Pesti Napló, 1873. augusztus (24. évfolyam, 176-200. szám)

1873-08-08 / 182. szám

18­. m. Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. I­udapest, Péntek, augusztus 8,1873. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 14. évi m­ijani Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten hiúhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — ¡» Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként­­ zárult. Az előfizetés az év folytán» minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint­ előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak­: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . 6 „ PflT Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó­­­hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Lapid“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, aug. 7. A függő államadósság ellenőrzésére ki­küldött orsz. bizottság jelentését a lapok rend­szerint egykedvűleg veszik tudomásul, sőt a képv. ház sem ért reá még egyszer sem, hogy e bizottság által bejelentett körülménye­ket tüzetes tanácskozás alá vegye. Az e bizottság által előadottak pedig nagy figye­lemre méltók, s a legutóbbi, aug. 4-diki ülés­ben is, mint értesülünk, oly dolgok fordul­tak elő, melyek méltán magukra vonják a közérdekeltséget. A­ bizottság hatáskörét az­ 1868. 46. t. ez. írja körül. Et.cz. 12. §-ának c) pontja így hangzik: „Az ellenőrző bizottságok feladata felügyelni, hogy az 1867. XV. t. ez. 5-dik §-ában a sóbányai utalványok és államjegyek között megállapított viszony *) a törvény értelme szerint akképen tartassák fenn, hogy a sóbánya utalványok időnkénti kereskedése folytán az államjegyekből­­és váltópénzje­gyekből álló és összesen 313 milliót tevő függő adósságnak növekedése állandóvá ne váljék.“ Mint a közlött szövegből látszik, az meg­lehetősen homályos és épen e­z­ határozza meg a bizottságok egyik legfontosabb köte­lességét. Az osztrák pénzügyi kormány a tör­vény homályosságát a maga javára tud­ta­­felhasználni, s oly intézkedéseket tett, hogy a bizottság ezek miatt már több­ször volt kénytelen az országgyűléshez panaszos jelentést tenni. Az osztrák pénzügy­­miniszter ugyanis a salinák kamatlábát leszál­lította, miáltal elérte azt, hogy a sóbánya­utalványok nagy mértékben beváltattak,úgy hogy ezen 100 millió forintot tevő s csak az *) Az 1867. XV. t. ez. 5-ik czikkelye igy szól : Az államjegyekből é­s váltó­pénzjegyekből álló s ösz­­szesen 310.000.000 frtot tevő függő adósság, mind­két fél közös jótállása alá helyeztetik. Mivel pedig a gmundeni, ausseei és halleini só­bányákra bekeblezett 100.000.000 frtnyi zálogjegyek, a­melyeknek kamatoztatásához és törlesztéséhez szükséges összegekből a Magyarországra eső évi já­rulék az 1. és 2 §§-okban megállapított állandó és változhatlan összegekben már befoglalva van, oly összefüggésben állanak az államjegyek forgalmával, hogy a zálogjegyek és az államj­egyek együttvéve 400 milliót meg nem haladhatnak ugyen, de ezen véghatáron belül a zálogjegyek időnkinti kereske­dése a forgalomban államjegyekkel pótolandó : a két fél jótállása az államjegyeknek ez összefüggéséből időnkint eredhető többletére is kiterjesztetik. örökös tartományokra háramló adósság 40 millió­értra szállíttatott le, s ennek folytán, míg Magyarország a 100 millió utáni kamat­nak egyik részét mindig fizette és most is fi­zeti, az örökös tartományok a salinák utáni kamatfizetéstől megmenekültek, minthogy a kibocsátott államjegyek semmi kamatba nem kerülnek. A bizottság, mint említettük, e körül­ményt többször bejelente a képviselő­háznak, a ház azonban soha sem ért reá e jelentést tárgyalni. Végre a legutóbbi pénz­válság egyelőre némileg tárgytalanná tette a bizott­ság panaszát. A magánvállalatok iránti bizalom meg­rendülvén, a bécsi tőkepénz az államnál ke­resett elhelyezést s a múlt hónapban nem ke­vesebb, mint k­i­l­e­n­c 7 millió értékű, 4 és fél százalékot jövedelmező salinát vásárol­tak, miből őszintén kitetszik, hogy a bécsi piac­on is pénz van elég, de a bizalom hi­ányzik, s főleg ez okozta a legutóbbi nagy­­m­érvű válságokat. A bizottságnak azonban ez alkalommal a nemzeti bankkal gyűlt meg baja. A bank ugyanis, mely a salinákat kezeli, a bevett 9 milliót a bizottságok tartalékában, törvény szerint, elhelyezvén, ez összeg legnagyobb részét bankjegyekben akarta lefizetni. Minthogy azonban az idézett törvény világos rendelete szerint, a sóbányai jegyek csak államjegyekkel helyettesíthetők­ a bizottsá­gok,­­ és pedig az osztrák szintúgy, mint a magyar, a bankjegyeket nem fogad­ták el, s az osztrák nemz.­bank nem csekély zavarban volt, hogy honnan kerítsen egyszerre ennyi államjegyet? A banknak e zavarában azonban segítségére jött az­ osztrák pénzügymi­niszter, ki úgy látszik, sokkal kedvezőbb hely­zetben van, mint a magyar s a bankjegyeket nemcsak most becserélte, hanem jövőre is be­cserélni ajánlkozott. A bizottság, az említetteken kívül, leg­utóbbi ülésében, mint halljuk más érdekes dolgot is megpendített. S ez azon körülmény elmellőzése, hogy az államjegyek és salinák, melyekért Ma­gyarország is jót áll, melyek készítéséhez a közösügyi quota szerint hozzájárul, s melyek így mindenképen közös adósságot képeznek, még mindig az egységes Ausztria nevében adatnak ki, s e jegyeken a monarchia dua­­listikus alakja és kettős államának semmi nyoma sincs. Mint halljuk, e tárgyban K­v­a­s­s­a­y László, bizottsági tag a következő inter­pellate terjeszté elő a közös pénzügyminisz­terhez : „Hat esztendeje múlt, hogy az alkotmányos élet monarchiánk területén visszaállíttatott és a mon­archia ehhez képest két állammá változott.­­ Már ezen viszony egy maga sürgősen megkívánta volna, hogy a régi egységes ausztriai birodalom jelvényét magukon hordó államjegyek a dualismushoz mérve átidomittassanak. Szükséges ez annál inkább, mint­hogy minden régi egységes állapotnak, a­mennyiben ez az 1867. XII. tcz. által törvényesen fenntartva nem létezik, az alkotmányhoz leendő átidomitása a két államforma consolidatiójára, és ebből kifolyólag ő cs. és apostoli kir. felség legmagasabb trónjának és édes hazánk állami létének szilárdítására vezet. De nemcsak államjogi, hanem nemzetgazdá­szati indokok is követelik az államjegyek alakjának megváltoztatását, s illetőleg a régieknek más alakú­­akkal­ felcserélését, minthogy napról napra nagyobb mennyiségű hamisított államjegyek vizetnek a for­galomba, és ez­által sok jóhiszemű birtokos keres­ményétől fosztatik meg. Hallottam magán után ugyan, hogy ezen átala­kítást nagyban akadályozza a két állam czimerének hiánya. De a fennebb érintett két sürgős körülmény véleményem szerint szükségessé teszi az államje­gyek átalakítását habár ideiglenes czimer használata mellett addig is, míg a czimer a törvényhozás által végleg megállapíttatik Ezen okoknál fogva kérdem az igen tisztelt közös pénzügyér úrtól . Hallandó-e a két állam kor­mányával magát érintkezésbe tenni a czélból, hogy az egységes Ausztriát előtüntető államjegyek a dualizmushoz mérten átalakíttassanak, és ha máskép nem, a jegyek egyik oldalán az osztrák, a másikon a magyar czimer ideiglenesen alkalmaztassák. Kelt Pécsben, aug. hó 4-én 1873.« Ezen interpellate a miniszterrel közöl­­tetni rendeltetett, s ez arra a szeptember hó első napjaiban tartandó bizottsági ülésen fog válaszolni. A két kormány között tehát ez ügyben nem sokára tárgyalások indíttatnak meg, s midőn ezennel a bizottság nagy érdekű, leg­utóbbi működését megismertettük, fenntart­juk magunknak, hogy erre közelebb ismét visszakérjünk. A „Pesti Napló“ tárczája. Félig múlt időkből, v. Széchenyi és dicsőitől. Berzsenyi 1830-ban ódát irt gr. Széchenyihez, Biharmegye pedig 1836-ban azt határozta, hogy a gróf képével díszíti tanácskozási termét. — A gróf mindkét kitüntetésre egy-egy levéllel felelt. Berzse­­nyinek igy ír : Édes barátom! Nagyra tisztelt hazámfia és honunk valód dísze! Nem mondhatom ismeretlen válaszolok aug. 15-én irt becses soraira, melyeket néhány nap előtt találtam csak ezenki jószágomon. Ismerem, és mon­­datom, ugyan jól, nemzetem azon dicső lantosát, ki­vel más nemzet kérkednék, ha nem is látom soha is, — annál többet érzettem, vágytam és nem ritkán felemelkedtem véle dicsőbb hazákba, a hol gúny, irigység, ellenségeskedés idegen! Önérzéssel mond­hatom, »rokonok vagyunk.« Gróf Majláth Jánoshoz szóló ódáját nagyra becsülöm, és ugyan jól tetszik; de befejezését min­den esetre változtatni kell, ha sajtó alá bocsáttatnék, vagy mint itt rebesgetik, az 1831-diki Aurórába fel­vétetnénk. És itt engedjen nyílt szivvel beszélnem, és mint practicus ember practikus férfihoz szólnom. A Gróf Sándorral való összehasonlítás legártalmasabb, a rám ruházott név pedig a dia­dal fia, legnevetségesebb következéseket fog szülni. Sándor előre tudta, nyerni nem fog, — mert lova nem oly sebes vala, mint az enyém, és csak nagy nehezen bírtuk rá, hogy lovagoljon és szinte meg is bánta, mert az otromba és tudatlan pesti nép azt jó lovagnak tartja stb., stb., a ki nyer, azt pedig bolondnak, ki hátra marad, — noha nem ritkán a sebesebb lovon ül a tudatlan és gyorz, — az igen ügyes és eszes pedig hátramarad. És igy, ha nem akarjuk, kisded ültetéseim hervadását kevés évek után tapasztalni, istenért ne sértsük az ember termé­szetébe bele nőtt kis hiúságokat,melyek a szebb lel­­küekben sokszor csodát művelnek, — közönségesen pedig elkeserítik, stb. Már a manuscriptum is sokat ártott nekem utóbbi czéljaim elérése végett, — s hát ha még ki­nyomtatnák ? Berzsenyi pedig ártani, — előre tö­­rekedésimben gátat vonni bizony nem akart, s nem kíván. Ezzel tehát kérem édes hazámfia — egészen hagyjuk el. A mi pedig szegény elsoványodott sárga sze­mélyemet illeti, — ifjú abban a lélek és erős, de tok­ja annál hitványabb. És egy oly országban, melyben csak kevés évek előtt — és sok helyen még most is — a testnek s nem ritkán a hasnak köszönte né­mely vice-ispány stb. választatását s tekintetét, és szinte csak az izmos,erős s jól hizlaltra illett „a d­e­­rék ember“ nevezet, épen oly nevetségessé és gúny tárgyává lehet olyan valaki, mint én, »a d­i­­adalfi« titulussal, mint a leipezigi ütközet után inkább kaczajra, mint szánakozásra gerjesztett egy sinlődő franczia katona, kiben alig vala élet s resz­ketve és bágyadtan azt felelé kérdezőinek, kik tuda­­kolák, mily ezred tagja legyen. »Én urak, a hal­hatatlanok légiójához tartozom“, tudva van, hogy Napoleon állított: »La Legion des Immor­­tels.«­ És ha látna édes Berzsenyim, mily gyengén lakik, — kivált most törökországi utam után, — lelkem lankadó testemben, maga is boszankodnék, ha némely ellenségim, kik azt mindjárt felfognák nevetségessé tételem­ végett, mindenütt a hol látnak, azt hallatnák: »íme nézd itt mozog a diadal fia.“ És igy ha csak egy kevéssé szeret, és ártani nem akar, »nyomja el ha lehet, még emlékezetét is a diadal fiána­k.” Ezeken kívül még azon négy verseket sem kedvelem, ha igazán szólni szabad, melyek igy kez­dődnek : „Isten fiákként nyitva Olympiát, stb. stb. Én ezeket t. i. lovak tenyésztését, versenyfu­­tást stb., minden érövéül le akarom vonni az egekből, mert nem az, igazi hazájok, igen kelle­metlen istálló szagok végett.—Gazdaságbeli tárgyak, óhajtásom pedig az: „földjeimet jobb fal­ulistákká nevelnem, — mert ennek híja és hogy mind egyben vagy a levegőben nyargalunk, s képzeletekkel jól lakunk, vagy tehetségünkön túl költünk — azon következéseket szülte, hogy egészen elszegényed­tünk, — se itt, se hid stb. hazánkban nincs. A sze­génység pedig, mint a tapasztalás mutatja, elaljadás, tudatlanság s szolgaság rokona! Legyen arról meggyőződve, édes Berzsenyim, nálamnál nagyobb tisztelője nincs, és éljen addig is, mig meglátjuk egymást, — a mit már igen-igen ré­gen óhajtok — békében s boldogul. Pozsonyban, nov. 7. 1830. Széchenyi István, Biharmegyéhez pedig a következőleg. Tekintetes Karok s Rendek ! Tetteim oly csekélyek, honosimnak személyem iránti vonzódása ellenben annyi esetben oly érde­mem fölötti, hogy igen igen érzem a T. KK. és RR. kivánata is »képmásomat birni“ sem lehet annyira jutalom, mert erre legkisebb ok sincs — mint inkább egyik példája, mennyire méltatja a magyar a böcsü­­letes honi tiszta szándékot is, és igy mily édes bérre tarthat az igazi érdem számot ! Azonban T. R­. tán czélirányosb volna vala­mely más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasb polczon áll mint én — s nem engem — kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sár­gás, ránéztelt képe és soványka törődött teste kép­nek sehogy se való. Határon túl finnyás lenni egyébiránt nem aka­rok, s ha a T. RR. okvetlen le kívánnak másoltatni, ám legyen­­ ellenezni nem jogom ; sőt mi több, a dolog gyakorlati részéről is bátor vagyok itt tenni néhány szót, mire, ha jól értem a T. RR.-nek hoz­zám intézett kegyes sorait, fel is vagyok némileg hiva. S ugyanis: Az országgyűlés lefolyta után, mielőtt időm semmi új tárgyra nincs, Pesten leszek egy darabig, s míg ismét Orsova tájékán szándékozom felütni sá­toromat. Pest volna tehát a hely, hol a festés végbe mehetne , mi az által lesz teljesíthető, hogy valami — mondhatni igen — szerencsés véletlen csak ke­véssel ez előtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve: Barabás Miklós, szülő­földje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyek­kel lelkesen s gyakorlatilag jól öszszebarátkozott. Ajánlhatom, s jót merek állani, hogy a T. RR. pa­rancsoljanak csak véle, minden esetre ha nem is egy különös szép arczu s szép testű embernek fog­ják birni mását, de okvetlen talpra esett munka leend­ő festő munkája s a t. KR. palotáját mint kép ellútítani nem fogja, s mi még ezen tekintethez is járul, a T. KR. midőn Széchenyi Istvánt igen meg­­böcsülik, a ha lehet a hűségnek még erősb lánczai­­val kötik magukhoz, Barabás Miklós képírót, ha­zánkfiát is gyámolitják, elősegítik. Az említett igen becses s ritka ügyességgel biró festőnek lakja Pesten a Nakó-ház, rakpiacz. S most T. KK. és RR. alázattal kérem, vegyék nyájas leereszkedéssel e néhány őszinte soraimat. Legyenek meggyőződve, soha nem szünendek meg kegyességük leszolgálásáért fáradozni, törekedni, s maradjanak ezentúl is jó uraim, engedékeny biráim, ki mély tisztelettel vagyok a T. Kir. és RR.-nek leg­­hübb szolgája. Pest Február 11. 1836. Széchenyi István. Budapest, aug. 7. (A g­ö­r. keleti érsekség) betöltésé­ről a »Keletedben a következő helyes figyelmezte­tést olvassuk: »A boldogult dr. Siaguna András ér­seket az ország minden nemzetiségei ismerték, de ismerte ő­t, és legkiválóbban a kormány. Tudjuk, hogy ő képes volt állása által a neki megadott tekin­télye, hazafnas lelkülete, kitűnő szellemi előnyei és megnyerő modora által az erdélyi románság politi­kájában a vezérszerepet elnyerni. Tudjuk, hogy dr. Siaguna volt az,ki a rajongó balázsfalvi hősök ultra­­montán és tusaó pártját, erélyes fellépései által nem csakhogy parolyzálta, de sőt majd egészen tönkre is verte. Tudjuk, hogy ő volt az, kinek köszönhető, hogy a románság túlnyomó többsége jelenben vissza van térve a rend és józan politika korlátai közé. S tudjuk az utolsó évek történetéből, hogyha dr. Sia­­gunát a hosszas betegeskedés vissza nem tartotta volna, a Nagyszeben és Brassóban az ő közreműkö­dése folytán oly szépen megindult testvériesülés, s a békés kiegyenlítés teljes megoldása ezóta már ke­resztül lenne vive. Midőn tehát egy ily egyén utód­járól, egy ily fontos állás betöltéséről van szó, újólag ismételjük, hogy a kormány összes figyelme s min­den befolyására van szükség, nehogy a még be nem végzett mű összedöljö­n. A románság s különösen az ultrák már nagyban működnek. Azon párt, a mely a „Gazetá«-ban Siaguná­ra életében annyi piszkot és rosszat fogott, felemelte a fejét s érezvén, hogy most egy oly alkalma nyitott, amilyen egyhamar nem lesz, mindent elkövet, hogy az, érseki állást megszerezze valamely főnökének. És ezen párt, habár nem any­­nyira, mint régen, még most is, bír annyi erővel, hogy ha a kormány figyelmét az agitátorokra nem for­­dítja, főleg a világi választók által bajt szerez a bé­kés rend pártjának. Vallási és personális érdek itt nem fog befolyni. Nem,mert a gör.keleti egyház ügyei dr.Siaguna tapin­tatos és kitartó munkássága álltai annyira rendezve vannak, mint hazánkban egy valláséi sem. A szemé­lyes érdekek pedig a terjedt autonómiával bíró ke­rületekben annyira meg vannak oszolva, hogy az a legkevesebb bajt vonná maga után. Itt tehát csakis politikai érdekről van szó. És előre merjük állíta­ni, hogy a választásnál is nem az lesz a jelöltre vo­natkozó főkérdés, hogy a klérus által szerettetik-e vagy sem, hanem az hogy híve-e az ultranatio­nális pártnak, vagy pedig a Siaguna köréhez tarto­zó volt. Mert hogy a Babesiuk stb. előtt az a­ki Sia­guna belső köréhez tartozott, s iparkodott neki az általa megkez­dett munkában segédkezni, nem fog pártfogásra találni, az bizonyos. Siaguna szigorú fegyelmet tartott az egyházá­ban, a papságot rendbeszedte, a politikai agyréme­ket alsóbb clerusa fejéből kiverte, a­hány igyekvő és szorgalmas fiatal embert talált, azt maga köré vonta, taníttatta s felhasználta, hogy a népet oktas­sa, művelje. És ezért megnyerte úgy clerusa, mint a a hivek feltétlen bizalmát. Ha tehát azok, a­kik Siaguna emlékét tisztelni akarják, azt tettel is meg­kívánják mutatni, nem szabad,hogy eltántorodjanak hanem a hálát le kell róniok úgy, hogy oly egyént ültetnek helyébe, a­ki az előd által megkezdett művet nem lerombolni, hanem tovább folytatni akarja. ("Román kikötő a feketeten­ger­e­n.) A feketetenger öbölben létesítendő román kikötő tervjavaslata magában foglalja egy kapcso­latos vasútvonal kiépítését is, Galacz vagy Tecumn városoktól a Cahul és Belgr­ádon át, a feketetenger­ig. Mind a kikötő, mind a vasút kiépítését két an­gol Marschall és Collen urak vállalták magukra. Ők 3 év alatt tartoznak a munkálatokat bevégezni és pedig saját számlájukra — anélkül, hogy az állam több biztosítékot nyújtana, mint mértföldenkint 16,000 frank jövedelmet s a vasút, indóházak, tele­pek s más szükséges építkezésekre a területet. Vál­lalkozók már ki is küldték mérnökeiket a helyszí­nére az előleges munkálatok megtétele végett, a belügyminiszter pedig hivatalosan szólította föl az illető megye főnökeit, hogy ezen urakat mindenben gyámolítsák. (A felső vidéki pánszlávo­k.) A »Svornost« a felvidéki panszlávokról következő­leg ir: A mi panszlávjaink nagyon összehasonlít­hatók csintalan pajkos gyerekekkel, kik mindunta­lan panaszkodnak a szigorú bánásmód miatt, de a mellett még is minden lépten-nyomon a legnagyobb csintalanságokat követik el, melyek épen a rájuk való felügyelet szigortalanságát s az általuk élvezett nagy szabadságot, sőt az ezzeli teljes visszaélést bi­­zonyitják.A mi panszlávjaink is mindig elnyomatásról, az országos törvények s intézményeknek irányok­­bani szigoráról s kedvezőtlen voltáról, jog megrövi­­ditésről panaszkodnak, s még­is nem csak egyenlő jogokat élveznek a többi honpolgárokkal, hanem ezen jogokkal vissza is élnek, s ez által épen bizony­ságot tesznek panaszaik semmiségéről. A haza egy­ségével s a magyar egy politikai nemzet eszméjével szemben a tót nemzetet, tehát egységbontó separatis­­must, továbbá a t­.-szt.-mártoni memorandumot, te­hát az ott kívánt külön tót területet, e szerint a haza szétdarabolását áhitgatják. Vezéreik oda mennek Prágába s ott azt állítják nyíltan, hogy az ő üdvük ott van, mi épen a legjobb bizonyíték arra nézve, hogy a mi panszlávjainknak nagyon is nagy szabad­ságuk van, sőt mi több, hogy egész a botrányig viszszaélnek vele. Pauling úr tagadja ugyan, hogy ő úgy fejezte volna ki magát, hogy a tótok üdve po­litikai irányban a csehektől függ, de ez csak a régi ősi fecisti, negat szerinti eljárás. Budapest, aug. 7 A folyó hó közepén Bécsben összegyűlő nemzetgazdasági congressus majdnem első helyen tűzte napirendre a lakáshiány kérdé­sének vitatását. Már ezen egy jelenség is mu­tatja, hogy a lakásszükség okozta nyomor Európa más városaiban sincsen még távolról sem szűnő félben. A­mi Pest város lakviszo­nyait illeti, volt alkalmunk e lapokban ismé­telve számokkal illustrálni a sanyarúságot, melynek kü­lönösen az alsóbb osztályok ki vannak téve. Kimutattuk nevezetesen egy al­kalommal, hogy a lakásínség egyetlen euró­pai fővárosban sem nyomasztóbb mint Pesten. Az ízlés a nemzetközi kiállításban. Bécs, aug. hu. »Em­puit coelo faimen sceptrumque tyrannis“ szavakkal vezeté be d‘Alembert a franczia Institut­­ben Franklin Benjamin fölött mondott emlékbeszé­­det. D‘Alembert szavai sokat mondanak, erőteljes vonalakban domborítják ki az északamerikai füg­getlenség államférfiát és a tudóst, de Franklint, an­nak meggyőződésen alapuló jellemét­­a maga össze­ségéb­en nem adják vissza, nem érintik azt, a­mit Franklin hosszú tapasztalatok után jelszavául is el­fogadott : „Non solum esse, sed et videri.“ E jelszó, még a könyvtől vett metaphorikus sirirat, melyet Franklin maga készített, mely az el­költözött szellem t. i. könyvnek igazi kereskedelmi irányban „uj és sokkal szebb kiadá­sát“ jósolja — ez az országalkotó lángelme és lát­nok végrendelete, a világos tudat, hogy az új társa­dalomnak a férfias erejű függetlenség mellé a polgá­rosodás, az emberi tökély második lényeges föltételét is, a formai befejezettséget, a külső csínt, finomsá­got, a szépet is meg kell szereznie. Társadalmat élesebb ítélettel és alaposabban alig tanulmányozott valaki, mint Franklin a XIV-ik Lajos korabeli Francziaországot vagy már akkor is Páriát. A barnaszínű kabátban nyakig begombolko­dott államférfi egyszerűsége egyrészt ugyan tiltako­zott a tarka csokrok és csipkék ellen, fölismerte a túltengett ízlés erkölcsileg is káros hatását, de fölis­merte másrészt azt, hogy a magasabb szellemi ké­pesség és kedély mennyire kölcsönható viszonyban áll a finomodott ízléssel. A franczia szellem támadta meg és forgatta fel az emberiség szellemi kaptafa­rendszereit, a franczia ízlés daczolt a tektonika anyagi szabályaival az építészetben és a barokk styl­­ből pajkos unalmában létrehozta a rococot, létre­hozta oly ízléssel, hogy az elmélet feszengései daczá­ra meghonosította az iparban, ott is, meg itt is, a szellem és ízlés országában problémákat dobott az emberiség elé, melyeken versenygve rágódunk ma is. Franklin látnoki szelleme már ekkor érezte, hogy szabad,nyers erő és anyagban gazdag hazájának jobb ízlésre, csinosabb külső megjelenésre is szüksége van, ha befolyásos helyet akar elfoglalni a népek közműveltségében. A diplomata megszerezte azt, mi a szabadsághoz szükséges volt, a francziáktól, a má­sikat, a jó sz est, a csint végrendeletül hagyta. A mai nemzetközi kiállításon megjelent Ame­rika azonban még koránsem lehet az „új 63 sokkal szebb kiadás.“ — Amerika összes kiállítósága még mindig arról tanúskodik, hogy a lángeszű végren­delkező elvei még nem hatoltak keresztül, hogy ott csak lenni akarnak, a látszat fontosságát még nem méltányolják,­­ látszani egyátalán nem akarnak. Amerika a gépek országa és mindaz, mit gé­pekben, a gépek gyártmányaiban, nyers terményei­ben kiállított, a czélszerűség jellegét viseli magán, minden erős és tartós, de formailag esetlen, kivitele durva, sehol se találjuk fel a külső befejezettségre fordított gond nyomait. Az amerikai ipar alig ismeri a csiszolást, a fénymáz neki nem azért létezik, hogy általa a külsőt tisztábbá és csinosabbá tegye, hogy a formákhoz járulva összhangzatos színekben styl­szerűleg oldja meg azokat. Náluk a fényrajz csak arra való, hogy az anyagot külső befolyások rom­boló hatása elöl védelmezze. Az amerikai ipar szép­érzete kezdetleges,például a híres „amerikai italok.“ Azon boldog halandók, kik nem szenve­­­­déseik után ismerik a lakáshiány és lakásdrá­gaságot, hanem objectiv összehasonlítás nyo­mán ítélik meg e bajt, csattanós számokra találnak a Pest városi statisztikai hivatalnak „az 1872. évi pesti építkezésekről“ szóló leg­­utabbi közleményében Meggyőződhetik ebből mindenki, a­kit a súlyos tapasztalatok még meg nem győztek arról, hogy a lakáshiány semmivel sem enyhült még a fővárosban. Az 1872-ks év adatai teljesen érvényesek a mai napra is, és ne ringassa magát senki azon hiú reményben, mintha a pénzválság folytán feloszlott intézetek helyiségei lényegesen avagy állandóan szaporítani fognák a laká­sok kínálatát. De lássuk mindenekelőtt a múlt évi­­pesti építkezések eredményét. 1869. végével volt Pesten mindössze kerek számban 65 ezer szoba, 1870-ben 70, 1871-ben 77, 1872-ben pedig 83 ezer szoba volt Pesten. A szobáknak ezen nagymérvű szaporodása valóban örvendetes tünemény. Tanúságot teszen ez vagy a város folyton tartó nagy szaporodásáról, vagy pedig a la­kosság kényelmesebb és egészségesebb lak­viszonyairól. A statisztikai hivatal igazga­tója azonban úgy vélekedik, hogy a­kik a helybeli körülményeket ismerik, alig lesznek hajlandók ez utóbbi feltevésnek nagy valószí­nűséget tulajdonítani,sőt a mindennapi tapasz­talat ép ellenkezőleg annak bevallására kész­tet,hogy lakviszonyaink évről-évre elviselhet­­lenebbekké,a lakbér pedig folyton drágábbá válik. E szerint nagyobb súlyt nyerne azon másik feltevés, mintha t. i. városunk népes­sége nagyobb arányban szaporodott volna, mint a rendelkezésre álló szobák száma, a­mi azonban a népességnek fölötte nagy növeke­désbre engedne következtetést vonni. Ha t. i. a szobák száma 4 év alatt 65.000-ről 83.000- re szaporodott,akkor még azon esetre is,hogy a szobák szaporodása a népességével egyenlő lépést tartott, 50.000 lélekkel szaporodott volna Pest la­kossága. E számért nem vállalja el a statisztikai hivatal a felelősséget, és ma­gunk is túl nagynak tartjuk a szaporulat ezen tételét, úgy­hogy a mi nézetünk szerint, a lakásszükség és a­­lakások drágasága csak csekély részben tulajdonítandó némely jobb módú osztály kényelmi s fényűzési hajlamá­nak, csekély részben tulajdonítandó továbbá a népesség növekedésének, legnagyobb rész­ben azonban a telkek, az építőanyag és mun­kabér drágulásának, valamint a súlyos ház­adó­s községi pótlékoknak rovandó föl. De a szaporodott szobák minősége is na­gyon jellemző a pesti lakviszonyokra. Az összes uj szobákból az emeleten levők száma 63%-ot képez (1871-ben 66%-ot,­ mig a pin­­czelakások 7.?% (1871-ben5°/o), és mig 1870- ben a pinczeszobák az összes szobáknak közel 6%-át tették, ezen arány az 1872. év végéig 6.3°/o-ra emelkedett. Pest város adóviszonyairól szólottunk tüzetesen, midőn a városi pótlék fölemelése s a bázbérkrajcrár behozatala volt napiren­den, és lesz alkalmunk újabban e thémával foglalkoznunk a város jövedelmi adóstatisz­tikájának megvilágításakor. Most csak az építési anyag és a munkabér drágulását kí­vánjuk föltüntetni.Igy p. egy kőbláb 6 ujjnyi

Next