Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-19 / 215. szám

90. SM. Budapest. Péntek, September 19.1873. 04. évi tolj®**»­Szerkesztési iroda. Kiadó-hivatal. Barátok-tere, Athenaeum-épület. Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézir­atok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS, Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 »— » Az esti kiadás postai küllönküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 fo­rint. Az előfizetés az év folytán* min­den hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első papjától számíttatik. ..Hirdetések szintúgy mintekiüzetések a KIADÓ­HIVATALB­A, Barátok­ tere, Athenaeum-spinet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ­-ra. KPH?” Azon olvasóinkat, kiknek meg­rendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne tör­ténjék. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ HH?* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. „ J. Sápié“ szerkeszti- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 18. A vármegyék rendes őszi közgyűlései megkezdődtek. Az előttünk álló két hónap or­szágszerte a törvényhatósági politikai élet szabályos erlüktetésének lesz szentelve. A gazdasági év bezárulva, a termelés sovány eredménye csűrbe takarva s a haza polgárai a közeledő év szigorú esélyei iránt bizton tá­jékozva leendőnek. A tavasz túlzó reményei­nek s a nyár és ősz kínos aggodalmainak he­lyét azon biztos számítás foglalja el, mely szabatosan ismeri a helyzet körülményeit, mely vigasztalást nem nyújt ugyan, de amely mindamellett a nyugalom azon érzetét kelt­­heti fel, melyet a bár még oly komor, de leg­alább biztos tájékozottság rend­szerint elő­idézni szokott. Sok irányban nagy pusztulás az, mely­nek nyomait viseli magán e kietlen esztendő. Hitelválság a tőkepénzest, elemi csapások a mezei gazdát, átalános pénztelenség az ipa­rost renditék meg. És azok kik a vármegyék őszi közgyűlésein összejönnek, fölismerik, mert közvetlenül szemlélik is, érezik is a pusz­tulásnak is ezen jelenségeit. Sok lesz a pa­nasz kölcsönösen. Nem fognak hiányozni sok helyütt a szemrehányások, a kitörések sem, melyekkel a kormány és pártok illettetni fog­nak. Nem egy helyütt önző pártczélokra fog a nép kedvetlen hangulata felhasznál­tatni, kizsákmányoltatni. — Lesznek vár­megyék, a honnan a panaszok hangjai föl­hatolnak kormányig és országgyűlésig s lesz­nek vármegyék, a hol kishitet és asszonyos gyöngeséget félretéve, elnyomják a panaszt, melynek nincsen méltó tárgya s férfias ko­molysággal törekszenek segíteni a bajon ott, a hol az valóban létezik. Ezekhez a vármegyékhez akarunk mi fordulni most. Ezeknek a vármegyéknek üdí­tő példáját akarjuk a többiek előtt követendő mintaképen felmutatni. Hogy a­mint megvár­ják a kötelesség teljesítését az állam központi hatalmától, azon képen tegyék meg ők is a magukét és siessenek fölébreszteni és siesse­nek fölhívni a társadalmat, hogy ez el ne hagyja magát s hogy mindaddig, míg a maga lábán is megállhat, ne várja az államtól,hogy az adjon neki mankót. Nem tartozunk azok közé, kik a tinta­tartó sötét fenekéről nézik a világot és vizs­gálják a napi élet folyamatát s a közügyek menetének gépies lüktetését. Mi magunk is gyakran széttekintünk az ország közelebbi és távolabbi vidékein és a helyzet jelen­ségei közt nem csak a puszta beszédet ismerjük olyannak, minőnek hinni lehet s hinni kell. És bár épen ezért mi sem oly nagy­nak, sem oly mélynek nem látjuk a bajt, mint azok, kik fejüket már elvesztették, s kikre Yung kegyes „éjszakái“ immár leszállottak, mindamellett kénytelenek vagyunk bevallani, hogy különösen a kisvárosi kézműiparos s a vidéki munkásosztály az ország sok részén azon helyzetbe jutott, a­melyben a tél folya­mán át magán állandóan segíteni nem lesz képes. Még most a baj nem égető, tehát a se­gítség azonnali foganatosítása nem sürgősen szükséges. Sőt nem is tanácsos, mert, megle­het, hogy mire a baj égetővé válik, a segéd­eszközök akkorra fognának végkép kimerül­ni. Most még tart a munkaidő, a magán­ke­reset forrásai még végkép ki nem apasztják, s nincs az a szegény, kinek eddigi keresmé­nyéből némi csekély készlete még meg ne volna. Sőt nagyon valószínű, hogy még ott is, hol az ínség bekövetkezése a legrohamo­sabban fenyeget: új év előtt alig lesz szükség a rendszeres közsegélyezésre. A vármegyék azonban már most tehet­nek, sőt nekik már most kell tenni igen so­kat. Értjük az előmunkálatokat. Szabatosan kell kijelölniük azon községeket, melyekben egyátalán semmi közsegélyezésre nem lesz szükség, továbbá azon községeket, melyek minden idegen segély nélkül önmaguk képe­sek saját szükségleteikről gondoskodni s vég­­re azon községeket, melyek a vármegye és az állam segélyintézkedéseire okvetlenül rá­szorul­nak. Ismételjük, mi az állam segélyezését, vagy annak igénybe­vételét a legutolsó esz­köznek tartjuk azok között, melyekhez ilyen alkalommal folyamodni czélszerűnek és ta­nácsosnak látszik. A társadalom életrevalósá­gának a minden körülmények közti önálló­ság a legbiztosabb jele s nagyon rosz politi­kus az, ki az állam polgárainak minden lép­ten nyomon azt veri a fejébe, hogy arra való az állam, hogy a magántermészetű szükség­letek kielégítéséről is az és mindig csak az gondoskodjék. De az állam mai helyzetében még ettől eltekintve is különös óvatosságot követelünk a közsegélyezés terén. Nem keve­sebb, mint — legalább in ultima analysi — állami önállóságunk függ attól, hogy az or­szág becsülettel megfeleljen azon kötelezett­ségeknek, melyek az övéi, melyeket tehát semmi körülmény közt sem utasíthat el ma­gától. Már­pedig a kötelezettségekre alig marad képessége, ha erőit óvatosság nélkül veszszük a sociális szükségletek kielégítésénél igénybe. Ellenkezőleg. Azt hiszszük, ha a várme­gyék a rendelkezésükre álló erkölcsi hatalom­mal állanak az ügynek élére, elég mód és alkalom kínálkozik arra, hogy a községek túlnyomó nagy része saját erejével rábolja ki az előttük álló idők ínséges napjait. Községi közmunkák, önkénytes adakozással ellátott s lehetőleg költség nélkül vezetett közkonyhák, egyesek áldozatkészsége — mind oly forrás, mely többé kevésbé minden községben nyitva áll — ha a vármegyék köztekintélyü férfiai erős szándékkal úgy akarják. De e férfiak még mást is tehetnek. Min­den vármegye rendelkezik kisebb nagyobb jótékony pénztárral, sőt a legtöbb vármegye jelentékeny közmunkaalappal. Ez alap az, melyre ha egy-két évi közmunka előlegeztetik — természetesen ott, a­hol a szükség elodáz­hatatlan — ezerek és ezerek kaphatnak fog­lalkozást és azon kívül az utak kiépítése is gyorsittatni fog. Erre azonban óvatos körül­tekintés és tüzetes előkészületek szükségesek. Ezt végezni legközelebbi feladata az őszi köz­gyűléseknek. a „Pesti Napló“ tárczája. II. József államtanácsa és a magyar alkotmány. Két közlemény. *) I. II. József kevéssel trónralépte után, 1780. decz. 8-tól keltezett kibocsátványával fentartá és megerősítő az osztrák „államtanács«-ot, a monar­chiának Mária Terézia alatt nagy jelentőségre ver­gődött ezen államintézményét. A fiatal, önálló aka­rat és tevékenységhez szokott, uralkodó azonban nem engedett a korona e legfőbb tanácsának oly nagy befolyást a kormányügyekre, mint édes­anyja. Az államtanács hozzájárulása, sőt olykor tudta nél­kül is igen fontos határozatok hozattak, melyekről a tanács tagjai csak utólagosan a jegyzőkönyvek megtekintése, vagy a kibocsátott császári rendelet folytán nyerhettek tudomást. Jelentékeny ennek daczára a befolyás, melyet az osztrák államtanács­­főleg a magyarországi és er­délyi alkotmányos rendszer ellen intézett kormány­­tényekre gyakorolt. II. Józsefnek a magyar alkot­mányt öntudatosan megtámadó legelső lépése, mint tudva van, azon 1­785-ben hozott határozat volt, mely szerint a törvényszéki eljárás Magyarországon az országgyűlés megkérdezése nélkül újonnan lett volna szabályozandó. Fordult azonban 1785 előtt is elő Magyarországon számos alkotmánysértés, de azokat nem annyira a császár akaratának, mint in­kább az államtanácsnak lehet betudni. A magyar királynak alkotmányunk értelmében nem volt joga az országgyűlés hozzájárulása nélkül a kath. egyház intézményeit Magyarországon háborítani. A m. udvari cancellaria fel is hozta 1781. decz. 21-kén ezen ellenvetést, hogy elejét vegye a kolostorok el­törlésének. De az államtanács azt alaptalannak talál­ta, le buzdítá a császárt, hogy terjeszszen ki Magyar­­országra is minden egyházi reformot, a­mi meg is történt. Azonban III József ugyancsak az államta­nács kezdeményezése folytán meghagyta az udv. cancellariának, hogy juttassa tudomására mindazon ellentéteket, melyek a magyar törvények s az egy­házi ügyekben kibocsátott rendeletek közt felmerül­nek. Még akkor tehát se a császár se az államtanács nem szándé­ko­­zott véget vetni a magyar alkot­mánynak. A magy. udv. cancellaria készséggel engedel­meskedett e meghagyásnak, s 1782. ápr. 12-kén a császár vallási edictuma ellen intézett sérelmi iratot terjesztett fel, megjegyezvén, hogy ezen edictum összeütközésben áll a magyar országgyűlés törvény­­alkotási jogával. Az államtanács ezúttal is más véle­ményben volt. Még egyik mérsékeltebb tagja, Hatz­feld is oda nyilatkozott, hogy a császárnak ily ren­deletekhez nem kell a magyar rendek beleegyezését kikérni. S a császár szintén ily értelemben írt le az udv. cancellariához. A cancellaria egy újabb felterjesztése 1782. jun. 22-től a Bécsben felállított egyházügyi udvari commissio ellen irányult. Ezen intézmény így ír gróf Eszterházy cancellár — „keserű könnyeket csalt ki szemeiből,« mert általa a magyar alkotmány alapja ingattatik meg, a cancellaria és helytartótanács tör­vényes hatásköre szenved csorbát, s az ország első rendje, a magyar clerus idegen dicasteriumnak leend alávetve. Elősorolja aztán mindazon törvényczikke­­ket, melyek ezen intézkedés által megsértet­nek, s azon kéréssel végzi, hogy kívüle hall­gattassák meg a prímás és országbíró is, mert ő az e testület alkotásánál való közreműködéséért egye­­d­ü­l nem vállalhatja magára a felelősséget. Ezen előterjesztés részletes megvitatás tárgyát képezte az államtanácsban. K­i e s e­­ tanácsos, ki a császár által a felállítandó testület elnökének volt kiszemelve, legjobban szerette volna, ha annak sem­mi köze sem leendett Magyarországgal, mert a ma­gyar törvények nem ismerése folytán, mint mondd, a legjobb akarattal sem lehet a confliktusokat elke­rülni, bárha nézete szerint nem ütközhetik semmiféle törvénybe a felállítása e commissionak, a­mely nem bocsát ki rendeleteket, csak a császárt támogatja tanácsával. Martini ajánló, hogy a testület czimére nézve kizárólag a német tartomá­nyokat illesse, s aztán gondoskodjék arról, hogy a m. udv. cancelláriától megnyerje a Magyarországra vonatkozó felvilágosításokat. A cancellária — úgy­mond — előbb-utóbb kérni fogja, mint ez már ismé­telten megtörtént, hogy vétessék fel egy pár tagja a kérdéses collegiumba, s így alázattal fog esedezni azért, a­mit most visszautasít. E véleményhez járult Gebier tanácsos is, mondván, hogy „szerencse lesz, ha a commissio egyelőre nem veszi tekintetbe Magyarországot.« A császár elfogadta ugyan e néze­tet, de mégis elrendeli, hogy az »egyházügyi udv. commissio“-ban a magyar erdélyi udv. cancellária tanácsosai is alkalmaztassanak. Midőn a császár 1782. aug. havában a magyar kath. papság törzsvagyonának s jövedelmeinek ösz­­szeirását elrendeli, a magyar udv. cancellária ezen eljárást is törvénybe ütközőnek nyilvánította. Mar­tini igyekezett megczáfolni ezen állítást is, de azon választ nyerte Kaunicz­­tól, hogy nem az udvari cancellária ellenvetéseinek megdönté­se, hanem a császár szemei előtt lebegő czél­­nak elérése forog kérdésben; az udv. cancellária erre nézve más utat is követhet, utasíthatja p. a magyar papságot jövedelmének bevallására, a nem engedelmeskedőket anyagi hátrányokkal fenyeget­vén. Az államtanács ennek folytán válaszra sem ta­lálta méltónak az adv. cancellaria előterjesztését. S midőn az 1783. mart. havában ismét szőnyegre ke­rült, a császár a tárgyalás felvételének következő kijelentésével vetett véget: „Az egyházi vagyon Magyarországban csak úgy, mint a többi tartomá­nyokban, a vallásfelekezetet és a községet illeti; a püspök, javadalom vagy kolostor csak haszonélve­zője annak, a­mihez legkisebb joga sincs se termé­szet, se születésnél fogva, hanem csak a teljesített szolgálatokért. Ebben nem tehetnek különbséget se alkotmányok, se országgyűlési törvényc­ikkel­­­y­e­k. A cancellaria igyekezték kettős buzgalommal kipótolni a késedelmet, melyet az utolsó hónapokban ok nélküli huzavona s összeírt mentegetőzés által okozott. Ezen egyházi tárgyalásokhoz nem kell semmiféle országgyűlés; a visz­­szaélés annak nevével a hasz­nos országgyűlésnek tartását is évekkel fogja késleltetni.* A császárnak e határozott nyilatkozata buzdí­tásul szolgált az államtanácsnak a magyar alkot­mány elleni újabb lépések támogatására. II. József, mint tudva van, a német nyelvet Magyarországban is hivatalos nyelvvé akarta tenni, s e czélból 1784. ápr. 26-tól egy leiratot intézett a magyar cancellár­­hoz, kijelölvén a határidőt, mely alatt határozata a magyar hivatalok és tanintézetekben keresztül lett volna viendő. Leirata e szavakkal végződött: „Ez érett megfontolás—, és teljes meggyőződéssel hozott ha­tározatom. Önnek buzgalmára és ismert belátására bízom azon eszközök javaslatba hozatalát s alkal­mazását, melyek által e Magyarország s a monarchia érdekében hozott határozat a legbiztosabban s leg­gyorsabban keresztül leend vihető. Gróf Eszterházy benső ellenszenvvel ugyan, de mégis kénytelen volt 1784 május 11-én közölni Magyarország lakosságá­val az uralkodó szándékát.2) Nem mulasztá azonban el ezúttal is felterjesztést intézni a császárhoz, mely­ben előadta, hogy a magyarajkú népesség el van ke­seredve e rendelet miatt, hogy az alkotmányellenes s csak az országgyűlés hozzájárulásával nyerhetné meg a legalitás jellegét. Az államtanács nem is terjeszkedett ki a fel­­terjesztés ezen utolsó pontjára, hogy elkerülje az a császár figyelmét is. Lehetetlen volt egyébiránt a rendeletnek izgató természetét be nem látnia. Mar­tini egyenesen azt tanácsié, hogy vonassék vissza e rendelet, mely számtalan érdeket s jogosult érzelme­ket sért, s a császár ne idegenítse el kicsinyes kény­szerítő rendszabályok által a megyéket, melyekre nagyobb feladatok keresztülvitele végett szüksége van. Egy másik, Kaunitz által is támogatott indít­vány a német nyelv hivatalossá tételét mindaddig el­­halasztandónak ajánlá, míg a megyei tisztviselők a szükséges képességet meg nem szerzették. A császár azonban elvetette e közvetítő javaslatot is, s egy újabb, éles hangon tartott kibocsátványt intézett az 2) Keresztúri, Constrtnta­­­i,« udv. cancelláriához, melyben az előtte felmutatott rémképeket» szappan buborékokénak nevezi. A zenggi püspökségnek az újonnan felállítandó laibachi érsek­ség alá rendelése ellen a m.udv. cancellaria 1784 oct. 3-ról szintén felszólalt, hivatkozván arra, hogy egy magyar sem kényszeríthető idegen törvényszék előtt való megjelenésre, s a császár maradjon következe­tes, és hagyja meg a magyaroknak is azt, a­mit a monarchián kívüli egyházi fejedelmek irányában ér­vényesíteni törekszik, azon alapelvet t. i., hogy bel­földiek fölött csakis belföldiek bíráskodjanak.Az ál­lamtanács igen különösnek találta a magyar tör­­vényc­ikkek ezen értelmezését, a­melyek szerinte csakis a polgári, nem pedig az egyházi hatóságokra vonatkoznak. Felhozta azt is — és e körülményre Kaunitz szintén súlyt fektetett — hogy Zengg nem tartozik a magyar korona területi állagához (?), s csak az uralkodó kegye kapcsolta azzal nemrég össze.A csá­szár is magáévá tette e felfogást, hozzá csatolván még, hogy az udv. cancellária kifogásai már azért is alaptalanok, mert előbb Pedena Istriában volt a zeng­gi püspökség székhelye, s ez folyvást a görczi érsek­ség alatt állott. Az államtanácsnak, melyet, mint a fentebbiek­ből is kitetszik, olykor a magyar alkotmányos jogok iránti tisztelet is utolért, hazánk iránti egész maga­tartása gyökeresen megváltozott az első magyar ta­nácsosnak, báró Izdenczy Józsefnek e testületbe történt kineveztetésével.s­ 1785. sept. 15-től egy leiratot intézett II Jó­zsef a magyar cancellárhoz, melyben meghagyta hogy B­r­u­n­s v­i­k Antal udvari tanácsos azon­nal mentessék fel minden más foglalkozás alól s sie­­tőleg fejezze be az uj polgári törvénykezési sza­bályrendeletet, mely a császár akarata szerint már X­­II. József maga sem foglalt addig határozottan ellenséges állást el a magyar alkotmány irányában, s kész­séggel fogadta erre nézve fennforgó tévedéseinek eloszlatá­sát. Bizonyítja ezt 1784. nov. 13-tól Eszterházy cancel­lárhoz intézett levele is „összeállított fogalmai a király­ság alkotmánya és állapotáról*, fl.Krin 1r£~A 1 «­­ * ’) V. ő Dr. C. Freih. v. Hock: Dar österreichi­sche Staatsrath. II. Der Staatsrath unter Joseph, U. Wien 1871. Budapest, sept. 18. (A horvát miniszteri tárczá­­r­a­ vonatkozólag még nincs végleges megállapodás. A jelenlegi miniszter állását a min. elnök rendelke­zésére bocsátá­s mint halljuk, az ügy, a most Bécs­­ben folyó értekezleteken döntetik el. Szlávy mint elnök Bécsből hétfőn váratik vissza Budára. (Zágrábból) a következő híreket vesz­szük: »Holnap (sept. 19.) országos ülés fog tartatni, melyen a pénzügyi bizottságnak az alapítványokra vonatkozó jelentése terjesztetik elő. M­i­h­a­j­l­o­­v­i­t­s érsek­ Bécsbe utazott.] Banja­­lukáról mindennap szomoritóbb hirek érkeznek. A török kormányzó által megbán­tott magyar - osztrák alponsul bevonta a zászlót s An­d­r­á­s­s­y meghívása folytán Bécsbe uta­zott.« (Trefort miniszterhez) néhány nappal ezelőtt egy néptanító (Gózon Imre Sz.György völgyéről, ki régészeti munkáltaival meglehetősen ismert nevet vívott ki) két 14-dik századbeli hár­tya-okiratot küldött be, megemlítvén, hogy azt egy bizonyos helységben egy szivarkereskedőtől kapta, kinél — mint jelenté— még egy csomó ilynemű okirat van, melyeket a kereskedő szivartakaróknak szokott használni. A­mint a miniszter e jelentést vet­te, egyik osztálytanácsosát, Szilágyit Sándort azon­nal kiküldé a hely­színére, ki az említett kereskedő­nél csakugyan mintegy kétszáz­huszon­egy darab, részint kártya- részint papir-okiratot, s köztük igen becses okmányokat talált. Volt ezek között egy Árpádkori 1263-ből; a vasvári káptalan egy kiadványa, mely húsz hold föld eladásáról szólt; volt tizenhárom db az Anjou korból, melyek régi dunántúli családokra vonatkoznak, s ezek sorában néhány a Lorántffyak, Nádasdy sat. családokra vo­natkozó, nehány más perirat sat. Egyikén a 14-dik század végéről magyar följegyzés is van. Ezenkivül volt közel negyven db a 15-dik századból. Két ex­­communicatio, egy kir. irodai hivatalnok levele, melyben 12 iskolai­ könyvről létezik említés. Volt három igen érdekes magyar okirat a 16-dik századból, sok a 17-dikből, néhány jobbágy­ lételre vonatkozó okirat, végrendelet, leltár, vallatás. Mind­ez okiratok igen fontos művelődés­történeti ada­tok; becses támpontokat szolgáltatnak a dunán­túli vidék földiratához, családtörténetéhez; szó­val, minden arra mutat, hogy ez nagy, rendezett le­véltárnak maradványa. A miniszter megbízottja ez okleveleket az említett kereskedőtől megvásárolta s benyujtá Trefort urnak, ki azt a nemz. múzeumnak szánta.­­- (Ha e sorokat nem teljesen megbízható helyről vannak, az azokban foglalt tényt hihetetlen­nek kellene tartanunk.) (Popovita György) volt szerbügyi kir. biztosi adlátusnak a cultus minisztérium szerb­egyház iskolaügyi osztályába leendő kineveztetésé­­ről írja a „Szibszki Národ“, hogy ez ama legfelsőbb leiraton alapul, mely elrendeli, hogy a feloszlatott határőrvidék mindazon tisztviselői, kik a magyar nyelvet megtanulják s tovább szolgálni akarnak, megfelelő hivatalokban lesznek alkalmazva. S miu­tán Popovits ur b. Majthényihoz áttétele előtt Te­­mesvárott b. Scudier mellett a határőrvidéki iskola­ügyek referense volt, s miután ő az összes szláv, gö­rög, latin, franczia és német nyelveken kivül a ma­gyart is megtanulta s politikai egész múltja — mint 1861-ben a zágrábi országgyűlés, később majd a karloviczi congressus tagja, s több politikai és szép­irodalmi szerb lap szerkesztője, őt mint alkotmányos érzelmű, munkás férfiút tüntették föl, benne a neve­zett minisztérium osztálya kétségkívül igen hasznos tagot fog nyerni. (Mazuranicsnak a bán­iszékre való meghívása) alkalmából a zágrábi »Obzor“ azt reméli, hogy ezzel véget ér a keresés azon egyén után, ki a Zrínyiek, Frangepánok, Ba­kácsok és Jelacsicsok székét megérdemli. —Szintén az »Obzor« lapja élén O-Gradiskából a következő távirati közleményt közli: Asim Mustafa valija és pasa egy zászlóalj katonaság kíséretében a banja­­lukai összes keresztyén kereskedőket a gradiskai börtönbe vetette. E táviratot a szerkesztőség követ­kezőkép commentálja: Olvasva e táviratot, melynek hitelességében nincs okunk kétkedni, bátrak va­gyunk kérdezni: ez­­ azon segély, melyet a szom­széd osztrák-magyar állam a közvetlen közelében lévő kereszténységnek nyújt ? A török zsarnokság jelenetei egy pár hó óta ismét megújulnak az osz­trák-magyar állam szemei előtt, s ez mintha csak kővé vált volna. Szerbia is, a nagy Oroszország is és az összes európai nagyhatalmak mintha megsikerül­­tek volna a humanitás szava előtt, mert egykedvűleg nézik a legiszonyubb­ kegyetlenkedéseket. (Lásd fen­tebbi zágrábi jelentésünket.) Budapest, sept. 13. Caeterum censeo .... el kell törölni a vámszövetséget. Bármi vámügyi tételből in­duljon ki a „Hon,“ a vége mindenesetre a vámközösség delendum első halálos ítéletében culminál. A gabnavám fölfüggesztésének kérdése ismét egy új argumentum a »Hon« előtt, a vámterület egységének kárhozatossága mel­lett. Szerinte Magyarország és Ausztria érde­kei ellenkező vámpolitikát sugalnak; ime most is a magyar minisztertanács elfogadta a gabnabehozatal vámjának fölfüggesztését és az osztrák kormányon fog múlni, ha ezen in­tézkedés életbe nem léphet. Igen, de honnan tudja a „Hon“, hogy a bécsi pénzügyi s kereskedelmi miniszterek ellenzik a fölfüggesztést ? A budapesti gőz­malmok képviselői már hónapokkal ez­előtt kérték a magyar kormánytól, hogy tekintet­tel a bekövetkezhető nagy drágaságra s te­kintettel a hazai lisztipar helyzetére egyezzék meg az osztrák kormánynyal a gabnavám fölfügggesztésére nézve.­­ A bécsi gabra-­s liszttőzsde képviselete másrészt csak a köze­lebbi napokban fordult hason kérelemmel az osztrák kormányhoz. Ezen két tényből mindenekelőtt azon c­áfolhatlan igazság foly, hogy legalább e ponton nincs ellenkezés a monarchia két ál­lamának anyagi érdekei közt, és ha ez áll­n­a minthogy kétségbevonhatlan igazság , akkor nincs semmi alapja azon feltevésnek, mintha az osztrák kormány ellentállana az ottani közvélemény jogos követelésének. Sőt ha va­lósulna is az, a­mit a minap említünk, hogy az osztrák félnél nincs meg ez intézkedésre oly mérvben a hajlam mint saját kormá­nyunknál, akkor ez legfölebb annyit bizo­­nyíthat, hogy a lajthántúli kormány pillanat­nyira félreismeri a helyzetet, de nem bizo­­­nyítja azt, a­mi a vámközösség elítélésére érvül szolgálhat, hogy t. i. egy nevezetes anyagi kérdésben valóságos érd­ekellenkezés mutatkozik. Egyébiránt bizton föltehetni, hogy a magyar minisztertanács ne­m határozta el a gabnavám fölfüggesztését, mielőtt a szakmi­niszter Lajthán túli társával az intézkedésben meg nem egyezett volna. A vám fölfü­ggeszté­­sének haszna nagyrészt függ az életbeléptetés időpontjától. És nagyon valószínű, hogy ezen intézkedés késedelme nem a tárgyalások fenn­akadásának, hanem a helyes perek megválasz­tásának tulajdonítandó. A magyarországi termés nagyságáról még mindig nagyon eltérők a becslések. Míg hallatlan drágaságról, ínségről és bekövetke­zendő éhhalálról jajveszékelnek egyik oldalon, addig más­részt számokkal bizonyítják, hogy az idei termés — az egy rozs kivételével — legalább is középszerű, ha nem épen egyenlő az áldott 1867-ki eredményekkel. Az igazság itt is bizonyára a középúton lesz. De a­kik a vasúti szállítmányok nagyságából átlagos termésre következtetnek, úgy hiszszük, figyel­men kívül hagyják azon körülményt, hogy míg 1867 — 8-ban hosszabb időközre oszlott föl az elszállítás, addig az idén egyszerre megindult minden eladásra szánt szemes élet forgalma. A termelők ugyanis az itthoni rémhirek és a külföldi silány ter­més folytán hirtelen fölrúgott magas árak előnyét nem akarták elszalasztani s ennél fogva kedvezőbb conjuncturára nem is szá­mítva túladtak minden nélkülözhető kész­leten. Ha már most egy-két hóval ezelőtt füg­­gesztetik föl a gabna behozatali vámja, ak­kor a magyar termelők legalább is az osztrák piac­on szenvedtek volna árcsökkenést, míg így a kivitel utáni nagyobb nyereség az or­szág javára válik, a vám fölfüggesztése utáni olcsóbbulás pedig szintén az ország előnyére fordul. Nyertek a kivitelnél a drágulás által a­­termelők, nyerni fognak a behoza­­lnál az olcsóbb ár folytán a fogyasztók. Ámde itt a „Hon“ ismét hibát lát vám­politikánkban, mert ez szerinte megköti a kormány kezét abban, hogy kiviteli tilalmat szabjon a gabnára, ha látja, hogy ínség ese­tén könnyelműségből minden eladható gabna kiszállíttatik az országból. Ha a „Hon” a kiviteli tilalom barátja, akkor ne ütközzék meg majd abban, hogyha más államok ezen tilalom folytán szintén meg­tiltják a kivitelt; mert ha a hiányokat kiegyen­lítő nemzetközi forgalom szálait elvágja az egyik fél, akkor a másik utalva van, kivált átalában silány termés mellett, repressáliák­­hoz folyamodni. És ha ekként megakadt a behozatal, akkor vegye kezébe a gabna árá­nak szabályozását is , mert a nagy drágulás ekkor elkerülhetően lesz, a termelők és gab­­nauzsorások kényére lévén bízva az árak megszabása. S ha a monarchia magyar fele követelné a kiviteli tilalmat, az osztrák rész bizonyára nem ellenezné, mert azt nyerné, hogy a magyarországi gabnapiac­on nem versenyezhetnének vele a külföldi vevők. A behozatali vám fölfü­ggesztésénél te­hát találkozik Magyarország és Ausztria ér­deke, a kiviteli tilalmat pedig egyik állam

Next