Pesti Napló, 1878. február (29. évfolyam, 30-53. szám)
1878-02-01 / 30. szám
30.szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, péntek, február 1,1878. 29. évi folyam. Előfizetési feltételek? Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a PestiNapló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. REGGELI KIADÁS. Előizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1878-diki,29-dik évfolyamára. Február 1-jén új előfizetés kezdődik lapunkra. Előfizetési árak: Évnegyedre.............................................6 frt Félévre.....................................................12 » Egy hónapra.............................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó hivatala. Budapest, január 31. Az orosz haderő Konstantinápolyra nyomul elő, Andrássy gróf Pétervárra jegyzéket küld, s a hatalmaknál kezdeményezi az európai congressust, a magyar miniszterelnök pedig a képviselőházban hozzá intézett kérdésre azt feleli, hogy a keleti válságra nézve egyáltalán semmi felvilágosítást sem adhat. A kabinet politika járja, a törvényhozása lehetőleg ignoráltatik. Gorcsakoffnak definiálja gr. Andrássy az osztrák-magyar érdekeket, de a törvényhozás előtt az érdekek e definitiója titokban tartatik, s míg a félhivatalosak a kardot csörtetik, a monarchia népei bizonyos közönynyel néznek a lépések elé, melyekre a külügyi hivatal készül. Ez természetes következménye ama majdnem áthághatlan válaszfalnak, mely a keleti ügyekben a hivatalos politikát a népiestől eddig elkülöníté. A nemzet vagy nem értette, vagy határozottan rászalta mindazt, amit gr. Andrássy a keleti válságban elkövetett. S hogy most, a félhivatalosak állítása szerint, a magyar-osztrák monarchia actiója következnék be, inkább tartunk ettől, semhogy bíznánk benne ; s mig határozott, kétségbevonhatlan nyilatkozatok nem történnek, mig tények nem bizonyítják, hogy a hivatalos politika beismeri eddigi óriási csalódását és eddigi mulasztásait, hibáit, bűneit, radicális megfordulással jóvá tenni kész , addig a mai hangulat nem is változhatik meg. A külügyi kabinettel a legszorosb öszszeköttetésben levő bécsi levelezők állítják, hogy az orosz békeföltételek gr. Andrássyt megdöbbenték. Hogyan? Tehát Andrássy gróf mást várhatott, mint amit megirt majd, minden lap, mi a helyzet oly természetes következménye, hogy azon, Andrássy grófot kivéve, senki sem csodálkozhatik ? A monarchia megtörténni engedte az orosz háborút, elnézte még Szerbia hadviselését is, békén tűrte, hogy Oroszország — kétségkívül nagy áldozattal, másfélszázezer ember veszteséggel s egy óriás vagyon elköltsével — tönkre verje Törökországot, megsemmisítse a porta minden hadseregét, kiirtsa, amerre a kozák jár, a török lakosságot, s most megdöbben azon, hogy az orosz a maga befolyását ülteti a kiirtott török helyére? Az orosz irtó háborút indított s Andrássy gróf, ki a delegátiók előtt azt mondá, hogy nem vállalja el a felelősséget az Oroszország ellen intézendő háborúért, papiros jegyzékkel akarja felforgatni mindazt, amit az orosz véres háborúkban alkotott ? S ha a monarchia actióját eddig az bénita meg, mert Németország a czár szövetségese volt, —ma egyszerre, midőn a mi szövetségesünk, a török, leveretett, kisebb ennek veszélye, mint midőn még volt a keleten szövetségesünk, a hatalmas török hadsereg ? Nem azért teszszük fel e kérdéseket, mintha a pillanatban, midőn Andrássy gróf oroszellenes actióra készül — ha valóban készül erre! — csak a múltak miatt akarnánk recriminálni, vagy a monarchia erőkifejtésének pillanatában — ha valóban ily pillanat következett be! — a közlelkesedést, mely minden állami erőkifejtésnek egyik hatalmas tényezője, lohasztani szándékoznék. Intenzióink természetesen az ellenkezők. Bár ez actio és erőkifejtés mai nap már nagyon késő, bár sok tény előtt állunk, mely érdekeinkkel ellenkezik s aligha megmászható, teljesen elkésettnek azt még ma sem tartjuk; de midőn félhivatalos lapokban annak bizonyitgatását olvassuk, hogy a monarchia actiójának épen ma és nem korábban kellett volna történnie, kötelességünk annak kimutatása, hogy csak oly actióban bizhatunk, mely az eddig követett út téves voltának beismerésén alapul s kötelességünk ismételve és ismételve figyelmeztetni a magyar törvényhozást, hogy a megnyugtató hangok által ne hagyja éberségét elaltatni, legyen résen folytonosan és gyakorolja törvényadta jogait. S e felfogásunkban épen nem állunk egyedül. Alantabb idézzük egy bécsi s egy párisi igen kiváló lap nyilatkozatát, melyek a keleti válság ügyében a velünk azonos irányt követik, s melyek a congressus kezdeményezésére s a félhivatalos kardesörtetésre nem sokat adnak. S amennyire mi ismerjük a Magyarországon általán uralgó hangulatot, az e felfogáshoz igen közel áll. Andrássy, állítólag, az osztrák-magyar érdekekkel ellenkezőknek mondja az orosz békeföltételeket, s a mi érdekeink megóvására nem egy erélyes lépést tesz, hanem barátságos jegyzékeket is Pétervárra és Európához appellál. Ahhoz az Európához, mely tehetetlennek bizonyult be a konstantinápolyi értekezleten, mely mindig elhagyja a gyöngét s mely ha összeül, — nagyon tartunk attól, — inkább a felett tanácskozik majd, hogy oszsza fel Törökországot, mint hogy restituálja a kiűzött, kiirtott törököt. A monarchia és Anglia úgynevezett actiója késlelteti az orosztörök békét, kimondhatatlan újabb szenvedést hárít a török lakosságra, de hogy eddig feltartóztatta volna az oroszok előnyomulását, azt nem jelenti semmi hír! A diplomátiai tárgyalásokban beletelhetik néhány hét, ki tudja e tárgyalások tulajdonképeni czélját, ki áll jót az eredményről ! A körülmény, hogy a törvényhozás ignoráltatik, inkább aggasztó, sem mint biztató. Ily válságos pillanatokban a törvényhozás nem indulhat el bizonytalan hirek után; itt van pillanata —tán az utolsó, visszaidézhetlen pillanat! — hogy a keleti ügyekre nézve egyesüljön az ősz A Pesti Napló tárczája. A magyar emigratio a keleten. — Két kötet. — Irta : XI. AU. Első kötet. 1850. Várna. (Utazás Sumláról. — A tenger. — Várnai életmódom. — Több emigráns szabó- és czipénz inas lesz. — További életünk s vendégeink. — Folytatás. — Később hallottam, hogy kilencz napig káborogtak a tengeren; mindjárt az első nap elromlott bussoljok, ezentúl csak a csillagok vagy nap után intézték menetelük irányát, de az idő is elborult s 6 nap múlva földet értek, de bámulatukra nem Konstantinápoly, hanem Szinope körüljártak. Végre mégis megérkeztek Konstantinápolyba, part mentében úszva, mígnem rátaláltak a Bosporus torkolatára. Magam maradtam. Iszonyú, leirhatlan azon érzés, mely keblemet elszoritotta, midőn ez ismeretlen, idegen arczu emberek között egyedül álltam! Úgy tetszett, mintha a Sahara puszta közepén lennék, vagy mintha családom minden tagja kihalt s én az üres puszta házban magam bolyonganék! Haza mentem, magamra vettem egyetlen tisztességesebb öltönyömet, szegény, vörös zsinóraitól s rangjelétől megfosztott honvédattilámat. Zsebre tettem dr. Popovicstól Sumlán kapott ajánló levelemet, és bemutattam magamat Fontana olasz kereskedőnek, kihez a levél szólott, olaszul. — Nem tudtam még akkor, hogy egy charlatánnak ajánló levele roszabb a semminél! Ez a kereskedő elolvasta a levelet, és úgy látszott, boszankodott rajta, pár perc múlva azonban egészen barátságosan megszólított: »parlate italiano signore«, erre én nem tudtam mást felelni,mint »non.« Ő németül nem tudott, az olasz ember, ha csak szerét teheti, nem tanul németül. Francziául én oly nyomorultul tudtam, hogy alig értettem meg egyszerű kérdéseit. Azt azonban világosan megértettem,midőn azt kérdezte tőlem: »érti e a könyvvezetést?« »Nem.« »Volt-e valami kereskedésben?« »Nem.« »Hát mihez tud?« »Tanuló voltam, azután meg katona.« »Sajnálom, úgymond, de miután semmihez sem tud, még beszélni sem tud, nem alkalmazhatom önt.« Fülig pirultam szégyenletemben, szégyeltem, hogy 16 évig iskolázva, nem bírtam annyit tanulni, hogy valaki 22 éves koromban hasznomat vegye; megfordultam tehát s elballagtam haza rideg szállásomra. Végig gondoltam egész életemet! Nem emlékszem rá, mikor adtak iskolába, oly kicsiny gyermek voltam! Soha életemben meg nem büntettek, oly jó tanuló, s oly pontos katona voltam, s ime most huszonkét éves koromban nem tudok semmit! Úgy van semmit, amiért egy falat kenyeret adnának ! Egész éjjel nem tudtam aludni, ez a borzasztó szó »nem tud ön semmit« kisértetként üldözött s száz meg száz alakban jelent meg. Végre is megbarátkoztam vele, átláttam, hogy Fontanának , teljesen igaza van és csakugyan egy végzett debreczeni tanuló külföldön a szó teljes értelmében »nem tud semmit.« Semmit! megbeszélni se, még csak kérni Se! — De egyet még is tudtam: nem esni kétségbe, s annak tudata, »hogy semmit nem tudok,« azon határozatra vezetett, hogy tanulni fogok valamit. — Valamit, ami kenyeret ad. Ezen elhatározással mentem másnap a városba figyelvén és szemlélvén, mit birnék itt tanulni, ami eltartana ? Egy helyt németül hallok beszélni, ez egy nagy boltban volt e felirattal: Hermann march and a 11 eur. Azonnal bementem. Hermann úr egy kis zömök termetű, piros arczú, némi rátartó járású és állású porosz ember, nyájasan jött elém s kérdezé, mivel szolgálhat, egyúttal azonnal teregetni kezdé elém mindennemű ruhának való miméit. Uram mondák, én szabó inas akarok lenni. Az én mesterem annyira nem hitt füleinek, hogy még egyszer el kellett mondanom, miszerint én meg akarom tanulni a szabómesterséget, és azért jöttem hozzá, hogy fogadjon fel tanítás végett. Eleinte nem tudott mit mondani rá, de mivel nem utasított ki, mint Fontana egy meghajlás által , én szépen szóba álltam vele s elbeszéltem neki rosz németséggel röviden helyzetemet minden titkolódzás nélkül, elmondám a Fontanával történteket is. Végre nem lelvén kitérésre okot, beleegyezett kívánságomba, de mivel, úgymond, »ön mint »ex-Offizier« már holmi inasi szolgálatokat nem tehet, sem magát legalább egy pár évre le nem köti, én önnek megengedem ugyan, hogy mindennap ide jöjjön, és tanítom is, hanem mivel abból semmi hasznom nincs, nem adhatok addig semmit, míg az ön munkája valamit nem ér.« »És mit gondol ön, mikorra tanulhatok én anynyit, hogy legalább ételemet megkeressem?« »Ha jól iparkodik, 8—10 hét alatt.« »Jól van, holnap reggel itt leszek.« A házban azonnal kialkudtam a legkissebbik udvari szobát, melyben alig fért el egy ágy, harmincz piaszterért egy hóra, kifizettem költségeimet, megolvastam pénzemet s láttam, hogy még van kétszáz tíz gurusom. Ebből 75 lesz a szállás két és fél hóra, 15 kell gyertyára, vagy 10 mosásra, marad tehát étkezésre száz tíz gurus, még tizet előre nem látható költségekre levonva épen 100 és nekem ebből meg kell élnem 10 hétig! Azaz naponkint nem szabad többet költenem ötvenöt páránál, ami valami kevéssel több s egy harmadrész ezüst húszasnál. És én nem költöttem többet; 3—4 napban egyszer ettem valami főtt ételt, rendesen egy részlet tyebábot, máskor hetvával és kenyérrel, vagy egy kevés túró és gyümölcscsel éltem, mégis olyan jó kedvvel, olyan lelki nyugalommal dolgoztam, hogy ilyen magammal elévült állapotban soha életemben még nem voltam az előtt, nem rémizgetett többé a bizonytalanság Saharája, éreztem hogy rövid időn fogok tudni valamit, ami eltart. Kebab vagy tyebab nem egyéb juh pecsenyénél, de sütés módja megérdemli a feljegyzést. Egy jó hosszú vasnyársat tele duzgálnak tallér nagyságú kövér juhszeletekkel, aztán a nyársat hegyére állítják, azon a végén pedig, hol a forgatója szokott lenni, van egy tányér alakú pléhkarika, oly formán megvagdalva sugármentesen, mint az ablakok szellőző lyukaiba a forgó bádog karikák szoktak lenni. Az egész készüléket felállítják egy félkör metszetű, sűrű polczokkal ellátott vas pléh katlan elé, minden polczocskára szép parázs tüzet rakván égetett szénből. Amint a meleg gőz felfelé száll, a nyárs tetején levő pléhet s ez által az egész nyársat és pecsenyét állandó egyforma forgásba hozza, úgy hogy ennél egyenlőbb automat hús sütés módot képzelni sem lehet. Erről aztán levág egy éles késsel annyit, amennyit épen kíván a vendég, leönti egy kis zsírral, meleg lángost ad hozzá, ez az úgynevezett kebab! Jó éhes embernek nem megvetendő kedves pecsenye! A ketya pedig, ha nem csalatkozom, szuszán gyökérből készített, és mézzel összegyúrt édesség, melyet ha meleg kenyérrel eszik az ember, azt hinné, hogy mákos kalács. Annyira divatos kedves eledele ez a törököknek, hogy mindenütt az utczán hordozzák nagy fatálakon, sőt apró bödönökben tetemes mennyiségűt szállítanak külföldre is, különösen Oláh- és Oroszországba. A varrás eleinte szörnyű nehezemre esett, mellem szorult, derekam irtózatosan fájt, úgy hogy alig bírtam felegyenesedni, ujjaim megmerevedtek, s különösen hüvelykeim körmei annyira fájtak, hogy alig tudtam valamit megfogni. Valóban fogalma sincsen annak a szegény mesterember szenvedéseiről, ki azt a mesterséget maga nem próbálta, s ha minden tehetős embert rászorítanának, hogy legalább fél évig valami mesterséget gyakoroljon, kétség kívül nagyobb méltánylásban részesülnének kézmiveseink, vagy legalább lélekölő, s többnyire egészségrontó fáradságaik bőkezűebben jutalmaztatnának, s talán igazságosabb arány állana be munka és bér között. Lassankint azonban megszoktam ; míg az emberben erős akarat van és egészséges, megszokik s meg tud csinálni mindent, amit más ember csinál. Két hét alatt már tudtam varrni, hanem varrni a gép is tud, s még azért nem szabó, még csak nem is szabólegény. Gazdámmal folyvást vitatkoztam politikai dolgok felett, s a német nyelvet beszélni itt tanultam meg. Rétséges eszmékkel volt ennek a porosznak feje tele a mi ügyeinket illetőleg, bezzeg meglátszott itt, hogy nekünk nincsenek külföldön képviselőink, consulaink és amit tudnak rólunk, azt mind ellenségeinktől tudják ! Mi istentelen rebellisek vagyunk, kik rabolni és gyilkolni szeretünk csak, egy cseppel se jobbak, mint voltunk ősünk, az Isten ostora Attila alatt, mi most is ki akartuk irtani a császári családot és minden idegen népeket, úgymint: németeket, tótokat, szerb, oláh, horvátokat csak azért, hogy földjeiket elvehessük és rajta megosztozhassunk, mert mi nem szeretünk dolgozni, csak rabolni és szomszédjainkat haddal háborgatni, milyen a mi nemzetünk! Hazánk meg egy elláthatatlan nagy posványos nádas térség, melyben egy-egy napi járásra van egy rongyos falu, az is tele betyárokkal, útonálló zsiványokkal, legfeljebb ott van valami kis mivelődésnek nyoma, ahol németek laknak, mint Pesten vagy Pressburgban. Nyelvünket még jóformán írni se lehet, megtanulni pedig idegennek könnyebb a sinait; ha beszélünk, minden szavunk égbe kiáltó isten káromlás és szitkozódás adta teremtettéből, bümbürübümbümből áll! (Folyt, köv.)szes ellenzék, és tegyen oly erélyes lépést, aminőt a parliamenti forma egyáltalán megenged! Budapest, január 31. (A helyzetről) a N. Fr. Presse igy ír: » A legvisszásabbnak az tetszik előttünk, ha a félhivatalosak ma a kardot csörgetik. Ha hivatalos köreink nem félnek a háborútól Oroszországgal, akkor azt a múlt nyáron kellett volna megindítaniok. Akkor Törökország erős és becses szövetséges volt. Három le nem győzött és harczra kész hadserege állott a síkon : Plevna mellett, a Lom mentén és a Sipka-szorosban. Ha egy osztrák sereg a Duna-fejedelemségekbe nyomul, az oroszok két tűz közé kerülnek és megsemmisíttethettek volna. Ezzel a keleti kérdés évtizedekre kitöröltetett volna a diplomaatia napirendjéből . Európa békéje épen ily hosszú időre biztosíttatott, monarchiánk jövője, befolyása a keleten, hatalmi állása a világon megalapittatott volna. — Egy nagy államférfin merte volna megindítani a háborút, Angliát magával ragadja s önmagának halhatatlan nevet szerez. Andrássy gr. elmulasztotta a pillanatot, melyben megérdemelte volna azon dicséretet, melylyel hízelgői elárasztják. Németországra való tekintet bénította őt meg ? Ez a tekintet máig is fennáll, a többi viszonyok pedig monarchiánk hátrányára változtak meg és Törökország ma már nem nevezhető szövetségesnek.« A Journal d. Débats ezeket mondja: »Zavarban vannak Londonban és meglepetve Bécsben. Az oroszok mulatnak e zavaron és örülnek e meglepetésen. Mennek előre. És e közben Anglia és Ausztria-Magyarország diplomatiailag arra készülnek, hogy jó arcet vágjanak egy még bizonytalan congressushoz. Ausztria arra fog törekedni, hogy némi módosításokat eszközöljön ki a békefeltételeken. Anglia legalább tekintélyét fogja akarni megóvni. — »Az emberre csak akkor hallgatnak, amikor erős, így szólt Northcote. Mutassuk meg, hogy nem félünk a háborútól.« Tehát az angol kormány ezért kér hitelt. De várjon megadja-e e hitelt az ellenzék ? Bright nem érti, miért jelenne meg Anglia a congressuson ágyukkal és revolverekkel; azt hiszi, hogy gyapjú-bombák eléggé félelmetessé teszik Angliát.« (Andrássy gróf actiojáról) s Pétervárra küldött jegyzékéről, mint esti lapunkban jeleztük, a Presse mai vezérczikke hosszasabban nyilatkozik. A nevezett lap szerint a jegyzék tartalma következő három pontban foglalható össze: 1. Ausztria-Magyarország Törökország azon jogát, hogy saját érdekében szerződéseket kössön, semmiképen sem akarja tagadni; 2. de a kazanluki megállapodásokat, amennyiben azok a fennálló szerződéseket módosítják, vagy osztrák-magyar érdekeket érintenek, jogilag mindaddig nem létezőknek kell tekintenie, míg 3. a biztosító hatalmakkal új egyezmények nem köttettek. »Ez — mondja az idézett lap — az osztrák jegyzék azon körülbelüli alaphangja, melyben e pillanatban ama diplomatiai tárgyalások mozognak, melyekről az angol parlamentben az utóbbi napokban ismételve és oly módon beszéltek, mintha Ausztria a hármas szövetségtől elválni s eddigi barátai iránti határozott frontváltoztatással Angliához csatlakozni készülne. Ez lenne tehát ama jegyzék, melyet a pesti lapok egyedül elküldésének hírére politikánk nagy fordulata jelének harczias buzdítással fogadtak.« A bécsi félhivatalos lap nem osztja e felfogást , a jegyzékben még a pillanatnyi feszültség kifejezését sem látja a bécsi és pétervári kormányok közt. Nézete szerint csak azt ismétli az, amit Andrássy gróf és az osztrák s magyar miniszterek minden alkalommal mondottak. A jegyzék eszmemenete, mely körülbelül megfelelni látszik azon nyilatkozatoknak, melyeket Zichy gr. két héttel ezelőtt a portának tett, olyan magától értetődő, hogy azon kérdés merül fel mert kellett azt a pétervéri kormánynyal szemben most hangsúlyozni, hisz Oroszország mindenkor elismerte Ausztria azon jogát, hogy szava legyen a kelet viszonyainak végleges rendezésében. Felmerül továbbá azon kérdés, mert mondja el mindezt Ausztria most, s nem mint Anglia — a tárgyalások kezdetén. Azért — mondja az officiosus — mert a tárgyalások menete s a győző fél követelései a bécsi kormányt is arra kényszerítik, hogy álláspontját határozottabban hangsúlyozza. Nem egyes orosz követelések, nem is e követelések egész sorozata bírta a felszólalásra Andrássy grófot, hanem azon egész helyzet, mely a török birodalom teljes veresége által alakult. Míg a háború folyamatban volt, Oroszország mindenkor elismerte Európa és az egyes államok azon jogát, hogy keleti érdekeiket a változott hatalmi viszonyoknak megfelelően biztosítsák. De amióta Skobeleff tábornok a gyönyörű Drinápolyban háziasan berendezi magát s az orosz diplomatia a katonai sikerek facitját levonni igyekszik, az orosz praxis az említett elmélettel sokkal komolyabb ellenmondásba jön, mint a mennyire az az európai békének megfelelne. Országgyűlés. A képviselőház ülése jan. 31-kén. I. Tisza Kálmán beszéde két részre oszlott: sophisma és hazafiságra. A sophismákkal ellenfeleit cáfolgatta, a hazafisággal pártját feltüzelte; mindkét irányban azonban csak félsikert aratott. A ház nagyon figyelt, de inkább kiváncsi volt, mintsem okulást keresett. Nem is okult Tisza nemzetgazdasági fejtegetésein senki, mert azok csak a tudomány negatíójában voltak nevezetesek. Sem tiszta fogalom, sem elv, sem gyakorlat nincs abban, mit Tisza vámjavaslata védelmére a nemzetgazdaság terére tévedve felhozott: védvám, szabadkereskedés, közös és különvámterület, kisipar, nagy ipar, földmivelés és gyárak, munkafelosztás és munkabérek,a vámok befolyása az árakra és a fogyasztásra, a pénzügyi jövedelmezés szempontjai — mind csodálatos zagyvalékban összekeverve, felforgatva és kiforgatva jelentek meg e nagy beszédben, melyet a ház értelmes és nemzetgazdasági ismeretekkel bíró része ámulva, bámulva hallgatott végig. A szégyenérzet fogta el az embert, hogy száz évvel Smith Ádám könyvének megjelenése után Európa közepén, Magyarországban, a parliament színe előtt egy nemzetgazdasági főkérdésben a kormányelnök ily beszédet mondhat, mert ha ezt Bécsben olvasni fogják, mit fognak gondolni rólunk? A ház pártkülönbség nélkül érezte, hogy a beszéd argumentumokban igen gyönge, s a többség kétes hallgatással kísérte vezérének polemikus okoskodásait. Mindenki meggyőződhetett, hogy ha a kormányfő csak ennyit ért a nemzetgazdasághoz, akkor nem csoda, hogy ily rész közgazdasági kiegyezést kötött. Bármi gyönge lett légyen azonban a beszéd a tudomány és a kritika szempontjából, parliamentáris kortesbeszédnek nem írott rész. Az ellenzéket bántani tudta. A falusi gazdáknak hizelgett, ugyan csak puszta szóval, mert épen az ő érdekeiket fenyegeti a szerződések nem kötése és az osztrák védvám, de a kedélyes magyar gazdák, kik a parliamentben ülnek s nem igen törik fejüket a posztó súlyán és a fonalak számán, vagy a tarifatételek krajcrárjain, nagyon hamar elérzékenyednek, ha a miniszterelnök úr nekik bucolicákat énekel a mezőgazdaság szépségeiről. A vége, mint rendesen, az önzetlen hazafiság és önfeláldozó miniszterkedés öndicsérete volt. A balközépi gárda tapsolt. A ház e tapsokon elcsodálkozott, mert a demonstratio erőltetett volt s claqueszerűvé vált. A minisztert igen emelkedett hangulatba hozta híveinek tetszése s elkezdte jósolgatni, hogy mint lesz, ha ő megbukik. Ez persze rémitő lesz. Ő azért marad helyén, hogy megmentse a hazát. Még mindig? Bámulatos öntudat beszélt belőle, mikor kimondta a törvényhozásban, hogy az ő bukása után vége mindennek. Hát az alkotmány mirevaló ? Ha Tisza Kálmán azt meri állítani magáról : aprés moi le déluge, s ez igaz, úgy ő felelős ama vízözönért, melyet hibás politikája idézett fel. Tisza Kálmánon kívül még Plachy Tamás és Orbán Balázs beszéltek, kevesek által hallgatva. Végül Örményi Miksa interpellált a keleti kérdésben. II. — Folytatás esti lapunkhoz. — Tisza Kálmán beszéde bevezetésében megjegyzi, hogy a közös vámterület hive mindaddig, míg az annak fenntarthatása érdekében követelt áldozatok nem károsabbak az országra nézve, mint milyenek volnának a szakítás következményei. Ezen alapon a jelenlegi egyezséget nemcsak elfogadhatónak, de elfogadandónak is tartja. Áttérve az egyes szónokok beszédeire, utal azon ellenmondásokra, melyek Simonyi Lajos b. és Mudrony Soma különvéleményében foglaltatnak. Sajnálja, hogy le kell mondania azon hálás és mulatságos feladatról, hogy egyik tételét e különvéleménynek a másikkal szembe állítsa. (Balról: Halljuk ! Halljuk! Máskor teszi ezt meg, most másról akar beszélni. Természetesnek is tartja ezen ellenmondásokat. A különvéleményben két ellenkező irány: közös vámterület, szabad kereskedelem és iparvédelem küzködik; lehetetlen tehát, hogy ezen küzdelem — írták volna bár a munkát a világ legnagyobb genie-jei — azon meg ne lássék. (Mozgás a baloldalon. Halljuk a középen.) Simonyi Lajos dr. érvelésére vonatkozólag megjegyzi, hogy nem áll az, hogy Magyarországon az évnek csak egy részében nincs munkaerő, s az év többi részében a munkás nem kap munkát, úgy, hogy Európában alig van vidék, hol a munkabér az év legnagyobb részében oly nagy volna, mint Magyarországon. Simonyi b. azon megjegyzésére, hogy Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy a fősúlyt a gazdászatra fektesse, s aki ezt akarja, az azt kívánja, hogy a magyar ember a legroszabb munkát teljesítse és rab legyen, kijelenti, hogy a gyári munka sokkal jobban rabbá teszi a munkást, mint a gazdászat ezer változatossága. Mellékesen megjegyzi, hogy voltak ugyan a történelemben példák arra, hogy népek a kézi munkát elítélték, de azt még nem mondta senki a mezei munkáról, mint Simonyi b., hogy az lealacsonyítja az embert. Sok hivatkozás történt az ország iparos érdekeire. Iparosainkat sok szerencsétlenség érte. Ezt legnagyobb részben az országot sújtott csapások idézték elő. A kisiparosnak akkor van jó dolga nálunk, midőn a mezőgazda is jólétnek örvend. Ha már most oly politika követtetnék, mely egyfelől — mert hiszen a védvám nem kézipart teremtene, hanem gyári ipart, — a nagy ipar concurrentiáját a kis iparhoz közelebb hozná; másfelől a munkaerőt és a tőkét, mely a gazdászatra sem elégséges, a gyári ipar czikkek felé vonván, a gazdaközönséget is nyomná, akkor azon kis iparos érdekei leginkább volnának föláldozva, és akinek nevében a különvélemény most védvámokat és az ipar emelését hirdeti, épen akkor volna a legrettentőbb helyzetbe sodorva. (Mozgás a balodalon.) »A t. képviselő uraknak — úgymond — lehet ezen nézetet osztani, vagy nem. De az, hogy minél közelebb hozatik a gyáripar a kisiparhoz, ezen kisipar annál inkább nyomatik : ezt nemcsak a logika