Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-19 / 215. szám
90. SM. Budapest. Péntek, September 19.1873. 04. évi tolj®**»Szerkesztési iroda. Kiadó-hivatal. Barátok-tere, Athenaeum-épület. Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS, Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 »— » Az esti kiadás postai küllönküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán* minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első papjától számíttatik. ..Hirdetések szintúgy mintekiüzetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-spinet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ-ra. KPH?” Azon olvasóinkat, kiknek megrendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne történjék. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ HH?* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. „ J. Sápié“ szerkeszti- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 18. A vármegyék rendes őszi közgyűlései megkezdődtek. Az előttünk álló két hónap országszerte a törvényhatósági politikai élet szabályos erlüktetésének lesz szentelve. A gazdasági év bezárulva, a termelés sovány eredménye csűrbe takarva s a haza polgárai a közeledő év szigorú esélyei iránt bizton tájékozva leendőnek. A tavasz túlzó reményeinek s a nyár és ősz kínos aggodalmainak helyét azon biztos számítás foglalja el, mely szabatosan ismeri a helyzet körülményeit, mely vigasztalást nem nyújt ugyan, de amely mindamellett a nyugalom azon érzetét keltheti fel, melyet a bár még oly komor, de legalább biztos tájékozottság rendszerint előidézni szokott. Sok irányban nagy pusztulás az, melynek nyomait viseli magán e kietlen esztendő. Hitelválság a tőkepénzest, elemi csapások a mezei gazdát, átalános pénztelenség az iparost renditék meg. És azok kik a vármegyék őszi közgyűlésein összejönnek, fölismerik, mert közvetlenül szemlélik is, érezik is a pusztulásnak is ezen jelenségeit. Sok lesz a panasz kölcsönösen. Nem fognak hiányozni sok helyütt a szemrehányások, a kitörések sem, melyekkel a kormány és pártok illettetni fognak. Nem egy helyütt önző pártczélokra fog a nép kedvetlen hangulata felhasználtatni, kizsákmányoltatni. — Lesznek vármegyék, a honnan a panaszok hangjai fölhatolnak kormányig és országgyűlésig s lesznek vármegyék, a hol kishitet és asszonyos gyöngeséget félretéve, elnyomják a panaszt, melynek nincsen méltó tárgya s férfias komolysággal törekszenek segíteni a bajon ott, a hol az valóban létezik. Ezekhez a vármegyékhez akarunk mi fordulni most. Ezeknek a vármegyéknek üdítő példáját akarjuk a többiek előtt követendő mintaképen felmutatni. Hogy amint megvárják a kötelesség teljesítését az állam központi hatalmától, azon képen tegyék meg ők is a magukét és siessenek fölébreszteni és siessenek fölhívni a társadalmat, hogy ez el ne hagyja magát s hogy mindaddig, míg a maga lábán is megállhat, ne várja az államtól,hogy az adjon neki mankót. Nem tartozunk azok közé, kik a tintatartó sötét fenekéről nézik a világot és vizsgálják a napi élet folyamatát s a közügyek menetének gépies lüktetését. Mi magunk is gyakran széttekintünk az ország közelebbi és távolabbi vidékein és a helyzet jelenségei közt nem csak a puszta beszédet ismerjük olyannak, minőnek hinni lehet s hinni kell. És bár épen ezért mi sem oly nagynak, sem oly mélynek nem látjuk a bajt, mint azok, kik fejüket már elvesztették, s kikre Yung kegyes „éjszakái“ immár leszállottak, mindamellett kénytelenek vagyunk bevallani, hogy különösen a kisvárosi kézműiparos s a vidéki munkásosztály az ország sok részén azon helyzetbe jutott, amelyben a tél folyamán át magán állandóan segíteni nem lesz képes. Még most a baj nem égető, tehát a segítség azonnali foganatosítása nem sürgősen szükséges. Sőt nem is tanácsos, mert, meglehet, hogy mire a baj égetővé válik, a segédeszközök akkorra fognának végkép kimerülni. Most még tart a munkaidő, a magánkereset forrásai még végkép ki nem apasztják, s nincs az a szegény, kinek eddigi keresményéből némi csekély készlete még meg ne volna. Sőt nagyon valószínű, hogy még ott is, hol az ínség bekövetkezése a legrohamosabban fenyeget: új év előtt alig lesz szükség a rendszeres közsegélyezésre. A vármegyék azonban már most tehetnek, sőt nekik már most kell tenni igen sokat. Értjük az előmunkálatokat. Szabatosan kell kijelölniük azon községeket, melyekben egyátalán semmi közsegélyezésre nem lesz szükség, továbbá azon községeket, melyek minden idegen segély nélkül önmaguk képesek saját szükségleteikről gondoskodni s végre azon községeket, melyek a vármegye és az állam segélyintézkedéseire okvetlenül rászorulnak. Ismételjük, mi az állam segélyezését, vagy annak igénybevételét a legutolsó eszköznek tartjuk azok között, melyekhez ilyen alkalommal folyamodni czélszerűnek és tanácsosnak látszik. A társadalom életrevalóságának a minden körülmények közti önállóság a legbiztosabb jele s nagyon rosz politikus az, ki az állam polgárainak minden lépten nyomon azt veri a fejébe, hogy arra való az állam, hogy a magántermészetű szükségletek kielégítéséről is az és mindig csak az gondoskodjék. De az állam mai helyzetében még ettől eltekintve is különös óvatosságot követelünk a közsegélyezés terén. Nem kevesebb, mint — legalább in ultima analysi — állami önállóságunk függ attól, hogy az ország becsülettel megfeleljen azon kötelezettségeknek, melyek az övéi, melyeket tehát semmi körülmény közt sem utasíthat el magától. Márpedig a kötelezettségekre alig marad képessége, ha erőit óvatosság nélkül veszszük a sociális szükségletek kielégítésénél igénybe. Ellenkezőleg. Azt hiszszük, ha a vármegyék a rendelkezésükre álló erkölcsi hatalommal állanak az ügynek élére, elég mód és alkalom kínálkozik arra, hogy a községek túlnyomó nagy része saját erejével rábolja ki az előttük álló idők ínséges napjait. Községi közmunkák, önkénytes adakozással ellátott s lehetőleg költség nélkül vezetett közkonyhák, egyesek áldozatkészsége — mind oly forrás, mely többé kevésbé minden községben nyitva áll — ha a vármegyék köztekintélyü férfiai erős szándékkal úgy akarják. De e férfiak még mást is tehetnek. Minden vármegye rendelkezik kisebb nagyobb jótékony pénztárral, sőt a legtöbb vármegye jelentékeny közmunkaalappal. Ez alap az, melyre ha egy-két évi közmunka előlegeztetik — természetesen ott, ahol a szükség elodázhatatlan — ezerek és ezerek kaphatnak foglalkozást és azon kívül az utak kiépítése is gyorsittatni fog. Erre azonban óvatos körültekintés és tüzetes előkészületek szükségesek. Ezt végezni legközelebbi feladata az őszi közgyűléseknek. a „Pesti Napló“ tárczája. II. József államtanácsa és a magyar alkotmány. Két közlemény. *) I. II. József kevéssel trónralépte után, 1780. decz. 8-tól keltezett kibocsátványával fentartá és megerősítő az osztrák „államtanács«-ot, a monarchiának Mária Terézia alatt nagy jelentőségre vergődött ezen államintézményét. A fiatal, önálló akarat és tevékenységhez szokott, uralkodó azonban nem engedett a korona e legfőbb tanácsának oly nagy befolyást a kormányügyekre, mint édesanyja. Az államtanács hozzájárulása, sőt olykor tudta nélkül is igen fontos határozatok hozattak, melyekről a tanács tagjai csak utólagosan a jegyzőkönyvek megtekintése, vagy a kibocsátott császári rendelet folytán nyerhettek tudomást. Jelentékeny ennek daczára a befolyás, melyet az osztrák államtanácsfőleg a magyarországi és erdélyi alkotmányos rendszer ellen intézett kormánytényekre gyakorolt. II. Józsefnek a magyar alkotmányt öntudatosan megtámadó legelső lépése, mint tudva van, azon 1785-ben hozott határozat volt, mely szerint a törvényszéki eljárás Magyarországon az országgyűlés megkérdezése nélkül újonnan lett volna szabályozandó. Fordult azonban 1785 előtt is elő Magyarországon számos alkotmánysértés, de azokat nem annyira a császár akaratának, mint inkább az államtanácsnak lehet betudni. A magyar királynak alkotmányunk értelmében nem volt joga az országgyűlés hozzájárulása nélkül a kath. egyház intézményeit Magyarországon háborítani. A m. udvari cancellaria fel is hozta 1781. decz. 21-kén ezen ellenvetést, hogy elejét vegye a kolostorok eltörlésének. De az államtanács azt alaptalannak találta, le buzdítá a császárt, hogy terjeszszen ki Magyarországra is minden egyházi reformot, ami meg is történt. Azonban III József ugyancsak az államtanács kezdeményezése folytán meghagyta az udv. cancellariának, hogy juttassa tudomására mindazon ellentéteket, melyek a magyar törvények s az egyházi ügyekben kibocsátott rendeletek közt felmerülnek. Még akkor tehát se a császár se az államtanács nem szándékozott véget vetni a magyar alkotmánynak. A magy. udv. cancellaria készséggel engedelmeskedett e meghagyásnak, s 1782. ápr. 12-kén a császár vallási edictuma ellen intézett sérelmi iratot terjesztett fel, megjegyezvén, hogy ezen edictum összeütközésben áll a magyar országgyűlés törvényalkotási jogával. Az államtanács ezúttal is más véleményben volt. Még egyik mérsékeltebb tagja, Hatzfeld is oda nyilatkozott, hogy a császárnak ily rendeletekhez nem kell a magyar rendek beleegyezését kikérni. S a császár szintén ily értelemben írt le az udv. cancellariához. A cancellaria egy újabb felterjesztése 1782. jun. 22-től a Bécsben felállított egyházügyi udvari commissio ellen irányult. Ezen intézmény így ír gróf Eszterházy cancellár — „keserű könnyeket csalt ki szemeiből,« mert általa a magyar alkotmány alapja ingattatik meg, a cancellaria és helytartótanács törvényes hatásköre szenved csorbát, s az ország első rendje, a magyar clerus idegen dicasteriumnak leend alávetve. Elősorolja aztán mindazon törvényczikkeket, melyek ezen intézkedés által megsértetnek, s azon kéréssel végzi, hogy kívüle hallgattassák meg a prímás és országbíró is, mert ő az e testület alkotásánál való közreműködéséért egyedül nem vállalhatja magára a felelősséget. Ezen előterjesztés részletes megvitatás tárgyát képezte az államtanácsban. Ki e s e tanácsos, ki a császár által a felállítandó testület elnökének volt kiszemelve, legjobban szerette volna, ha annak semmi köze sem leendett Magyarországgal, mert a magyar törvények nem ismerése folytán, mint mondd, a legjobb akarattal sem lehet a confliktusokat elkerülni, bárha nézete szerint nem ütközhetik semmiféle törvénybe a felállítása e commissionak, amely nem bocsát ki rendeleteket, csak a császárt támogatja tanácsával. Martini ajánló, hogy a testület czimére nézve kizárólag a német tartományokat illesse, s aztán gondoskodjék arról, hogy a m. udv. cancelláriától megnyerje a Magyarországra vonatkozó felvilágosításokat. A cancellária — úgymond — előbb-utóbb kérni fogja, mint ez már ismételten megtörtént, hogy vétessék fel egy pár tagja a kérdéses collegiumba, s így alázattal fog esedezni azért, amit most visszautasít. E véleményhez járult Gebier tanácsos is, mondván, hogy „szerencse lesz, ha a commissio egyelőre nem veszi tekintetbe Magyarországot.« A császár elfogadta ugyan e nézetet, de mégis elrendeli, hogy az »egyházügyi udv. commissio“-ban a magyar erdélyi udv. cancellária tanácsosai is alkalmaztassanak. Midőn a császár 1782. aug. havában a magyar kath. papság törzsvagyonának s jövedelmeinek öszszeirását elrendeli, a magyar udv. cancellária ezen eljárást is törvénybe ütközőnek nyilvánította. Martini igyekezett megczáfolni ezen állítást is, de azon választ nyerte Kaunicztól, hogy nem az udvari cancellária ellenvetéseinek megdöntése, hanem a császár szemei előtt lebegő czélnak elérése forog kérdésben; az udv. cancellária erre nézve más utat is követhet, utasíthatja p. a magyar papságot jövedelmének bevallására, a nem engedelmeskedőket anyagi hátrányokkal fenyegetvén. Az államtanács ennek folytán válaszra sem találta méltónak az adv. cancellaria előterjesztését. S midőn az 1783. mart. havában ismét szőnyegre került, a császár a tárgyalás felvételének következő kijelentésével vetett véget: „Az egyházi vagyon Magyarországban csak úgy, mint a többi tartományokban, a vallásfelekezetet és a községet illeti; a püspök, javadalom vagy kolostor csak haszonélvezője annak, amihez legkisebb joga sincs se természet, se születésnél fogva, hanem csak a teljesített szolgálatokért. Ebben nem tehetnek különbséget se alkotmányok, se országgyűlési törvénycikkelyek. A cancellaria igyekezték kettős buzgalommal kipótolni a késedelmet, melyet az utolsó hónapokban ok nélküli huzavona s összeírt mentegetőzés által okozott. Ezen egyházi tárgyalásokhoz nem kell semmiféle országgyűlés; a viszszaélés annak nevével a hasznos országgyűlésnek tartását is évekkel fogja késleltetni.* A császárnak e határozott nyilatkozata buzdításul szolgált az államtanácsnak a magyar alkotmány elleni újabb lépések támogatására. II. József, mint tudva van, a német nyelvet Magyarországban is hivatalos nyelvvé akarta tenni, s e czélból 1784. ápr. 26-tól egy leiratot intézett a magyar cancellárhoz, kijelölvén a határidőt, mely alatt határozata a magyar hivatalok és tanintézetekben keresztül lett volna viendő. Leirata e szavakkal végződött: „Ez érett megfontolás—, és teljes meggyőződéssel hozott határozatom. Önnek buzgalmára és ismert belátására bízom azon eszközök javaslatba hozatalát s alkalmazását, melyek által e Magyarország s a monarchia érdekében hozott határozat a legbiztosabban s leggyorsabban keresztül leend vihető. Gróf Eszterházy benső ellenszenvvel ugyan, de mégis kénytelen volt 1784 május 11-én közölni Magyarország lakosságával az uralkodó szándékát.2) Nem mulasztá azonban el ezúttal is felterjesztést intézni a császárhoz, melyben előadta, hogy a magyarajkú népesség el van keseredve e rendelet miatt, hogy az alkotmányellenes s csak az országgyűlés hozzájárulásával nyerhetné meg a legalitás jellegét. Az államtanács nem is terjeszkedett ki a felterjesztés ezen utolsó pontjára, hogy elkerülje az a császár figyelmét is. Lehetetlen volt egyébiránt a rendeletnek izgató természetét be nem látnia. Martini egyenesen azt tanácsié, hogy vonassék vissza e rendelet, mely számtalan érdeket s jogosult érzelmeket sért, s a császár ne idegenítse el kicsinyes kényszerítő rendszabályok által a megyéket, melyekre nagyobb feladatok keresztülvitele végett szüksége van. Egy másik, Kaunitz által is támogatott indítvány a német nyelv hivatalossá tételét mindaddig elhalasztandónak ajánlá, míg a megyei tisztviselők a szükséges képességet meg nem szerzették. A császár azonban elvetette e közvetítő javaslatot is, s egy újabb, éles hangon tartott kibocsátványt intézett az 2) Keresztúri, Constrtntai,« udv. cancelláriához, melyben az előtte felmutatott rémképeket» szappan buborékokénak nevezi. A zenggi püspökségnek az újonnan felállítandó laibachi érsekség alá rendelése ellen a m.udv. cancellaria 1784 oct. 3-ról szintén felszólalt, hivatkozván arra, hogy egy magyar sem kényszeríthető idegen törvényszék előtt való megjelenésre, s a császár maradjon következetes, és hagyja meg a magyaroknak is azt, amit a monarchián kívüli egyházi fejedelmek irányában érvényesíteni törekszik, azon alapelvet t. i., hogy belföldiek fölött csakis belföldiek bíráskodjanak.Az államtanács igen különösnek találta a magyar törvénycikkek ezen értelmezését, amelyek szerinte csakis a polgári, nem pedig az egyházi hatóságokra vonatkoznak. Felhozta azt is — és e körülményre Kaunitz szintén súlyt fektetett — hogy Zengg nem tartozik a magyar korona területi állagához (?), s csak az uralkodó kegye kapcsolta azzal nemrég össze.A császár is magáévá tette e felfogást, hozzá csatolván még, hogy az udv. cancellária kifogásai már azért is alaptalanok, mert előbb Pedena Istriában volt a zenggi püspökség székhelye, s ez folyvást a görczi érsekség alatt állott. Az államtanácsnak, melyet, mint a fentebbiekből is kitetszik, olykor a magyar alkotmányos jogok iránti tisztelet is utolért, hazánk iránti egész magatartása gyökeresen megváltozott az első magyar tanácsosnak, báró Izdenczy Józsefnek e testületbe történt kineveztetésével.s 1785. sept. 15-től egy leiratot intézett II József a magyar cancellárhoz, melyben meghagyta hogy Bruns vik Antal udvari tanácsos azonnal mentessék fel minden más foglalkozás alól s sietőleg fejezze be az uj polgári törvénykezési szabályrendeletet, mely a császár akarata szerint már XII. József maga sem foglalt addig határozottan ellenséges állást el a magyar alkotmány irányában, s készséggel fogadta erre nézve fennforgó tévedéseinek eloszlatását. Bizonyítja ezt 1784. nov. 13-tól Eszterházy cancellárhoz intézett levele is „összeállított fogalmai a királyság alkotmánya és állapotáról*, fl.Krin 1r£~A 1 « * ’) V. ő Dr. C. Freih. v. Hock: Dar österreichische Staatsrath. II. Der Staatsrath unter Joseph, U. Wien 1871. Budapest, sept. 18. (A horvát miniszteri tárczára vonatkozólag még nincs végleges megállapodás. A jelenlegi miniszter állását a min. elnök rendelkezésére bocsátás mint halljuk, az ügy, a most Bécsben folyó értekezleteken döntetik el. Szlávy mint elnök Bécsből hétfőn váratik vissza Budára. (Zágrábból) a következő híreket veszszük: »Holnap (sept. 19.) országos ülés fog tartatni, melyen a pénzügyi bizottságnak az alapítványokra vonatkozó jelentése terjesztetik elő. Mihajlovits érsek Bécsbe utazott.] Banjalukáról mindennap szomoritóbb hirek érkeznek. A török kormányzó által megbántott magyar - osztrák alponsul bevonta a zászlót s Andrássy meghívása folytán Bécsbe utazott.« (Trefort miniszterhez) néhány nappal ezelőtt egy néptanító (Gózon Imre Sz.György völgyéről, ki régészeti munkáltaival meglehetősen ismert nevet vívott ki) két 14-dik századbeli hártya-okiratot küldött be, megemlítvén, hogy azt egy bizonyos helységben egy szivarkereskedőtől kapta, kinél — mint jelenté— még egy csomó ilynemű okirat van, melyeket a kereskedő szivartakaróknak szokott használni. Amint a miniszter e jelentést vette, egyik osztálytanácsosát, Szilágyit Sándort azonnal kiküldé a helyszínére, ki az említett kereskedőnél csakugyan mintegy kétszázhuszonegy darab, részint kártya- részint papir-okiratot, s köztük igen becses okmányokat talált. Volt ezek között egy Árpádkori 1263-ből; a vasvári káptalan egy kiadványa, mely húsz hold föld eladásáról szólt; volt tizenhárom db az Anjou korból, melyek régi dunántúli családokra vonatkoznak, s ezek sorában néhány a Lorántffyak, Nádasdy sat. családokra vonatkozó, nehány más perirat sat. Egyikén a 14-dik század végéről magyar följegyzés is van. Ezenkivül volt közel negyven db a 15-dik századból. Két excommunicatio, egy kir. irodai hivatalnok levele, melyben 12 iskolai könyvről létezik említés. Volt három igen érdekes magyar okirat a 16-dik századból, sok a 17-dikből, néhány jobbágy lételre vonatkozó okirat, végrendelet, leltár, vallatás. Mindez okiratok igen fontos művelődéstörténeti adatok; becses támpontokat szolgáltatnak a dunántúli vidék földiratához, családtörténetéhez; szóval, minden arra mutat, hogy ez nagy, rendezett levéltárnak maradványa. A miniszter megbízottja ez okleveleket az említett kereskedőtől megvásárolta s benyujtá Trefort urnak, ki azt a nemz. múzeumnak szánta.- (Ha e sorokat nem teljesen megbízható helyről vannak, az azokban foglalt tényt hihetetlennek kellene tartanunk.) (Popovita György) volt szerbügyi kir. biztosi adlátusnak a cultus minisztérium szerbegyház iskolaügyi osztályába leendő kineveztetéséről írja a „Szibszki Národ“, hogy ez ama legfelsőbb leiraton alapul, mely elrendeli, hogy a feloszlatott határőrvidék mindazon tisztviselői, kik a magyar nyelvet megtanulják s tovább szolgálni akarnak, megfelelő hivatalokban lesznek alkalmazva. S miután Popovits ur b. Majthényihoz áttétele előtt Temesvárott b. Scudier mellett a határőrvidéki iskolaügyek referense volt, s miután ő az összes szláv, görög, latin, franczia és német nyelveken kivül a magyart is megtanulta s politikai egész múltja — mint 1861-ben a zágrábi országgyűlés, később majd a karloviczi congressus tagja, s több politikai és szépirodalmi szerb lap szerkesztője, őt mint alkotmányos érzelmű, munkás férfiút tüntették föl, benne a nevezett minisztérium osztálya kétségkívül igen hasznos tagot fog nyerni. (Mazuranicsnak a bániszékre való meghívása) alkalmából a zágrábi »Obzor“ azt reméli, hogy ezzel véget ér a keresés azon egyén után, ki a Zrínyiek, Frangepánok, Bakácsok és Jelacsicsok székét megérdemli. —Szintén az »Obzor« lapja élén O-Gradiskából a következő távirati közleményt közli: Asim Mustafa valija és pasa egy zászlóalj katonaság kíséretében a banjalukai összes keresztyén kereskedőket a gradiskai börtönbe vetette. E táviratot a szerkesztőség következőkép commentálja: Olvasva e táviratot, melynek hitelességében nincs okunk kétkedni, bátrak vagyunk kérdezni: ez azon segély, melyet a szomszéd osztrák-magyar állam a közvetlen közelében lévő kereszténységnek nyújt ? A török zsarnokság jelenetei egy pár hó óta ismét megújulnak az osztrák-magyar állam szemei előtt, s ez mintha csak kővé vált volna. Szerbia is, a nagy Oroszország is és az összes európai nagyhatalmak mintha megsikerültek volna a humanitás szava előtt, mert egykedvűleg nézik a legiszonyubb kegyetlenkedéseket. (Lásd fentebbi zágrábi jelentésünket.) Budapest, sept. 13. Caeterum censeo .... el kell törölni a vámszövetséget. Bármi vámügyi tételből induljon ki a „Hon,“ a vége mindenesetre a vámközösség delendum első halálos ítéletében culminál. A gabnavám fölfüggesztésének kérdése ismét egy új argumentum a »Hon« előtt, a vámterület egységének kárhozatossága mellett. Szerinte Magyarország és Ausztria érdekei ellenkező vámpolitikát sugalnak; ime most is a magyar minisztertanács elfogadta a gabnabehozatal vámjának fölfüggesztését és az osztrák kormányon fog múlni, ha ezen intézkedés életbe nem léphet. Igen, de honnan tudja a „Hon“, hogy a bécsi pénzügyi s kereskedelmi miniszterek ellenzik a fölfüggesztést ? A budapesti gőzmalmok képviselői már hónapokkal ezelőtt kérték a magyar kormánytól, hogy tekintettel a bekövetkezhető nagy drágaságra s tekintettel a hazai lisztipar helyzetére egyezzék meg az osztrák kormánynyal a gabnavám fölfügggesztésére nézve. A bécsi gabra-s liszttőzsde képviselete másrészt csak a közelebbi napokban fordult hason kérelemmel az osztrák kormányhoz. Ezen két tényből mindenekelőtt azon cáfolhatlan igazság foly, hogy legalább e ponton nincs ellenkezés a monarchia két államának anyagi érdekei közt, és ha ez állna minthogy kétségbevonhatlan igazság , akkor nincs semmi alapja azon feltevésnek, mintha az osztrák kormány ellentállana az ottani közvélemény jogos követelésének. Sőt ha valósulna is az, amit a minap említünk, hogy az osztrák félnél nincs meg ez intézkedésre oly mérvben a hajlam mint saját kormányunknál, akkor ez legfölebb annyit bizonyíthat, hogy a lajthántúli kormány pillanatnyira félreismeri a helyzetet, de nem bizonyítja azt, ami a vámközösség elítélésére érvül szolgálhat, hogy t. i. egy nevezetes anyagi kérdésben valóságos érdekellenkezés mutatkozik. Egyébiránt bizton föltehetni, hogy a magyar minisztertanács nem határozta el a gabnavám fölfüggesztését, mielőtt a szakminiszter Lajthán túli társával az intézkedésben meg nem egyezett volna. A vám fölfüggesztésének haszna nagyrészt függ az életbeléptetés időpontjától. És nagyon valószínű, hogy ezen intézkedés késedelme nem a tárgyalások fennakadásának, hanem a helyes perek megválasztásának tulajdonítandó. A magyarországi termés nagyságáról még mindig nagyon eltérők a becslések. Míg hallatlan drágaságról, ínségről és bekövetkezendő éhhalálról jajveszékelnek egyik oldalon, addig másrészt számokkal bizonyítják, hogy az idei termés — az egy rozs kivételével — legalább is középszerű, ha nem épen egyenlő az áldott 1867-ki eredményekkel. Az igazság itt is bizonyára a középúton lesz. De akik a vasúti szállítmányok nagyságából átlagos termésre következtetnek, úgy hiszszük, figyelmen kívül hagyják azon körülményt, hogy míg 1867 — 8-ban hosszabb időközre oszlott föl az elszállítás, addig az idén egyszerre megindult minden eladásra szánt szemes élet forgalma. A termelők ugyanis az itthoni rémhirek és a külföldi silány termés folytán hirtelen fölrúgott magas árak előnyét nem akarták elszalasztani s ennél fogva kedvezőbb conjuncturára nem is számítva túladtak minden nélkülözhető készleten. Ha már most egy-két hóval ezelőtt függesztetik föl a gabna behozatali vámja, akkor a magyar termelők legalább is az osztrák piacon szenvedtek volna árcsökkenést, míg így a kivitel utáni nagyobb nyereség az ország javára válik, a vám fölfüggesztése utáni olcsóbbulás pedig szintén az ország előnyére fordul. Nyertek a kivitelnél a drágulás által atermelők, nyerni fognak a behozalnál az olcsóbb ár folytán a fogyasztók. Ámde itt a „Hon“ ismét hibát lát vámpolitikánkban, mert ez szerinte megköti a kormány kezét abban, hogy kiviteli tilalmat szabjon a gabnára, ha látja, hogy ínség esetén könnyelműségből minden eladható gabna kiszállíttatik az országból. Ha a „Hon” a kiviteli tilalom barátja, akkor ne ütközzék meg majd abban, hogyha más államok ezen tilalom folytán szintén megtiltják a kivitelt; mert ha a hiányokat kiegyenlítő nemzetközi forgalom szálait elvágja az egyik fél, akkor a másik utalva van, kivált átalában silány termés mellett, repressáliákhoz folyamodni. És ha ekként megakadt a behozatal, akkor vegye kezébe a gabna árának szabályozását is , mert a nagy drágulás ekkor elkerülhetően lesz, a termelők és gabnauzsorások kényére lévén bízva az árak megszabása. S ha a monarchia magyar fele követelné a kiviteli tilalmat, az osztrák rész bizonyára nem ellenezné, mert azt nyerné, hogy a magyarországi gabnapiacon nem versenyezhetnének vele a külföldi vevők. A behozatali vám fölfüggesztésénél tehát találkozik Magyarország és Ausztria érdeke, a kiviteli tilalmat pedig egyik állam