Pesti Napló, 1865. január (16. évfolyam, 4463–4487. szám)
1865-01-15 / 4474. szám
12—4474. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Vasárnap, jan. 15. 1865. 16. évi folyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI KA PLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. o. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Előfizetési felhívás a Pesti Napló 1865-ös első félévi folyamára Előfizetési ár: jan.—júniusi Vs évre 10 firt 20 kr. jan.—martiusi 70 évre 5 frt 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, jan. 14.1865. (Fk) E napokban azt törekedtünk kimutatni, hogy az osztrák birodalomban jelenleg fennálló adórendszernek gyökeres, czélszerű és tartamot ígérő átalakítása lehetetlen a magyar korona népeinek hozzájárulása nélkül. A „Bécsi Híradó“ e felfogásunkat osztja, hanem azt szeretné tudni, „váljon ezen, általa is elismert igazságból, mily további következtetéseket kell levonni a nemzetnek.“ A nemzetnek ez igazságból egyelőre semmiféle következtetést nem kell és nem lehet levonnia, miután az őt megillető, s a „Híradó“ által is jogosultnak elismert befolyását ez ügyben csak törvényes képviselete útján érvényesítheti, e képviseletnek egybehivatása pedig nem a nemzettől, hanem a kormánytól függ. Az általunk felállított tételből, melynek helyességét érdemes kollegánk is elismeri, tehát csak az következhetik, hogy a kormánynak minél előbb egybe kell hívnia a nemzet törvényes képviseletét, s hogy az adóreformügy eldöntetését mindaddig el kell halasztani, míg e képviselet hozzá nem szólandott. „Hol? természetesen a birodalmi tanácsban ? vagy tán csalódnak a bécsi lapok a „P. Napló“ logikájának szabatosságában?“ kérdi a „Bécsi Híradó.“ Amit a bécsi lapok a mi kimondásunkból következtetnek, az nem a mi logikánk, hanem az övék, s ha ezen logikájuk nem szabatos, erről mi nem tehetünk. Minapi czikklinkben, melyre a „ Híradó“ megjegyzései vonatkoznak, két ízben is kimondtuk, hogy a jelen körülmények közt nincs kedvünk a kérdés közjogi oldalával foglalkozni, nevezetesen a birodalmi tanács ebbeli illetékességét feszegetni, s nem állíthatnók, hogy erre ma több kedvünk volna , mint egy héttel ezelőtt, hanem, de unque, hát kedv nélkül is megteszszük. A mi czikkünk logikája egyszerűen ez: az új adórendszer czélszerű megállapítása lehetetlen, ha „a magyar korona népei — ezek minapi szavaink — törvényes képviseletek által az őket megillető részt nem veszik benne.“ E lapnak álláspontja annyira ismeretes, miszerint felesleges volna még hoszszasan magyarázgatni, mit értünk mi a törvényes képviselet, mit értünk azon rész alatt, mely e képviseletet az adóügy körül törvényesen megilleti. De ezzel aztán el van döntve azon kérdés is, vájjon a birodalmi tanácsban látjuk-e ezen törvényes képviseletet , s vájjon annak keblében hiszszük-e érvényesitendőnek a nemzetet megillető befolyást ? Ha azon testület, melyet mi a nemzet törvényes képviseletének tekintünk , s melyet a „Bécsi Hiradó“-nak sem lehet annak nem tekintenie, ha, mondjuk, ezen testület alkotmányszerv után azt a határozatot hozandaná, hogy az őt megillető jogot a birodalmi tanácscsal akarja megosztani vagy oly vegyes bizottmány által gyakoroltatni, melyben a magyar országgyűlés úgy, miként a birodalmi tanács képviselve van, — ezen határozatban feltétlenül meg kellene nyugodnunk. . Azon kérdésre tehát: hol szóljanak hozzá a magyarországi képviselők az adó ügyéhez? egyelőre vagy nem kell felelet, vagy nem lehet rá felelni. Nem kell, ha arról van szó, hogy melyik testületet illeti jelenleg — a magyar alkotmány szempontjából — az adóügy tárgyalása. Ez nem lehet vita tárgya. Nem lehet azonban felelni rá, ha arról van szó, hogy jövőben melyik fórum elé utasítandja ez ügyet, s átalában utasítandja-e az eddigitől különböző fórum elé a magyar országgyűlés ? Ez ezen országgyűlés határozatától függ, mely még a jövő méhében rejlik. Aztán nem is oly egyszerű a dolog, hogy arra nézve az átalános közjogi viszony tisztába hozatala előtt pozitív véleményt lehetne mondani. A közjogi kérdés belevonása nélkül csak azt a negatív véleményt lehet kifejezni és indokolni, miszerint az adóügy alaposan nem tárgyalható a magyar korona népeinek hozzájárulása nélkül. Az ügy pozitív oldala ellenben elválaszthatván a közjogi kérdéstől, nevezetesen azon kérdéstől: váljon közös ügy-e átalában az adóügy, és ha az, vájjon az egész adóügyet lehet-e annak mondani ? Lássuk példa Angliát. Ott a földadó — tehát az, amely nálunk a legis legfontosabb — nem államadó, hanem municipális adó. A britt adórendszer, melynek jelessége mellett öt századnak tapasztalásai szólnak, ugyanis azon elvből indul ki, hogy a municipiumnak — legyen az megye, járás, község — nincs joga oly vagyon vagy jövedelem megadóztatására , melyet valaki e municipium területén kívül bir, vagy keres. A birtoknak csak egyetlen neme van, melyről elvitázhatlanul kimutatható, hogy a község területén létezik, hogy jövedelmezése e területhez van kötve, és ez a földbirtok. Valamint tehát a municipiumnak nincs joga saját szükségleteinek fedezésére vagyon-, jövedelmi vagy fogyasztási adót kivetni, vagy beszedni, szintúgy másfelől a földadó kizárólag községi czélokra fordítandó, tehát közlekedési eszközök, községbeli jótékony intézetek stb. fenntartására. A híres britt selfgovernement nem csekély részben ezen adórendszeren nyugszik ; a községek vagy grófságok azon ügyeket, mik számára külön pénzforrásaik vannak, természetesen önállólag kezelik, s a kormány nem igen avatkozik azokba. Ezáltal a „közös ügyek“ száma tetemesen alászáll; a kormány csak is ezeknek elintézésével foglalkozik a parlament hozzájárulása mellett, csak is az ez ügyek körül megkívántató összegeket kezeli. E példára csak azért akartunk futólag figyelmeztetni, hogy azon állításunkat indokoljuk, miszerint még nagyon kérdéses, vájjon lehet-e, fogják-e az adóügyet en bloc a „közös ügyek“ közé sorozni, és hogy — ha szinte léteznék már mindenünnen törvényesnek elismert fórum a közös ügyek elintézésére — még nagy kérdés: várjon fog-e az adóügyi n toto ezen fórum elé tartozni? Ezeknél fogva, úgy hiszszük, nem lehet kifogást tenni logikánk szabatossága ellen, midőn így okoskodunk: az adóreform a magyar korona népei törvényes képviseletének hozzájárulása nélkül nem lévén megállapítható, jelenben pedig tettleg nem létezvén e képviselet, mely (a korona szentesítésének fenntartása mellett) egyedül illetékes, vagy közvetlenül hozzászólni, vagy a tárgyalás más fórumát megjelölni, nincs egyéb választás, mint a reformtervet félretenni mindaddig, míg a magyar országgyűlés hozzá nem szólhat, jelentést tevő, elkerülhetlenül szükségessé teszi, hogy 1865-re a javasolt rendkívüli adóemelés elfogadtassák, mind a mellett, hogy jelentést tevő kétségtelennek mondja, hogy az egyenes adók mostani egyenetlen felosztása is a mostani gazdasági állapotok következtében nagyon nyomasztó a népre nézve, sőt olykor az adózó a tiszta jövedelemből sem képes fedezni, hanem a tőkéhez kell nyúlnia. Hogy az adók elérték-e vagy meg is haladták e a tetőpontot, azt mutatják az adóhátralékok a fentebbi számokban. A „Wiener Lloyd“ felfoghatlannak találja, hogy az, ki ily tényeket ismer el, mégis a rendkívüli adóemelés megtartását képes ajánlani, midőn még azt is hozzá teszi, hogy nem vár tőle sikert! Reménye, hogy a pénzügyi bizottság nem fog jelentést tevőjének következetlenségébe esni, s nem fog az országra ismét oly terhet róni, melyet, mint az idézett számok bizonyítják, elviselni nem bir. Ha 1863-ban a kérlelhetlen tömeges executiók ellenére is a korábbi évről 8 millió volt az adóhátralék, sőt az 1863-ra kivetett adóból 16 millió maradt ki, azaz épen annyi, a mennyit a rendkívüli pótléknak kell vala behoznia, s igy a nevezett egy évben 24 milliónál több volt a hátralék, mennyire megy ez 1 864-ben, oly év lefolytéval, melyben a fél monarchia rosz termésének következményei oly érezhetőkké lettek, s kiüték magokat a társadalmi élet minden ágában ? Nem érthetően szól-e a fekvőségek eladása, melyek a monarchia minden részében naponként tömegesen hirdettetnek, hogy hová jutottunk ? Csak minap oly tekintélyes testület, mint a gráczi kereskedelmi kamra, kinyilatkoztatta annak sürgetés szükségét, hogy megszűnjék a fekvőségeknek adóhátralék miatti feladása, különben az ország feltarthatlan léptekkel siet az elszegényedés felé. A bécsi „Lloyd“ inti a képviselőket, ne hunyjanak szemet ily tüneményekre. A rendkívüli pótlék megszavazásának, kérdés : lesz-e az az eredménye, amit tőle várnak. Bizonyos-e, hogy ha a kormány a legpontosabban teljesíti is a bank iránti kötelezettségét, két év múlva a bank képes lesz ezüstben fizetni? És ha a bank ezt meg nem kezdheti, mire valók az áldozatok, melyeket most a néptől kívánnak? Ha bizonyos lenne, hogy a bank 1867-ben új éven kezdve képes állandóan ezüstben fizetni azon esetben, ha a kormány megfizeti neki a mivel tartozik, akkor szerezze meg az állam kölcsön útján azt az összeget, melylyel a banknak tartozik. Vagy pedig módosítsa a bankkal kötött szerződést. Szépen hangzik, hogy meg kell mutatnunk, hogy magunk erején is bírunk valamit, de ennek a valaminek nem szabad az ország adóereje tönkrejuttatásával történnie. Ez pedig beáll, ha adókat rónak a népre, melyeket meg nem bír. S hogy ez történt, mutatják az egyenes adókban való roppant hátralékok, melyek az összes adótartozásnak csaknem 14 százalékát teszik, mely aránytalanság Európa egy államában sem fordul elő. Hogy az adó a polgárok tőkéjéhez nyúljon, csak végső esetek indokolhatják, s ily végletekben nincs még Ausztria. Mint az új „Presse“ hallja, a pénzügyi bizottság elfogadta 1865-re a javaslott 110,326,400 ft összeget az egyenes adóra nézve. Ezen öszszegben foglaltatik a 16,245,400 ftnyi rendkívüli adó is, melylyel a rendes adó 1862-ben emeltetett. — Az uj „Presse“, mely hosszasan fejtegeti, hogy ama rendkívüli adónak 1865-re is megtartása szükséges, hozzá teszi Herbstnek, egy, a bizottság jelentésébe felvétetendő kikötését, melyben kimondatik, hogy ezen rendkívüli adó, mely terhes az adózókra nézve, azon reményben hagyatik meg, hogy ez és vele együtt a kiadások kívánt apasztása az 1865-iki budgetből a deficitet el fogja enyésztetni. Ezzel a bizottság mintegy azt mondja ki, hogy a rendkívüli adót azon feltétel alatt ajánlja megszavaztatni, ha a kiadások budgetéből a deficit erejéig leszállításokat eszközöl a kormány. A minisztérium még nem tudatott semmit a pénzügyi bizottsággal a kiadások apasztása tárgyában. A közben a hivatalos lap határozottan meghazudtolja azon hírt, mintha a hadügyminisztérium 15 millióval szándékoznék apasztani saját budgetét. Az újPresserben olvassuk: Az osztrák-porosz barátság nem lehet oly szilárd, minőnek a „Wiener Abendpost“ mondja, mivel Frigyes Károly porosz herczeg Bécsbe jövetele újból elhalasztatott, holott indulása már el volt határozva, s Boroszlóban ünnepélyesen ki is világítált a vasúti állomás termét fogadására, és ő nem volt a várt gyorsvonaton. Félhivatalos lapok jelentették volt, hogy az Ausztria és Poroszország közötti alkudozások egészen bizalmas jellemet öltenek a Schleswig holsteini ügyben; a berlini „Provincial Correspondenz“ 11-ikén azt írá, hogy Ausztra mind jobban közeledik a porosz állásponthoz. Annál meglepőbb volt, hogy a feudális hírlap, midőn a porosz herczeg útjának elhalasztásáról szól, azt teszi hozzá, hogy Poroszország szabadon áll minden kötelezettségtől Ausztria irányában egy olaszországi viszály esetében. Mindez arra mutat, hogy rögtön közbejött valami olyas, ami próbára teszi az osztrák-porosz szövetséget- A valódi szakadás nem valószínű, hihetőleg csak múlékony feszültség forog fenn. Az eset egyébiránt megcáfolja a félhivatalos lapok azon állítását, mintha a porosz herczeg Bécsbe utazásának komoly politikai jelentősége ne lett volna. Úgy látszik, még nem egyezett ki teljesen a két német nagyhatalom a herczegségek végleges rendezése tárgyában — s ez okozza a halogatást. Minő lesz a rendezés, nem tudni, de feltehetjük, hogy Poroszországnak a herczegségek némi annexiójára vonatkozó terve közel áll a valósuláshoz. Ez kitűnik a porosz lapok határozott és veszélyes beszédéből, valamint a herczegségekbeli elégedetlen hangulatból is. A porossz „Provincia Correso “ kinyilatkoztatja, hogy Poroszország egyetért Ausztriával abban, hogy a herczegségek ügyében nem kell a többi német kormányokkal egyezkedni addig, míg kettőjük közt e részben egyesség nem jön létre. Ezen nyilatkozat cáfolata azon állításnak, mintha Ausztria a kérdés eldöntésében a „Bund“ közreműködéséhez folyamodnék. Bécsi dolgok. A pénzügyi bizottság 12-bén ülést tartott. Főtárgyul Wurzbach képviselőnek az egyenes adókról szóló jelentésének előterjesztése volt kitűzve. Ezen jelentésből átveszszük a következendőket. Az 1863-dik pénzügyi évre az egyenes adóknak 133 millió és 9 százezer forintot kellett volna behajtaniok (15 millió 9 százezerét mint 1862-iki adóhátralékot, és 118 millió 1863-ra szóló kivetett adót.) De valóban csak 109 millió 9 százezer forint jött be, s így 24 millió volt a hiány, miből 16 millió 2 százezer 1863 ki hátralék. Ezen számok, mond jelentést tevő, tényeket constatálnak. Mikor utóbbiak szólanak, meg kell hallgatnunk . . . Ha látjuk, hogy ily nagy adóhátralék maradandóan egyik évről a másikra vizetik által, azon eredményre jutunk, hogy az egyenes adók rendenkívül való emelése 16 millió 2 százezer fttal nem vezet eredményre. És a jelentésttevő mégis az 1865-ik évre tervezett rendkívüli adóemelés mellett szól. Mégpedig azért, mivel reménye, hogy a kiadásokban a telhető leszállítások meg fognak tétetni. Jelentésttevő előadó, hogy a kormánynak teljesítnie kell a bank iránti kötelezettségét, s ennek folytán az ezüst, arany és papír közötti egyenlő értéket helyreállitni; kerülnie kell a nem távol jövőben az állam romlására vezetendő folytonos kölcsönöket, s az állam bevételei és kiadásai közt az egyensúlyt helyreállitnia. Mindez, mond Danielik János püspök beszéde. (Vége.) Ezen, eddigelé kifejtett nézetek és előadott tényekben, úgy vélem, némi alapot találtam, hogy azon ügyet, melynek érdekében mai napon összegyülekeztünk, Nektek f. hallgatóim, s az összes hazai közönségnek, némi nyomatékkal Az egyesületnek, melyet létrehozni szándékozunk, célja volna: az épülő lipótvárosi templom bevégzését elősegíteni, a Miasszonyunk budavári templomának helyreállítását munkába venni, s e két feladat teljesítése után az ország más templomi építkezéseihez és művészi emlékei fenntartásához is segédkezet nyújtani. A hazai vallási és polgári érdekek egyiránt megkívánják, a nemzeti kegyelet és művelődés igényei pedig követelik, hogy fővárosainkban, melyekben a mondottak szerint minden házi nagyságnak öszpontosulva találtatnia kell, az ország egyéb nagy alkotványai sorában a templomok mindenek felett kitűnjenek, vagyis azon felséget, melyet a vallás szellemi világban elfoglal, méltón képviseljék. Nagy Constantin azon győzelem után, melyet Maxentius seregén a Milvius hídnál kivivett, a római senatust és népet Ulpius fasilikájában gyűjtötte össze. A cultus szabadságot nyert keresztények, kik, mint ilyenek, első ízben vettek részt Róma nyilvános gyülekezeteiben, hitek iránti buzgóságukban, s megemlékezve a tenger kunokra, melyeket a pogányoktól szenvedtek, a bálvány-templomok bezáratását, papjaik kiűzetését követelték. „Az Isten — úgymond — ki a császárt győzelemre segíté, az egyedüli igaz Isten, jaj azoknak, kik Krisztust tagadják !“ Kiknek Constantin: „Az a különbség — úgymond — az isteni és emberi szolgálat közt, hogy az utóbbi kényszerszerű, az első önkénytes. Az Isten tisztelete a lélek belső, őszinte hódolatában gyökerezvén, ezen tiszteletnek szükségképen szabadnak kell lennie. — Nem az emberi hatalomtóli félelem legyen az, mely által isten tiszteletére indíttassunk, hanem kell, hogy kiki érett megfontolás után saját elhatározásából szorgalmazza a keresztyének soraiba való felvétetését a szent törvény szolgáinál. Megtagadni a felvételt azoknak, kik azért folyamodnak, vétkesen ráerőszakolni azokat, kik azt nem akarják, igazságtalan (uniquus) cselekedet volna. Ez lesz nekünk e tekintetbeni eljárásunkban az igazság és mérték szabálya. Hadd ne féljenek tehát azok, kik keresztyénekké lenni nem akarnak, hogy e miatt császári kegyelmünket elvesztendik ; habár különben nem habozunk kijelenteni, hogy benső barátság kötelékei fűznek azokhoz, kik a kereszténységet szabad akaratukból felveszik.“ — És Constantin, ki e nagy jelentőségű nyilatkozat pillanatában kétségkívül a legnagyszerűbb alak volt, melyet a történet valaha festhetett, hogy a keresztényeket még inkább meggyőzze megtérése őszinteségéről, ugyanezen alkalommal az összes gyülekezetnek tudtul adá, miszerint a végből, hogy az egész római birodalomban tudva legyen, miszerint ő meghajtja fejét az egy igaz Isten előtt és hódol Krisztusna, — az hrdvezitőnek saját (laterani) palotájában templomot kezdett építtetni. „Ezzel — úgymond — bebizonyítottam, hogy szivemben a régi tévedéseknek nyoma többé nem találtató, s hogy én ezen tévedéseket Krisztus, a mi Istenünk segélyével végkép abbahagytam.“ Lásd : Ac ta Sylvestri.) Nagy Constantin tehát, bebizonyítandó, hogy ő igazi keresztyén, arra hivatkozik, miszerint palotájában az Üdvözítőnek templomot kezdett építtetni, ezt mintegy kétségtelen, s az egész világra szóló jelnek kiáltván kihogy szívből, lélekből tért a keresztyén hitre. És Pest városa, midőn a legközelebb lefolyt időszakban oly templomnak építését határozta el, mely nagyszerűsége és fensége által, úgyszólván, az egész város felett uralkodjék, várjon mi egyebet mivelt, mint hogy ő is, miként Constantin a maga idején, keresztyén hitének, buzgósága és lelkesedésének országra szóló bizonyságát adta ? S valamint akkor Constantának az egész keresztyén világ, úgy ez alkalommal Pest városának tapsolt az összes közönség, tapsolt különösen a honi kath. egyház, s az alapkő letételénél az ország prímása s az apostoli szentszék követe végezték az egyházi tisztet. Már pedig, a mely nagy vállalatra valakit buzdítunk, melyet megtapsolunk, annak — szükség esetén — minden lehető támogatására is készeknek kell lennünk. Igaz, hogy Pest nagy város és kegyúr, hogy polgárai sorában számos gazdagok találtatnak, hogy minden egyes megye, kerület és községnek saját elutasíthatlan szükségei vannak, melyeken segíteni, melyekről gondoskodni kell. Nézetem szerint a particularismus azon szelleme, mely ezen, s más ehhez hasonló észrevételekben nyilatkozik, fő oka minden nagy ügyeink és válalataink fennakadásának. Az elszigeteltség, mely mindenütt a helyi érdekekre utal, épen azért mindenütt elégtelennek bizonyul be. Bizonyára maguk a helyi érdekek is biztosabban és tökéletesebben fognának kielégíttetni, ha az erő öszpontosíttatván, országszerte egymásután oda alkalmaztatnék, hol a szükség a legkiáltóbb, hol az legtöbb jó eredményt ígér, hol annak érvényesítését a lelkek üdve, a vallás érdekei, az egyház tekintélye, az ország jó hírneve és becsülete leginkább követelik. Míg tudniillik az erők szétforgácsolása mellett minden pang, mert a helyi erő a helyi szükséget sem képes fedezni, azalatt a központosított folytatólagosan minden egyes táj érdekeire is kiterjeszkedvén, mindent virágzásra emel. Engedjük meg tehát, hogy mind igaz, ami Pest városát illetőleg kizárólagos kötelem indokolásául felhozatik , de várjon ha mindamellett megtörténik, hogy legyen anyagi képesség, legyen áldozatkészség hiányából— a nagy vállalat mégis fennakadna, ebből az következik-e, hogy e bajon segíteni nem kell, hogy nem kell akár a megfogyatkozott anyagi képességet támogatni, akár pedig a jó akaratot jó példával éleszteni? Avagy közönyös dolog volna és lehetne akár a kath. egyházra, akár a honi kér. népességre nézve, hogy Pest városának nagyszerű és két. közönséghez méltó elhatározása itt malaszt, puszta szó maradjon ? Kit fogna egy ily kudarcz a legérzékenyebben megviselni, ki annak folytán állása, félye és befolyásából legtöbbet veszteni, ha nem a főváros és az egész ország keresztyén kath. közönsége ? A tehetetlenség, közöny, részvétlenség ezen kiáltó példája nem fogja-e csüggedést okozni, nem fogná-e az önbizalmat kioltani, a tetterőt ezen a téren országszerte megzsibbasztani ? . . A főváros szelleme és gondolkozása irányt szokott adni az egész ország szelleme és gondolkozsának. Példája példa az egész nemzetre. Minél könnyebbé lett tehát napjainkban a közlekedés, minél sűrűbben fordul meg a vidéki népesség a fővárosokban, s minél nagyobb az érzéki mulatságok utáni inger, s könnyebb az annak kielégítésére a fővárosban kínálkozó alkalom : annál komolyabban és parancsolóbban lép előtérbe a szükség, hogy a fővárosban a hit, a vallás méltóan legyen képviselve, miszerint az ide tóduló sokaságot a monumentális ékesszólás bukásával kebelébe édesgesse, fensőbb örömök és érvek megízleléséhez szoktassa, s ekként az érzéki örömök és romlottság hatalmát ellensúlyozhassa. Pest város kegyúri kötelmének eleget tett volna akkor is, ha a helyen, hol most a basilikát építi, egy közönséges templomot állított és szerelt volna fel, s a költségből, melyet ezen nagyobbszerű építkezésre csak eddig is egymaga fordított, legalább is négy közönségeset építhetett volna. Ámde ekként megfelelt volna-e a közvárakozásnak, a főváros méltóságának, a közönség igényeinek ? Elejét vette volna-e a külföld sűrű megrovásainak ? Mily gondolkozást tanúsított volna, ha a város jelenlegi, máris jelentékeny nagyságát és fényét tekintve, Istennek jelentéktelen törpe hajlékot emeltet? Ki lett volna az, ki e miatti fájdalmát elsősorban vele érezteti ? Ha a külső isteni tiszteletnek van némi jelentősége, amint két égkivül óriási nagy van, úgy bizonyára kell, hogy annak színhelye, pompája és dísze a közönség emelkedett és tisztult ízlésével öszhangzásban legyen, különben a hatást, melyet hivatva van gyakorolni a lélekre, téveszteni fogja. Egy fővárosban, hol az ország értelmisége és miveltsége összpontosul, hol előkelő külföldiek évről évre tömérdek nagy számmal fordulnak meg, melynek a nemzeti dicsőség trophaeuma. a nemzeti miveltség toronycsillagaként ragyognia kell, megkivántatik, hogy ne csak a templom kőalkotmánya, hanem annak belfelszerelése is, a képek, a szobrok, a domborművek stb. mind állandó műbecscsel bírjanak, a vallás eszméit és myszteriumait a miveit lelkeknek megfelelő stylben tolmácsolják. S mily tömérdek költséget kíván egy ily templomnak ilyetén bel- és külfelszerelése ! — S várjon Pest városa, mint egyházi község, oly dúsgazdag-e, oly nagy-e az a kincs, mely felett egyes polgárai rendekeznek, hogy méltányosan lehetne várni, miszerint e roppant költséget kizárólag egymaguk ők állítandják ki? Vegyük csak tekintetbe a szegénység szinte hihetetlen nagy számát, a községi nagy adópótlékot, a temérdek mindennapi szükségeket, a nagy összegeket, melyeket templomai, plébániái, iskolái és egyéb intézetei igénybe vesznek stb , s gondoljuk meg, miszerint két városrészben plébániaiak, a legtöbben iskolaépület hiányzik, egyikben mind a templom, mind a plébánia újból építendő, hogy a terjedelmes kövezetét már is csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes fenntartani, s a várost e mellett még tetemes közadósságok is terhelik, s nem kétlem, miszerint meg fogunk győződni, hogy itt, ha ugyan a főváros jelentőségének, a vallás méltóságának megfelelő templomot akarunk, országos, egyházi és hazafias kisegítésre van szükség! Többiben a főváros közelebbi czímmel lévén az ország sajátja, az ország minden más városainál, mi különös megütközni valót találhatni abban, hogy ami az egésznek tulajdonos öröme és büszkesége czímét és tárgyát képezi, annak létesítéséhez is egyesült erővel az egész járuljon ? Mely főváros az, akár a régi, akár az új világban, melynek polgári és egyházi nagy intézményei nem az egész ország hozzájárulása s áldozatai által létesültek volna ? S amely ügyet ekként, Pestet illetőleg, a honi vallásosság érdekei oly hathatósan ajánlanak, annak indokolásához Budán a nemzeti kegyelet szent kötelme csatlakozik. Midőn egyes nagy birodalmak összeomlanak, olykor egy-egy nagy név, egy-egy nagy mű marad fel, mely, mint védangyal lebegve az enyészet felett, fedezi az omladványokat, s mintegy a jövő remény csiráját képezi. Ilyen szent Zsófia temploma Bizánczban, a keleti keresztyénség fő vágyainak eze záloga; ilyen