Pesti Napló, 1879. szeptember (30. évfolyam, 211-235. szám)

1879-09-17 / 224. szám

224 szám. Budapest, 1879. szerda, szeptember 17. Szerk­esztési irodai Barátok-tere, Athenaeum- épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum- épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 30. évi folyam. Előfizetésii forótolok­: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 írt. — 3 hónapra 6 írt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különk­­rdéséért felelfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, der ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjaié­­sszajusttatilu Hirílotesok szintúgy mint előfizetések a P­esti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum­-épü­let, küldendők. ESTI KIADÁS. A Pesti Napló táviratai. Newyork, szept. 17. Havannából érkező tu­dósítások szerint a Sant-Jagói kerületben 80 felkelő meghódolt. A kormány mindazoknak amnesztiát igér, kik önkényt meghódolnak. Berlin, szept. 17. A császár, a királyi család h­erczegeinek kíséretében ma este jó egészségben ide megérkezett. Dubril gróf orosz nagykövet ma ide visszatért és a követség ügyeinek vezetését ismét átvette. Konstantinápoly, szept. 17. Hassan Fehmi pasa volt kamra elnök, közmunka miniszterré és Riza bey konstantinápolyi praefektussá neveztetett ki. Bukarest, szept. 17. A kamra Rosetti elnök­lete alatt, ma ülést tartott. 115 képviselő és az összes miniszterek jelen voltak. A kormány nem terjesztette elő az alkotmány revíziójára vonatkozó törvényja­vaslatot. Az ülés a bizottság jelentésének felolvasásával kezdődött. Ez felsorolta mindazon fázist, melyen a kérdéses ügy átment, és megjelöli azon terveket, me­lyek a bizottság kebelében tanácskozás alá vettettek. A jelentés végül ajánlja a többségnek a bizott­ság által megváltoztatott és július 7-én táviratilag jelzett javaslat elfogadását. Egy másik terv, mely az osztályonkénti honosítást indítványozza, visszavonatik. A kamra ezután azon frakc­ió tervének vita­tásába bocsátkozik, mely nem akarja, hogy az alkot­mány módosítást szenvedjen. Holnap a vitát foly­tatják. A szenátus ma nem tartott ülést. Budapest, szept. 17. (A földadószabályozás) tárgyában ter­vezett enquete összehívása egyre késik. Minap azt jelentettük, hogy e hó 20-ikára fog egybehivatni; most megint elhalasztották és szó van arról, hogy a jövő hó elején fog megtartatni. Az eddigi ismételt halogatás után természetesen erre a határidőre sem lehet számítani. Úgy látszik, hogy a pénzügyminisz­térium kataszteri osztályában nem igen mernek a földadószabályozási eddigi munkálatokkal az enquete elé lépni. (Az okkupáczióhoz.) Bécsből távirják, hogy az alkudozások, melyek Prijepoljeban Würt­temberg herczeg és Huszni pasa közt csapataink s a török csapatok közti viszony rendezése tárgyában folytak, teljes megegyezésre vezettek. A helyőrség egyelőre vegyes lesz. Ott maradjanak-e a törökök a télen át is, az a porta tetszésére van bízva. Eddig a tél beálltával a török helyőrségeket a Lim vidékéről mindig vissza szokták vonni. Tegnap már megkezdő­dött amaz osztrák-magyar csapatok hazavonulása, melyek nem voltak állandó helyőrségül a három okkupáti városba rendelve. (Szovjet pasa és Andrássy gróf.) A török külügyminiszter ismert jegyzékéről, mely Andrássy gróf távozásán sajnálkozik, irja a N.P.J.: »Minden elfogulatlanra kétségen kivül áll, hogy a köszönő iratot a bécsi Ballplatzon gondolták ki és Szavjet aláírását nagy fáradsággal nyerték meg, sőt talán a személyes elégtételt Andrássy gróf ré­szére politikai konczessziókkal vásárolták meg. Hányszor és meddig járt Zichy gróf Szavjetnek a nyakára, azt legközelebb majd kifecsegik a török officziózusok. S a­mi a konc­essziókat illeti, a Novi- Bazár okkupácziójáról való tényleges lemondás — mert a határ mellett fekvő három fészek megszállása markírozza ugyan a jogot, de gyakorlati jelentőség­gel nem bír — elég jelentékeny engedmény. Ezenkívül a Ballplatz falain már átszivárog azon nyomatékos támogatás híte, melyben a bécsi külügyi hivatal a törököket a görög kérdésben része­síteni készül s egyszerre Bécsben szükségesnek kez­dik tekinteni, hogy a Kelet-Ruméliában felmerült újabb bonyodalmak folytán a török csapatok bevonul­janak e tartományba. Ilyen szívességekért, melyek egyéb iránt öszhangzatban vannak Ausztria-Magyar­ország érdekeivel, csakhogy nem Andrássy gróf írás­beli dicséretének, hanem a monarchia előnyének megvásárlására kellett volna fordítani, ilyen szívessé­gekért Szovjet pasa, ha kell, száz aláírást is ad. Hisz neve ott szerepel nem egy maég kevésbbé díszes okmányon, például a san­ stefanoi szerződésen is. Metsző gúnynak hangzik, ha Andrássy gróf büsz­kének érzi magát vagy legalább hívei viharos öröm­zajra fakadnak a felett, hogy egy ember, ki az oro­szoknak oda akarta adni majdnem az egész Balkán­­félszigetet, a mi külügyminiszterünkért ide ad egy pár iv papirost s néhány csöpp tintát. Ugyanaz a Savfet ez, kinek Andrássy közegei minden képzelhető szidalmat vágtak a fejéhez, kiről kimutatták, hogy állítólagos hazaárulásért zsebre rakta az orosz megvesztegetési pénzeket! Ugyanaz a Savfet az, kiről a bécsi miniszter egy jó akaró közlönye abban a számban, melyben magán kívül van az örömtől, a török részről Andrássynak juttatott dicséret miatt, jelenteni tudja, hogy Saviet elbocsát­­tatása közvetlen küszöbön áll, mert engesztelékeny magatartását a szultán helyteleníté. A porta Andrássy gróf dicséretét jelentékeny politikai engedményekért megvásároltatja magától, azután pedig megc­áfolja a minisztert, ki a dicséretet aláírta. Úgy látszik, Bécsben újra csizmadiát fogtak. Nem mintha tagadnók, hogy Bécs és Stambul közt barátságos vagy legalább kevésbbé, barátságtalan vi­szonyok hajnala kezd derengni. Épen legutóbb ad­tunk kifejezést a reménynek, hogy Bécsben végre ta­lán letérnek a múlt évi vészes irányról. De ez a for­dulat épen határozott szakítást jelent Andrássy gróf eddigi politikájával. Csak az Andrássy gróf által megszabott okku­­páló vonal elvetésével s a szerbj­evői tárgyalásokkal — melyekben a hadianyag körül új engedményt tet­tünk a portának — vált lehetővé Novi-Bazár szélé­nek békés megszállása. Természetesen nem a törökök iránti barátság volt ez eljárás indító oka. De a poli­tikai konstelláczióval, különösen Orosz- és Olaszor­szág, valamint az apró Balkán-államok magatartásá­val szemben kezdik megismerni, hogy eddig fedett déli határainkat mindennemű ellenséges rohamnak kitettük s sürgősen rászorultunk a »régi fél«, vagyis az inoffenziv Törökország védelmére. Ez okból ala­kultak a viszonyok Bécs és Stambul közt újabban oly barátságosakká, úgy hogy a porta nem restell azt a kis fáradságot, hogy dicsőítse Andrássyt, a­ki — vagy mert már távozik. (A német kormány s a kúria.) A Vati­kánból július havában érkeztek az utolsó kiegyezési javaslatok Berlinbe. Azóta szünet állt be a tárgyalá­sokban, mert a kúriának érdekében állt, hogy be­várja a porosz kultuszminiszteri személyváltozás kö­vetkezményeit. Bismarck herczeg szintén tanácsos­nak tartotta a megállapodásokat Rómával — te­kintve a porosz képviselőválasztásokat — egy időre elhalasztani. Most végre Jacobini bécsi nunczius Gasteinba ment, hogy személyesen újitsa meg az alkudozásokat Bismarckkal, ki, mint jelentik, meghosszabbította ott időzését, mert még nem vett elég fürdőt. Mint min­den évben, a herczeg most is nagyon egyszerűen él, rendesen csak ebéd után távozik lakásáról s két órai kocsizást tesz. Feltűnő sokat dolgozik s két nap nem múlik el, hogy futár ne hozzon neki vagy vigyen tőle iratokat. Bismarck e fokozott tevékenységéhez messze­menő következtetéseket fűznek s azokat nem minden ok nélkül a küszöbön álló bécsi útjára is kiterjesztik. A képzeletnek azonban még nem lehet egészen sza­bad utat engedni, mert egyelőre — mint a Journal des Débats joggal mondja — az európai konc­ertben változás még nem történt. (Belgrádról) távírják a Pol. Konvnak, hogy Milán fejedelem tegnap Alimpics közmunka­­miniszter elnöklete alatt műszakpénzügyi bizottságot küldött ki az osztrák államvasút által a szerb vas­utak építése, forgalma és finanszírozása ügyében tett ajánlatok megvizsgálására. Ezenkívül Margetics el­nöklete alatt enquete hivatott össze, hogy Frémy tervéről a szerb nemzeti bank felállítása iránt véle­ményt mondjon. (Blanqui Bordeauxban.) Bordeauxban a választás előtti este szept. 13 án nagy választó gyű­lés volt, melyről a Marseillaise következőket jelent: Már esti 7 órakor rohammal foglalták el az ajtókat, 6500 választó volt jelen. A gyűlés 8 órakor kezdő­dött Cairon polgár elnöklete alatt. Lam­audie és Bernard polgárok védték Blanqui jelöltségét az egye­sült reakezionáriusok ellen, — erre Pain Olivér polgár Rochefort levelét olvassa fel, mely azt ajánlja Bordeaux polgárainak, hogy a demokrá­­czia apostolára és vértanújára szavazzanak. Az egész terem viszhangzott a lelkes kiáltásoktól: éljen Blanqui! éljen Rochefort! Erre Bertin polgár fejtegette Blanqui jelöltségének czélszerűségét. »A jóllakott opportunistákat — mondá — egy kicsit meg kell zavarni déli pihenőjükben; küldjön Bor­deaux a »kielégítettek« kamrájába olyan embert, ki a nép jogait képviseli.« E perezben Blanqui a terem­be lép. Lehetetlen leírni a megindulást, melylyel a gyűlés a tisztes aggot fogadta. Mindenki fölállt, le­vette kalapját s éljen Blanqui-t kiáltott. Az ovaczio egy negyed óráig tartott. Erre több szónok beszélt s végre maga Blanqui emelt mély csöndben szót. Meg­köszönte a választók rokonszenvét. Azután igy foly­tatta: »A meztelen önkény uralkodik Francziaor­­szágban ; vissza akarnak bennünket helyezni a római czézárok idejébe.« Magyarázta továbbá okt. 31-ki magatartását. Csak a hazaszeretet vezette őt a városházára, hol kapitulálni vágyó tábornokok és bőgő ügyvédek fogal­mazták enerváló körjegyzékeiket.« (Viharos tetszés.) Blanqui félóráig beszélt, mire a gyűlés véget ért. Maga a választás szept. 14-én következő eredmény­nyel folyt le: szavaztak összesen 9350-en. Blanqui kapott 4440, Achard köztársasági jelölt 4698 szava­zatot kapott, s mégis választat­ott. A kormány el volt szánva a Blanquira adott szavazatokat semmiseknek nyilvánítani. Az ápril 6-iki szavazásban Blanqui 3700, a köztársasági jelölt 4706 szavazatot, az ápril 20-ai szűkebb választásban pedig Blanqui 1471 szótöbbséggel győzött. Minthogy e választást jún. 3-án a kamra 372 szóval 33 ellen megsemmisítette, aug. 31-én új választás volt, mely­ben Blanqui 3939 két köztársasági jelölt összesen 3226 szavazatot kapott, minek folytán új pótválasz­tás lön szükséges. Ez vasárnap ment végbe. A PESTI NAPLÓ TÁOTÁJA. Egy elhibázott élet. Regény, irta: Bentzon. (Francziából.) — Folyt. — Készsége nem volt érdek nélkül: legtöbbször nem kapta meg fizetését; de atyám, a­mint sorsa kedvezőbb volt, úgy jutalmazta meg, hogy biztos le­hetett benne, hogy nem veszít semmit. Azután termé­szetesen szerette a cselszövést, a véletlen szeszélyeit, a játékos existencziájának felindulásait. A közönséges szolga szerepe nem tetszett neki, ép úgy mint atyám­nak az egyszerű családi élet. Bátran állíthatom, hogy vétkeink közelebb hoznak egymáshoz és jobban köt­nek össze, mint erényeink. A legszebb tettek a vilá­gon, ha közösen viszszük véghez, nem törölnek el bizonyos társadalmi korlátokat, míg egy rossz szenve­dély elég, hogy megtegye e csodát. Renaudnál, a c­inkosság nem zárta ki a tiszte­letet, sőt az alázatosságot, és atyám ezért köszönettel volt iránta. Én hiába igyekeztem e szomorú viszony­nyal megbarátk­­ozni, és csak annál az egy személynél találtam vigaszt, ki engem megértett: önmagam­nál. Atyámat visszautasította a társaság, melyhez tartozott, úgy hogy nem számíthatott annak egy tag­jára sem. És mégis — ilyen a világ következetlensége — még ifjú volt bámulták ízlése miatt, mely ellenke­zett a szerencse változásaival, az előkelő közöny miatt, melylyel e hűtlen istennő visszatérését fogadta, ama bolond előzékenysége miatt, melylyel szolgálatára volt ugyanazoknak a barátoknak, kik ma elkerül­ték , hogy ne kelljen köszönni. A szép játékos tulajdonságait találták benne és irigyelték azo­kat tőle, semmint ócsároltak volna. Az ócsár­­lás abban a szerencsétlen órában kezdődött, mi­dőn elvesztette minden pénzét, mi még volt. Azok, kiknek adósa volt, hátat fordítottak neki, családja, melyet kompromittált, szakított vele; a klub, hol annyiszor megtapsolták vakmerőségét, bezárta előtte ajtait; mindez a becsület nevében történik; megen­gedik, hogy koczkára tegy mindent, de nem bocsáta­nak meg, ha vesztettél. Az egy borzasztó betegség, a játékláz! Én sajnáltam atyámat , mentegetni igyekeztem nevelése által. Mondogattam magamban, hogy nem egészen az ő hibája, hiányzott az a három, hogy hasznos pá­lyára lépjen és ez vezette az érvénybe. Nem, nem minden volt a saját hibája, és bizonyos erények túl­élték a többiek hajótörését. Most komolyan vette kö­telességeit, nem hagyott el, csak mikor okvetlen szük­sége volt, napközben gyakran hazajött kérdezni, hogy mi volna nekem kellemes. Nem fogadtunk sen­kit. Minden este sétálni vezetett, de a legkevésbbé járt utczákon, azt lehetett hinni, hogy félt ma­gát velem mutogatni. Egyszer nevetve mondom: — Mióta Párisban vagyok, még sohasem lát­tam a boulevardokat kivilágítva. — Ha neked jónak tetszik, oda megyünk. Karjába kapaszkodtam. Gyönyörű idő volt. Párisban nincs már senki, tudata velem Francziska barátnőm, midőn tengeri fürdőre utazott; a nagy em­bertömeg látása a boulevardokon azonban kétsége­ket támasztott ez állítás iránt. Tolakodtak a színhá­zak, a kávéházak körül, a virágárus leányok követték a járó­kelőket, a nyitott hintók, melyekben könnyen öltözött nők ültek, szakadatlan sorban hajtottak el előttünk. Minden fényesen kivilágított bolt rám nézve Aladin palotája volt. Épen kezdem atyámat vidéki kíváncsiságommal és felkiáltásaimmal ostromolni, midőn hirtelen két ember állt meg előttünk. — Nini! Brévent mondá az egyik. Ez egy tömött fekete szakállú egyén volt bő ka­bátban, mely elfödte ötvenéves elhizottságát. Arcza valamikor szép lehetett, mind majdnem minden zsidó arcz, míg a különféle kicsapongások nem tor­zítják el a vonásokat. Társa, ki fiatalabb volt, kissé hasonlított hozzá; egy fajtából, talán egy családból valók voltak. Az utóbbinak rám meresztett szemei oly merész bámulatot fejeztek ki, hogy pirulva lesü­töttem szemeimet a zavar miatt, melyet ez által okozott. Sohasem néztek így reám. — Fogadja szerencsekivánatomat! mondá hal­kan az első ur, gúnyos hanglejtéssel, mi kétségkívül nem tetszett atyámnak, mert azonnal félbeszakitá: — Lányom! Azután az urakat mutatá be: — Mózses ur . . . Daverne ur . . . A két ur csodálkozó kifejezéssel köszönt, me­lyet én, a nélkül, hogy tudnám miért, szemtelennek találtam. — Badenben hittem önt, Daverne, kezdé ismét atyám újból megszakítva a fiatalabbnak szavát. — Valóban onnan érkezem, és van okom ennek örülni, válaszolá Daverne. Nem szükséges utazni, hogy az ember csodákkal találkozzék. — Hálás vagyok önnek, hogy ily finoman tol­mácsolta gondolatomat, mondá a másik szemtelenül rám tekintve. — Jó estét uraim, mondá szárazon atyám. Folytattuk sétánkat. Atyámat láthatólag meg­zavarta e találkozás. — Kicsodák ezek? kérdem tőle. — Daverne úr egy gazdag iparos, Mózses úr pe­dig ... a barátja. Nem mondott többet. Bevalljam, a mily közö­nyös volt reám nézve ez az ismeretlen, midőn este lefeküdtem mégis visszagondoltam ez első hódolatra szépségem iránt; egy egészen új érzés gyönyörével gondoltam rá. Leültem tükröm elé, tízfélekép is ren­deztem hajamat, és az az ittasság, melyet a bizonyos­ság, hogy tetszem, előidézett, szívembe édes mérget csepegtetett. Nem bántam, hogy ki volt ez a Daverne, vagy mindenki más: tetszem­, ez volt a főpont. A Francziska visszatérése fölötti roppant örömre volt szükség, hogy elűzze annak az egy tekintetnek és hódolatnak emlékét. Az órák oly koszak voltak az ábrándozásra. Beszéltem róla Francziskával. El akarta velem hitetni, hogy minden embernek az első látásra azon­nal belém kell szeretni. — Ah, milyen szerencsétlenség kicsinynek lenni, sóhajtá egy naiv tekintetet vetve önmagára. A csi­nosság sohasem bolondított el senkit, és én csak csi­nos vagyok, és ezért bosszús vagyok! Nem bírtam meggyőzni, hogy nem volt miért engem irigyelnie. —Végre is,mondá Francziska engem megölelve, én majdnem annyira örülök a te regényednek, mintha én volnék a hősnője és valóban nem tudom, hogy kettőnk közül melyikünknek óhajtom a jobbik sorsot. Nekem úgy tetszik, hogy ha szükséges volna, felál­doználak az én szerencsémnek. Őszinte volt a szegény leány. Valahányszor el­mentem Francziskáékhoz, Dek­án asszony, ki min­dent szeretett, a­mit lánya szeretetre méltónak ta­lált, a legszivélyesebben fogadott. Hozzám való jó­sága csak azon a napon tagadta meg magát, midőn e kedves lánynak érdeke látszott játékban forogni. A­mi Dek­án urat illeti, alig ismertem. Kissé hidegnek, megfontolónak tetszett, de e hibákat hiva­talának tudtam be; udvariassága majdnem túlzott volt, a­mint azt képzelte, hogy nekem több okom van, mint másnak komornak és ingerlékenynek lenni. Ez csak később tűnt fel, midőn észrevettem a hamis helyzetet, melybe valóban jutottam. Szerettem a Deltánék házát, mert eszembe juttatá Owaldné asz­­szonyét, a­hol szabadon lehetett lélekzeni. Majd­nem mindennap vezettetem magamat Renaud által; atyám mindig helyeselte azt, a­mi szórakoztatott engemet és a­mi neki is egy kis szabadságot nyúj­tott. Ő maga juttatá eszembe mindennapi látogatá­somat, ha valahogy véletlenül megfeledkeztem róla. Egy napon hazaérkezve meg voltam lepve, mi­dőn a szalonból zajos hangok ütötték meg fülemet; ez felcsigázta kíváncsiságomat; látni akarván az ide­gen arczot, mely közém és atyám közé tolta magát, hirtelen beléptem, még mielőtt Renaud megakadá­lyozhatott volna. Daverne, ki a kandallóra könyö­kölve, hangosan beszélt, látásomra elhallgatott; ar­cza élénk gyönyörérzetet fejezett ki; atyám arcza ellenben elsötétedett. — Azt hittem, hogy egyedül találom, mondom, szégyelve hazugságomat és kész voltam visszavonulni. — Azt a fájdalmas gyanút akarja bennem kel­teni, kisasszony, hogy én előlem menekül. — Nem menekül, mondá atyám szigorú han­gon, hanem saját szobájában marad. Mi üzleti dol­gokról beszélünk, gyermekem. — Úgy tetszik, már végeztünk, viszonta Da­verne és felém fordulva marasztalni igyekezett. Nyugtalan lévén az elégedetlenség miatt, me­lyet atyám érezni látszott, nagyon nem jól feleltem, sőt alig hallottam, de Daverne nagyon előzékenynek és jókedvűnek látszott. A negyedórás beszélgetés után, megtudtam, hogy imádja a zenét — egy tekin­tet a zongorára mutatá, hogy foglalkozom vele — megtudtam, hogy különösen vonzza őt a szőke, fehér, karcsú nők szépsége, körülbelül az én képmásom; el volt ragadtatva, ha mosolyogtam, el volt ragad­tatva, mikor hallgattam; végre azt hiszem, még sokáig maradt volna, ha atyám folytonos tekin­tete az órára — az idő épen ebédre járt — nem kény­szeríti a távozásra. Egész este sokkal hidegebbnek találtam atyámat, mint rendesen és félve kérdezem magamtól, hogy mi nem tetszhetett neki. Másnap láttam, midőn egy levélből, melyet atyám felbontott, kiesett egy négyszögletes darab papír, a­mi nem volt más, mint egy páholyjegy az operába és a melyet atyám szó nélkül borítékba tett és visszaküldött. Valamivel később Renaud legnagyobb csodálkozá­somra egy fehér exotikus virágokból összeállított gyönyörű csokrot adott át. Elragadtatva és megle­petve felkiáltottam: — Ki hozta ezt ? — Nem tudom, kisasszony, egy szolga hozta, a­kit nem ismerek, és akinek szigorú parancs volt adva, hogy hallgasson. A csokrot a kisasszony ré­szére hozták, annyi az egész. Tánczoltam örömömben. Ez a titokzatos aján­dék, egy tündér regebeli kaland érdekességével ha­tott reám; nem is képzeltem, hogy hasonló virágok egyszerűen a földben teremjenek. Atyám e csokor ritka finom illatának élvezeté­ben elmerülve talált. Megkérdezte, hogy honnan vettem és összeránczolta homlokát, midőn meghallotta felvilágosításomat. Elvette tőlem és Renaudnak meg­parancsolta, hogy vigye el, mert egy jól nevelt leány­nak nem szabad névtelen virágokat elfogadni. A bo­­szúság könnyűi tolultak szemeimbe, de én büszkeség­ből szobámba mentem kisírni magamat és azt gon­doltam, hogy atyám valóságban igazságtalan lett egész a kegyetlenségig. E közben a szünidők lejártak, én visszamen­tem fogságomba, sajnálva, hogy nem találom ott Francziskát, kit betegség tartott vissza családjánál. (Folyt. köv.) Budapest, szept. 16. A görög kérdésről nagy érdekű közléseket tartalmaz Gambetta lapja, a Re­­publique francaise. A következőket írja: A berlini kongresszus összeülése előtt, Olaszor­szág s Ausztria-Magyarország, Görögország iránt nem kevesebb érdeklődést tanúsított, mint Anglia. Ez érdeklődés tovább tartott a kongresszuson s örömmel volt látható, hogy Corti buzgón pártolja Waddington javaslatát s gr. Andrássy, egyetértésben Franczia- s Angolország meghatalmazottjaival, határjaví­­tást követel Görögország érdekében. Azóta azonban Bécsben s Rómában mást gondol­nak. Az olasz követ igy szólt Athénben : »Attól tartunk, hogy Ausztria-Magyarország fel akarja használni a zavargást, melyet Epi­­rusnak Görögországhoz való annexiója fölidéz s azon ürügy alatt, hogy a rendet helyreállítja, csapatait beküldi Albániába.« Csodálatos,hogy az osztrák-magyar követ Athénben szintén igy szólt, de azon különbséggel, hogy —sze­rinte — az epirusi zavarok majd Olaszor­szágnak adnak ürügyet arra, hogy Albánia ügyeibe avatkozzék. Ma Ausztria-Magyaror­szág igen tartózkodó Görögország iránt. Bár nem tanácsolja neki, hogy a berlini szerződés kedvezményeiről lemondjon, de szeretné ki­­mérni a portát, miután két legjobb tartomá­nyát elvette. A monarchiánk és a porta közötti jobb viszony jele azon áldomás is, melyet a wür­­tembergi herczeg tegnap az osz­trák - magyar-török szövetségre mondott. Egy osztrák-magyar tábornok élteti most a szövetséget, melyről a bécsi fél­­hivatalosak, míg azt Magyarország sürgette, mindig csak gúnyolódva szóltak. Most talán elhiszik, hogy e szövetség még némi értékkel bir, — olyannal természetesen semmi esetre n­e­m, a­milyennel Plevna előtt birt volna. A mi okkupáló csapataink s a török csapatok között »fegyverbarátság« fejlődik ki, s a vi­szony szívélyessége, legalább eddig, nem sok kívánni valót hagy fenn. Waddington erélyes akc­iót indí­tott meg a romániai zsidó kérdésben. Azt ajánlja, hogy minden Romániában született, 17 éven fölüli zsidó, ha a katonai szolgálatok ellenében nem reklamálja külföldi alattvalói jogát, eo ipso az indigenátust megnyerje. Ha Románia ezt nem adná meg — így hang­zik a franczia javaslat — úgy a hatalmak hívják vissza követeiket. Az összes hatal­mak azonban s különösen Oroszország, erre aligha hajlandók. A nemzetközi szellőszeti gyűlés. — szept. 17. A hetedik nemzetközi szöllőszeti kongresszus ma reggel nyílt meg a régi városház termében. A nem igen nagy számmal megjelent tagok között lát­tuk Korizmics Lászlót, Paget Jánost és K. Aport Erdélyből,Hajóst,a takarékpénztár igazgatóját; a kor­mány képviseletében Kerntler Ferencz orsz. kép­viselőt és Kenessey Kálmán osztálytanácsost, Mádayt, Sárossy­ Kapellert, Lederer Sándort és a külföldi tagokat. Később megjelent gr. S­z­a­p­á­r­y Gyula pénzügyminiszter is. Kevéssel 9 óra után Korizmics László az orsz. magyar gazdasági egyesület részéről üdvözli a megjelent tagokat. Sajnálja, hogy csak oly rövid ideig maradnak együtt, mert a kitűzött feladatok megol­dására, nem napok, hetek, de hónapok szükségesek. Csak a budai intézetben is 250 fajta szellő van. Azután még egyszer melegen üdvözli a külf­ödieket, kik Európa majdnem minden bortermelő országát képviselik és meg van győződve, hogy az egész or­szágban mindenki szívesen üdvözli őket. (Éljen.) Ráth Károly főpolgármester a főváros nevé­ben röviden, de meleg szavakban üdvözli a tagokat és beszéde végén német nyelven mond isten hozottat a külföldi vendégeknek. K­e­n­e­s­s­y Kálmán a földmivelési miniszté­rium nevében üdvözli a tagokat, reméli, hogy minél kedvezőbb eredményeket fognak felmutatni és felajánl­ja a kormány támogatását. Havas Sándor német nyelven tolmácsolja a magyar nyelven mondott beszédeket. G­ö­t­h­e Hermann a marburgi szöllészeti is­kola igazgatója, mint a genfi kongresszus titkára né­met nyelven a bizottság nevében üdvözli a bizottsági tagokat. Eljöttek ide Budapestre ama meghívás foly­tán, melyet tavaly a magyar kormány és az orsz. gazd. egyesület a Genfben ülésező kongresszushoz intézett. Köszönetet mond a szíves fogadtatásért eb­ben az országban, mely a világ egyik legnagyobb bortermő országa. E kongresszusra nagy feladat vár.­­ Már a legrégibb ampelograph Schams 50 év­vel ezelőtt azt a nézetet fejezte ki, hogy meg kell ismerni a szőllő fajokat és neveiket megállapítani. Ez annyira szükséges, hogy nem ismervén a fajokat, nem szerezhetjük meg az igazi fajtákat, ezek nélkül pedig kár minden költségért. Ezután felolvasta a jelenlevő bizottsági tagok neveit. A külföldiek közül itt van Cerletti Coreglianoból az olasz földmivelési minisztérium képviselője,Németországból Goethe Vil­mos, Ausztriából Goethe Hermann, Szerbiából Szavits és Horvátországból Trümmer Antal. Erre Goethe H. indítványára Kerntler Fe­rencz elnöknek, John Paget alelnöknek és Ga­­mauf jegyzőnek választottak meg. Az időközben megérkezett Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter úgy a kormány, mint a gazdasá­gi egyesület nevében német nyelven röviden üdvözli a kongresszust. Kerntler elnök köszönetet mond a megtisz­teltetésért. Következik a napirend. Goethe H. titkár felolvassa a múlt évi Genf­ben tartott kongresszus működéséről és a pénztári állásról szóló jelentést. A jelentés tudomásul vétetik és a számadások megvizsgálására kiküldetik a Sza­vits, Trümmer és Gamauf urakból álló bizottság. Ezután hosszú vita keletkezett azon kérdés fö­lött, hogy az »Ampelographiai tudósítások« (ampe­­lographische Berichte) német és franczia nyelven adassanak-e ki. Trümmer azt hiszi, hogy csak akkor adassanak ki franczia nyelven is, ha a franczia kor­mány anyagilag támogatást nyújt erre nézve. M­á­d­a­y és többen abban a nézetben vannak, hogy azért indítványoztatik a német nyelv mellett a franczia is, mert ez világnyelv. Paget indítvá­nyozza, hogy a tudósítások magyar nyelven is adas­sanak ki. Hosszabb vita után elfogadtunk Szapáry dr. pénzügyminiszter indítványa, mely szerint az ampe­lographiai tudósítások német és franczia nyelven je­lenjenek meg, egyszersmind azonban a kongresszus keresse meg a magy­­orsz. gazdasági egyesületet, hogy e tudósításokat lehetőleg terjessze. A magyar nyelven való kiadásra nézve elha­tároztatott, hogy ez csak akkor történjék meg, ha Magyarországon elegen csatlakoznak és a gyűlés az anyagi támogatás felől biztosítva lesz. Ezután felolvastatott néhány belépni kívánó­nak neve, kik elfogadtattak. Goethe H. felolvassa az alakítandó európai ampelográfiai társulat szervezési tervezetét, a­mely fölött a jövő kongresszus fog határozni. A jövő kongresszus helyének megállapítása vé­gett G­o­e­t­h­e H. kijelenti, hogy múlt évben Genf­ben Montpellierből jött meghívás, de miután akkor a magyar kormány is meghívta a kongresszust, ez az utóbbi meghívást fogadta el annak kijelentésével, hogy 1880-ban Montpellierben jön össze, ha a meg­hívás hivatalosan ismételteik. Ez eddig nem történt de mindennap várja a meghívást. Goethe Rudolf a porosz földmivelési minisz­ter nevében meghívja a kongresszust Rajna melletti Geis­enheimba, a­honnan kirándulásokat is fognak tenni a domanialis szellőkbe. Korizmics azt hi­szi, hogy előbb be kell várni, hogy jön-e meghívás Montpellierből, és indítványozza, hogy 1880-ban Montpellie­rbe, 1881-ben p­edig Geissenheimbe menje­nek. Goethe R. belenyugszik ebbe. Elnök azt hiszi, hogy Geissenheimra nézve csak a jövő kongresszus határozhat, a mostani csak azt az óhajt fejezheti ki, hogy 1881-ben Geissenheimban tartassák a kongresz­­szus és ez értelemben mondja ki a határozatot. Ezután következtek a szaktárgyak, melyek el­seje a szőlőfajok osztályozása. Goethe Hermann hosszabb értekezést olvasott fel e tárgyban, melyhez hosszú vita fűződött. Takács egészen önálló, de kissé komplikált osztályozást állít fel. Végre abban állapodtak meg, hogy a fajok a levélöblözetek, és a levelek szőrös vagy gyapjas (wollig) volta, továbbá a szár minősége szerint osztályoztassanak. Az idő el­h­aladottsága miatt az ülés folytatása délutáni 5 órára h­alasztatik. Elnök még bejelenti, hogy dr. Málnai Tahi-Tótfaluról 16 fajta szőlőt küldött be, mely fajták a külföldiek előtt tudomá­nyos leírásban még ismeretlenek. Erre a gyűlés tagjai a kis csavargőzösön át­mentek a Rudasfürdőben rendezett reggelire. — szept. 17. (A hivatalos lapból.) Ő felsége, f. év szep­tember hó 5-én Schönbrunnban kelt legfelsőb elhatározásával, a honvédségi Budovika-akadémia ez évi tisztképző tanfolya­mában legjelesebben osztályozott tanonczokat úgymint: Pet­­­rovics Száva 83-ik, Schviszter Alfréd 36-ik zászlóaljbeli őrmes­tertereket, és Farkas János 1-ső zászlóaljbeli szakaszvezetőt a honvédgyalogság tettleges állományában, az ide vonatk.­­ózó szabályok értelmében, hadnagyokká legkegyelmesebben kine­vezni méltóztatott. — A vallás- és közoktatásügyi m. kir

Next