult a bizottság, akik a kormány eszméjét elsajátíták. Hasonló irányt adtak az egyesület működésének is. S mi történik ? Az egyesületi közelebb tartott közgyűlésén ez egylet, mely a végett alkottatott, hogy Ausztria csatlakozásának a német vámszövetséghez propagandája legyen, majdnem épen az ellenkezőt vala kimondandó. Csak két árva szó hallatszott a csatlakozás mellett, a többi tag határozottan ellene nyilatkozott, vagy oly föltételekhez köti a csatlakozást, melyeknek teljesítése jó sok időbe kerül. De habár Rechberg úr tervének nem nyújtott támaszt a gyűlés, munkálatai és vitái, nemzetgazdasági tekintetben igen becsesek. Feltárják az iparűzést nyűgöző, fejlődésében, emelkedésében akadályozó okok egész sorozatát. Ez okok mellőzése, a bajok orvoslása a feladat, s e mellett korszerű, szabadelvű kereskedelmi szerződések kötése, nem pedig nyakrafőre egyesülés a vámszövetséggel, csak azért, hogy Poroszország franczia szerződésére egy tromfot adjon a kormány. A 63-iki költségvetés fölött a pénzügyi bizottságban folynak a viták. A közelebbi közleményekből olvassuk, h hogy a bécsi akadémia 63 ezerrel, s a geológiai intézet maga 39.060 forinttal dotáltatik a birodalmi kincstárból Az utóbbi intézet, mely csupán a geológiai leírásával foglalkozik, maga csaknem annyit kap, amenynyi a magyar akadémia összes budgete. E fölött mindkét bécsi tudom, intézet ingyen nyomathat az államnyomdában. S a magyar akadémia az érintett tudományon, a geológián kivül, a tudományuk összes encyclopaediájára kénytelen kiterjeszkedni. Honnan van mégis, hogy oly roppant követelésekkel állanak elő némely hazánkfiai e tudományos intézetünk irányában ? Soha sem azt vizsgálják, mennyit teszen, hanem azt, mi hézag van még az irodalomban,s annak betöltéséért az akadémiát teszik felelőssé. Van aki feladatául tűzi, hogy iskolai kézikönyveket adjon ki. Egy másik nyelvtanokat és szótárakat követel az akadémiától minden nyelven, mintha tanárok és nyelvmesterek testülete volna. Sőt legújabban már annyira ment egynémely hazánkfia, hogy neheztel az akadémiára, miért csupán a tudományok, miért nem egyszersmind az öszszes művészetek akadémiája. Lám, van amiben hazánkfiai tanulhatnak Bécstől, s megtanulhatják, miként kell dotálni egyetlen tudományt, hogy nagyobbszerű eredményeket várhassunk tőle. A bécsi geológiai intézetnek 39.060 ft áll rendelkezésére, míg a mi összes mathematikai és természettudományi bizottságunk alig rendelkezhetik három-négy ezer forinttal. Nem a nemzetet vádoljuk , mely csak nem rég is , anyagi viszonyaihoz képest, oly nemeslelkűleg dotálta akadémiáját, hanem azon hazánkfiait, kik naponkint újabb követelésekkel állanak elő, oly követelésekkel, melyek nem egy akadémia, vagy legalább nem egy tudományos akadémia feladatai. A tudomány és művészet, ahol csak virágzott, mindeddig sok áldozattal, fejedelmek, maecenáskodó nagyok vagy a nemzet dús pártolása mellett fejlődött, emelkedett. Érdekes volna kiszámítani, mi roppant ősziét az, amit csak az angol aristocratia áldozik évenkint a tud. Hiányokért és művészetekért. S mennyire mennek azon őszietek, melyek évenkint tudományos czélokra különböző országok budgeteiben foglaltatnak! Azonban ne feledjük, hogy bécsi dolgokat írunk. Hagyjuk máskorra a vezérczikket hazai ügyeinkről. Előttünk fekszik végre a sokat emlegetett pénzügyi clubb programmja, aláírva Giskra , Herbst , Kinski, Litwinowitz, Schindler, Skene, Taschek, Tschabuschnigg stb. által. Eddig már 50-en felül van az aláírók száma. Minden pártárnyalatból van egy-kettő, kivéve azokat, akik nem vesznek részt a budget fölötti vitákban. Panaszolja a programm, hogy az új költségvetés nem volt tekintettel, néhány kivételt mellőzve, az alsóház legtöbb kivonatára, melyet a 62-ks budget tárgyalásakor kifejeztek. Feladatokul tűzik az aláírók a lehető takarékosságra törekedni, s ez által is uj források nyitása s az adóbehajtás rendeítése stb. által már a legközelebbi időkben egyensúlyba hozni a birodalmi kiadásokat a bevételekkel. Mit mond a ,Wanderer*, mely lap csak nem rég mindenek előtt jó politikát kér Plener úr számára, hogy ez utóbbi jó költségvetést adhasson? A .Wanderer1 most más gondokkal van elfoglalva. Borsózik a háta az új sajtótörvénytől, s a reichsrath könyörületességéhez fordulva , elérzékenyülten esd : „Date obolum Belisario!“ A szegény Belizár , a napi sajtó, amely amig küzdhetett — úgymond a „Wanderer“ — derekasan küzdött az „uj aera“ért. A vádlottak padja, mond végül az idéztük lap, meg kell váltanotok, kissé kemény nyughely, s a börtön szomorú hála szolgálataiért!“ Magyar bortermelők egyesületének terve. E czím alatt a „Gazdasági Lapok“ egy figyelemre méltó tervet közölnek Szemere Bertalantól, melynek olvasóinkkal való megismertetését mi is jónak látjuk. A czikk így E napokban olvasom a magyar borászatról a „Pester Loyd“-ban megjelent alapos, bár kissé terjedelmes czikkek töredékeit. Bennek körülbelül azon terv adatik elő, melyet én a „Borászati Lapokban“ már 1859-ben közlök. Szerintem Budapesten egy országos borraktár leendett volna alapítandó, hol a termelők fogták volna lerakni boraikat, hol azok, ellenőrség mellett, szakértő felügyelés alatt, észszerűleg fogtak volna kezeltetni, kiki borának tulajdonosa maradandott, és az általa megszabandott áron készpénzért vagy csak az általa elfogadott váltóért lett volna eladható. A mindenikre eső aránylagos költséget a terv szerint a tulajdonos viselné, melyet az ekként hitelre vergődött bor dúsan megtérítendett volna. Ilyen intézet igen hasznos lett volna azoknak, kik a borkezelés mesterségét nem szerezték meg maguknak, mint azoknak is, kiknek idejök vagy kedvök nincs azzal, mi folytonos gondot igényel, kitartólag foglalkozni. De ennek egy átalános haszna is lett volna. Ez országos borraktár, meghatározandó feltételek mellett a pinctéreknek kiképző iskolául fogott volna szolgálni. Néhány év alatt innen pár száz kitanult borkezelőt kaphattak volna az ország különböző bortermő vidékei, mi véghetetlen fontos, ha meggondoljuk, hogy amíg jelen borkezelésünk hiánya nem orvosoltatik, addig lehetetlen, hogy borunk világkereskedési czikké válhassék. Arra, hogy mindezen országszerte segítve legyen, sok idő kell. Addig az orsz. borraktár lenne azon hely, hol főleg a külföldi vevő biztosan vásárolhatna. Ennyiben tehát ez intézet egy, valóban országos hivatást töltött volna be. De azon kedvező alkalmat, melyet a jelen kiállítás különösen javunkra nyitott, kár lenne fel nem használni azon termelőknek, kik máris jól kezelik boraikat, milyenek tudomásom szerint is vannak többen , előadásomat azokhoz intézem. Ne várjuk, hogy angolok jöjjenek borainkat megvenni, addig vajmi sok víz lefolyna a Dunán. Ebben fel is tartóztatnak a francziák és németek bennünket, kik a vámleszállítás óta a szó szoros értelmében elölik olcsó boraikkal az angol piaczot. De különben is a röst és közömbös törököknek való várni hon a vevőt. Kereskedésben a haszon azé, a ki kivisz, s ha a vevőt otthon várjuk, gyarmatilag fogunk kizsákmányoltatni. Ehhez járul két tekintet. Egyik, hogy ha borainkat eredeti tisztaságában óhajtjuk megkedveltetni, kell, hogy azt magyar kezelje s ellenőrizze. Másik, hogy magyar termelők firmája alatt borainknak több hitele leend. Ez igen fontos. Ha van kereskedelmi ág, hol a bizalom minden, az a borkereskedés. Nagy városokban a borhamisítás oly annyira el van terjedve, hogy mindenki örül, ha talál helyet, hol tiszta, egészséges, természetes italt kaphat. Erre engem maguk az angolok figyelmeztettek, mondván : a legtöbb kételkedni fog olyan magyar borban, melyet angol vagy idegen árul; ha a magyar bornak jövendője van, amint hogy van, hozzá azt s árulja magyar. Ennek felvilágosításait s magyarázatait aztán, mely uj czikkeknél mindig szükséges, bizodalommal meg fogják hallgatni, mig a nem magyarnak szájában minden ilyesmit szokott kalmári fogásnak tekintenének. És hogy ez igy van, saját tapasztalásom után állíthatom. Egy ilyen magyar borraktárnak felállítására nézve eszméim a következendők. I. Kellene, hogy Budapesten alakuljon egy részvényes társaság, ilyesmi czím alatt: „Magyar bortermelők egyesülete“, melynek czélja s feladása főleg lenne, külföldön, de különösen Angliában megismertetni borainkat azok eredeti tisztaságában, fenntartva,hogy később hatáskörét mind arra kiterjeszsze, mi borászatunk felvirágzását elősegíti. Tagjai lennének bortermelőink és lehetnének azon hazafiak, kik gazdászatunk e fontos ágának emelésére pénzeikkel hozzájárulni kívánnának. Azok részvényeiket borral, a középponti bizottmány által megalapítandó s a felek által kölcsönösen elfogadandó ár szerint fizetnék le, az nem zárván ki azt sem, hogy pénzzel is járuljanak a vállalathoz , ezek pedig lefizetnék készpénzzel. E szerint bár a vételnek kétféle módja lenne, a részvények egyenlők s egyképen pénzértékre szólók lennének. Alig hiszem, hogy ha a bortermelők a tőkepénzesek nem szövetkeznek, a vállalat kellő széles, tehát biztos, állandó alapra állíttathatik. E központi pinczéből fogna időről időre a szükség szerint kiküldetni Londonba a kellő bormennyiség, hol a raktár, országunk szent czimere alatt, szintén a „Magyar bortermelők egyesületének raktára“ czimét hordaná homlokán. A londoni igazgatóságnak lenne nagy feladata: tanulmányozni az angol közönség ízlését, ahhoz boraink jellemének feláldozása nélkül alkalmazkodni, arról, mit e részben tenni kell, az otthoni fő directiót értesíteni, s itt Angliában viszont jó eredeti tiszta nemes bor adása által termékünk hitelét s becsét megalapítani. Szabad legyen itt a borokat illetőleg tapasztalásból merített némely észrevételeimet elmondani. Szükséges, hogy az egyesület bírjon készlettel minden legjelebb asztali borainkból, először azért, mivel az egyesület így több vidékek érdekeit egyesítvén, előbb megalakul és nagyobb erővel indulhat meg; másodszor, mivel a közönség ízlése különböző, egynek egy s másnak más bor tetszik. Tapasztalásból tudom ezt, sok a budait, sok az egrit, van aki a szegszárdit vagy ménesit kedveli. Lehetővé kell tennünk a válogathatást, miután az ízlést erőltetni lehetetlen. De különben is érdekünkben van: felmutatni nagy gazdagságunkat boraink különféleségének változatosságában. Némelyeket megnevezhetek, kiknek borai az angol élés által kedveltetnek. Ennek kitudása nem könnyű feladat volt, és sok időt kivánt, sőt nem csekély áldozatba került, amennyiben számos tüczet, sőt hordó borokat hozatok, pedig otthoni tekintélyes emberek ajánlatára, melyek itt gyakran haszonvéletleneknek mutatkoztak. Jóknak s itten kedveltteknek állíthatom: dr. Sauer budai veres és fehér borát, Fekete 63 T., valamint Joó J. egri boraikat, a szekszárdi társulatét, báró Auguszéiról is sok jót mondanak, mint mindennek, a kinek mutatom, tetszik gr. Nádasdy Lipót ménesi bora is. Mi a fehér borokat illeti, azok kevésbé találtatnak kielégítőknek. Pedig nem kétlem, kell, hogy legyen jó neszmélyi, badacsonyi, érmelléki, magyarázi, melyekből palaczkokban igen jókat kaptam néha. Az angol az édes bort nem kedveli, de a savanykástól irtózik; a testes, sima, zamatos, sőt illatos bort szereti, az ínynek durvát, a toroknak csípőst épen nem. A kiállításra küldött fehér borok közül Raynolder J. veszprémi püspök badacsonyi bora, csaknem minden kivonatot kielégített egy parányi savany s csípősség kivételével: somlaira csudáltatott, s ez az, és a hegyaljai szamorodni, ha jó, mely a Hautes Sautemensel bátran fog vetélkedhetni. A kiszállítandó borokat legczélszerűbb lenne lakós hordókban kiküldeni, s eladni itt, részint mivel a szállításra, tekintve a vitelbort is, ez a legalkalmasb nagyság, részint mivel 4 akó tevén 48—50 gallont, ez megegyező mérték a hogsheaddel, melyben a franczia borok elahatnak, pedig boraink ezekhez hasonlittatnak leginkább. E mérték elfogadása egyszersmind kedvezőleg kitüntetné, mégpedig a mi előnyünkre, a franczia s magyar középosztályú, tehát már eléggé finom borok ára közti különbséget. A borok kiküldésénél kettő igen fontos, t. i. a biztos és az olcsó kiszállítás. Ha gondos intézkedés nem történik, a bor útközben meghamisítás veszedelmének van kitéve. Drága boroknál ez ellen nagy óvszer a kettős hordó, ez azonban olcsóbb boroknál nem alkalmazható, amennyiben ezeknek árát a reá teendő ezen kettős hordóköltség tetemesen növelné. Mi a szállítási költséget illeti, azt hiszem, kellene jól végére járni egyrészről a trieszti vagy tengeri, másrészről a vasúti és a dunai s illetőleg a Rajna utáni szállítás díjának. [A hamburgi út ellen Angliában nagy az előítélet, e nem ok nélkül, amennyiben azon város a borhamisítás nagy székhelye. Ez oknál fogva boraikat a németek mind Rotterdamon át küldik Angliába. A szállítási olcsóság oly sark, melyen forog főleg az egész kérdés, vájjon fogunk-e a franczia borokkal versenyezhetni ? Mert míg Bordeauxtól egy tonna, mintegy 16 akó bor elszállítása Anglia bármely kikötőjébe gőzösön 25—30 shilling, vitorlás hajón csak 10—20 shilling, ugyanannyi magyar bor vitele Hamburgon át 192—256 shilling. Valóban borzasztó a különbség, melyen minden módon segíteni kellene, s ha szükség, a kormányhoz folyamodni. Borászatunkra ez életkérdés. E kérdés még fontos, ha egyszersmind meggondoljuk, mikép ha egyes franczia borok igen drágák is, p. o. Bordeauxban az igazi Chateau Laffite, Chateau Margaux, Chateau Larose, Chateau d’Yquem, Burgundiában a Closvougeot, Nuits, Volnay, Montracket, melyeknek adója 250—450 frank, de a nem oly világhírű, azonban jó, sőt jeles borok, véve a termelőktől, első kézből, csaknem olcsóbbak mint nálunk. Előttem fekszik a Moniteur Vinicole, s benne a következő árak Párisban, 4 akonkint Bordeaux 1858 4 akonkint 200 frank, n 1857 „ „ 100 „ De ne feledjük el, ezen árak a párisiak, tehát az ottani kereskedő nyereménye, mintegy 20—29%) belőle levonandó. Annyi bizonyos, és ezt jól tudják az angol kereskedők, hogy mind a Medoci, mind a Maconi igazán jó, tiszta bort kaphatni a termelőknél, 10, 15, 20, 25, frankért a kóját, sőt az úgynevezett déli borok, melyek pedig több testtel, színnel és szeszszel bírnak, s vegyítésre igen alkalmasok, akánként 8, 10 frankkal fizettetnek. E körülményt én csak azért említem, mivel úgy tudom, sokan nálunk balul azt hiszik, hogy a borok Francziaországban átalában sokkal drágábbak. Néhány hires bor igen, de ez alig teszi az évenkinti termésnek, 30—35,000,000 hectolitrenek (1 hectrolitre = 100 franczia itere) %5 részét; a roppant tömeg olcsó, és az angol borvám leszállítása óta épen ez özönlé el az an- „ 1859 „ „ 140 „ „ 1860 „ „ 80 „ Macon 1858 „ „ 160 „ „ 1859 „ „ 140 „ Bourgogne 1860 „ „ 50 „ „ 1858 „ „ 180 „ Montpelier 1861 „ „ 80 „