Pesti Napló, 1865. augusztus (16. évfolyam, 4586–4610. szám)

1865-08-08 / 4592. szám

180 -4592. Szerkesztési iroda, Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal, Kedd, aug. 8. 1865. 16 évi folyam Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­­­tézendők.PESTI MPLC Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­­térnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér­i 6 hasábos petit­sor 25 uj kr. FESTI NAPLÓ következő folyamára: August—septemberi 2 hóra...................................3 TG­AO Mara?* August—octoberi 3 hóra . . . .... . a« ,, August—decemberi 5 hóra................................. » 99 fft 99 Julius 1-től kezdve teljes példányokkal szolgálhatunk.­­ A „PESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. Pest, aug. 7. 1865. (**) Lajtán túli collegáink boszankodá­­sa és haragja a rendszerváltozás bekö­vetkezte óta különösen két irányban nyi­latkozott. Haragudtak először azért, hogy a Schruerling-minisztériummal a rendszer is lelépett, s azután , hogy a lelépés vagy leléptetés által üresen hagyott mi­niszteri helyekre egy egész hónapig nem neveztek ki újakat. Másodszor pedig egész a kifakadásig elégedetlenkedtek azért, hogy az új kor­mány tagjai nem az universális centráli­saik­ ismeretes csoportjából vétettek; hogy az új államminiszter hatásköre nem terjed ki a Lajtán inneni részekre; és végre hogy az államminiszteri körlevél csak a pontos és hű administrativ kezelése körül nyújt vezéreszméket, de nem tartal­maz politikai programmot, s különösen — hogy nincsenek benne hangzatos phrasisok. Mi innen a Lajtán mindig csak tisztán magyar szempontból tekintve a változást — azt örömmel üdvözöltük, mert ha nem oly előjelek után, s nem oly tényező köz­bejöttével történik is az meg, mint a­hogy megtörtént, mí­g a tizenhét évig tartott szerencsétlen kísérletek alatt a központi kormány részéről annyi szere­tetlen­séget, annyi igaztalanságot,ta­­sz­taltunk, hogy ránk nézve minden vál­tozás csak biztató hatású lehetett, brrt legyen az — a mi ügyeinket illetőleg bár­mily félszeg vigasztalással. Annyit min­denesetre feltehettünk, hogy a voltnál, mely a lehető legroszabb volt, sajtóbb már nem érhet bennünket. De ily meggyőződés mellett sem helye­selhettük a centralisták idétlen jajveszék­­lését. A következés megmutatta, hogy ne­künk volt igazunk. Ama körlevél, mely politikai program­­mot nem tartalmaz, melyben hangzatos phrasisok, teljesitni nem is szándékolt lár­más ígéretek nem fordulnak elő, mely hall­gat a reiichsrathról, nem említi a Verfas­­sungot: a maga egyszerűségében sokkal több biztosítékát nyújtja az egyéni és politikai szabadságoknak, mint a decem­beri híres Circulare, mely minden részletezett programmja, minden váloga­tott phrasisai, s minden nagyhangú ígére­tei mellett is — teljes négy éven át csakis elhangzott szóvirágok, elfelejtett ígéretek maradtak. Most azonban az alkotmányosságnak e legújabb szervezetű hada sajátszerű­ pa­­naszszal áll elő, s e panaszából még saját­­szerűbb vigasztalást merít. Megütközik rajta, hogy a Lajthán in­neni sajtó az új rendszert és kormányát illetőleg bámulatos egyetértésben él. Bár­mennyire eltérjenek is egymástól a lapok politikai programjaik elve és részleteiben, de ez egyre, tudniillik a rend­szerváltozás , s a most alakult új kor­mány támogatására nézve nincs köztük semmi véleménykülönbség; mindnyájan különböző hangszeren ugyanazon nótát zengedezzü­k, majd meg ugyanazon lán­­czot járjuk. Ezen méltán megütközik a „C. Oest. Ztg.« — Szerinte Schmerling úr alatt is tart­­tak tanácskozmányokat, készítettek javaslatokat, melyek mind a kiegyenlítést czélozták; de végre mi volt az utolsó szó ? — A kiegyenlítés kérdésében illetékes testület csak az or­­szágyű­lés. „Magyarország minden tekintélye, min­den pártvezére, notabilitásai, népemberei megtagadták formulázását egy programot­nak, mely az országgyűlési képviselet előtt mint érvénytelen — füst és ködben osz­lott volna fel.“ A „Constitutionelle Oest. org“ elismeri, hogy ezen állítás mellett a jog és az igaz­ság szólott, de ép azért elismeri azt is, hogy bármily összhangzó legyen is a ma­gyar lapok magatartása, s azoknak a rendszerváltozást kisérő ítélete, ennek nincs sem ereje, sem jelentősé­ge, — mert : „Illetékes csak az országgyű­lés.“ — Ez a vigasztalás ! Nem tehettük fel eddig, hogy a ma­gyar országgyűlés az „Oest. Zig“-ékra ily nem várt vigasztalás legyen. Azonban legyen. De mivel ezen illetékes testület utó­végre is a Lajthán inneni összhangzó véleményből, s nem a Lajthán túli disharmóniából kerül ki, mi jósolni merjük — bár a centralisták nagy fájdal­mára, hogy ezen országgyűlés a magyar közlönyöknek a rendszerváltozást kísérő helyeslését nem fogja meghazudtolni. Megfoghatatlan előttük ez egyetértés még azért is, mert ekkorig a magyar kan­­c­ellár, s általában a magyar kormány pro­­grammja nem ismeretes? A magyar lapok tehát olyas­valamit támogatnak, miről biztos és hiteles tudomásuk nincs, nem lehet. Hogy mi — innét a Lajtán, országunk kormányának, feltéve,­­ hogy az, mint a mostani, nemzeti — politikai irányát fel­ismerjük és megértsük, erre nálunk nem szükséges írott programra, sem kihirdetett politikai hitvallás. Mi magyarok Urunk Megváltónk szüle­tésének 884-ik esztendeje óta a hármas hegy tövei körül, s a Duna Tisza partjai közt szabad független és alkotmányos nem­zet vagyunk, s ha a Mindenható még két évtizedet ép erőben és egészségben velünk eléret, megtarthatjuk a­lkotmányos nemzeti életünk ezredéves jubi- l­leumát is, melyre bécsi testvéreinket minden pajkoskodó kü­lönczködéseik dá­csára is — a legszivélyesebb magyar ven­dégszerettet fogjuk meghívni. E viszontagságos évezred alatt önállóan kezeltük országos ügyeinket, alkottunk törvényeket, teljesítettük az önfenntartás kötelességeit, s hordoztuk az államháztartás minden gondját. A közügyekbeni eme folytonos részvét nálunk a pártéletnek idők mentével oly iskolázott állást szerzett, s arra oly meg­ismertető jelleget nyomott , hogy elég egyik vagy másik polgártársunknak, ki köz­ügyeink élére hivatott meg, pusztán nevét hallani, hogy magunkat egész biztossággal tájékozzuk az irány felől, mely a törvé­nyek végrehajtásában, s az újak kezde­ményezésében a kormány politikáját sza­bályozza. Ezúttal is így vagyunk kormányunk­nak eddig ismert két vezértagját illetőleg. Tudjuk róluk, hogy a haza alkotmánya és törvényei oly sérthetetlenek előttök, mint a vallás parancsolatai szentek a ke­resztény ember öntudata előtt; tudjuk, hogy midőn a fejedelem bizalma alapján az ország politikai kormányának vezetésére vállalkoztak , ezt nem azon akarattal tették, hogy az eddigi bizonyta­lanságot folytatva, a köz­demoralisatióra, a közelszegényedésre dolgozzanak; nem! — hanem igenis azért, hogy a milliókba került visszaéléseket megszüntetve, a nem­zetnek alkotmányos önállása, összes po­litikai jogai visszaadassanak, s ekképen visszaszerezve a sokat szenvedetteknek az önmegnyugvást, a létezés biztosságát, emel­jék a közjólétet, a közgyarapodást, a köz­­erkölcsiséget; tudjuk végre azt is, hogy bokrosak a nehézségek, miket újból elhárítniok kell, hogy a megindulás után biztosabban ha­ladhassanak, é­s ennek tulajdonítjuk a késlekedést némely intézkedésekben, me­lyek pedig a közmegnyugtatásra nagyon szükségesek; de épen azért, mert e nehézségeket is­merjük, vagy legalább sejtjük, érezzük szükségét annak is, hogy nemzeti létünk rendezésének ez erőmű­vénél közülünk senkit a türelem el ne hagyjon . h°gy —­mint egy ős­nemzet megifjult­ ivadéka,a jogfolytonosság axiómája körül csoportosulva, úgy egyetért­­s­ü­n­k m­i i­s, mint egyetértett négy évvel ezelőtt az alkotmányosságnak még csak gyermekkorát élő centralizáló bécsi sajtó a jogeljátszás theóriása körül. Mi akkor sajnáltuk a felötlő botlást, de nem botránkoztunk meg rajta, mert a gyermekéveknek sok meg lehet engedve, mi a férfi korban hiba. Tegyék most ők is ezt velünk, ne vegyék rész néven, hogy mi egyetértünk, hogy nem czivakodunk, hogy türelemmel várjuk aug. 18-kát, mi­dőn országgyűlésünk összehivatik, hogy bizalommal nézünk az intézkedés elé, mely közigazgatási és törvénykezési szerveze­tünket provisorius jellegétől megszaba­dítja. Ne zsémbeskedjenek ezért — mert egy nemzetnek eme lelki állapota azon nagy­korúságra mutat, melyre idő, viszontag­ságok, csapások néha rendkivü­lileg készí­tik el az elméket. — Úgy látszik, az idő­vel egyet s mást felejtettünk, de viszont sokat is tanultunk, — például megtanul­tunk — egyetérteni! Bécsi dolgok­ — Az „Ost­deutsche Post“ csak most kezdi fájlalni, a­mit Bach és Schmerling korszakában kell vala fájlalnia. Felfedezte, hogy Ausztria po­litikáját az experimentálás jellemzi. A kísérleti politikát sajátja a hirteleni ugrások, a tapogatódzás és kapkodás különböző irányban. Melyik experimentumot hibáztatja a bécsi lap, Bach úrét, Sohmerlingét vagy pedig az újabb Belcredi félét, és melyiket tartja jónak ? — Sza­vaiból vegye ki az olvasó. „A kormány kelte fel — úgymond — a ma­gyar kérdést az octoberi diploma varázs­vessze­jével, s a felébredés szilaj és rakonczátlan volt (nem volt-e természetes, s nem találta-e meg sa­ját magában a csillapodást? Ezt a históriai tényt nem érinti az „O. d. P.“) Megriadva tér vissza a kormány az elhagyott útra (t. i. a central­isatiohoz), és a februári pátens­­igyekezett a valóban sok jelentőségű és nagy egység­­eszmét fenntartani.“ Pia ez így van, — a­minthogy csakugyan oly formán áll, — maguk a centralisták elismerik, hogy Schmerling ur azt akarta, a­mit b. Bach, ha más eszközökkel is, — mert Schmerling ur, bár ijedtében, de b. Bach nagyszerű eszméjének, az egyesitésnek útjára tért. Mit tett Schmerling ur a februári pátens ál­tal? Erre így felel az „Ost­deutche Post:“ „Egy centrális parlamentet alkotott, s remél­­t­e, hogy ezt a centrális parlamentet megvalósítja az egész birodalomra nézve. — Tudta­m, hogy a magyarok nem fognak a reichsrathba men­ni , nehogy , a­mint ők mondák , ott m­ajo­­rizáltassanak ; de az eszme nagy­sága arra bírta a kormányt, hogy ragaszkodjék azon köz­ponti intézményhez, s a magyarok ellenszegülése, a délszlávok késlekedő tartózko­dása és a csehek zúgolódó visszavonulása ellenére, ki akart tartani az alkotmány keresztülvitele le mellett. De ime,­estvéről reggelre mindennek meg kellett változni! A türelmetlenség átsza­­kasztotta a szijjas kitartás gátját, s mivel a hegy nem jött a prophétához, a prophéta ment a hegyhez! — Ma még merev ellentétben volt az ellenszegülő népekkel, s holnap már gyöngéd ölelkezésben azokkal, stb. Ismervén az „Ostd. Post“ közelebbről követett szokását, hogy a dolgok uj rendet gyanusítni, s a februári intézményeket és férfiakat dicsérni ipar­kodik, anélkül, hogy egész nyilt határozottsággal mondaná ki nézetét, s csak az egész czikk irányá­ból és egyes szavakból vehetjük ki, mit akar, a fentebbiek után elmondhatjuk, hogy ő a cen­­tralisatio nagy eszméjének híve,mert azt magasztalja legvilágosabban, s így a három­féle experimentum közül legkedvesebb neki a Schmerling-féle, sőt a Bachét is többre becsülné, ha saját maga előtt is bevallani nem átallaná. A czikk tendentiája pedig az volna, hogy kárhoz­tatni kell az új experimentumot, s inkább ki kell vóla tartani az előbbi mellett, vagy legalább nem ugrással, hanem lassú fejlesztéssel menni tovább. Azonban bár a februári experimentum dicsé­retére indul ki az „Ostd. P.,“ egészen más jön ki belőle. Alig lehet néhány sorban jobban elvádolni azt a politikát. Az experimentálás ellen a politikában sem le­het egész átalánosságban kifogásunk. Vannak kétes helyzetek, melyekből bajos bizonyos tapo­­gatódzások, és útkeresés nélkül kijutni, s melyek­ben leghelytelenebb egyenesen torony irányában menni a dolognak. B. Bach elég huszárosan vá­gott neki a centralisatio eszméjének. Schmerling úr kerü­lőbb úton akart hozzájutni, de úti pro­­grammjából mit sem akart engedni (legfeljebb utolsó időben nyilatkozott késznek más ösvény­re térni).­­ Mindkét nagy experimentum meg­hiúsult , mert az elemek és viszonyok számbavé­tele nélkül volt tervezve. A kérdés az experimentumoknál csak az: a dolgok természetéhez van-e alkalmazva, s ígér­het e sikert ? Nagyon mellékes kérdés, milyen nagyszerű az experimentum. Ha nem sikerül, annál nagyobbszerű és több kárral jár a belebu­­kás is. Nagyszerű eszme lehet az, hogy a malomra felfelé hajtsuk a vizet (a magyarokat a reichs­rathba) , hogy a birodalom egész területét egy niveaura szállítsuk vagy emeljük, s vén cserfá­kat olyan hajlíthatókká tegyünk, mint a nádszál stb., de az experimentum nyilván a dolgok ter­mészetével való ismeretlenséget árulja el, — se az alakítandó tárgyra, se az eszközök nem lété­re, csak csupán a nagy czélra gondolván, a po­litikus oly utakra jut, melyeket ha kézzel fog­hatóbb tárgyakban követne valaki, az iskolás gyermek is előre megjóslaná végét, nem hogy mint az „O. d. P.“ jónak látta volna — kitartás­ra kellene buzdítni. De csodálatosabb az „O. d. Post“ azon állítá­sa, hogy Schmerling úr előre látt­a a magyarok kimaradását a reichsrathból, más szókkal: előre látta a centrális parlament nagy eszméjének meghiúsultát, s mégis dicséretes volt a februári eszme melletti kitartás. Midőn ilyen experimentummal felhagy a kor­mány, midőn — az „O. d. P.“ szerint — a né­pek számba nem vétele helyett a népekkel való megbarátkozás az új experimentum egyik czél­­ja, midőn az experimentum úgy indult, hogy va­lami merész s a lehetlenséggel határos eszme és valami dologeröltető programm helyett a valódi szükségek kitapogatásához mérten, megfontolva, de annál biztosabban akarja intézni lépteit, ak­kor rászalni az experimentálást se helyén nincs, se nem talál a szó a tárgyra. Az experimentálás azon rosz értelemben, melyben a német lap akar­ja vétetni, azokra illik, kik erőszakot akarnak tenni a dolgok természetén, s akkor lett volna helyén felszólalni ellene, midőn Schmerling úr megindult volt útjára, melyet az tett legkalan­dosabbá, hogy tétlenül várakozott az út közepén, máig sem tudni micsoda időváltozásra szá­mítván. Aztán utóbbi időben nem maga a reichsrath mondá-e ki a más útra térés — vagy, ha jobban tetszik — más modorú experimentum szükségét ezen szavakban : „Selbsterkenntniss und Um­kehr?“ s nem maga az „O. d. P.“ is az elsők közé tartozott-e, kik jelszavul választák a föl­irat ama szavait ? — A „Selbsterkentniss“re a birodalmi tanács elég világos tükröt tárta fel, de az „Umkehr“t a volt kormány azon egész „vis inertiae“vel igyekezett gátolni, mely hatalmában állott. Nem kitünt-e, hogy azon kor­­mánytól az óhajtott „Umkehr“ nem várható? Nem szükséges volt-e hát más férfiakat és más módokat keresni a nagy kérdések megoldására? Nemzeti színház. Mindenkor készséggel szolgáltam felvilágosí­tással a tekintélyesebb lapok felszóllalásaira s elvemhez híven, teszem azt most is, midőn a „Pes­ti Napló“ aug. 3-diki számában a „Nemzeti szín­ház“ rovata alatt közlöttekre következőleg vá­laszolok. A nemzeti színház elsőrendű és régibb tagjainak szerződésük szerint 6 heti szabadság­­idejük van, s csak az újabban szerződtetteknek és ezután szerződtetendőknek van és lesz 4 heti. Azok, kik szabadságidejüket július első napján kezdték élvezni, aug. 16 án kötelesek visszatér­ni, s közülök, valamint a 4 heti szabadságidővel bírók közül is néhányat orvosi bizonyítványnyal igazolt betegség gátol működésük megkezdésé­ben. E he­to­dikétől kezdve az egész személy­zet együtt leend, a­mikor aztán az igazgatóság fő gondja lesz a jó és változatos műsorozat­­készítés. A helyárak rendszerint a szinlapon áll­nak, s c­sak­ néha nem tétetnek ki részletesen, mi­kor t. i. a más­napra szólló előleges hirdetés, vagy, mint épen aug. 1-én : a bérlethirdetmény veszi igénybe a színlap korlátolt terét ; erre egyébiránt minden színház színlapja szolgáltat példát, de mindamellett is intézkedtem, hogy jö­vőben a helyárak egész terjedelmükben napon­ként a szinlapra nyomassanak. Azon előadások ezentúl mindenkor 7 órakor fognak kezdetni. Múlt júniusban, midőn az elő­adások rendszerint nyolczadfélkor kezdődtek, történt egy párszor, hogy a hosszabb színdara­bok vagy operák kezdete 7 órára létetett, de ez csak azért történt, hogy a darabnak 10 órára vége lehessen. — Végre a fentirt czikkben fog­lalt azon tételre nézve, hogy e hó 1-jő napján az előadások Ilka nevű dalművel (mely egyéb­iránt a közönségnek kedvelt dalműve) kezdettek meg, megjegyzendő, hogy miután a társulat nagy részének szabadságideje július végéig tart, au­­gustus 1-je napján csak olyan színdarabbal, vagy dalművel lehet megkezdeni az előadást, melyhez legkevesebb előkészület kívántatik. Pest, augustus 4-én, 1865. Radnótfáy Sámuel, udvari tanácsos és igazgató. Vidéki hangok. Sz.-Fehérvárról. Nyilvánosság és sajtó az alkot­mányos élet főkellékei. Nem csalódunk,ha állítjuk, hogy nemzetünk a nyilvánosságot a sajtónál több­re becsüli, megszoktuk nyíltan kibeszélni magun­kat, s ez erényünk, vagy ha úgy tetszik gyenge­ségünk volt. Gyűléseink pezsgő vérünkről tanús­kodtak. — Elvharczot harczolunk a zöld asztal­nál, de ellenszenvet ritkán vittünk magunkkal a társadalmi életbe, sőt kedélyesen kaczintánk ösz­­sze poharainkat, éltetvén a hazát azon tágas és méltóságos értelemben, melyet annak szerény alkotmányunk és történelmi múltúnk adott — éltetvén jobbjainkat, és tervezgetvén szebb jö­vőnket. Most még nincs nyilvános életünk. Évek óta tévedezünk­ elszórtan, s ez oka, hogy a bizalmas nyílt közlekedés helyét nem ritkán elleneink ál­tal koholt vagy hibás felfogáson épült tévtanok vájták fel. A nyilvános élet szellentyűje megtisztítja a léget, a képzelődés és hibás fogalom káprázatait szétűzi, a részakarat mesterkedéseit leálcrázza, az egészséges eszméknek életet ad, a jóaka­ratnak tért nyit, s ha itt ott zajgást tanúsít is — de következményeiben áldást hagy maga után. A sajtó hazánkban tiszteletet érdemlő állást foglalt el. Eltekintve a vélemények elágazásától, az önálló lapok érdekeink mellett — saját mód­juk szerint harczolának. Természetes, hogy a hazai sajtó működése ki­elégítő nem lehetett. Midőn ellenünk minde­n suhancz bü­ntelenül kígyót békát kiálthatott, mi­dőn a hatalom felettünk kénye szerint rendelke­zett, és mi hallgatásra, elvonulásra valánk kárhoztatva , mit tehetett egyebet sajtónk — mint szenvedőleg hallgatott! Ámde mi megértet­tük, hogy e hallgatás a legjobb ékesszállás — a legjobb­­an, melyet követnünk kell vala. Nem lehet tagadnunk, hogy a birodalom nem magyar ajkú lapjai közt egy pár hazánk tiszte­letét kivívta, és mi örömmel olvasunk a „Debat­te“ keletkezése előtt is azokban oly közlemé­nyeket, melyek a szomszéd tartományok népe iránti becsülésünket és tiszteletünket fokozni ké­pesek valának. — Mert hiszen mi jól ismerjük, s mert ismerjük, becsüljük is az örökös tartomá­nyok munkás, becsületes felvilágosult és velünk együtt szenvedő lakosságát, s midőn a reánk tukmált kormányzati elvek ellen harczolunk, so­ha nem volt gondolatunkban, egyszersmind a birodalom népe ellen gyűlöletet szítani­­ min­den nép — nemes érteményében — jó és szeretetre méltó, miért ne szeretnék mi azon népcsoportozatot, mely velünk él, mely a mi életünkben saját sorsának, és jólétének kiegyen­lítőjét szokta tekinteni. És a hírlapok hangja — mely ily tant hirdetett — jól esett nekünk. Nem igy valünk azokkal, melyeknek minden szava: „Va­e victis“ féle falánkot árult el. Ezen elfogult hang nemcsak fájdalmas, hanem undorító is volt előttünk. A letűnt idők tanúságai közt a figyelmes szem­lélő fekete vonalként áthúzódni látja azon ta­pasztalást, miszerint a rendszernek s a vele szö­vetkezett hírlapirodalomnak megátalkodott mo­dora volt: elhitetni, hogy csak a kormány ural­kodik — kivételt oly események képeztek, me­lyeket a k­orona felelőssége alá tolni czélszerűnek látszott. Magyar királyi tekintély közel volt ahoz, hogy csak eszme legyen. — Most az osztrák csá­szár egyesülten a meghallgatott magyar király­­lyal a cselekvés terére lépett, uralkodni és kor­mányozni fog. És ezen leyális érzelmű lapok fél­re verik a harangot, s a helyett, hogy emlékü­ket szerény visszavonulással feledtetnék, alá­ak­názni akarják a művet, melynek minden esetre első dicsősége az, hogy nélkülük, sőt ellenük alakul. Ily sajtó elítélte magát. Örömmel szemléljük, hogy a magyar hírlap­­irodalom oly hangot vett fel, oly modort követ, mely a nyilt szabad véleménynyel a méltányossá­got párosítja — érzi, hogy ügye erős és az erő nemes szokott lenni. D. Zs. Pest város hiteltelekkön­yvét illetőleg. Fővárosunk kereskedelmi forgalmának élén­külése folytán naponként szaporodó pénz- és hitelintézet érdeke, valamint számtalan magán­jogi viszonyok biztosíthatásának szüksége, már rég kívánatossá tette, egy czélirányos hiteltelek­könyvi intézvény létesítését; —­ mert: igaz ugyan, hogy a váltótörvénynek magyar hazánk­­bani behozatala óta kereskedelmi körökben a legtöbb pénz váltóüzlet utján forog, s igy a hi­­teltelekkönyvvel érintkezésbe igen kevés jön, — de a váltó hitel jobban személyi mint anyagi lévén, — ha kedvezőtlen viszonyok beálltával a személyi hitel biztosítéka „nesze semmi, fogd meg jól“-lá válik , — nem egyedül a hitel­ telek­­könyv­­e a mentő rév, hol legtöbb esetben az elveszett vagyonnak legalább egy részét meg le­het menteni. A birodalmi igazságügy-minisztériumnak 1853. ápril 18 án kelt bevezető rendeletével szerve­zett, s az ide vonatkozó pótlólagos kibocsátvá­­nyok által tökéletessített „telekkönyvi rendsze­r,“ mint igen czélirányos, nemcsak a hazai szakavatottak, hanem a külföld elismerő méltánylását is megnyerte; s ha hiányai vannak, azok csupán a bureaucratiai szellemű sokirás (Vielschreiberei) következményeire szoritvák, melyen némi csekély módosítások által könnyen lehetene segitni. — Ha tehát Pest város 1. ta­nácsa az eddig vezetett, leghelyesebben birtok­nyilvántartási jegyzéknek nevezhető telekkönyv helyett a kor igényeinek megfelelő rendszeres hiteltelekkönyvet határozott készíttetni, úgy annak eszközlését előreláthatólag a fent hivatkozott rendeletekben foglalt, s az ország­bírói értekezletben is változatlanul hagyott „hely­­színelési utasítások“ értelmében rendelendő meg. Mivel pedig már egy bizottmány is küldetett ki azon kérdés tárgyalására, ha vájjon nem vol­na-e czélszerű­ a hiteltelekkönyv rendszeresítését a legközelebb fo­

Next