Pesti Napló, 1871. június (22. évfolyam, 125-148. szám)
1871-06-10 / 132. szám
32 SZATTI, Szombat , junius 10. 1871. Szerkesztési iroda: Ferenciek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Tibékre, postán: ■( ’■agy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt Félévre .... 11 írt. Negyedévre ... 6 . 50 kr. Két hóra. . . 1 , 70 kr Egy héra ... 1 ,86 kr 22. évi folyam. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hírdetésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 njkr. Pest, junius 9. A magyar delegatió albizottságai f. hó 12-én kezdik meg működésüket. A feladatot fontosságához mért figyelemmel fogjuk kísérni, s a felmerülő kérdésekre nézve nyomban megteszszük észrevételeinket. A közös költségvetés egyes szakai közül legkiválóbb érdekkel bír a szárazföldi hadsereg költségvetése, egyrészt azon nagy összegeknél fogva, melyeket a közös hadsereg fentartása igényel, másrészt azon főfontosságú állami érdekeknél fogva is, melyek a helyes, czélszerű szervezettel bíró, gyorsan mozgósítható hadsereghez kötnék. A múlt delegátió tárgyalásai és határozatai azon fóeszmében culminálnak, hogy a monarchiának törvény által megállapított védereje, a hadtudomány mai kívánalmainak megfelelő szervezettel, a gyors mozgósítást lehetővé tevő administratióval bírjon, hogy a csapatok kiegészítő kerületeikben elhelyeztessenek, s az ezen állandó elhelyezésre fektetett területi hadosztályok rendszere felállíttassék. E czélok elérése érdekében eddigelé még kivéve némely ezrednek kiegészítő kerületébe történt elhelyezését, vajmi kevés történt. A jeleni delegatiónak lesz feladata, hogy a múlt delegatió által tett kezdeményezést tovább szője, s őrködjék a felett, hogy a közös hadsereg fentartására megszavazott és megszavazandó nagy összegek a kezelés és szervezet czélszerűtlensége miatt, ne eredménytelenül költessenek el. Hiszszük, hogy a magyar delegáció ez irányban teljes hatással fogja érvényesíteni befolyását, s ezúttal tájékozás végett egybe akarjuk csoportosítani, némi kritikai megjegyzések mellett, a közös hadsereg 1872-diki költségvetésének főbb számait. A közös hadsereg 1872-dik évre előirányzott rendes szükséglete 87.433.200 frtot tesz, mely összeg összehasonlítva az 1871-ik évre megszavazott 82.546.667 írttal, a rendes szükségletnél 4.886.533 írttal magasabb. A rendkívüli szükséglet, mely nagyobbára megkezdett építkezések folytatása, továbbá fegyverzeti, felszerelési és ruházati készletek beszerzéséből áll, 15.991,371 frtot tesz, mi az 1871-ik évre megszavazott 19.116,000 forinttal összehasonlítva, 3.124,729 írttal kevesebb. Megemlítendő azonban, hogy a közös hadsereg rendes szükséglete a kimutatott összegnél valóságban jóval magasabb. Tudni való ugyanis, hogy a határőrvidéki csapatok szükséglete, mely eddig a rendes szükséglet egy czímét képezte, jelenleg a rendes költségvetéstől teljesen elkülönítve, mintegy önálló, a határőrvidéki csapatok összes rendes, és rendkívüli szükségletét magában foglaló költségvetés terjesztetik a delegátiók elé. — A határőrvidéki csapatok költségvetésének elkülönítése a rendes szükséglettől tökéletesen indokolt és helyes , azonban tekintve azt, hogy a határőrvidéki csapatok fokozatos feloszlatása ma már kezdetét veszi, s igy a költségvetés is csak ideiglenes, a tényleges viszonyoknak megfelelőbb, és talán helyesebb eljárás lett volna, hogy a határőrvidéki csapatok költségvetésének egy magában önálló előterjesztésbe foglalása helyett, az összes határőrvidéki költségvetés annak ideiglenes természeténél fogva a rendkívüli szükségletbe foglaltatott volna ba. Ez általános megjegyzés után, bár ez alkalommal a közös hadseregre előirányzott költségvetés részleteibe bocsátkozni nem akarunk, lássuk azon fő különbségeket és új előirányzati tételeket, melyek a szükséglet emelésére lényeges és döntő befolyással vannak. A hadseregnek a harcosok szaporodott számával indokolt új beosztása három hadsereg és 13 hadtestbe, az eddig fennállott 12 hadtest helyett, a hadianyag és intézetek megfelelő szaporítását vonja maga után, mi a rendes szükséglet több czimében állandó emelkedést idéz elő. A csapatoknak kiegészítési kerületeikben vagy azok közelében eszközlendő állandó elhelyezése, az erre alapított területi hadosztályok felállítása, s az egész hadsereg béke idején való administratiójának, a háború esetén elfogadott csatarenddel (ordre de bataille) öszhangba hozatala következtében, 10 hadosztály, és 20 dandárparancsnokságnak felállítása, valamint a hadianyag, a fegyverzeti és felszerelési tárgyak decentralisatiója folytán a felügyelő személyzet szaporítása, új raktárak felállítása stb. terveztetik, és mindezen intézkedések a rendes és rendkívüli szükséglet emelésére igen jelentékeny befolyással vannak. A közös hadügyminiszter az állandó elhelyezés tárgyában részletes és kimerítő előterjesztést ígér a delegációknak, melynek azonban mind e mai napig nem vagyunk birtokában. Alig vélünk azonban tévedni, időn azon nézetünket fejezzük ki, hogy az előterjesztett nagyobb szükséglet megszavazásának sorsa, az állandó elhelyezés és a békeállapota administrate tervének czélszerűségétől függ. A múlt delegáció, nézetünk szerint, helyesen, a gyors mozgósításra fektette a fogulyt, s költségek, melyek e czél elérésére szükségeltetnek, bizonyára elfogadásra számíthatnak, ha az intézkedések czélszerűek lesznek.Várjon erről, vagy a hadi költségvetésnek czéltalan emeléséről, néhány tábornok számára való állás rendszeresítéséről van-e szó? meglátandjuk az ígért előterjesztésből; míg azonban az nincs előttünk, természetesen e pont felett nem is nyilatkozhatunk. A rendes szükséglet emelésére nem jelentéktelen befolyással bír, egy új 13-dik tábori tüzérezrednek a közös hadügyminiszter által indítványozott felállítása, s a tábori tüzérezredek ütegszámainak egyenként kettővel tervezett szaporítása; a közös hadügyminiszter ez intézkedést a gyalog, lovas és tüzérségi fegyvernem közt szükséges helyes arány elérésével, a tüzérségi fegyvernemnek a hadtudomány mai állása folytán fokozott jelentőségével, és a közös hadsereg számának növekedésével indokolja. A 13-dik tüzérezred felállítása folytán minden mozgósítandó hadtestre egy egész tüzérezred jutna, mi a felemelt Ütegszám következtében 14 üteget, vagyis 112 ágyút tesz, s ezen szám viszonyítva a harczosok számához, 1000 harczosra 20 ágyút juttat. Tekintve a tüzérségnek fontosságát, s azon arányt, melyben a tüzérség más hadseregeknél a többi fegyvernemhez áll, a létszámemelés s az új tüzérezred felállítása indokoltnak látszik, és mi egyelőre csak azon megjegyzést teszszük, hogy a magyar tüzérezredek ügyét a delegációk különös figyelemmel kisérjék. A természetbeni élelmezés, legénységi eledel, és a ruházatról szóló czímekben találjuk a szükséglet legnagyobb emelését- Ez emelkedés többet tesz két millió forinttal, az 1871-ik évre megszavazott összegekhez képest, — de hiszszük, hogy a jelen árakat véve átlagosaknak, a delegatiók e czimeknél igen tetemes törléseket tehetnek. Egyebekben az 1872-dik évi előirányzat kevésben tér el, az 1871-ik évre megszavazott összegektől. Mint új tételek említendők még az ezredesek és alezredesek fizetésének tervezett felemelése, továbbá a gyalogsági századosoknak béke idején egy jó illetménynyel tervezett ellátása, mi a szükségletet több mint fél millió írttal emelné. Körülbelül ezek a hadügyi költségvetés főbb számai. Mint e futólagos szemléből kitünk, van elég pont, melyben a magyar delegáció is törölhet, s van egy lényeges pont, melyről e pillanatban, mielőtt a hadügyminiszter előterjesztését nem ismerjük, nem mondhatunk véleményt. Reméljük, hogy ez utóbbi nem fogja csak a teljesületlen remények sorozatát szaporítani, s különösen reméljük, hogy a magyar delegatió minden körülmény között rendületlenül teljesíti majd kötelességét. Az idei delegatiónak csak valósítani kell azt, amit e tekintetben a múlt évi programmal kitűzött, — s egy Pest, junius 9 A főrendek hosszas s helyenkint animosus vita után ma azt határozták, hogy — megmaradnak a telepitvényesekről szóló törv. javaslat tárgyában eredeti határozatuk mellett, — s ezzel a javaslat megbukott. A főrendek tehát egyrészt lehetetlenné teszik a telepítvényeseknek adandó moratóriumot, másrészt végtelen bizonytalan időre halasztották el az egyéb úrbéri tvjavaslatok létrejöttét. Mindkét tárgyban a felelősség oly roppant mérve háramlik a főrendekre, hogy valóban bámulatot kelt a merészség, melylyel e nagy súlyú felelősséget néhány ember — az egész nemzet s annak képviseletével szemben magára vállalja. E merészség intő jel lehet arra, hogy ily ház közreműködése mellett mily sorsa lehet a netán benyújtandó radicalis reform-javaslatoknak, melyek a főrendi hatalmi kör megszorítását ezéloznák. Közbevetőleg mondjuk, hogy a lanyhaság, melylyel a kormány a jelen ügyben eljárt, bizonyára példátlan a parlamentáris kormányok történetében s alkalmasint csak nálunk lehető. A kormány az általa benyújtott, ismételve pártolt s a képviselőház által egyhangúlag elfogadott javaslatnak a főrendiházban való keresztülvitelére jóformán egy lépést sem ten. Egyetlen egy tagja sem szólalt fel az ügy tárgyalásánál a főrendiházban, sőt alig történt részéről a főrendek előtt nyilatkozat, hogy e javaslathoz most is ragaszkodik. Ily ténynyel szemben majdnem azt lehetne hinni, hogy a kormány, Horvát Boldizsár lemondásával, maga is elejte e javaslatot, s a főrendek csak eszközül szolgáltak arra, hogy ez megbukjék. S most lássuk a főrendek mai ülését. Először is szembetűnő, hogy a főrendek mai határozata tulajdonképen szintúgy érvénytelen, mint a főrendiház összes eddigi ülésezése. A főrendek házszabályai szerint ugyanis határozathozatalra 52 tag jelenléte szükséges, ma pedig 37-en voltak jelen, s nem is emlékszünk reá, hogy 52-en valaha jelen lettek volna. Miután egy ellenzéki lap e vistás körülményt ép ma reggel említé fel, a főrendek elnöke, Majláth szükségesnek találta, hogy erre reflectáljon. Igen éles hangon tartott philippikában inté a főrendeket, hogy az ülésekre nagyobb számmal jelenjenek meg, megjegyezve, hogy nekik mint elnöknek, különben csak akkor kötelessége a határozatképes számot constatálni, ha a megszámlálást a ház valamely tagja követelné, vagy ha név szerinti szavazás történnék. Mint ebből látjuk, Majláth elnök nem jön zavarba, ha mentségekről van szó, s még csak azt lennénk kiváncsiak megtudni, mint véli kimondhatni azt, hogy ő mint bíró — a törvényhozás tagja, és nyereségre alapított részvénytársaságok elnöke? A ma tartott beszédek közül csak Liphay Béla szólott füzetesben a tárgyhoz, s miután a báró nevéhez bizonyos liberális nimbusz van fűzve, közel fekszik az ok, amiért a főrendek ez ügyben neki adták a vezérszónok szerepét. Liptay Béla nagy hévvel szólt, s hogy Tisza Kálmán felszólalását nem hagyhatta viszonzás nélkül, azon nem akadhatunk fel. Nem hagyhatjuk azonban említetlenül, hogy a báró úr roppantul téved, ha e javaslat visszautasításában „társadalom-mentő“ tényt lát, vagy ha általában azt hiszi, hogy a jelen főrendiház ily társadalom-mentésre képes. A javaslat vissautasításának nem lehet más következése, minthogy élesebbé tegye a kérdést. Egyezségek a földesúr és telepitvényes között az ügy jelen állásában nem igen fognak történni. A képv.házban ugyanis már hangsúlyozták, hogy az esetben, ha a moratórium nem létesül, tegyen a kormány a telepitvényesekre nézve rendkívüli intézkedést, s ha ilyesmi a nép között terjesztetik, ez az egyességkötést nem igen fogja előmozdítani. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy ha néhány ezer ember lesz földönfutó, azt végre is — már közbiztonsági szempontból — sem lehet tétlenül nézni. Ha a kormány nem gondoskodik, kénytelen lesz a nemzet társadalmi uton gondoskodni , s e közben majd minő izgatás fog kifejlődni a főrendek ellen, mily keserű gyümölcsöket terem társadalommentésük, annak a jó ég a megmondhatója! Egyáltalán ne legyenek a legcsekélyebb tévedésben is a fölött, hogy a jelen szírenyház a közvéleményre nézve, már szerkezeténél fogva, teljesen súlytalan, s az innen kiinduló társadalommentéseknek nem lehet más eredményök, mint az, hogy a lehető legélesebb ellenhatást idézzék fel. A méltóságos uraknak tetszett ezúttal megemlékezni a sajtóról is, Lipthay Béla, Apponyi György igen keserűn szóltak a sajtó izgatásairól s Tomcsányi főispán különösen is hangoztatta a „sajtó jelen kezelőit“. A térből már kifogyni kezdünk, s igy igen rövidre kell foglalnunk mondandóinkat. A magyar sajtónak van annyi hazafisága, s mondjuk — conservativ érzülete, hogy egyremásra figyelmezteti a magyar főurakat, hogy használják fel nemzeti célokra állásuk s vagyonuk befolyását, álljanak a nemzeti fejlődés élére, legyenek a haladásban zászlóvivőink ! — Izgatás ez ? forradalmi eljárás ez ? a történeti nevek becsmérlése ez ?! Méltóságos uraink azonban egyre másra viszszavonulnak a nemzeti küzdelmek teréről, ahelyett, hogy a haladás élére álljanak, alapítanak ultramontán kaszinókat, ahelyett, hogy a magyar kultúra ügyét előmozdítanák, becsvágyat helyeznek abban, hogy német lapok munkatársai legyenek! így áll egymással szemben a magyar sajtó és a magyar aristocratia; a nemzet áll mindnyájunk felett, s lelkiismeretünk azt mondja, hogy a nemzet ítéletére bátran hivatkozhatunk. Tomcsányi úr beszédében nagy zajt keltett az a passus, melylyel arra hivatkozott, hogy ő mint főispán, a törvényhozásban független, s egy rangba helyezte magát azon kormánytisztviselőkkel, kik a képviselőházban helyet foglalnak. Tomcsányi úr ez utóbbi hasonlat tételénél elfeledő, hogy a képviselőházban a kormánytisztviselő a nép választása folytán ül ott, a főispán ellenben a főrendiházban a kormány kinevezése folytán foglal helyet. Különben magunk részéről a képviselőházra nézve is az incompatibilitás törvényét szükségesnek tartjuk, s azt is beismerjük, hogy a főispánok jelen állása mindenesetre viszás; az a rendi s a parlamentáris alkotmányforma egyik legfurcsább mixtum composituma s az ellentétek kiegyenlítése egyike sürgös a feladatainknak. Alkalmunk lesz különben közelebb e tárgyról tüzetesebb czikket közleni — s hogy Tóthrcsányi urnak — (ki egyébiránt szintoly jellemes férfiú mint értelmes hivatalnok) a „sajtó kezelői“ iránti aggodalmait eloszlassuk, megsúghatjuk neki, hogy az illető, ki hozzánk a főispánok állásáról volt szives czikket küldeni, még pedig olyant, melyben a „sajtó kezelőivel“ teljes A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Darboy érsek s elődjei. Ama Kötet bünlajstromban, mely a párisi felkelés végét jelzi, s amelynek felelőssége nem terheli kizárólag az egyik felet, Darboy érsek meggyilkoltatása is mintegy ijesztő tűzírással írva emelkedik ki. Érte személyesen, most, hogy mindennek vége, kevés lehet a sajnálkozás. Egy tisztelt és tiszteletre méltó pálya idő előtt szakasztatott meg, egy nem kevéssé tiszteletre méltó halál által, mely ily körülmények közt, s a keresztényi lemondás ama nyugodt szelleme folytán, melylyel elviseltetett, a vértanuság méltóságáig emelkedik. Midőn az amerikai consul mr. Washbourne az érseket egy hónappal halála előtt mazasi börtönében meglátogatta, egy tíz láb magas czellában találta őt, melyben nem volt más bútor egy széknél, ágynál s tisztáinál. De a fogoly „türelmes és derült volt, mint mindig,“ egy keserű, szemrehányó szó nélkül üldözői irányában, de azt mondva, hogy a világ szigorúbban ítél felettük, mint ahogy érdemlik. Egy más angol hírlaptudósítónak — az orthodox high-churchpárti Record levelezőjének — csak néhány hete mond a búcsúzáskor : „remélem, hogy mához egy-két hónapra palotámban látandom önt, ha — tévé hozzá fejére mutatva — ezt helyén hagyják.“ Az egyszerű, csaknem játszni kifejezett előérzet csakhamar beteljesült. S ez előérzet nem volt rendkívüli, sem a közvetlen viszonyokat tekintve, sem az emlékezéseket véve figyelembe, melyek ily időben egy párisi érsek elméjében önkéntelenül felötlőnek. Mert nem ok nélkül nevezte mgr. Darboy közvetlen előde a párisi érseki széket „kálváriának.“ Ez utolsó félszázadban a franczia egyház története, sőt mondhatni az összes franczia államtörténet, a párisi érsekek sorsával fűződött öszsze, és talán nem lesz helyén kívül, ha e jeles sor utolsó képviselőjéről szólva, egy perczre megemlékezünk azokról, kik megelőzték. A párisi érsekek mindig az úgynevezett mérsékelt egyházpárthoz tartoztak, azaz: nem voltak ultramontánok. Másrészt csaknem kivétel nélkül kiválóbb férfiak sorozatát tüntetik fel. E szék utolsó öt betöltője közül az egy Morlot bibornok az az egyetlen, ki elnyerte a biborkalapot — ki nem hagyott hátra valami kiváló emlékezetet. Mgr. Quelen, az első érsek, ki az első császárság bukása után neveztetett ki, ama hires halotti beszédet tartó XVI. Lajos felett St.-Sulpiceben 1814-ben. Párisi érsekké 1821-ben neveztetett, hol haláláig 1837. Sylvester napján, nemcsak értelmi jelességével vált ki, hanem azon buzgó ragaszkodás által is, melylyel pásztori kötelességeit teljesité, kivált 1832. a nagy cholera alatt, ki alapította a notre dame-i böjti, adventi „conference“-okat, melyek a harminczas és negyvenes években csaknem világhirüekké váltak , s az érseket híressé téve azon elhatározottság és bátorság, melylyel e veszélyes állomásra egy Lacordaire-t — akkor sok magas körben igen népszerűtlen embert — és Ravignant emelte. Quelen utóda Affre volt, ki 1848-ban a torlaszokon esett el, míg a sebesülteket ápolta; pastor bonus dat vitampro ovibussuis voltak az utolsó szavak elhaló ajkain. Midőn utódját mgr. Sibours kínálták e tisztséggel, a következő, azóta oly híressé vált szavakkal fogadáazt el: „visszautasíthatnám a tiszteletet, de visszautasíthatom-e az áldoozatot? Mgr. Affré hősi halála folyvást emlékezetemben tartandja kötelességemet. Ha Páris calvária, amint barátaim is mondják, az ő példája megerősitend.“ Ugyanez eszme húzódik végig számos levelén, mlyeket érseksége alatt irt. 1857. jan. 3-án,a St. Gendéveben egyházi szertartása alatt bizonyos Verger nevű pap által, kit erkölcstelen életmódja folytán hivatalától felfüggesztett, de a kit saját erszényéből segélyzett, agyon döfetett. Morlot bibornokról, ki követte, s a következő hat évben ült székén, nem említhetünk mást, minthogy köztiszteletben állott. Ő volt a második császárság első kinevezettje, és székfoglalása azon időre esik, midőn a császárság hatalma tetőpontján állott. Hivatalos pályájával semmi jelentékenyebb egyházi esemény sem volt eszközve. Libour 1854 ben jelen volt Rómában az immaculata conceptio kihirdetésekor. De midőn a püspökök e tárgyban négy évvel előőbb megkérdeztettek a pápa által, ő egy nagytudományú munkálatot dolgozott ki, kifejezést adva benne, elődjének, és dioecesise legtudósabb theológusai véleményének, és kifejté, hogy sem jogos, sem opportunus e tantételt hitezikké emelni. Saját véleményéül kifejté, hogy igaznak sem mondható. Mindennek daczára, ő is, mint társai nagy része meghajolt, amint a definitio megtörtént. Ennél válságosabb viszály, és nagyszerűbb, bár nem kevésbé borzasztó halál várta Morlot bibornok utódját, kit nem magánember gyilokja, hanem a párisi commune bérenczei küzdtek egy magasabb és igazságosabb bíróság elé, mint a Curia Montana, mely előtt moly ékesszólón védte az igazság és igaz hit ügyét, és védte hiában. Mgr. Darboy 1813. szül.s 1846-ban neveztetett ki Affré által Párisban notredamei kanonoknak. A következő érsek, ki Affré sorsát osztá, Libour, érsekségi nagy vicariussá és tanfelügyelővé nevezte. 1859-ben Nancy püspöke lett, és négy évvel később Morlot-t követte Francziaországnak, ha nem is névleg, de tényleg, primási székébe, később a császár főalamizsnásává s a senatus tagjává neveztetett.Első hivatalos adtusa, melyben székfoglalását „a császár kinevezéséből, s az apostoli szék kegyelméből jelenti, clerusa ultramontán cliquejében szeget ütött, és papsága, főpásztorával való viszonyát egy igen modortalan tiltakozáson kezdette. Még nagyobb volt a lárma, midőn kijelenté, hogy ő függetlenül kezelendi érseki megyéjében a jurisdictiót, visszautasítva a pápa közreműködő, „ordinaria jurisdictió“-ját, mely azóta a vatikáni zsinaton hitezikké emeltetett — és feezdé „látogatni“ a jezsuita szerzeteket, melyek minden püspöki ellenőrségtől való mentséget követeltek. „Itt schisma lappangó mondák Róma lakájai, s a pápa nemsokára egy szemrehányó levéllel lepte meg, mely ama kenetes átkozódás hangján van tartva, melyre a Vatikánnak külön monopóliuma van. A levél nagyobb hatás kedvéért a hírlapokba is eltudott származni. Oly irat, hogy ne mondjuk, szitkozódás volt ez, milyent ritkán bocsátottak püspökhöz, s amely kevéssé vált trója becsületére. Az érsek tovább járt a maga útján, de Rómában ösztönszerűleg érezék, hogy kevéssé rokonszenvez a mostani balcsillagzatú pápasággal, ő nem bírt sem a szokásos előítéletekkel, sem ama szükségszerű ellenszenvekkel, melyeket oly szívesen lát a curia pártja. Ő nem volt sem szenvedélyes, sem tettető, és azonkívül rendelkezett oly védpajzszsal,mit legkevésbé szeretnek Rómában,erős józan észszel. Bátorságát kitüntette, midőn Hyacinthe atyát hivá a Notre-Dame szószékébe, s ott tart, míg az ékesszóló hitszónok hirtelen maga nem vált meg minden nyilvános egyházi szolgálattól. A vallabus kibocsátásakor Darboy megragadta az alkalmat, hogy mérséklési tanácsot juttasson a főpap, ily hangokra süket füleihez. A pápa természetesen nem igen akart róla mint bibornok tanácsosáról tudni, de midőn a vaticani közsinat megnyílt, egyike volt azoknak, kiktől legjobban féltek, és kit egyszersmind utáltak; mert Francziaország, Darboy nyakasi magatartása daczára, elvárta, hogy főpapját bibornokká nevezzék, és Francziaország volt akkortájt a curia leghívebb fia. Darboyt ki akaták engesztelni; dr. Manning, híres angol infallibilista Rómába térése közben meglátogatta Párisban, és bibornoki kalappal kínálta. De Darboy azon szavak szellemében válaszolt, melyeket később ugyane tárgyban Rómában mondott: „Je n’ai point de rhune de cerveau, je n’ai pas besoin de chapeau.“ Ily ember, kit sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni, sem hízelgéssel elaltatni nem lehete, természetesen nem volt kedves a zsinati többség és vezérszellemei előtt. Ismeretes, mennyi tudománynyal és bátorsággal küzdött több hónapig az új dogma ellen. Miután ájul. 13-iki congregátióban kimondta a non piacetet, jul. 15-én egy kisebbségi küldöttség élén járult a pápa elé, hogy lelkiismeretére hasson. E kísérlet is meghiúsult és Darboy másnap elhagyta Rómát, de nem várva azon ünnepi farceot, mely három nappal később se Péter templomában a tudva levő sikerrel végig játszatott. A pápa személesen panaszkodott e távozáson. Mielőtt azonban távozott, nem muszta el azon manifestum alá írni nevét, melyet La derniére heure du concile neve alatt, a franczia tiltakozók, ha nem is egyenest Darboy tollából, de az ő közvetlen sugalmazásával bocsátottak ki. E nyilatkozat emelkedett, bár helyenként éles és határozott hangon van tartva. A zsinat után is híve maradt meggyőződésének, daczára egy római ultramontán lap hírének és néhány franczia ultramontán papnak a „Times“-ban minap megjelent nyilatkozatánk, miszerint ő is mint püspöktársai meghajt volna az új tan előtt. Különben Francziaországban sokkal nagyobb életkérdések, sokkal borzasztóbb események merültek fel, mint a canones de Fide és hittani mozgalmai. Hogy ez események, e megkisértetések közt, mennyi bátorsággal, buzgalommal és keresztényi tűréssel állta meg helyét a veszélyek legsöétebb helyein és perczeiben, minden hírlapolvasó előtt ismeretes. Utolsó óráiban sorsát a vértanú derű bátorságával fogadó, végső cselekedete volt megbocsátani elleneinek, kik sértegeték, mielőtt agyonlövök. Inté őket, ne fertőztessék a szabadság nevét: „mert miénk az, kik meghalunk szabadságért és hitért.“séges eljárás, szigorú összetartás ezúttal bizonyára nem fogja tenni sikertelenebbé a magyar delegáció tanácskozásait.