Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)
1871-11-22 / 269. szám
269. szám. Szerda november 22.1871. 22. évi folyam Szerkesztési iroda: Ferenciek-tere 7. ..4m. L emelet E 1*P szellemi innét illet« minden kS.lemdny a aierkeeitengbe. intérend«. Bormentetlen levelek e.ak rámért kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Fweneaiek-tere 7. §*im fkldiaint A lap anyagi ríszét illető köitemények (előfizetísi pin., kiadja korfili panas iok, hirdetmínyek) a kiadó-hivatalbon intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Tidékre, pe.tint ▼•«7 Melyben, hizlirz hordva . Egi. ívre ... 77 frt. Félévre .... 11 frt. Xegyedívre ... fi . 60 kr. Két hóra .... * , 70 krígy hóra ... 185 kr Hirdetmények dija: • haerbo. petitsor egyszeri hirdetésnél 9 njkr. Bélyegdij külön SO njkr. Nyílttéri 6 hasábos p.tripor 76 njkr. Előfizetési felhívás „PESTI MPLO'ra. Előfizetési árak: Egész évre...........................22 ft. Fél évre................................kft. Negyed évre...........................5 ft 50 kr. " Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek tere, 7. sz. alá küldendők. sz. Pest, nov. 21. A belügyminiszter által a ház elé terjesztett választási törvényjavaslat fő jellemvonásaként azt hoztuk fel, hogy az kerülve az egy és általános census külső előnyeit, nem akarva ily fontos kérdésben provisoriumot hozni létre, megmaradt az 1848-diki törvény választói minősítvényeinél, mely sokféleségében azon minden esetre kiváló eredményt hozta létre, hogy minden választásnál tényleg az egész nemzet lép a választási urnához. Kifejtettük, hogy az általános szavazatjog csak az elméletben szabadelvű, practicus következményeiben pedig vajmi gyakran megijesztőleg reactionárius. Lieber hírneves munkájában: a polgári szabadság és az önkormányzat,a különféle választói minősítvényekről következőleg nyilatkozik: „A polgári szabadságnak követelménye: a népképviselet igazságos aránya. A népképviselőknek csakugyan a népet kell képviselniük, ami csupán általános szavazatjog által nem épen okvetetlen elérendő. Kétségkívül az állambölcsészetnek úgy mint a valódi államművészetnek legmagasabb feladataihoz tartozik a népképviselet alapját meghatározni, s azt a viszonyok követelései szerint megváltoztatni.“ Ily szempontból indult ki, mint látszik a belügyminiszter is, midőn a választói jogosultság jelenleg fölálló föltételeit egészben véve érintetten hagyja, s nem hoz indítványba semmi olynemű változtatást, mely a jelen rendszer megbontását vonná maga után. Ez azonban nem zárja ki, hogy az, ami az 1848-diki törvényben határozatlan és mindenféle félremagyarázásra alkalmat nyújtó, szabatosabban szerkesztessék, hogy a változott viszonyok által alkalmazhatlanná vált részek szükség szerint módosíttassanak, s hogy általában a törvény minden részleteibe egyöntetűség és következetesség hozassék be. Az 1848-diki választási törvény első módosítása kétségkívül határozottan szabadelvű. Mindjárt kezdetben egy nagy elvet mond ki, azt tudniillik, hogy választói jog jövőre senkit sem illet egyedül azon alapon, mert az 1848. előtti kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozik. Közvetlenül utána azonban egy kivételt statuál, mire azonban a törvényhozót a viszonyok kényszeritették. Az 1848. V. 1. §. ugyanis, mely azon igazságos elvből indul ki, hogy politikai jogélvezetet azoktól, kik annak addig birtokában voltak, nem lehet elvonni, oly kétes szerkezetű, hogy többféle ellentétes magyarázatokra adott alkalmat. Az egyik magyarázat szerint a szavazati jog a régente kizárólag jogosított osztálynál hagyatott meg, míg a másik azt egyedül azon egyének körére kívánta szorítani, akik a törvény meghozatala időpontjában a választási jogot már gyakorolták, vagyis arra képesítve voltak. E két magyarázat mindegyike a gyakorlatban alkalmaztatott, s a képviselőház mindkét magyarázat alkalmazását jóváhagyta. Tóth Vilmos előtt most azon kérdés állt : a magyarázatok melyikét teszi magáévá ? Az elsőnek alkalmazása és minden kétséget kizáró törvény erejére emelése egy oly elvnek kimondását jelentené, mely ha nem ellenkezik is a negyvennyolcadik törvény szándékaival, de ellentétben van azon alapelvekkel, melyekre e törvény alkotásai fektetve vannak; viszont a második magyarázat adoptálása által igen számos egyén, kik a jogot már jóhiszemüleg gyakorolták, s kiket az org egyik jelentékeny része ma is jogosítottaknak tekint, szavazatától megúsztatnék. Úgy az egyik mint a másik magyarázat kíséretében az anomáliáknak egész sorozata jelentkezik. A belügyminiszter javaslata, a végleteket kerülve, egy compromissumban állapodik meg. Javaslata az osztálynak, mint ilyennek jogát, teljesen eltörölte, de meghagyta azt azon egyéneknél, kik a legutóbbi választások alkalmával a választók közé beírattak, így az eddigi gyakorlatok mindegyikének kétségbevonhatlan hátrányai kikerültettek. Az osztály előjoga teljesen megszűnt, a választói jogosultság csak az egyéneknél maradt meg, s így provisorius, múló természetű. Évről-évre csökkenni fog azok száma, kik a régi jogosultság alapján választói jogot gyakorolnak. E mellett azonban e javaslat nem fosztja meg joguktól azokat, kik azt már tettleg gyakorolták. Úgy hiszszük, hogy e megoldás mind az igazság, mind a szabadelvűség szempontjából határozottan szerencsésnek mondható. Az 1848-diki törvény második módosítása az azóta változott viszonyoknak követelménye. Az 1848. V. tcz. 2. §-a szerint az egy úrbéri negyedtelek vagy az azzal hasonló kiterjedésű birtok választói jogosultságot ad mindazon községekben, melyek nem sz. k. városok, sem rendezett tanácscsal nem bírnak. A törvénynek e rendelete is azok közé tartozik, melyek az alkalmazásban már eddig is számos eltérésekre adtak alkalmat. Ehhez azonban még egy más körülmény is járul, melynek kényszerítő természetét mindenki rögtön átláthatja. A telekföldarabolási tilalomnak megszüntetése csak igen rövid idő kérdése többé, s igy a törvény említett pontja ezentúl teljesen alkalmazhatla. Ennélfogva szükséges volt a kelléket egy más oly feltétellel pótolni, mely megszabja, hogy az ily községekben minő földbirtok jogosít választásra, s mely továbbá ép úgy, mint a negyedtelek, melyet helyettesit, a különböző vidékek szerint változik. Tóth Vilmos törvényjavaslata itt igen egyszerű módhoz folyamodik. Azt kérdi : mi a negyedtelek, mit kíván külsőségekben és belsőségekben az 1836. V. tcz. 1. §. alapján készült urbárium azon községben egy negyedtelki állományhoz és tartozékaihoz? Aki a törvényszabta igényeknek megfelel, az választói jogosultsággal bír. A belügyminiszter javaslatának ez újítása tehát voltaképen nem is az, hanem csak a többé alkalmazhatlanná vált név elejtésével visszatérés a dolog lényegéhez. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A régi magyar alkotmány és az 1848. és 1867-iki évek közjogi alkotásai. Irta Oalllagh Gyula. — Pest, 1871. — Kiadja az „Athenaeum.* — Hat esztendeje múlt, mióta az elvek, a melyek az 1867-ki törvényeknek alapul szolgálnak, a közönség elé terjesztettek, és szünetlen vita tárgyát képezik. Az alkotmánytörténetben alig létezik példa arra, hogy valamely politikai eszme folytonosan hosszasabb és több oldalú támadásokat szenvedett, körülményesebben és változatosabb szempontokból igazoltatott volna. A húsvéti czikket gr. Andrásy utolsó beszédétől, a 15-ös bizottság kisebbségének különvéleményét Kossuth minapi leveleitől az időknek is, de az eseményeknek még nagyobb sora választja el; e közt pedig a legkülönneműbb hadjáratok, az ostrom, a védelem minden alakjai töltik be. Tekintélyes része azoknak, akik a kiegyezés alkalmával ellenfelekként állottak egymással szemben, annak most egyesült támogatói, legelkeseredettebb, legkonokabb tagadói, a kik azt törekvéseik, létük sírjának tartották s bekövetkeztét váltig hátráltatták, most benne telik nemzeti kifejlődésük, polgárosultsági fölényük rendületlen biztosítékát; viszont sokan, akik kezdetben csak reményteljes aggodalommal várták érvényesülését s inkább alaki kifogásokat emeltek, mintsem tényleg megakadályozni törekedtek, jelenleg határozott ellenségeivé váltak, a kik megdöntését első, főfeladatuknak ismerik s összes politikai hitvallásukat megsemmisítése szükségének hirdetésében foglalják össze. Épen azért az érvek is, a melyek az 1867-ki mű alkotására indítottak és fentartásánál döntők maradtak, úgy a jog, valamint a czélszerűség elméleteiből, úgy az alkotmány folytonosságának, valamint a politikai körülményeknek tekinteteiből meríttettek. A jogvesztés tanának egyrészt, másrészt egy elmúlt kor soha nem valósult eseményének híveivel szemközt az ország közvéleményének vezére feltüntette a hazai közjog egész rendszerét, s kimutatta, megállapította abban a tervezett alkat illő arányait, kellő helyét, a beteljesedett nemzeti északaratot kifogásolók, a bevégzett tények következményeinek nem előmozdítására, hanem felbontására törekvők ellenében a győzedelmes többség kormánya a sikerdús eredményeket, a nemzeti hatalomnak, az ország politikai nyomatékának növekvését érvényesítette. Nem csodálatos, hogy évek múltával az utóbbi indokok mindinkább túlsúlyra emelkedtek ; az emberi természetben fekszik, hogy a valódi siker nagy vonzerővel, bizonyítási fontossággal bir; — bár gyakran a phrasisé sem tekintetik kisebbnek, ezt pedig, tagadhatatlan, az 1867-ki kiegyezés nélkülözni, ellenfeleinek átengedni kényszerült; és a puszta tagadással, elvont elméletekkel szemben amaz mindenesetre legczélszerűbb fegyver; a kézzelfogható tény mellett mindig kitűnik ezeknek tarthatatlan, üres volta. Mindazonáltal az alkotmány ügyének sohasem tesz roszszolgálatot, aki azt a jog szempontjából tárgyalja. A politikai siker által felköltött érzet nem állandó, nem változatlan, a pillanatnyi körülményeknek megfelelő eljárás csak pillanatnyi elismerésre számíthat; a meggyőződés szilárdsága tartamától is függ; a jövő sejtelmét csupán a múlt átnézete folytán nyerhetjük. Ha a politikai viszonyok mérvet nyújtanak is az alkotmány gyakorlati alkalmatosságának, életrevalóságának megbírálására, állandóságának, valószínű sorsainak megítélésére egyedül a történet, a jog nyújt adatokat. A szerves kapcsolat minősége, melyben valamely intézmény a nemzet hagyományaihoz áll, a fordulat, amelyet életében jelez, a csirák, amelyekből fejlődött, a változások, amelyeket a nemzet testének többi, úgyszólván társtagjaiban feltételez és előidéz, megannyi kérdések tárgyai, amelyek megfejtésére csak tudományos módszer vezethet, nem a pártszenvedélyes vita, amelyeket illetőleg a higgadt kutatásnak sokkal nagyobb szerep tulajdonítandó, mint a lélekindító ékesszólásnak. Elismeréssel kell tehát Csillagh Gyula tehetséges fiatal írótársunk művét fogadni, amelyben teljes részrehajlatlansággal és szigorú itészettel adja régibb alkotmányjogunknak vázát, s újabb módosulásainak teljes átnézetét. Munkája nem polemikus, hanem ismertető; nem politikai, hanem történelmi kísérlet. Eltekint egészen a vitától, amelyben az egyik fél a nemzeti akaratnak a létező viszonyok határai közt lehető leghathatósb érvényesítésére törekszik, amíg a másik főleg az ország önállóságának külalakjait keresi ; egyedül adatokat, a vita anyagát közli rendszeresen, kimerítőleg. Hogy a meggyőződés tehát, amelyre figyelmes olvasóját juttatja, inkább a jobboldal elveihez, mint az ellenzék álláspontjára vezet, csak amazok logikai helyességének, nem az író tárgyilagossága netalán hiányának tulajdonítható. A mű irányát egyébiránt világosan jelzi a bevezetés, amelyben szerző kimondja, miszerint fő czélja a magyar alkotmánynak nemcsak külső, alaki, hanem belső, fejlődési folytonosságát bebizonyítani. S ez teljesen sikerült. Igaz, a feladat nem volt uj s az anyagot megoldásához sem első ízben találja az olvasó itt összegyűjtve. Ez azonban nem csökkenti a szerző érdemét, midőn az ismertet is oly észfoglalatban adja elő, a mely érdekes következtetésekre ad alkalmat s oly oldalait világosítja fel kiválólag, amelyek eddig csekélyebb mérvű figyelemben részesültek. Maga a tanulmány a királyi hatalom körének fejtegetésével kezdődik 1848 előtt. Kimutatja szerző, mily nagy ellentét állott fenn az alkotmánynak nem annyira elmélete, mint érzete és hivatalos magyarázata közt; mily nagy űr létezett azon elvek közt, amelyek törvényeinkben letéve bár, de biztosítva nem voltak, s a hatalom tényleges gyakorlásának módjai közt. Kimutatja, hogy a kormányhatóságok lényegükben udvari tisztségek voltak, amelyek eljárását csak a múltban hozott törvények határai s nem folytonosan éber ellenőrzés korlátolta, hogy a közös ügyeket illetőleg nehézség, vita csupán azért nem támadt, mivel azokra az összeütközés lehetségét a közös fejedelemnek a birodalom mindkét felében ezek tekintetében tényleg absolut hatalma zárta ki. A bírói függetlenség, a megyei rendszer az ország belszabadságát biztosították, a felelős kormányzat eszméjének számos törvényben lerakott csíráit megóvták, de az ország önállóságát nem védhették, sőt épen azon arányban nyertek a megyék a nemzet életében fontosságot, azon arányban öszpontosult bennük az alsóbbrendű közigazgatás és politikai hatóság, amelyben a nemzet nagyobbszerű általános pénz, kül- és hadügyi jogosítványai mindinkább a királyi hatalom kezére szállottak. Egy szóval a régi megyék a szabadság menhelyei voltak, de nem biztosítékai. Mindezen hátrányok daczára azonban a régi magyar alkotmány fejlődésképes volt, s akadályul inkább a fenforgó viszonyok, mint a törvények maguk szolgáltak. A felelősség alapfogalmai léteztek, a hatalom felosztásáról szóló tan tiszta kifejezésre nem talált ugyan, de mégis léteztek garantiák, s a vészteljes administratív bíráskodásnak nyomai sem látszanak; a képviselet rendi volt, de tág alapú. Az 1848-iki korszakot megelőző reformtörekvések épen azért nem voltak felforgató természetűek, hanem hagyományon, a nemzet múltján s szakadatlan alkotmányos gyakorlaton alapultak. S midőn a korszellem, a külföldi események kedvező fordulatai által előmozdítva, 1848- ban eredményre vezettek, ez nem forradalmi, újonnan gyártott alkotmány volt, hanem egyezkedő szellemű, tartalmilag és alakilag a régivel összefüggő törvényhozás, amelynek folytán a koreszmék bizonyos mértékben, de épen nem a végletekig valósultak. Az 1848-iki törvények semmiképen sem tekinthetők eszményi alkatnak, a felmerülő kérdések végmegoldásának; sem a törvényhozási, sem a közigazgatási, sem a magánjogi, sem a vallásszabadsági téren nem történt végleges, a szabadelvűség követelményeinek teljes mérvben megfelelő intézkedés, de történt mindegyiken nagy, az átalakulás , józan reményeit kielégítő haladás s a közös ügyek terén is kísérlet, a mely talán épen még a régibb kor eszméinek e téren fenmaradt túlnyomósága folytán hiúsult meg. Szerző fejtegetéseinek ugyanis alighanem legérdekesebb részét képezi, a melyben azon feladatra utal, a mely az 1848-ks törvények szellemében a nádort illeti. A közösügyi kérdés nehézségeinek azokban, ha nem is világos öntudatával, de érzetével tagadhatatlanul találkozunk, valamint a dualismus megalapításának nyomaira is, csak hogy nem a törvényhozás, hanem a végrehajtó hatalom körében. A nádor helytartói s egyeztető szerepe töltené be azon helyet, amely 1867-ben a delegatióknak jutott; hogy ez kellően nem történhetett, a következés mutatta. Az 1867-iki kiegyezés jellemzésével fejezi be szerző kísérletét. Előadja, mely felelőtlen közegek, törvénytelen hatóságok által kezeltettek 1848 előtt a közös ügyek, mint vesztette az ország tényleg ezek küráti jogait, mivel gyakorlatukat közvetítő intézményei nem voltak. Ezeket teremtette meg az 1867-diki törvényhozás. Az elintézendő ügyek, a viszonyok léteztek előbb is; a feltétlen personal-unió tényleg soha sem állott fenn. A magyar törvényhozás tudomással bírt a közös ügyek létezéséről régenten is, s nem ignorálhatta az azokat intéző közegeket sem; de midőn még a királyi hatalom föléjük kiterjesztett palástja által védve voltak, velük szemközt csupán túlkapásaik visszautasítására, idegen hatóságok tisztán belügyi kérdésekre való kiterjesztésének meggátlására szorítkozhatott. Az 1867-ki kiegyezés által alkotmányosakká, felelősekké váltak ; a nemzet alkotmányos befolyása tehát nem csorbult, hanem tágult; régi alkotmányunk e téren is fejlődött, haladt. A fentebbiekben összefoglalva előadtuk Csillagh úr fejtegetéseit főtömbjeikben. Amit nem adhatunk elő, nem ismertethetünk e szűk keretben, az adatok bősége, az összefüggő elmélkedések lánczolata, amelylyel minden állítását támogatja ; az arányok helyessége, mi által művében az alkotmányos átalakulás főmozzanatai kidomborodnak, s a mi folytán oldalszámra rövid, de tartalomdús kísérlete a magyar alkotmányról irt munkák közt bátran a jobbak közé sorolható. PULSZKY ÁGOST, Fest, nov. 21. (A megye-bizottmányi választásokról) lapunk táviratai között is több jelentés foglaltatik s itt az „Ung“ után említhetjük, hogy Ung megyében, bár a Deákpárt nem fejté ki a kellő erélyt, a választások eredménye mégis e párt előnyére ütött ki. Ezt fölemlítvén, a nevezett lap így szól: „Hol rejlik ezen körülmény megfejtése, könnyű kitalálni. Valamint 48-ban, úgy 61-ben is még voltak vezérei az ellenzéknek, kik azt fegyelmezve s egy tömörült testületben összetartva oly befolyásra juttaták, miszerint kénye-kedve szerint beválaszthatott a bizottmányba, akit akart, míg jelenleg egyetlen egy vezére sem lévén, de még a nép nagy zöme is inkább ragaszkodván a rendszerető s loyális érzületű egyéniségekhez, meglepő többségben csakis ezekre adta szavazatát. Ez egy ecclatans bizonyítéka tehát annak, hogy Ung megyében a nép épen nem ellenzéki, hanem általában deákpárti szellemű. Örömmel registráljuk továbbá, hogy a választás az értelmiségnek biztosította a megyei bizotságban a túlsúlyt; habár más részről méltó sajnálkozással kell megemlítenünk, hogy a volt bizottmány néhány jeles s pártunknak is kiváló tagja maradt ki az új bizottságból. Ezekről a pótválasztásoknál magának a Deákpártnak kell gondoskodnia.“ London, november 19. (Saját levelezőnktől.) Andrásy gróf és angol tisztelői. Nem mondok újat a „Pesti Napló“ olvasóinak, midőn kijelentem, hogy az összes osztrákmagyar miniszterek közül Andrásy gróf bízta Angliában a legtöbb tisztelőt; az a siker, mely nemzetiségi politikáját koronázta és külügyi politikája teljesen megnyerte részére az angol közvéleményt. Innen van az, hogy Beust távozása nem keltett az angol sajtóban nagy sajnálkozást, mert itt tudták, hogy Andrásy Beustot fogja felváltani. Az itteni lapok az Andrásy-kormányhoz nagy reményeket kötnek és egy hosszantartó békét biztosítva látnak, egyszersmind reményük, hogy sikerülni fog ama fondorkodások nyomára jutni, melyek a szultán kormányát az angoloktól elidegenítették és azt a pétervári befolyások alá helyezték, miáltal Anglia nemcsak európai kereskedelmi érdekeit sértve látja, hanem ázsiai alattvalóinak rokonszenvétől is megúsztatott, kik eddig Angliához csakis azért voltak hivek, mert benne a gyűlöletes oroszok ellen az izlám támaszát látták. Ha az osztrák magyar miniszternek sikerül, így számítanak a praktikus angolok, a Bosporus mellett az orosz befolyást megtörni, úgy a moskoviták erőtlenek lesznek nemcsak Európában, hanem Ázsiában is, mert ott egészen elszigetelve lesznek,itt pedig a szultán úgyis a lakosok legnagyobb részének egyházi feje lévén, majd akadna mód, hogy az orosz befolyás mértéken túl ne terjedjen. Ami Beust grófnak nem sikerült, az Andrásy grófnak sikerülhet, mert ez utóbbi kedves egyéniség a szultán és miniszterei előtt azon magatartása miatt, melyet mint magyar miniszterelnök Törökországgal szemben tanúsított, midőn elhallgattatta ama délszláv és román száj hősöket, kik folyvást Magyarország és ezzel kapcsolatban a török birodalom szétbomlásáról álmodoztak, míg az előbbi korábbi kaczérkodása miatt Oroszországgal nem állott jó hírben; a törökök nem tudták elfelejteni azt a pompás jegyzéket, melyben Beust Európának azt a jó tanácsot adta, hogy az északi medvének azt a kedvezményt nyújtsa, melyről álmodni sem mert, t. i. a Fekete tenger semlegességét megszüntetni . Oroszország az intést nagyon is fel akarta használni, és a padisah barátságát kereste mindenekelőtt. Azért nyerte meg magának Andrásy az angolok rokonszenvét, és az idő nincsen távol, melyben Andrásy az angol lapok és politikai clubbok kedvencz tárgya lesz. Már most is a napi politikai beszéd főtárgyát képezi és az angolok az új osztrák-magyar külügyminisztert Európa legelső államférfiai közé sorozzák. Mennyire tisztelik itt Andrásyt, azt ítélje meg ön a következőkből. A City több nyilvános helyiségébe ma belépve, meglepetve láttam,hogy Andrásy gróf arczképét oda függeszték ki a leghíresebb európai diplomaták sorába, és nem sokára tapasztalni fogjuk, hogy Andrásy gróf és működése a londoni clubbok egyik legkedveltebb vitatárgyát fogja képezni. Az ünnepélyes mozzanatok tulajdonkép már szombaton megkezdődtek. E nap érkezett meg a déli vonattal Horváth Mihály püspök, Szeged nagynevű országgyűlési képviselője, Osztrovszky József legfőbb itélőszéki bíró társaságában. A vonatnál Dáni Ferencz főispán, a városi tanács, Kremminger prépost a papsággal, a szabadelvű kör alelnöke Balogh János vezetése mellett és számos polgár fogadta a kitűnő vendégeket. Délután a honvéd tisztikar, élén Aschermann kerületi parancsnokkal,tisztelgett a zászlóanyánál Dáni Ferenczné úrnőnél és Horváth Mihálynál, a Czazarevits ezred Temesvárról átrándult jeles zenekara pedig éjizenével lepte meg a zászlóanyát, Horváth püspököt és Aschermann ezredest. Az idő annyiban kedvezett a vasárnapi ünnepélynek, hogy az egész héten szakadó eső e napon megszűnt, s Szeged utczáinak sártengerét vékony hólepel borta. A házakon nemzeti zászlók lobogtak, s a nép sűrű csoportokban húzódott az ünnepély színhelye, a belvárosi templom felé, melynek terén egy zászlóalj honvédgyalogság s egy század huszár volt felállítva. A templomot városi képviselők, állami és városi tisztviselők, díszes női közönség s előkelő polgárok a zsúfolásig megteltek. Tíz óra tájban megérkezett a főispán és Osztrovszky legfőbb itélőszéki biró, majd előtűnt a zászlóanya Aschermann ezredes karján. Nemes alak volt, violaszinű moll ruhában, nyestprémmel szegélyzett fekete bársony felöltőben, s gazdagon aranycsipkézett magyar fejkötőben. Utána Szeged legszebb virágaiból 20 fehérbe öltözött, fején narancsvirág koszorúval, vállán széles nemzeti szalaggal ékített koszorúlány lépett egy-egy déli honvédtiszt által vezetve. A zászlóanya és koszorúlányok az oltár jobb oldalán foglaltak helyet. Ezek után jött a közös hadsereg és honvédség tisztikara, az előbbiek közt Ziegler tábornok, az utóbbiak közt Pongrácz László ezredes, Szabó József honvéd alezredes és több törzstiszt, kik a számukra fenntartott első padokat foglalták el, míg a templom hajójában két oldalt honvédtisztek kivont karddal sorfalat képeztek. Végre tiz órakor pontban megérkezett Horváth püspök, a templom ajtajánál a papság által fogadtatva s fényes segédlettel a főoltárhoz lépve elmondá a szentmisét. Ezután a koszorúleányok egyike, a bájos Fiuk Mariska felketé a diszes fehér moll-zászlóra a zászlóanya ajándékát, a drága bibor-bársony szalagot, melynek egyik oldalát arany nyal hímezve e jelmondat: „Vezessen a haza szerelme, kisérjen a nemzet hálája“, másik oldalát pedig e felirat díszíti : „A p e s t-cs o n g rá di m. kir. 3-ik honvédzászlóaljnak Dáni Ferenczné, szül. Korda Terézia.“ A zászlószentelés szertartását Horváth püspök három negyedóráig tartó beszéddel nyitotta meg. E beszédben nemcsak az egyházi férfiú, hanem a nagy történetiró is szólt, s csak a szent hely tartóztatta vissza a jelenvoltak lelkesedésének kitörését. Vázolta a nemzet küzdelmeit, melyeknek vége nem szakadt, sőt sok és nagy küzdelmeink lesznek még, melyekre a jelen kedvező helyzet minél czélszerűbb felhasználásával kell előkészülnünk. Festette, hogy mily erőt és biztosítékot nyújt a honvédségi intézmény a nemzet jövendő küzdelmeiben. Buzdította a honvédséget, hogy a képzettség legnagyobb fokát elérni törekedjék. A jelen kor harczaiban — úgymond — két erő szokta biztosítani a győzelmet, azon erő, melyet a számok s melyet a hadfiak képzettsége szolgáltatnak. Mi a kisebb európai nemzetek közé tartozván. A 3-dik honvédzászlóalj zászlószentelési ünnepélye. Szeged, nov. 19. A 3-ik honvédzászlóalj zászlószentelési ünnepélye ma vasárnap, a szeretett magyar királyné névnapján ment végbe Szegeden a legnagyobb ünnepélyességgel.