Pesti Napló, 1871. június (22. évfolyam, 125-148. szám)
1871-06-03 / 127. szám
Szombat, junius 3. 1871. 127. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam. Hirdetni ények dija: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán: ▼agy helyben, házhoz hordva: Egész évre . . . 22 frt Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 , 50 kr. Két hóra .... 3 , 70 kr* Egy hóra ... 1 , 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilttér: 5 hasábos petitem 25 njkr. Pest, junius 2. . Politikai izgatásoknál rendesen a pénzügyek képezik azon fegyvert, melylyel a nagy többséget el szokták ámítani. Az adóteher nagysága közvetlenül minden egyes polgár anyagi jólétére hat, s ha ennek leszállítását ígérjük, vagy ha legalább az ellen kikelünk, legtöbb egyéni részünkre nyerünk, így nem csodálhatjuk, hogy Horvátországban is most, a választások alkalmával, ez a fegyver járta leginkább. A pénzügyi viszonyokat pedig legkevésbé lehet elferdíteni, itt számok szólanak, s ezek minden parázist agyonvernek. Mihelyt a pénzügyi viszonyok egyes adataiba tüzetesebben hatolunk, mihelyt valamely ország pénzügyi állapotát számaiban látjuk , hiába akkor minden csürés csavarás, ez adatok nem engednek elferdítést. De ép azon körülmény, hogy e számadatokat nem ismeri mindenki, s főkép a nagyközönség nem igen foglalkozik ez állapot tüzetes megvizsgálásával: ez okozza azt, hogy a pénzügyi sopánkodással oly könnyen lehet győzni, s lehet állítani azt is, ami a valósággal homlokegyenest ellenkezik. Horvátország nemzeti pártja a mostani választási mozgalomnál folyvást azt hangoztatja : „Magyarország nagy kegyesen évenkint a horvátországi jövedelmekből Horvátországnak ad 2.200.000 frtot, és a horvát jövedelmek milliói felvándorolnak évenkint Pestre, hogy ott pompás boulevardok épüljenek.“ Első pillanatra látszik, hogy e parázis teljesen hamis, mert aki Horvátország anyagi és közgazdasági állapotainak primitív voltát ismeri, az ugyancsak tudhatja, hogy onnan a pesti boulevardokra nem hogy milliók, de egy krajczár sem vándorolhat. Miután azonban ily dolgoknál az általános állítások mit sem érnek, lássuk tüzetesebben a számokat. A Magyarország s Horvátország közt létrejött egyezmény a pénzügyi állapotokat következőleg rendezte . Azon költségekhez, melyek a magyar korona országai és ő felségének többi országai közt közösek, Horvátország adóképességének aránya szerint járul. Ezen arány értelmében Magyarország 93,,592,205 és Horvátország 6.4)407,799 százalékot fizetne a magyar korona országai részéről szolgáltatandó közösügyi kuotához. Miután azonban Horvátország összes tiszta jövedelmet azon összeget, mely az említett adóképességi kulcs szerint a közös ügyek költségeiből rájuk esnék, ez idő szerint csak úgy fedezhetné, ha a beligazgatására szükséges összegek nagyobb részét is átadná. Magyarország tekintettel azon testvéri viszony megújítására, mely közte és Horvát-Slavonországok közt századok óta fennállott, készséggel beleegyezik, hogy Horvát és Slavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt bizonyos összeg, mely az országok beligazgatási költségeire időnkint egyezményileg megállapíttatik, vonassék le, s a beligazgatási szükséglet fedezése után fenmaradt összeg fordíttassék a közös ügyek által igényelt költségekre. Ezen elv alapján az egyezmény első évtizedére a Horvát-Slavonországok beligazgatására szolgálandó összeg 2.200,000 frtra határoztatok. De egyúttal kimondatott, hogy a horvát-slavon adóból 45% az illető országok beligazgatására adatik, és 55% jut a magyar pénztárba; ha ezen 45 % azonban nem juttatná az említett 20 1 milliót, a hiányzó részt Magyarország fedezi; ha e 45%/a nagyobb lenne ezen összegnél, a többlet Magyarországnak jut, ha a horvát-slavon jövedelmek a közös költségek azon részét, mely az említett szerint rája esnék, az adóképesség növekvése folytán felülhaladnák, a fölösleg Horvát-Slavonországnak jutna, anélkül, hogy viszont köteleztetnék az e czélból Magyarország által előbb netán fedezett költségeket visszafizetni. Ezen oly világos — s ha hátrányos, csak Magyarországra hátrányos — pénzügyi kiegyezkedés ellen történnek az izgatások. Ez azon fegyver, melylyel a horvát ellenzék küzd és valóban csodálkozni lehet azon, hogy Horvátországban a kiegyezési törvény oly kevéssé ismeretes, miszerint az izgatók e fegyverrel sikert arathatnak. De talán az előnyösnek látszó törvény a gyakorlat által ellenkezőnek bizonyult be? Talán a Horvát-Szlavonországok jövedelmei csakugyan elvonattak tényleg ez országoktól, és tisztán Magyarország számára fordíttattak ? Lássuk a költségvetés számait: 1870-re a Horvát Szlavonországok által fizetendő közösügyi járulék, az általunk felemlített százalékos megosztás szerint 4.280,830 frt,— a horvátországi belügyi kezelés tett 2.200,000 frtot, — a magyar pénzügyminisztérium költségvetésében Horvát-Szlavonországok számára 1 millió 337,182 frt, — a magyar közlekedési minisztériumban ugyan e czélra 280,959 frt, a magyar kereskedelmi minisztériumban 449,970 frt, és a magyar honvédelmi minisztériumban 503,416 frt vetetik fel. E szerint az összes horvát-szlavén szükséglet 9.053,357 frtot tesz. E szükségletekkel szemközt a fedezet következő : A pénzügyminisztérium előirányzatában 6.185,774 frt, a kereskedelmi minisztériuméban 349,750 frt,a közös activákból Horvát-Szlavonországokra eső rész 226,245 frt. Összes fedezet 6.761,769 frt, vagyis Magyarország Horvátország javára 1870-ben 3.390,588 frtot fizetett, hogy csak Horvátország összes szükséglete fedeztessék. És nem kell hinni, hogy ezen állapot csak 1870-ben volt ilyen. Magyarország a horvát-szlavon szükséglet fedezéséhez 1868-ban 219,959 írttal, és 1869-ben 1.570,952 írttal járult, vagyis három év alatt 4.080,489 forint folyt Horvátországba. I Ily körülmények között valóban nagyon különösnek tetszhetik azon állítás, mely szerint a horvát-szlavén jövedelmek milliói Pestre folynak, és a boulevardok építésére fordíttatnak. Nagyon különösnek tűnhetik fel ez esetben, hogy ép a kiegyezésnek azon pontja, mely kézzelfoghatókig nagylelkűségből, sőt azt lehet mondani, feláldozással anyagi kárt vonz Magyarországra, támadtatik meg a horvát ellenzékiek által, és Horvát-Szlavónországokra veszélyesnek mondatik! Vagy talán a közös ügyekre fordítandó összeget találják nagynak , az általuk s velünk közösen viselt quota által vannak-e túlságosan terhelve ? Sokalják-e, hogy a közösügyi költségeknek a magyar korona országai által elvállalt 30%-kából, ők 6,4%-kot viselnek? E százalékos megterheltetés azonban az ország adóképességéhez van mérve, ez ellen jogosan a horvátok és oly kevéssé szólalhatnak fel, amint nem szidhatjuk mi az osztrákot azért, amit, közösen elfogadott kulcs szerint, magunk megállapítottunk. Ez összegeket továbbá, nem nekünk fizetik a horvátok, hanem fizetik velünk együtt a közös költségekre, s így egyáltalán nem érthető, mint irányulhat Magyarország ellen oly tárgyban az izgatás , mely Magyarországot közvetlenül nem is illeti. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy amit a horvátok ma fizetnek e czímek alatt, annál sokkal többet fizettek az 50-es évek alatt; nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogyha az osztrák államtömbhöz lennének csatolva, okvetlenül többet fizetnének, miután akkor nem a 30, hanem a 70 száztak megfelelő része súlyosodnék reájuk. Magyarország tehát áldozatot hoz azért, hogy Horvátország belberuházásait gyámolítsa, Magyarország a közös terhek egy részét is magára vállalja s mindennek daczára azt tapasztaljuk, hogy naponta megújul a panasz, hogy Magyarország „kizsebeli“ azt az országot, hol a leggondosabb kutatás mellett bizony nem található, semmi kizsebelni valót. Mint ebből látszik, Horvátország említett panaszával oly tényállást akar megváltoztatni , mely nem a mi előnyünk, mely nem kedvünkért állapíttatott meg, s mely Horvátország fejlődésének egyik legbiztosb tényezője. A politikai fanatismus mily foka ural A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Schmidt Julian az irodalomtörténetről általában. Gervinus, a nagy német történésznek,legutóbbi politikai controversiája után történt hirtelen halála mély benyomást hagyott hátra Németország minden körében, még az elhunytnak elvi ellenségeinél is. Schmidt Julian Gervinushoz mindig bizonyos ellentétes viszonyban állt. És talán épen az indokolja, hogy a jelen élő nagyobb német írók közt ő az első, ki az elhunyttal foglalkozik, mintegy engesztelő áldozatot nyújtva szellemének. Három, az „Augsb. Alig. Zig“-ban e napokban megjelent közleményben Gervinus jelentőségével foglalkozik, s utal arra, hogy az elhunyt nagyobb irodalmi emléket, terjedelmesebb életrajzot érdemelne a nemzettől. A harmadik közlemény Gervinus irodalomtörténetének felfogási és tárgyalási módját bírálja, sőt részben elítéli. A második közlemény, mely mintegy külön szakasztható a sorozatból, emelkedett, bár gyakorlati nézpontból tárgyalja az irodalomtörténészetet általában. Ezt mint közérdekűt és közfigyelemre méltót, mi is megismertetni óhajtjuk. Az igen találó általános német irodalmi megjegyzések, Gervinusnak s a német irodalomnak oly részleges ismeretét tételezik fel, mely más mint német közönségtől nem várható. De az itt közlendő tartalmas, eszmedus sorok, melyek az irodalomtörténetre általában szólva, általános érdeket nyujtnak , közfigyelemre méltók. „Irodalomnak nevezzük foglalatját mindannak, mi íratott, illetőleg nyomattatott, így kezdi szerzőnk. Legalább így fogta fel a régi irodalomtörténet , hogy a szóbeli hagyomány, a monda, a népdal, a dajkamese is belevonatott, új vívmány. Az irodalom története tehát története az írott és nyomatott könyveknek, s a literator legközelebbi feladata constatálni,mily könyvek mikor és ki által írattak. Oly időkből, hol keveset írtak, minden sor szent, már a nyelv miatt is; sokat író korszakokban már bajosabb a lajstromozás. Már most, ha áttekintjük az újabb buvárlatok által annyira gazdagodott XVI. és XVII. századi lajstromokat, ijedve kérdjük: és mindezt el is kell olvasni ? Ha azonban a XIX. századbeli irodalmi lajstromokat tekintjük, s a jövő irodalom történészére gondolunk, be fogjuk látni, hogy e módszer már nem elegendő. Ha száz esztendeig élne, sem volna ideje csak át is lapozni e könyveket, melyeknek kilencztizede amúgy ismerő makulatúra. Hogy azonban valamit a makulatúra közé vessenek, előbb azt is kell tudni, hogy makulatúra-e, tudomást kell róla venni. Az irodalomhoz csak azon könyvek számíthatók, melyek hatottak és hatnak. Napjainkban, midőn anynyira hódolnak a statistikának, egész komolyan indítványozták, hogy a könyvek hatékonyságát olvasóik száma szerint ítéljék meg, tehát kiadásaik nagysága szerint. Régebbi időkre ez vajmi nehéz volna, de ha sikerülne is, nem sokat nyernének vele. Meg volna p. 0. állapítható, hogy a bűnügyi históriák olvasói egy elvontabb tárgyú műbeszélyhez úgy aránylanak, mint 2000 az 1-hez. És be van-e ezzel bizonyítva, hogy előbbiek hatása nagyobb volt utóbbinál ? Hogy ez megállapíttathassék, előbb be kellene hatni e könyvek tartalmába, vagy az olvasó közönség kilétét kellene vizsgálni. Egy könyv nagyobb vagy kisebb mérvű terjedése oly mozzanat, mely nem hagyható számításon kívül, mely azonban magában véve nem döntő. Egész más, ha e terjedés több évszázadig tart, akkor felesleges is a megolvasás. Mi czélja volna p. o. a Shakespeare kiadások példányai számát megolvasni ? A hatás ugyanis nem attól függ, hány emberre terjed, hanem kik ez emberek. Az a könyv jelentékeny, mely jelentékeny emberek lelkére hat. És ki mondható jelentékeny embernek ? Az, ki nagy mérvben hat, tehát, ha hó, kinek művei jelentékeny emberek telkére hatottak. És ez nem tautológia; útmutatás csak, mikép képzelhető az irodalomtörténet lánczolatos kapcsolata, úgy, hogy az olvasók és könyvtárak plebse ne jöjjön tekintetbe. Csak azáltal, hogy a működő tényezők arányaival jövünk tisztába, képzelhető az irodalomtörténet tagolása, csoportosítása. És ez nemcsak a nagy áttekintésekre szól, melyek hosszú időközökre terjednek : minden monographikus dolgozat is, ha több akar lenni anyaggyűjteménynél, ferde távlatot ölt, mihelyt e mértékszabást fel nem ismeri. Csak a ki helyesen tekinti át az általánost, a távolit, csak az felelhet meg a korlátolt feladatnak is. S itt felötlik a kérdés, honnan ered a valódi hatékony nagyságok ereje. E kérdés felvetése és megoldása még nem régi: Herdernek köszönheti a világtörténet. Schiller mondata, hogy csak kevés ember számít, a legtöbb ember zérus, az irodalomtörténetre is alkalmazható, de hozzá kell tenni: ezek azért számítanak, mert bennök egy egész, egy nép, egy kor szelleme megtestesedik. A természet e kegyenczei mintegy felszívják a nép minden életnedvét, úgy hogy az idegen, az utókor előtt népük képviselői. Emerson kifejezése : „representative men“ legjobban felel meg e fogalomnak : ők nagyot nyújtanak, de csak olyat, mit maguk is vettek, recipiáltak. Semmiből semmi. Boldog kor, melyben a nép maga tükröződik le nagy férfiaiban, bennük magára ismer, magát szereti. Sok időszak nélkülözi e boldogságot, s ez a szakgatott jellemek, az ellentétek ideje, és csak az utókor érti azt meg. E felfedezés, hogy t. i. a nagy költőkben a népszellem nyilvánul, lélektanilag és történetileg egyaránt nagy fontosságú, mert általa először nyert az öntudatlan, a geniális, a démoni hatalma kellő megvilágosítást. A XVIII. század első felében erről képzet sem volt. Úgy képzelték a költői alkotást, mint műveit emberek képzőművészeti alkotásait egy józan korban tett működésnek, hogy úgy szóljunk csinálásnak, melynél minden a helyes intenziótól, ügyességtől s ízléstől függ, a mint Gottsched, Klopstock, Wieland dolgozott, vagy a mint hivék, hogy dolgoznak, úgy képzték az öreg Homert is. Az Ítészet ugyanazon mértékét alkalmazták rá, s azon időszakot tárták classikusnak, melyben intenzió, műveltség s ízlés legvilágosabban szembeötlő. Minden Herder kimutatta, hogy a valódi teremtő erő egyáltalában nem esik e szempont alá, csak a távolabbi, úgynevezett műveletlen időszakok jogosultságát vívta ki; kimutatta, hogy Homerből Görögország szól hozzánk, azon nézetekkel és képekkel, melyeket a természet e népnek kölcsönze, a hitreges symbolumokkal, melyek e nép sajátos gondolkozásmódját, érzelmi világát képviselik, nyelvének és énekének természetes hangesésével. Hogy később tovább mentek, hogy kimutathatni hivék, hogy Homer maga is csak népének egyik mythosa, ez első felfedezés ellenében kevéssé jó tekintetbe, mert Homer Homer marad, ha csak egy énekét is ismernek. A fődolog az, hogy felismertük a genie adományát. Mint Homerrel, úgy tett Herder a prófétákkal, az indusokkal, az ó-germán dalnokkal. De a távoli időszakok ezen megértése, ama korszakoknak kellő megismerésére is vezet, melyben műveltség, ízlés, művészeti intenzió stb. szemlátomást közreműködik. Midőn az idegent felismertük idegennek, és távolságának kellő felismerése által, a kellő világosságba is helyeztük, ugyanazt próbáltuk mindennel, mi előttünk ismeretes volt, s ott is új világot fedeztünk fel. Úgynevezett classicusaink megszűntek puszta iratok lenni, melyeket minták gyanánt bámultak, s amelyekből szabályok vonhatók le. Bennök is természeti termékeket kezdenek sejteni, belőlük is saját természetünk felől kerestünk magyarázatot. Mint Homerből a görög nép képzeteit, eszméit, érzelemvilágát ismerjük meg, úgy Goethe műveiben felismerni igyekezzük a német nép természetének, erejének tesmérzetében nyilvánuló érzelmi, symbolizáló, eszméről eszmére haladó lényét. Minderre itt csak futólag utalhatunk, hogy azon kérdést, milyen legyen tehát az irodalmi történet, kellőleg előkészítsük. Az irodalomtörténetnek másnak kell lennie, mint bírálatnak. Ha Lessing szigorúan tiltja az ítésznek, hogy egy mű szerzőjéről többet ne közöljön, mint amennyi a könyvből magából világlik ki, úgy az irodalomtörténész feladata épen az ellenkező: neki meg kell magyaráznia a könyvet abból, mi nincs a könyvben. A könyvek az irodalomtörténetben csak azon közeget képviselik, melyen át az emberhez jutunk; csak szervek, melyekben az egyén, a nép, a kor szellemi élete nyilvánul; a test, mely számára lelket keresünk. A művészi kivitel s ízlés megítélése, mit az előtt egyedül kutattak, ezentúl sem hanyagolandó el, de csak másodsorba teendő. A történésznek fel kell vetnie a kérdést, hogy a költő így költsön, mit kaphatott a természettől, a sorstól ? mi viszonyok közt, mely szokások alatt élt ? mi feltételektől függött léte ? mi mozgott lelkében ösztönül a munkásságra ? műveiből mi hatott rokonszenvesen korára ? hol jelenkezik a villanyos szikra, mely a befogadott elemeket érintve, azokat uj alakban idomítja, s a költőt ezáltal jóssá avatja fel ? Ilyen és hasonló kérdések soha teljesen nem fognak megoldatni, de minél mélyebbre hatunk a dolgok összefüggésébe, annál közelebb érünk megoldásukhoz. Kíváncsiságnál, mulatságnál bizonyára több, hogy p. o. a németek Goethénél, azon költőnél, ki szívükhöz legközelebb áll, a legjelentéktelenebbeknek látszó életnyilvánulásokra is ügyelnek ? nemcsak szerelmes leveleire, hanem üzleti viszonyaira is ? Több ez a kíváncsiságnál; meg akarják ismerni azon embert, kinek műveiben együtt találnak mindent, mi szellemi, eszményi életöket érdekli; oly teljesen akarják személyesíteni, mintha folyvást köztük élne; oly közel és pontosan akarják ismerni, mint kortársai, sőt pontosabban, hiszen e megismerésre több eszközzel rendelkeznek; végre többet akarnak felőle tudni, mint tudott ő maga, mert természetének logkodhatik ott, hol ily után a nemzetet felizgatni lehet saját érdekei ellen in. A horvát ellenzéki képviselő-jelöltek közül , tudvalevőleg csak néhány adott ki határozottan formulázott programmot. A legnagyobb rész beérte általános jelszavak hangoztatásával, minek: „a kiegyezés revisiója,“ „felszabadulás Magyarország alól“ sat. Ily általános jelszavakkal, melyek — mellesleg mondva — nem mindennapi politikai értelmetlenségre mutatnak, nagyon bajos vitázni. Az ember nem tudja, mit értenek voltaképen alattok s a harcz a szélmalmok ellen nem épen gyönyörködtető látvány. Azon kevés ellenzéki képviselő-jelöltek sorában, kik határozott programmal léptek fel, az első helyet Krestics Miklós, zágrábi ügyvéd — egy igen intelligens fő és becsületes ember — foglalja el, kit Zágráb városa meg is választott képviselőjének. Krestics programmja ellenében egy kitűnő horvát államférfin, (Zuvics), „Offene Rücksprache“ czim alatt röpiratot adott ki, melyben pontról-pontra cáfolja Krestics állításait, követeléseit, s ez által egyszersmind tüzetesb bepillantást nyújt a horvát ellenzék törekvései s czéljaiba. Az igen tartalmas műnek lényegét a következőkben ismertetjük, s ez érvelésekre különösen is felhívjuk a közfigyelmet. Krestics úr ellenzéki programmja a következő fő pontokat tartalmazza: A Magyarországgal való unió elismerése, revisiójának fentartása mellett. A bán kinevezésénél a magyar miniszterelnök ajánlatának s ellenjegyzésének elmellőzése. A Pesten székelő horvát miniszter intézményének eltörlése. Önálló pénzügy, a megfelelő törvényhozási jogkörrel. A magyar országgyűlési horvát képviselet átalakítása. A katonai határőrvidék, Dalmátia s Fiume bekeblezése. Felelős országos kormány alakítása. A közigazgatás elválasztása az igazságügytől. Szabad sajtó, szabad gyülésezési jog és vallásszabadság. Ezek tehát Krestics úr — a horvát ellenzék egyik legértelmebb tagjának követelményei, melyek teljesítése mellett a Magyarországgal való uniót fenn akarja tartani. Lássuk egyenként e pontokat. Az első pont egy általános phrázist tartalmaz, melynél kár volna hosszabban időzni. A képviselő úr „alkotmányos utón“ akarja elérni programmja valósultát, s ha azt hiszi, hogy összes óhajai törvényes utón valósíthatók, ha — mondjuk — ilyesmit komolyan hisz, úgy ám számoljon hites lelkiismeretével; mi a röpiratszóval csak azt ismételhetjük, hogy Magyarország az ilyesmihez, jószántából soha sem fogja adni megegyezését. A bán kinevezése, ha a magyar miniszterelnök ellenjegyzése elmaradna, kétféle módon történhetnék. Vagy ő felsége nevezné ki teljhatalmúlag, vagy a horvát országgyűlés választaná. Ami az utóbbi módot illeti, az oly képtelenség, melyet a horvát ellenzék is alig követelhetne. A bán az orsz. kormány feje, s monarchius államokban a kormány fejét mindenütt a fejedelem nevezi ki. E mód elvetése tehát nem szorul bővebb indokolásra. Az első mód plausibilisnek látszik, de tekintsük csak közelebbről. A bán kinevezéséért először is senki sem volna felelős, de ez még megjárná, miután a magyar miniszterelnököt is közvetlenül ő felsége nevezi ki. Magyar-s Horvátországnak azonban bizonyos közös ügyei vannak, s miután az ügyek a horvát autonóm országgyűlés elé nem tartoznak,a bán ez ügyekben való befolyását, az említett mód elfogadása mellett, minden felelősség nélkül gyakorolná. Ez ügyekben tehát két önálló, egymástól teljesen független tényező lenne: a magyar miniszterelnök és a horvát bán. Rendes államéletben képzelhető-e ez ? Föltehető e, hogy ilyesmi elfogadtassék, ilyesmi, ami által egyenesen a hhaos codificáltatnék ? Nem is érthető, hogy miért ellenzik a bán kineveztetésének magyar miniszterelnöki ellenjegyeztetését. Régebben a horvát bán az osztrák államminiszter, illetőleg a magyar udv. cancellár ajánlatára neveztetett ki, s ez ellen senki sem panaszkodott. Most ellenben azt mondják, hogy ez a mód a magyar miniszterelnökkel szemben bizonyos függőséget alapít meg. Ez azonban csak a tények ferdítésén alapszik. A bán a horvát országos ügyekben teljesen független, s e függetlenség biztosítására a horvát országgyűlésnek szívesen segédkezet nyújtunk. A magyar-horvát közös ügyekben ellenben a felelősség a magyar miniszterelnököt is terheli, a horvát képviselők is a közös magyar országgyűlésen ezekért kérdőre vonhatják, s így a bán kineveztetését a magyar miniszterelnök mindaddig szükségképen ellenjegyzi, míg Magyars Horvátország között közös ügyek léteznek, míg felelős közös minisztérium létezik. A Pesten székelő horvát miniszter intézményének megértésére a röpiratíra a következő érdekes történetet beszéli el: Az 1868-diki horvát regnicolaris küldöttség körében Pesten igen zokon vették azt a sok támadást, melyet a horvát lapok a kiegyezési kísérletek ellen tettek. A küldöttség minden tagja a legnagyobb hévvel védte Horvátország érdekeit, teljes tekintettel volt a horvát nemzet külméltóságára is, s így történt, hogy s mint a horvátok 1848-ban Bécstöl követelték, úgy követelték azt most is Pesten, hogy a magyar kormánynál külön horvát miniszteri állás rendszeresíttessék. A magyar képviselők ez ellen nem tettek kifogást, csak azt kívánták, hogy e miniszter hatásköre szabatosan körülhassék. Erre a horvát képviselők azt felelték,hogy ily miniszter rendszeresítése Horvátország érdekében fekszik, hogy ő az összekötő kapcsot képezi az ország és korona között, s hogy működési körét csak a kiegyezési törvény életbeléptetése után lehet szabatosan körülírni. A magyar képviselők ebben megegyeztek, s így jött létre a kiegyezési törvény 44. §-a. Mint ebből látszik, a horvát ellenzék jelenleg egy horvát követelmény valósítása ellen küzd. Nincs tehát semmi értelme, ha Krestics úr a horvát miniszter ellen úgy küzd, mint „aki az autonóm horvát ügyeket Pesten képviseli.* Erről a 44. § mit sem tud. Igaz, hogy a kiegyezési törvénytől némileg eltért e tekintetben az 1869. ápril 20-diki horvát szervezési törvény, melynek 11. §-a már a pesti „horvát minisztériumról“ beszél. Igazítsák ki a horvátok ezt a törvényt, s ez ellen nem lesz senkinek kifogása; de ne támadják meg 1871-ben azt, mit 1868-ban mint a