Pesti Napló, 1869. május (20. évfolyam, 100–122. szám)

1869-05-26 / 119. szám

119. szám. Szerda, május 36.1869. 20. évi folyam. Szerkesztési iroda: r«reiK*ísíi tere 7. uim. I. »meist. Si t»p gsaHeml résvét illeti minden v.5*re:aínv a s«arke.:«tüe#jj!.e» intíxendS. Dér«sfeas»tíei, i»»»l»tt eeak ismert keaoiiíü fcgaiiiatiiak el. Kiadóhivatal: Ferencsíek tor® 7. szám A lap anyagi részét illető k3ere­­mények péns( kiad­­s körüli panaszok, hirdettn^yek) a kiadó hivatalhoz intézentiek.M PLO r­eggeli kiadás. Előfizetési feltételek: Vidékre, portán i regy helyben, házba* Lordra , félévre . .... 12 frt.­­ Évnegyedre .... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az esti kiadás különkaldássért feltdlfllelén baronkiui . . 50 kr . Hirdetmények díja: 7 hasábos petitaor egyrszsri hJr­­■letéané 1­7 uj kr. Bélyegdij külön SO ujkr. Nyilt-tár : 5 hasábos peUS~eor 26 nj kr. Mim Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1889 11c­hiVl folyamata. Előfizetési ár: Pest május 25 1869. (kp.) Hogy a mai ülés nem folytatható legott a megnyitás után a lap­ napirend­jét, ennek egyik oka volt az interpollálás viszketege, s a másik — mi a parliamen­­tarismus fogalmából foly — a kötelesség­­szerű felelet. Gr. M­i­k­ó Imre közlekedési minisz­ter válaszolt­a­­­o 1t a képviselő vasúti kérdésére, válaszolt pedig röviden, s ki­­merítőleg. Vukovich Sebő, ki va­lószínűleg az angol parliament házszabá­lyait jobban ismeri ,mint a miénket, leg­ott érdemébe bocsátkozott a tárgynak, vita azonban nem fejlődhetett, mert az el­nök ráolvasó a most nevezett szónokra azon szakaszt, mely előbb napirendre tű­zést rendel. Most egy bemutatás történt, egyszer­smind szűzbeszéd. P. Szathmáry Károly szavalt egy pár jelenetet a Lum­­­­nuszból a ház nyugtalan „a dologra“ ki­áltás­a közt; végre valami novellából a botozás és inquisitió rettenetességét re­megő nervositással ecsetelvén, megörven­­de­zteté a házat annak kijel­entésével, hogy őe is interpellálni akar. De már ehhez az elnöknek is volt szava, s kezében a kér­lelhetlen házszabályok könyvecskéjével, rámutatott a pon­tra, melyet minden kép­viselőnek tudnia illenék, annak pedig, ki rá adja fejét az interpellatióra, tudnia kellene is. Az interpel­latiót írásba foglalva rövid indokolással kell benyúj­tani. Mennyi kegyetlenség e nehány szóban ! P. Szathmáry Károlynak tán egy egész ésnapi munkáját, s vele jövő dicsőségének fényes re­ményét látta el a néhány szó néhány pillanat alatt. A széles fenékkerítés, az interpellátiónak soha nem hallott poetikus descriptiója, a házban szokatlan pathos, az orátori keresetts­ég kapcsolatban a profés­sori gravitással — mindezek gyanittatók , hogy P. Szath­­máry Károly valami nagyobbra, de min­denesetre hosszabbra készült, mint meny­nyit — fájdalom! kitálalhatott. Proh do­lor ! — Az előadás legtragikusabb emel­kedett­ségénél, a botozásnál kellett a szabálynak megszólalni , s általa a hallgatóknak classikai előadás gyön­y­­rétől megfosztatniok. A szabályoknak nemcsak megtartására, de megtanulására is figyelmeztetett szónok meg is boszulta a hálátlan világot ; csengő hangja tompább, haragosabb, mások szerint bá­natosabb jön, s az írásba foglalt inter­­pellátiót azért se olvasta fel, hadd olvas­sa fel a jegyző, őt úgy­­ szívesebben hallgatják. Még volt egy és más felszólalás, volt ismét szavazás is választásra, s végre vagy két órai hallucinátió után megkez­dődne ett a vita melynek feleslegeségét érzi-e jobban, vagy véget várja nehe­zebben az ors­zág, nehéz elhatározni. Összese­­ a mai ülésben csak négy szó­nok fejtegetését hallhatók, de e négy fér­fiú, mindegyik a maga nemében, teljesen betölti helyét és a felirati vitá­k eddigi fo­lyamában tagadhatlanul a legérdekesebb mozzanatot jelzik. Az ellenzék részéről ma a legöblösebb ágyú süttet­ett el. Ghyczy Kálmán szólott szólása szerint átgondolt au­s prolixe. Előadása a t. képviselő úrnak a régi, nem javult, de nem is csökkent; tüze suba s­ni volt; a melegsé­ma se hozta izzadásba; de leh­etlen, be n­em vallani azon bámulatos szorgalmat, melylyel mind szón nyomtatványokat, folyóirato­kat, s efféléket ll­atja, lapozgatja, s jelölök ki jegyzéseket tesz, melyek a­ ­ közös ügyekre s a 67-ki alapra akár di­­recte, akár in di­recte vonatkoznak. Ezen adatokat érdekes quodlibetté összeállíta­ni, az egész mestermunkát művészi ke­retbe foglalni, s az itt-ott mutatkozó sze­met és tán ízlést is sértő hiányok gondos eltakarása végett azokat színes üveggel elfedni, hogy így a hófehér is csóka­feketének tűnjék fel,­­ senki jobban nem érti, mint Ghyczy Kálmán. Az étet nem beszattja, hogy ismétel, s hogy a kiszámított fordulóknál a hallgató előre tudja, hol lesz a pihenő, s a bajtársaknak hol kell tapsolni, „éljent,“ vagy „helyest“ kiáltani. Egy óráig beszélt ma, körmön­font variatióját mondta el sok , már ezelőtt elmondott beszédnek, recriminált, szemrehányást tőn, fenyegetett termé­szetesen, csak az ujjaival, igy hoz­ván ezt magával az ars oratoria, é­s vé­gül a balemberek zajosan megéljenezték, mit részökről meg is érdemelt. Ghyczy Kálmán balcsillagzata úgy akarta, hogy az inpressio, mit beszéde álló és fekvő érveivel hallgatóinál jőn, hasonlítson ;­ szappanbuborékhoz, mely születése pillanatában el is enyészik. Zse­­d­é­n­y­i Ede váltot­t feli­g rögtön­zött válasza annyira sikerült, képeinek élethű­­szí­ne annyira elhomályo­sította G. K. mesterséges csoportozatait, hogy nem kellett valakinek pártembernek lennie, elég volt hogy igazságos legyen, s be kel­l­ vallania, hogy Zsedényi feladatát di­csőségesen teljesité, s hogy mai beszédét ő maga is a legsikerültebbek egyikének mondhatja, valamint mi az eddig mondott felirati beszédek legjelesbjének tartjuk. Sokat tett a hatáshoz az is, hogy szónok kedélynél volt, s tiszta átható hangját a kellő mérték megtartásával tudta kezelni. Bevégezvén beszédét, tartósan éljenezte­­t­ett meg. A jobboldal még egy szónokot lépte­tett fel ma, ez a fiatal, s jogos reménye­ket támasztott Aczél Péter volt. Első beszédét tartó s ezért kezdetben kis­sé elfogult, de belemélyedvén tárgyába, azt értelmesen s szabatosan adta elő. Befejező beszédet a szélbal főszónoka, Irányi Dániel tartott. A bevezetés, melyet a helyzet szorultsága inspirált, sikerült volt a többi nagyon éreztető a keresett czikornya szagát; aztán n­em is igen gon­dolt azzal, ha állitásai birnak-e legalább valószínűséggel — s ezt nem is mondhatjuk még szél báli értelemben is sikerültnek. Azon gusztusát pedig szónoknak,hogy bűn­­lajstromot szerkesztett s a vádpontok egés­z özönével állott elő, némely malitiosusok oda magyarázták, hogy — m­vel a köz­vádlói állás B­á­t­h Károlynak septem­­virre történt kinevezése által üresedésbe jött, ez talán productió akar lenni e tisz­tességes állás kiérdemlésére. Ha így vol­na, úgy sajnáljuk, hogy több gondot nem fordított a lajstrom összeállítására, mert mostani szövegében nagyon gyarló, ilyen próbára szónokot írnokká sem n­eveznék ki a közvádlónál. Pártjaink feladata a választások után. .. Az, a­mit eddig ismertettünk Toldy röpira­tából, tulajdonképen c­ak a beve­zetés. Hanem, a­mint igeist gyakran meg­esik nemcsak röpiratokon, hanem tudomá­nyos könyve­ken is, maga a szerző inkább ezen bevezetésre, feladatának históriai megalapítására, mintsem magára ennek bő és részlet­­ kifejtésére fektette a súlyt. Ez különben a jelen esetben annál is iga­­zolhatóbbnak látszik, mert a hazánkban megoldandó reformok rendszeres tárgya­lására oly, és tán száraz fejtegetések v­a­nának szükségesek, a­melyek alig férné­nek és illenének bele egy röpirat kere­tébe. Toldy is ezen szempontból látszik ki­indulni, mert miután constatálta, hogy je­lenlegi feladatunk a 48-ban kezdeménye­zett reformoknak befejezése egy radicális reformpolitika által, ezen politikának ké­pét csakis fővonásaiban vázolja elénk. Mi e fő vonásokat ismét csak főbb vo­násaikban ismertethetjük. A röpirat át­tekint az államélet egyes részein, min­denütt néhány általános megjegyzéssel je­lölvén ki a szükségeseknek vélt reformo­kat, kívánattá többnyire ismert újításokat tartalmaznak, a­melyek általában pro­­grammját képezik liberális haladásunk­nak, és a­melyek többnyire meg is értek a végrehajtásra, és részben már a jelen országgyűlési ülésszak tárgyai közé tar­toznak. Néhol azonban túlmegy a röpirat a szük­ségesség, és néhol a practicus lehetőség határain. Ezt a szerző itt-ott maga is érzi, mert midőn például kimondja, hogy kell, hogy a felsőház eltöröltessék, közvetlenül utána teszi, „a­mennyiben pe­dig ez a közel­jövőben kivihető nem vol­na, democraticus szellemben re­­formáltassék, oly módon, hogy tagjainál úgy, mint hatáskörénél fogva ne állhasson többé akadályul a képviselőház útjába.“ Világos, hogy itt a­helyett, hogy azt a nagy lépést tette, s azután önmagától visszavonult, czélszerűbb lett volna mind­járt a második positiónál kezdeni. Ugyanezen hibába esik más pontokra nézve is a röpirat, azon különbséggel, hogy miután a nagy lépést megtette, meg is marad ott és nem tér vissza tartható positióba, így véleményünk szerint a ko­rona vető jogának megszorításánál sok­kal sürgősebb, lehetségesebb és prakti­kusabb feladataink vannak, annál inkább, mert ha egyszerűen czélszerűség szem­pontjából tekintjük is a dolgot, megszi­lárdult parliamentaris­ms mellett a koro­na vető jogának alig van jelentősége. Ezenkívül még néhány pont van, a­melyekben a röpirat elveti a „tantum aude, quantum potes“ elvét és valamivel tovább üt, mint kellene. Különben azon­ban általán helyes elveket fejteget, sok helyütt ékesszólóan száll síkra a reform ügye mellett és több, nálunk hát­érbe szorított eszmét is szellőztet. A röpirat­ következő fejezete a radi­kális reform politika szükségét fejtegeti azon szempontból, hogy Magyarors­ág jövőjét és felvirágzását csak a radikális reform politika biztosíthatja. Itt a röpirat hoss­zasabb fejtegetésébe bocsátkozik azon veszélyeknek, a­melyekkel Oroszország és a vele rokonszenvező nemzetiségek törekvései fenyegetnek bennünket és a melyeknek ellensúlyozására nincs más fegyverünk, mint a szabadság eszméje, a melylyel egyrészről a szétváló elemeket magunkhoz csatolhatjuk, más részről pe­dig magunkat az orosz befolyás ellensú­lyozására kelet civilisátoraivá tehetjük. Ezen fejtegetések bővebb ismertetését azonban annál is mellőzhetőbbnek véljük, mi­it épen ez azon tárgy, a­melyre nézve így általánosabb vonásokban leginkább tisztában van közvéleményünk. S így áttérhetünk a röpirat negye­dik és utolsó fejezetére, a­mely párjaink feladatát különösen a jelen országgyűlé­sen akarja megállapítani. Mindjárt az első lapon azon kérdést teszi fel, hogy váljon a radikális reformpolitika, a­mely Magyarország életkérdései közé tartozik, „foglalhat-e tért mindaddig, míg egy oly tekintélyes párt, mint a választások alatt fussára lépett, most azonban diundált e­l­­lenzék, makacsul megma­rad a tettleg már megha­ladt államjogi téren?“ Ezen kérdésre a közel­múltban keresi a feleletet és azt állítja, hogy míg a Deákpárt az államjogi kérdésekben telje­sen 48-as álláspontot foglalt el és e kér­dést a 48-ik forradalom szellemében ol­dotta meg, addig a reformkérdésekben nem volt hű a 48--ik szelleméhez, miután az államjogi ellenzék által szövetségre kényszeríttetvén a conservativ elemekkel, az alkotmány alapjainak megvédésére kénytelen volt áldozatokat hozni a ha­ladás rovására. A röpirat tart attól, hogy­­ ez állapot jövőre is megmaradna, ha az­­ ellenzék oda nem hagyja az államjogi op­­­­positiót. Közöljük ezen okoskodást úgy, a­mint van, habár igazságot csak félig találunk benne. Annyiban t. i., hogy épen az ál­lamjogi ellenzék miatt a Deák-párt nem a liberálisok­, hanem szintén államjogi eszmék alapján alakult, s hogy egy con­servativ elemek épen úgy lehetnek benne, mint a­hogyan vannak az ellenzékben. De e conservativ elemek eddig inkább csak a tengeri kígyó szerepét játszották, miután eddig befolyásuk láthatólag alig jelentkezett, legalább nem a lefolyt ülés­szak alatt, a­midőn épen az ellenzék által előidézett államjogi küzdelmek és időpa­zarlás miatt alig jutott tér szervesebb re­formmunkálatokra. Arra nézve azonban teljesen csatlako­zunk a szerző felfogásához, hogy most, miután a Deák-párt államjogi programm­­ját a nép újólag is szentesítette, pártunk­nak többségét arra kell használnia, hogy az ellenzék által előidézendő államjogi vitákat egyszerűen elfojtsa, s ha lehet, az ellenzék józanabb részeivel, ha pedig nem lehet, nélkülük is, minden erejével a szabadelvű haladás mezejére lépjen. Nincs is kétségünk arra nézve, hogy pártunk egész hévvel fogja magát nagy feladatának, elavult intézményeink kor­szerű reformjának szentelni. De annál kevésbbé hiszünk abban, a­mit a szerző is csak félig mer remélni, hogy az ellenzék elhagyván eddigi politikáját, velünk a radikális reformpolitikában egyesüljön. Mondhatjuk mi neki százszor, hogy : előre! nem kell táblabíró politika! az mindig azt fogja felelni, hogy, miután kell, már csak jön velünk, (sőt — a­mint hiszi tán előttünk is­ a reformkérdé­sekbe­n, hanem a nyakában lógó állam­jogi kölönczöt el nem hagyja, de magával vonszolja, és minden kedvező pillanatban a ház asztalán fekvő munkahalmaz közé veti. A mi dolgunk lesz, hogy azt ismét minél előbb kivessük onnét a­nélkül, hogy reformjaink munkájában egy pilla­natra is megállapodnánk. Országgyűlési tudósítás: A képviselők is május 31-kén tartott ülése. Elnök: Somcsich Pál; jegyzők : Mihályi Péter és Széll Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Eötvös József b., Mikó Imre gr., Horvát Boldi­zsár, G­o­r­o­v­e István, W­e­n­c­k­e­i­m Béla b. és Bedekovics Kálmán, miniszterek. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök bejelentéseiről, a beadott interpel­­lációkról, a gazdasági bizottságnak a ház költ­ségvetésére vonatkozó jelentéséről esti lapunk­ban tettünk említést. Itt közöljük a közlekedési miniszternek két, hozzá intézett interpellátióra adott válaszát. M­i­k­ó Imre gr. közlekedési miniszter, Fiume városa és kerülete érdemes képviselőjének hozzám intézett interpellátiójára kívánok fe­lelni. Az interpelláló úr kérdésére : vajjon milyen intézkedések tétettek a kormány részéről az irán , hogy a fiumei vasút építése, és külö­nösen a Károlyváros-fiumeié, mely részben hegyi vonal lévén, hoszabb építkezési időt igényel, megkezdessék és végrehajtassék, a következő felvilágosítást adhatom: A fiumei vasút első t. i. a nagyvárad-eszéki része, tudvalevőleg engedélyezve és építás alatt van. Az Eszék-sziszek, és Sziszek Károlyvárosig vezető vonalak engedélyezése tárgyában a leg­­czélszerűbben vezetendő irányra nézve, alapos tanulmányok létettek, és ezen sok összeütköző érdekeket érintő vonal irányának végleges meg­határozása legkéső­­bb várható. A­mi különösen a Károly­város fiumei vona­lát illeti, ezen vonal kiépítése érdekében több rendű ajánlatok tétettek a kormánynak, melyek m.­ég november 21-én tárgyaltattak is. E tárgyalás azonban eredményre egyrészt azért nem vezetett, mert az ugyanazon terv szerinti építésre is igen tetemes árkülönbzeti ajánlatok tétettek, — másrészt egy, minden ed­digi rendszertől eltérő, az úgynevezett, „Fell“ rendszer szerint oly ajánlat tétetett, mely — föltéve, hogy az építés ezen rendszer alapján ezélszerűnek mutatkoznék,­­ csaknem félannyi költséggel tenné lehetővé a pálya kiépítését, mint a­mennyi költség az eddig szokásos rend­szerek alapján rendesen egy ilyen pályára, mint a Károly­város­ fiumei, megkívántatnék. Miután azonban alapos aggályok merültek fe­, váljon a Feli rendszer alkalmazásával ezen világforgalmi jelentőséggel bíró pálya építése és üzlete czélszerű­en eszközölhető-e, — a kormány érdemleges határozatának függőben tartásával elrendelte, hogy egyelőre Fiuméban a tengerbo­­rítotti területek felöltése folytattassék, ezenkí­vül tekintettel a leendő engedélyezésre a Feli rendszer czélszerűségének megvizsgálása végett egy bizottmány küldessék a helyszínére a Mont- Cenis-re, (hol az alkalmaztatik,) a­mely bizott­mány különösen az ilyen pálya teherszállásí­­tási képességének megbírálását is tartja szem előtt. A bizottmány, mely a legkitűnőbb, minden érdekeltségen kívül álló szakférfiakból állíttatott össze, megbízatásának a helyszínén tett vizsgá­latok által megfelelt, alapos és indokolt vélemé­nyének felterjesztése e napokban váratik és a­mint az beérkezett, a kormány a félbeszakadt fiumei vasút építési és engedélyezési tárgyalá­sai folytatását és befejezését egyik főgondjának fogja legközelebbi jövőben tekinteni. Intéztetett hozzám még egy másik interpel­­latio Szatmár városa érdemes képviselője részé­ről, mely így szól: Van-e arról tudomása a minisztériumnak , hogy az észak-keleti vasút kiépítésére vállalkozók Csaptól Tekeháza felé a töltések elkészíttetését a legnagyobb gyorsasággal folytatják, akkor, midőn Debrecentől Szatmár-Németiig a tölté­sek ásatását meg sem kezdették. A mennyiben az 1868. XIII. t. ez. 2-ik §. a) pontja értelmében első helyre van megállapítva a Debreczentől Szatmár-Németig, Tekehásán- Szigetig való vonat, a­mint ezt mutatja a felhí­vott törvény 5 ik § a is. Szándékozik-e a m mnisztérium e tekintetben a törvények pontos megtartására szólítani az illető vállalkozó társulatot, és ez által azon vasúti vo­nalban elő honpolgárokat megnyugtatni. Az északkeleti vasút engedély okmányának értelmében, a Debreczen-Szigetii vonalnak 1870 oktober­­­én kell befejezve és a forgalomnak á­t­adva lennie A tekeháza-csapi vonal összes alépítményei­nek szintén 1870. oct. 1-én kell elkészülniük. Legyen meggyőződve a tisztelt interpe­láló képviselő úr, hogyha legkisebb aggodalom me­rülhetne fel aziránt, hogy a vállalkozók, az idő használatlanul el­haladása miatt, elvállalt köte­lezettségüknek meg nem felelnek, nem fognám el­mulasztani, őket kötelezettségük teljesítésére ma­ga idején felhívni—addig azonban míg az építési határidőnek megtartását veszélyeztetve nem lá­tom — a vállalkozókat építési munkaerejük el­osztásában s a munka mikénti berendezésében nem gátolhatom. Megnyugtatásul egyébként kijelentem, hogy az északkeleti vasút debreczen szathmári vona­lának részletes tervei elkészülvén, azok alapján a közigazgatási bejárás még múlt hó 12 én és következő napjain meg is tartatott, miért is a munkálatoknak folytatását e vonal legnagyobb részén mi sem gátolja. (Tetszés nyilvánítások.) Fölvétetvén a napirend, szót emel: Aczél Péter. Szónok jelen perezét olyannak tartja, melyben a nemzet sorsa ismét saját kezé­be tétetett le. Aggódva gondol a lehetőségre, hogy e kedvező pillanat — mely alatt önállóan, mind a hatalmi nyomástól, mind a lázas állapo­toktól men­­ten,a czélszerű betreformok behozata­lára fordíthatja tevékenységét, ismét egy félreér­ti , ismét egy balvégzet áldozatává lehetne. Mondja továbbá, hogy Magyarország elvárja, hogy puszta charták helyett, végre gyakorlati eredményt, valódi vívmányokat, tettleges jólétet vigyünk haza. Ezért örömmel üdvözli a bizott­­ság válaszfelirati javaslatát, mely a belrefor­­mokra fektetvén a fősúlyt, oly módon akarja a nemzet által annyira óhajtott közjólét fontos kérdéseit megoldani. Hazánk állapotát szónok sem tartja oly töké­letesnek, hogy mint mondani szokták, aspiratió­­ink netovábbját képezné. De két oka van a megnyugvásra Első , hogy a nemzetek államjogviszonyai rendszerint a nem­zetek erkölcsi, szellemi és anyagi erőik összegé­nek kifejezése. Győzhet ezek ellenében az erőszak, egyes­­pillanat adhat egyes nemzetnek erőit megha­­adó túlsúlyt, de mindkét esetben meg lesz za­varba az egyensúly, mindkét eset forradalmat idéz elő, vagy arra előkészít. Nem akarja szónok a magyar nemzet anya­i és erkölcsi erejét kicsinyleni. De a 67-iki kiegyezést úgy tartja, mint­­a nemzet erőösszegén­­e és akaratának megfelelő állapotot. A másik oka a megnyugvásra a dual­im­us és paritás elvének törvény- és nemzetközi szerző­désen alapuló két főer­ve, és épen a dualismus és paritás biztosított két főelvében látja a ga­­rant­át az állami önállás megóvására, s a poli­tikai eszélytől függ, hogy ezen elvek védelme alatt segítsünk azon hiányokon, melyek a bal­oldali felirati javaslokban ilyeneküt tünet­ték fel. Hivatkozik továbbá az európai közvélemény­re, mely az előtt csak azt tudta mondani, hogy nincsenek államférfiaink és nem vagyunk poli­tikusok, s csak 67 óta térvén el a balítélettől, most nem győzi politikai eszélyünket magasz­talni. Végre azzal végzi, miszerint a történelem azt a fényes tanúságot adja rólunk, hogy jármot nem tűrő nemzet vagyunk, most az a kívánsága, hogy ezentúl azt is hozzátehesse, d­e a szabadságra mindig képesek v­a­l­á­n­k. Ghiczy Kálmán helyén látja, miután a trónbeszéd az államjogi kérdéseket felhozta, s megoldottaknak nyilvánította, hogy a képviselő­­ház ne csak a reformkérdésekről, hanem az ál­lamjogi kérdésről is nyilatkozzék. Ennek a múlt országgyűlésen történt megoldását lezóró nem tartja sem kedvező, sem biztos alapnak, sem pe­dig véglegesnek, mert az állami önállás feltéte­leit vonta el az országtól. S részletekre nem akar kiterjeszkedni, a pénskgyzetről is csak annyit jegyez meg, hogy az adós­ nyomasztó volta mellett az állam­költségvetés szerint ez évben 12 millió lesz a de­ficit ; beszédében különösen az ország nemzet­közi állását kívánja tárgyalni. A külügyeknek a nemzet érdekében való kezelését az országgyű­lésnek két joga biztosítja: a ladügyi költségek megállapításának, és az utol­ó megajánlásnak jo­ga. A magyar országgyűlés pedig ezen jogokkal már most nem bír,s így nincs módjában kötve tar­tani a diplo­mátiának az állami ügyek bebonyo­­lítására gyakran hajlandó kezeit, • megelőzni az ország érdekében indokolatlan és a nemzet fön­­állását megrázkódtató hadjáratokat, a nemzetnek dicsősége ily esetben, a háború költségeinek fe­dezéséről gondoskodhatni. (Helyeslés balról.) Egész évre 24 forint. Fél évre 12 „ Negyed évre e „ Egy hóra .................................2 „ A „Pesti Napló“ kiadó­ hivatala. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.

Next