Pesti Napló, 1867. október (18. évfolyam, 5234–5260. szám)
1867-10-10 / 5242. szám
234-5242. Csütörtök, october 10 1807. 18. évi fokam. Szerkesztési iroda: I' rms-Saiert tere 7. szám. 1. emelet. K Is‘11 szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. i.tourentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-Ili vatal: Perencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, bálhoz hordva. Félévre . . írt 50 kr. o. é. Év. . . írt .5 kr. o. é. füirdetinén 5v díjas 7 hasábos petitsor égi stárnál 7 aj kr. Bélyegdíj külön 30 ajk. Nyilt-tér: 5 hasábos petit 15 aj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ octobar—decemberi évnegyedei folyamára. Előfizetési ár: October—decemberi '14 évre .... 5 K 25 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó hivatala. Pest, oct. 9. 1861. Debreczen, oct. 6. ii. „De hát oda jutott-e magyar hazánk az alkotmány-visszaállitás boldog évében, hogy még ily életbe vágó nemzeti érdekekről se legyen szabad sem komoly, mérsékelt hangon véleményt mondani, sem a nemzetnek törvényes uton és módon nyilatkozni?“ Ezt kérdi Kossuth második levelében. Nem jutott! Akinek szeme van, látja, akinek füle van, hallja, miként magyar hazánk az alkotmány visszaállításának boldog évében a sajtót illetőleg olyan szabadságot élvez, minővel az európai continensen egy nemzet sem dicsekedhetik. Élvezi Kossuth is ezt tényleg, egész mértékben, s ha ellene panaszkodik, önmagára iróniát ír. De egy rendezett, bár legszabadabb státus sem tűrheti azt, hogy szabadságának alkotmányos alapjai megtagadtassanak, s akár szóval vagy tettel, akár beszédben vagy írásban megtámadtassanak, mint ezt Kossuth Lajos a vácziakhoz írt levelében tette! Angliának, Európa legszabadabb országának , minden ezüdtszéke elítélné azt, ki az uralkodó királyi házat Anglia jövője gátjának, akadályának nevezné, vagy tüntetné fel. Nem sikerült tehát a gúny, melyet Kossuth az alkotmány-visszaállítás boldog évére czélzott , mert még a gúny alapjának is igaznak kell lenni, különben mint rágalom , cum indignatione visszautasítható. Amit Kossuth a német egységről mond, post festa beszéli, mert ha a prágai béke előtt ébresztgette volna bennünk a Habsburg háznak német nagyhatalmi állása iránti aggodalmait, ennek értelme lehetett, és rokonszenvre találhatott volna; ma azonban, midőn Ausztria német hatalmi állásáról a prágai békekötésben ünnepélyesen lemondott, ezen aggodalmaknak alapja szűnt meg, s Magyarországnak Ausztriával és a dynastiávali kibékülése sokkal könnyebben, természetesebben létesülhetett, sőt a kölcsönös érdekek folytán ujjal kimutatva volt. Ausztra uralkodója az egyesült németség császárságát nem ambiálhatja többé — csakis osztrák császár és magyar király kivánhat maradni, s mint ilyen, szentesíté meg a magyar királysága és többi országai közti egyességet, mely az ős pragmatica sanctió értelmében, a dualismus és teljes paritás, azaz a kettős függetlenség és teljes egyenjogtság alapján köttetett. Ezen egy essz legfőképpen a közös védelemre és a külföld irányábani erős hatalmi állás biztosítására törekszik. De Kossuth ezt tagadja, állítván, hogy a közösügyi transactio nem kölcsönös védelmi transactio; szerinte a közösügyi alku eszméje a hatalomnál nema védelem, hanem a támadó tehetség, mert az uralkodóháznak dynastialis eredete, történelmi fejlődése stb., praedominal,sokká tették a bécsi kormánynál a német nagyhatalmi állás vágyait, mely czélra Magyarország erejével rendelkezhetni akar. A prágai béke után — mint már fentebb mondom — ezen állításnak nincsen alapja; III. Napóleonnak idézett mondatát, mely szerint: „soha sem szabad akarni a lehetetlent,“ felfogták már Bécsben is, és belátták, miként Ausztria Cs akis Németországon kívül Magyarországgal egyenjogilag egyesülve, számíthat boldogabb jövőre; ezen meggyőződés alapján készült a közösügyi munka és a kiegyezkedés, közös védelemre, nem közös támadásra, mint Kossuth tévesen állítja! ! Ha azonban Kossuthnak ezen első állítása téves és az idővel megváltozott körülmények közt valóságos anachronismus, másik tétele ismét egészben hamis: „Az a transactió, melyet Önök összegyártottak (mily udvarias ?) nem szövetségi transactió, hanem repartitiója annak, hogy a népek érdekei felett lebegő udvari politika vér és pénz eszközeihez minő mértékben járuljon a birodalom egyik fele, és járuljanak a birodalom másik felének népei............ezt csinálták a nök,nem szövetséget. Valahány szó, annyi elferdítés, valahány eszme, annyi hamis állítás! Aki a közös érdekli viszonyokról és ezek dintézésének módjáról szóló törvényczikket elolvasta, ennek 24. és 25-ik pontjaiban megtalálhatta a törvény határozatának feltételeit, és pedig következő világos szavakban: „Ez lévén a............jelen határozat indoka és czélja, önként következik, hogy annak egyik alapfeltételét Magyarország alkotmányának fenntartása képezi. „A másik alapfeltétel az, hogy a teljes alkotmányosság őfelsége többi országaiban és tartományaiban életbe lépjen, mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletévé léphet, bár ai közös viszonyokra nézve érintkezésbe. . . . „Ezen két alapfeltétel mellett a közös ügyek kezelési módja a következő lenne:“ No már érdem: lehet-e ember, ha a magyar nyelvet érti, ki a törvénynek ezen világos szavakban kifejezett feltételei mellett józanon állíthassa, miként annak határozata egy olyan repartitio, mely a felett intézkedik, hogy a népik érdekei felett lebegő udvari politika vér és pénzeszközeihez minő mértékben járuljon Magyarország és őfelsége többi országai? Nincs, és nem is lehet, mert a közösügyi törvénynek most idézett szavai feltételül kötik ki Magyarország alkotmányának fenntartását, és azt, hogy a teljes alkotmányosság öfelsége többi országaiban és tartományaiban is életbe lépjen, s ezen feltétel által épen azon eshetőség akadályoztatik meg, hogy a népek érdekei felett ne lebeghessen semmiféle politika, s mindezeknek alapfeltétele legyen az alkotmányosság. Nem tudom tehát, honnét vette Kossuth fent idézett állításának alapját, ha csak nem ex praeconcepto supposito, mire, bocsásson meg, ha súlyt fektetni képesek nem vagyunk, s azért nem is hihetjük el, hogy a közösügyi alkunak nyitját ő találta volna el. Épen ellenkezője annak, mit Kossuth állít, épen annak ellenkezője a nyitja a közös ügyü alkunak .Nem a támadási viszketeg, hanem a védelmi necessitas, igenis, ez a nyitja a közösösügyü alkunak. Minden elfogulatlan belátja ezt. Míg a hatalmas Ausztria olaszországi befolyást és németországbani primátusát bírta és féltette, mert fenntartani óhajtotta, összes erejét és más országok elnyomásával gyarapított központi hatalmát e czélok eszközeként használta fel, s ez okból nem volt soha teljesen igazságos Magyarország irányában sem, mert támadó politikája mellett összpontosított hatalomra volt szüksége, mely minden más jogokat egy kitűzött czélra absorbeált, s mivel ezen politikájával 1848 után sem hagyott ki, sőt még az olasz veszteség után is megkísértette a Németország feleti felsőbbséget, természetesen nem sikerülhetett Magyarországgal a kiegyenlítés, mert ez megint maga részéről nemzeti függetlenségének helyreállítását követelte, s a német érdekeknek eszközül szolgálni nem akart, miután épen azokban látta ama híven őrzött kincsének legnagyobb veszedelmét. A szerencsétlen porosz háború után kötött prágai bgességbe azonban Ausztria nagy németországi előjogairól lemondani kénytelen volt, hogy kényszerűségből nyilvánított lemondását meg fogja tartani, erről kezeskedik az, hogy elvesztett befolyását visszaszerezi,s többé nem lehet, mivel a nemzeti érzést, ha az egyszer itt is, ott is felébredett, megtörni lehetetlen. Ausztria, mint említem, lemondani kényteleníttetett, s ez azon fordulópont, melyen támadási politikáját védelmi politikával felváltani elkerülhetlen szükséges lett; egyszersmind ugyanez azon pont, melytől óta védelmire fordult politikájának érdekében állott Magyarországgal kiegyezkedni. Tehát a közösügyi alku vezéreszméje nem a támadás, hanem a védelmi tehetség. Ezért fogadta el a bécsi kormány a közösügyi törvényben alapelvként befektetett dualizmust és teljes paritást, mert ez a védelemre elég erőt nyújt; de mivel a támadó tehetség kifejtésében egy kissé nehézkes és akadékoskodó formákat állít fel, mindaddig nem talált Bécsben hajlandó fülekre, míg Ausztria csak támadó politikájával hitte jövőjét biztosíthatni. Ha Ausztriának egy vezér publicistája Napóleon császárnak csakugyan azt mondta, hogy a közösügyi alku nem transactió, hanem capitulatió Ausztria részéről Magyarország irányában, úgy ezen szavakat senki e világon (Kossuthot kivéve) nem értelmezte, de nem is értelmezheti akként, mintha Magyarország capitulált vont Ausztriának. Mi nem Ausztriának, hanem a magyar királynak vezérlete és vezénylete alá bocsátottuk a magyar hadsereget, de az újonczok megszavazását, az összes véd rendszer megállapítását a magyar országgyűlésnek tartottuk fel, mik nélkül sereget alkotni és háborúskodni nem lehet; a hadi költségek megszavazásának jogát sem adtuk át al senkinek, hanem fenntartottuk azt is a delegátióknak, melyekben teljes paritás alapján egyenjogú befolyásunk lesz — és ha az osztrák államadósságok terheinek viseléséhez segítőleg járulni fogunk, ezt nem 30, vagy bármennyi száteli arány, hanem szám szerint kimondott bizonyos összegben fogjuk tenni, azért, hogy pénzügyi viszonyaink, Ausztriának bonyodalmaitól megszabadulván, teljes függetlenségét mielőbb biztosíthassa. Erre valamint Magyarország és társországainak a pragmatica sanctió értelme szerinti önállására törekedtünk mindenben, s e czélra áldozni is késznek hiszjük a nemzetet, — igaz, hogy volt idő, midőn olcsóbban lehetett volna e függetlenséget megszerezni, de ezt elszalasztottuk ! Ma nem hiszszük, hogy bármily viszonyok közt kedvezőbben lehessen e kérdést megoldani; — e felett azonban majd még az országgyűlés fog nyilatkozni. Valamint azonban saját törvényes önállásunkat követeltük ; mindig óvakodtunk ő Felsége többi országainak beldolgaiba elegyedni, mert — szerintünk — annak, ki saját jogait tiszteltetni kívánja, másoknak jogait szintén tiszteletben kell tartani. Ő Felsége többi országainak viszonyait elintézni nem a mi feladatunk, ez az ő jogaikhoz tartozik. Én is reményem, hogy horvát testvéreinkkel — ha nem is nyolcz nap alatt, mint Kossuth mondja — ki fogunk egyezkedni ; de ha ezt oly könnyű feladatnak tartja ő, lehetetlen a kérdést hozzá nem intéznünk : ugyan hát miért nem egyezkedett ki velük akkor, midőn az 1848-diki törvények értelmében független magyar miniszter, később majdnem mindenható dictator volt?! Régen elszakadt közülünk Kossuth Lajos, különben tudná, hogy ma még a határőrvidéki szervezet eltörlését is igen gyanakodólag fogadnák a horvátok, pedig erősen hiszem, hogy a magyar kormány merheti, meri, merni is fogja a maga idejében, józan óvatossággal, e tekintetben is a horvát nemzetnek légi óhajtásait teljesíteni. Ne rágalmazzon bennünket olyan minden, alp nélküli ráfogásokkal, hogy mi csinálunk az oroszoknak szövetségeseket mindenfelé, hiszen csak nem akar bennünket azzal vádolni, hogy Péter czárnak hírhedt végrendeletét is mi csináltuk légyen, — bizony, bizony kénytelen it bennünket ismét arra figyelmeztetni, miként ajánlgatta az orosz dynastiának Magyarország koronáját pedig saját teljhatalmából, mert erre őt senki sem bízta meg. Ha Oroszország ellen védgátat kell állítani, annak alapját másutt kell megvetni; de erről tán máskor, fontos tárgy ez, igen messze elvezetne. Minket nem intimidált senki (Kossuth Lajos látszik bennünket első levelében írt fenyegetéseivel intimidálni akarni), és midőn Beust úr aztndta, hogy Magyarországgal kiegyezkedés nélkül a birodalomnak nagy és régi történelmi állása vissza nem szerezhető, akkor mi Nagy Lajos korára és történelmére emlékeztünk vissza, nem pedig a nagy Németországra. Napóleon császár is úgy értette ezt, és azért jött Salzburgba , mert Napóleon erőt Ausztriát akar, de erejének gyarapodását nem Németországban, ami lehetetlen, hanem a Magyarországgali kiegyezkedésben és törvényes összeköttetésben ismerte fel, —„ha ez nem igy volna, Napoleon saját maximája ellen cselekednék, mely Kossuth hivatkozása szerint igy hangzik: „l ne faut jamais vouloir l’impossible.“ És ha csakugyan kitör egy német franczia háború — mitől a civilisatio nemtője mentse meg Európát — Magyarország, de hiszem, még Ausztria is óvakodó fog belekeveredni, mindkettőnknek feladata lesz : megvédeni hazánkat az Éjszak és Nyugat felől fenyegető támadások ellen, ez lesz akkor a mi hivatásunk , ezért jött Napoleon Salzburgba ! — És ha Kossuth valóban azt hiszi, hogy a német-franczia háború kiüt, az iránt nyugodt lehet, miként mind a magyar, mind az osztrák nemzet érzülete annak irányában csakis védelmi állást kíván elfoglalni ; de ha Oroszország az alkalmat felhasználva, reánk rontana, ugyan azon nemzeti érzület minden erejével nemcsak visszaverni, hanem, amennyire lehet, arra is fog törekedni, hogy az éjszaki nagyhatalom azon korlátok közé szorutssék vissza, melyek közt Európa nyugalmát többé nem fenyegetheti. íme, elmondtam az okokat, melyeknél fogva Kossuthtal kezet nem foghatunk, mert mi vele épen ellenkezőleg, Magyarország biztos jövőjét az Ausztriával a törvényes szövetségben találjuk fel, azon aggodalmait pedig merőben alaptalanoknak tartjuk, hogy e szövetség által egy nagy német háborúba vonathatnánk bele, — nem feledjük el Napóleon mondatát: „Il ne faut jamais vouloir lim possible,“ —és jól tudjuk, hogy nem Németország, hanem másfelől fenyeget bennünket a veszély, és ezért volt nemcsak törvényes, de szükséges is Ausztriával kiegyezkedni. Kossuth Lajos sept.28-i ilovm1. i. Véleményem szerint három fővád foglaltatik e levélben, —első vonalban az országgyűlési többség, és közvetve a minisztérium ellen. Első vád. A közösügyi szerződés nem kölcsönös védelmi, hanem egy köteles közlendő támadásra kötött transactió. Második vád. Az országgyűlés többsége egy németországi háború felé sodorja a nemzetet. Harmadik vád. Az országgyűlés többségének eljárása a cseheket és horvátokat tette ellenségünkké, és egy orosz invasiót fog nyakunkra hozni. A mostani körülmények között Magyarországban súlyosabb vád nem érhet senkit. Ez hazaárulás. Sőt több. A haza elvesztése. Mi az elsőt illeti, ha valaki a közösügyi szerződést nem kölcsönös védelmi, hanem mit tudom én, minő külön czélra kötött transactiónak állítja, az általában tagadja magát a pragmatica sanctiót, mert a magyar nemzet 1867-ben csak azon kötelezettségének adott kifejezést, melyet ősei 1723-ban magukra vállaltak. A közösügyek létezését s a kiegyenlítés szükségét egy párt sem tagadta. A kiegyenlítés módja lehetett csak pártkérdés, de miután széles Magyarországon elme mindez ideig, sőt maga Kossuth sem tudott mai napig jobbat tervezni, elfogadta a többség azt, mit a körülmények számbavételével hazájára nézve leszüdvösebbnek vélt. És így, megvallom, annak szájából, ki Magyarország államviszonyait annyira ismeri, ezen állítás, ezen vád, megfoghatatlan. Hogy állításának súlyt szerezzen, felhozza Kossuth azon körülményt, hogy Beustot „Drezdából ide átültették.“ — és idézi Beust szavait, miszerint: „Magyarországgal azért kell kiegyezkedni, mert különben a birodalomnak nagy és régi történelmi állása vissza nem szerezhető.“ — És hol van ezen nagy és régi történelmi állás? Kérdi Kossuth, és felel: „Van Németországban.“ Véleményem szerint pedig épen azon körülmény, hogy báró Beust közvetlenül a königgrätzi catastropha után jön az osztrák államügyek vezetésével megbízva, megcáfolja magát a vádat és szavainak azon értelmezését, melyet Kossuth nektek tulajdonit. Mert azon körülmény, hogy a fejedelem ezen catastropha utinem az osztrák diplomatákból választotta főminiszterét, annyit jelent, hogy az elmúlt — és akár a kül, akár a belpolitikát tekintve — meddőnek bizonyult rendszerrel szakítani akar, s azért szólít be egy talentomos külországi diplomatát, hogy ez a régi szokások, emlékek, összeköttetések, befolyások által — mint az osztrák miniszterek — ne legyen az elavult rendszerhez kötve, hanem kövessen egy igészen új , más utat, mint háromszáz esztendő óta az osztrák diplomaták. Ha ezen értelmezést nem adjuk Beust kinevezésének, akkor lehetlen volna kimagyarázni, hogy a századok óta absolut Ausztria egy idegent és ehhez — mi még soha nem történt — protestánst ruházzon fel ennyi hatalommal. De hiszen ott állott a fejedelem előtt egy szép példa: a bécsi Burg ablakai előtt áll Savoyi Eugen herczegnek gyönyörű lovagszobra. Nem juthatott-e eszébe, hogy ezen idegen tanácsadó mily helyesen — s a Lajthán túl századok óta talán egyedül helyes n — fogta fel Ausztriának és Magyarországnak állását? — És mennyi fényt árasztott a monarchiára? Ha tehát Beust kinevezését így fogjuk fel, amint — véleményem szerint — másként nem is lehet, akkor szavai is egészen más értelmet kapnak. Ugyanis, mit mond Ő. Azt mondja, hogy csak így szerezhető vissza „a birodalomnak nagy és régi történelmi állása.“ No már bármi visszás volt is eddig az osztrák politika, mégis azt tenni fel Beustról, úgy bármely osztrák miniszterről, hogy azon pillanatban, midőn az ellenség néhány heti hadjárat után — három vagy talán négyszázezernyi védő sereg daczára — a birodalom fővárosának kapuin kopogtat; — hogy azon pillanatban, midőn a porosz — mely vallásánál, kulturájánál, geographiai helyzeténél csakugyan hivatva van valahagyesiteni Németországot — oly katonai erőt, ügyességet és fennsőséget tud kifejteni, mely bámulatra ragadja nemcsak Ausztriát de az egész világot — mondom, azon pillantban arra gondolni, hogy a nagy és régi történelmi állás Németországban visszaszereztessék; — véleményem szerint — legalább is igen naiv fel-vagy ráfogás. És nézzük, hogy is állunk ezen Németországgal. Ha a dynastia valóban nagy és régi történelmi állását veszsük Németországban, akkor vissza kell menni Habsburg Rudolf vagy legalább ötödik Károly korára. Az valóban nagy és régi. Igen, de akkor még Ausztria birodalom nem volt, Beust pedig birodalomról szól. Mikor birodalommá alakult a reformáció után, akkor már a befolyás is hanyatlott: — hnyatlott fokozatosan a vreszpbali béke után, s még inkább mióta a nagy választófejedelem egy jövendő nagy Poroszország elemeit megalkotó, s első Ferencz lemondása a róma császári czimről (s voltaképen csak ekkor lett Ausztria néves és de facto birodalom) és az 1848—49. János főherczeg féle Reichsverweserei ezen hanyatlásnak legutolsó, kézzelfogható kinyomata volt. Én tehát az ausztriai birodalomnak sem nagy, sem régi történelmi