Pesti Napló, 1886. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-02 / 61. szám
61. szám. Szerkesztési iroda: Ferenc» ek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-épütet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Kedd, márczius 2. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 60 kr. — 6 hónapra 9 firt. Hsz 2 esti kiadta poétái különküldése kívántatik, polubélyegra havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felölfisetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13.esti Naplót kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓra. Előfizetési árak : (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki.) Egy hónapra ................. 1 frt 50 kr. Három hónapra .......... 4 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. 99" Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Az első nap. Tegnap kezdődött meg a törvényhatósági reform tárgyalása a képviselőházban. Az első napon a legkiválóbb beszédet Grrünwald Béla tartá. Dárday Sándor s gróf Tisza Lajos rövidebben szóltak, de mindkettő a javaslat mellett tartalmas beszédet mondott, kiterjeszkedve az egész közigazgatási reformra és sok tekintetből kifogásolva az ő nézetük szerint is hiányos javaslatot. Grünwald Bélát az, hogy a napirenden fekvő javaslat tárgyalásának első napja majdnem kizárólag az ő nevéhez fűződik, eltekintve beszédének komoly és eszmékben gazdag tartalmától, már politikai egyéniségénél fogva is megillette. Grünwald Béla az, aki par excellence az adminisztráczió politikáját képviseli; ő az, aki nemcsak mint szakember, hanem mint államférfin is, igen illetékes minden oly kérdésben nyilatkozni, mely közigazgatási szervezetünknek változtatásaira vonatkozik. Ismerjük Grünwald programmját. Ő az állami adminisztráczió híve, de nem kevésbbé barátja az önkormányzati tevékenységnek, mert enélkül semmiféle adminisztráczió nem lehet jó, és sehol sem szolgálhat a közigazgatás a jogok és a szabadság védelmére. E tekintetben mi Grünwald Bélát egyáltalán nem tartjuk túlzónak, mint ezt ellenfelei ráfogni igyekeznek, s ha nem is megyünk egészen odáig a választási rendszer elítélésében mint ő, de premiszszáinak nagy részét helyeseljük, s azokból számos konzekvencziát úgy vonunk le, mint ő. Tegnapi beszédének is csupán egy része volt, melyben véleményünk eltér az övétől; az a rész, melyben Grünwald az 1870. évi megyerendezési törvényt a lehető legkeményebben elitélte, s alkotmányos korszakunk legnagyobb hazugságának nevezte. Nem értünk vele egyet, mert bármily igaza van is Grünwaldnak abban, hogy e törvény szolgált alapul ahhoz, melyet most a kormány előterjesztett, bármily igaza van neki abban, hogy a napirenden levő javaslatnak hibái némiképen logikusan folynak az 1870-ki törvény hiányaiból, — mégis az a kárhoztatás, melylyel Grünwald az 1870. évi törvényt elitéli, nem igazságos. Meg kell gondolnia Grünwald Bélának, hogy midőn 1870-ben az első megyerendezés megtörtént, hogy akkor a helyzet egészen más volt, mint ma. 1870-ben az akkori kormánypártnak nem csupán a közigazgatási szempontokkal kellett számolnia, hanem a még teljes nagyságában élő régi vármegyei tradicziókkal is megküzdeni. 1870-ben az akkor hozott törvény egy rendkívüli haladás volt, ami annál inkább elismerésre méltó, mert a közigazgatási gyakorlat, a tapasztalati tények útján, korántsem volt oly tájékoztató, oly útbaigazító, mint most, 19 évvel az alkotmány helyreállítása után. És azt is meg kell gondolnia Grünwaldnak, hogy 1870-ben még nem volt ismeretes a kormányhatalomnak oly önző és frivol kezelése, mint amilyen azóta uralomra jutott. Akkor még a kormányok bona fide ragaszkodtak a törvények szelleméhez is, és a törvénymagyarázatok alatt nem a törvények félremagyarázását vagy kijátszását értették a politikusok. És végre meg kell gondolnia, hogy az akkori kormánypárt nem volt ám oly vak és alázatos, mint a mai, s a kormányok nem igen mertek oly dolgokat elkövetni, mint a jelenlegi kormány. Mert tudták, hogy nemcsak az ellenzéken, de még a saját pártjukban is vihart támasztanának. Mindezeket szükségesnek tartottuk elmondani az 1870. évi megyetörvény védelmére, Grünwald Béla kárhoztató ítéletével szemben, habár elismerjük, hogy az analízis, melyet ő e törvény jelentőségéről fölállított, épp oly szellemes, mint találó. Igaz, hogy az akkor egymással szemben álló áramlatok nem engedték egymást érvényesülni, és a megyei tradícziók megbénították a kormányhatalmat, a kormányhatalom pedig megkárosítá az önkormányzatot; de minél igazabb ez, annál sujtóbb e vád a most napirenden levő törvényjavaslatra, mely 15 évvel készült az 1870-ks törvény után s amely csak azért készült, hogy mindent kizsákmányoljon, ami az 1870-ki törvényben rossz és hiányos és semmit se fejleszszen tovább, ami abban helyes és jó. Nagyon jól mondja Grünwald, hogy a szóban levő törvényjavaslat tulajdonképen nem jelent rendszerváltozást, és mégis az egész országra azt a benyomást teszi, mintha ezzel egy új kormányzati rendszer kezdődnék el. S ez éppen a megdöbbentő. Mert ez az új kormányzati rendszer nem akar egyéb lenni, mint a feltétlen hatalmi önzés, minden közigazgatási érdek rovására. E javaslat is élénk bizonysága annak, hogy a magyar közélet még mindig nem emelkedett oda, hogy a hatalom czélszerű szervezésére és a szabadság biztosítására kellőn kifejlett érzéke lenne, s ezt a hiányt használja fel a kormány, hogy oly kormányrendszert honosítson meg, mint teszi tíz év óta. Grünwald beszédének fénypontjai közé tartoztak ama helyek, melyekben kimutatta, hogy nálunk a czentralizáczió sokkal nagyobb, mint Francziaországban, mely pedig a czentrálizácziónak mintahazája. A szónok a komoly fejtegetések közé néha metsző gúnyt vegyített, majd politikai czéljainak rajzolásában valódi szónoki lelkesedéssel hatotta át hallgatóit. Hideg fővel és a meggyőződés szenvedélyével küzdött, s most is nagyérdekű beszédet mondott, mint mindig. A közigazgatási javaslat feletti vitákra a képviselőházban fel vannak jegyezve szólásra. A javaslat ellen: Bartha Miklós, Huszár István, Beöthy Ákos, K. Andreánszky Gábor, Sághy Gyula, Szederkényi Nándor, Justh Gyula,Mocsáry Lajos, Rácz Géza, Helfy Ignácz, Pulszky Ágost, Zay Adolf, Ábrányi Kornél, Tars Kálmán, Markovics Tivadar, Orbán Balázs, Kiss Albert, Szilágyi Dezső, Hevessy Bertalan, Horánszky Nándor, Gullner Gyula, Potoczky Dezső, Margittay Gyula, Olay Szilárd, Meszlényi Lajos, Trulla Péter, Almássy Sándor, Szalay Károly, Német Lipót. A javaslat mellett: Bezerédy Viktor. A népfölkelési javaslat tárgyalását tegnap kezdette meg a képviselőház véderő bizottsága. Fejérváry b. miniszter ajánlotta a javaslat változatlan elfogadását, nagyobb részletezést nem tart szükségesnek. M a n n i c b előadó hasonlóképen szólt. Ernuszt Kelemen annak előrebocsátásával, hogy a haza és a trón védelmére minden áldozatra kész, a jelen javaslatot, mint czélszerűtlent, nem fogadhatja el. A jelen javaslat a népfölkelést összezavarja más védrendszerrel. Tgry Kálmán szintén kijelentve a védelmi készséget, a jelen javaslatot, mint helytelent, utasítja vissza. Szily László a jelen javaslatot, mint helytelent nem fogadhatja el, hangoztatja a védelmi törvény megváltoztatásának szükségét. Tischler Vincze csak úgy hajlandó a javaslatot elfogadni, ha a népfölkelésnél utoljára kerül a sor azokra, kik a 12 évet már kiszolgálták. Tisza László, a miniszter, az előadó s Tbály rövid felszólalásai után a bizottság többsége a javaslatot elfogadja. A részleteket a bizottság szerdán vitatja meg. Még följegyzendő Ernuszt azon nyilatkozata, hogy ő a javaslatot általánosságban visszautasítván, fentartja magának, hogy a részletekről a házban nyilatkozzék. A főrendiház márczius 8-diki ülésében tárgyalja a költségvetést. A ház igazoló bizottsága márcz. 4-én d. e. 11 órakor tart ülést. Az országgyűlési mérsékelt ellenzék f. hó 2-án d. u. 6. órakor értekezletet tart. Bedekovich miniszter. A horvát lapok Bedekovich horvát miniszter tíz éves jubileumáról emlékezvén meg, míg a Národne Novine a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik a horvát miniszter kiváló érdemeiről a kiegyezés létrehozatala körül, melyek örök időkre biztosítják nevét Horvátország történetében, mint akinek hazafisága előtt Horvátországban mindenki pártkülönbség nélkül meghajol, — addig az ellenzéki Obtor Bedekovich miniszterről csak azt ismeri el, hogy a magyar politikának volt bű szószólója Horvátországban, s mint miniszter is mindig a magyar politikát pártolta Horvátország irányában, de Horvátország érdekeinek képviseletével (amint ezt a kiegyezési törvény előírja), mint tárcanélküli miniszter a közös kormánynál, kevésbbé törődött. Felhívja tehát a horvát képviselők által rendezendő bankett szónokát, hogy a horvát miniszter tiszteletére adandó diszlakoma alkalmával említse fel a horvát kiegyezés 37., 45., 46., 47., 57, 62. és 64. szakaszait, emlékezzék meg a fiumei provizóriumról, a magyar vasúti politikáról Horvátországban, Zágráb és Eszék városok kivonatairól, szóval Horvátország érdekeiről, melyek törvényileg vannak a horvát miniszter gondoskodására bizva. A Starcsevics lapja, a Szloboda, mely Bedekovich tíz éves miniszterségének »illusztrálását kisérte meg«, — elkobozta a 11. A dakoromanizmus. A brassói Gazeta Transilvaniei egy hosszas vezérczikkben ismerteti azon interpellácziót, amelyet Cogolniceanu szenátor Bratianuhoz az erdélyi irredentisták kiutasítása tárgyában intézett. Az erdélyi lap majdnem egész terjedelmében közli említett szenátornak beszédét, melyből kitűnik, hogy a romániai ellenzék politikai irányához tartozik a dakoromanizmus. Többek között ezeket is mondta Cogolniceanu: »Erdély századokon keresztül a román elemnek márkája volt. Badultól kezdve a mai napig ez látott el minket mindazzal, ami szép, nemes és intelligens. Badultól kezdve Lázárig, Maiorescu és Laureanuig ez adott nekünk fejedelmeket, államférfiakat és tudósokat. Hogyha Grünwald Béla beszéde a képviselőház márcz. 1. ülésében. T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A kormány indokolása épp úgy, mint a közvetlenül előttem szólott gróf Tisza Lajos képviselő úr és az előadó úr is nagyon szerény hangon mutatták be a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot. Egyik sem akarja még csak állítani sem, hogy itt mélyreható reformról vagy rendszerváltozásról van szó. S mégsem tárgyaltunk törvényjavaslatot, mely országszerte nagyobb nyugtalanságot s megdöbbenést keltett volna, mint ez. Az emberek érzik, hogy itt a szervezés és közszabadság legfontosabb kérdéseiről van szó , habár a törvényjavaslat nem foglal magában rendszerváltozást, mégis azt a benyomást teszi, mintha egy nagy rendszerváltozással állnánk szemközt, lényegesen nem változtat meg egy intézményt sem, s mégis korszakos jelentőségű, mert módosításaival, toldásaival felnyitotta az emberek szemét s ma egészen más világításban látják kormányzatunk állapotát mint eddig. A nemzet látja, hogy a mit eddig önkormányzatnak tartott, nem az s a mivel a centralizácziót hitte megakadályozni a legmerevebb centralizáczióra vezetett, hogy amit eddig a közszabadság biztosítékának tartott, az az önkény eszköze. E javaslatnak, ha törvénynyé válik, kétségkívül rossz következményei lesznek az életben, de az az érdeme elvitazhatatlan lesz, hogy meg fogja győzni a nemzet azon részét, mely gondolkozni tud, mely az élet jelenségeiből képes elfogulatlanul következtetéseket vonni, s melynek szelleme nem merevedett meg egészen üres jelszavak hatása alatt, hogy azok a formák, melyekben a nemzet erejét keresték, a nemzet gyengeségének kutforrása, s hogy azok a formák, melyeket a szabadság biztosítékainak tekintettek, a szabadságot veszélyeztetik. (Halljuk!) S e tévedést a nemzetnek nem lehetett rossz néven venni. Egy általános törvény hatása nyilvánult itt, mely alól a magyar nemzet, sem vonhatta ki magát. Egy nemzet évszázadokig tartó elnyomásának egyik leggonoszabb következménye az, hogy az elnyomás megszűnése után is még hosszú ideig kettőre nem képes: a közhatalom czélszerű szervezésére s az igazi szabadság meghonosítására. A hatalomnak, mint a szabadságnak, épp úgy megvan a maga tapasztalása s gyakorlata, mint mindennek a világon, 8 évszázados fejlődés szükséges, hogy e gyakorlatot megnyerje. De az elnyomott nemzetnek se az egyikre, se a másikra nincs alkalma. (Halljuk! Halljuk!) A magyar nemzet negyedfél száz év alatt az elnyomás minden formáján ment keresztül, normális állami élete nem volt, sohasem érezte az államhatalom jótékony hatását, azért elidegenedett tőle, gyanakodva tekintett reá s védekezett ellene, s a szabadság azon negatív formáit kereste csak, melyek alkalmasak voltak az idegen ellenséges államhatalom törekvésének meghiúsítására. Ez volt a nemzet állapota 1526-tól, kevés félbeszakítással, 1867-ig. Az 1848-ks korszakos átalakulás alkotmányunkba egy eddig ismeretlen, idegen intézményt, a parlamenti felelős kormányt illesztette be. A kormányzat központi orgánuma megvolt, de a beligazgatás legfontosabb ágaiban nem rendelkezett végrehajtó közegekkel, mert 1848-ban a szervezet megfelelő kiépítésére idő nem volt. E hiányt pótolni kellett, ha a kormányt és ezzel a nemzetet magát nem akartuk tehetetlenségre kárhoztatni s illuzóriusokká tenni a közjogi kiegyezés előnyeit. A mód, melyen e feladatot megoldottuk rendkívül jellemző. 1870-ben folyt a nagy vita a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat felett, melynek kimagasló pontja a miniszterelnök úr beszéde volt, melynek nagy igazságait idézni is szándékozom. (Halljuk!) E vita eredménye volt az 1870-ks törvény, mely alapul szolgál a most tárgyalt törvényjavaslatnak is, melynek legnagyobb része változatlanul van benne fentartva. A megoldás a lehető legrosszabb volt. A jelszavak, melyeket a vita folyamában hangoztattak, okosak és helyesek voltak. A megyei intézménynek a parlamenti felelős kormánynyal összhangba hozatala, a törvények és rendeletek végrehajtásának biztosítása, a centralizáció elítélése, a szabadság biztosítékainak megszerzése, a kormány omnipotencziájának kizárása mind oly törekvések voltak, melyektől csak jót lehetett várni. De a valóságban mindennek ellenkezője következett be s érdekes kimutatni, hogy az uralkodó felfogásból más nem is következhetett. A múltból két tradicziót örököltük, mely döntő volt az 1870-ki törvény megalkotásánál. Az egyik a kormány körében élt s e szerint a megye lényegénél fogva ellensége a kormánynak s akadálya a kormányzatnak. A másik a megyékben élt s e szerint a kormány lényegénél fogva ellensége a megyének s veszélye a közszabadságnak. A kormány körében arra törekedtek, hogy a megye mennél kevesebb önállósággal bírjon. A megyei felfogás arra törekedett, hogy a kormánynak minél kevesebb hatalma legyen. E két felfogás küzdelméből eredt a most fennálló törvény, mely úgy van alkotva, hogy mind a kettő elérte czélját, a megyei felfogásnak csakugyan sikerült a kormányt a közérdek megvalósításában megbénítani, s a kormány körében uralkodó felfogásnak sikerült a megyei intézményt minden önállóságától megfosztani. E kölcsönös bizalmatlanság és gyanúskodás végigvonul az egész törvényen és sehol sem nyilvánul oly feltűnő módon, mint a törvényhatóságoknak a kormányhoz való viszonyában. Tudjuk, hogy a törvényhatóságok a kormánynak alá vannak rendelve, de a törvény azt a jogot adta meg nekik, hogy a kormány rendeleteinek végrehajtását megtagadhassák. Ez a joga a törvényhatóságnak 1848 előtt nem volt meg s csak gyakorlat volt,melyet az akkori viszonyok között nagyon hatásosnak tartottak az abszolút kormány megbénítására s a rendi jogok védelmére. A nemzet, mely a pozitiv tevékenységben akadályozva volt, becsesnek tartotta e gyakorlatot, s annyira ragaszkodott hozzá, hogy az 1870-ki törvényhozás törvénybe igtatta akkor, mikor már parlamenti és nemzeti kormányunk volt, így a törvény belevitte a kormányzat organizmusába az ellentétet és küzdelmet s képtelenné tette a harmonikus működést. De még nagyobb baj volt az, hogy itt nem történhetett megállapodás. A kormány rendeleteinek végre nem hajtása egyszerűen lehetetlenné tette volna a kormányzatot s azért gondoskodni kellett korrektívumról is, mely abban állott, hogy a törvény felhatalmazta a főispánt, hogy a megye engedetlen tisztviselőit egyenként és összesen felfüggeszthesse, elmozdíthassa s másokkal helyettesíthesse s ezekkel a törvénytelen rendeletet is végrehajtathassa s ez esetben a megye, ha a kormány eljárását sérelmesnek tartja, a képviselőháznál kereshessen orvoslást. E szerencsétlen intézkedésnek nagy következményei voltak, s eldöntötték a kormányzat s a közszabadság sorsát. Messze vezetne annak fejtegetése, hogy ez intézkedés mily képtelenség közjogi szempontból, itt csak a kormányzatra s a közszabadságra gyakorolt hatásáról szólok. (Halljuk balfelől.) Midőn oly törvényt alkottunk, mely kodifikálja az ellentétet és küzdelmet a kormány és végrehajtó közegei között, mely megállapítja a küzdelem törvényes formáit, akkor a törvényhatóságokat egyenesen felhatalmaztuk az ellenállásra a kormánynyal szemben, teljesen megbénítottuk a kormányt, mert megvan annak lehetősége, hogy a törvényhatóságok a kormány törvényes és az ország érdekében fontos és gyors végrehajtást igénylő rendeleteit hónapokig végre ne hajtsák s talán éppen a legkritikusabb viszonyok között tehessék ezt, s a rendeletek csak akkor legyenek már végrehajthatók, midőn a kedvező pillanat el van mulasztva.És ezt az intézkedést egy nemzet törvényhozása alkotta meg, melynek államában annyi a czentrifugális elem, s mely maga az ország 37 törvényhatóságában van kisebbségben. S e haza ellenségei kaczagtak, mikor látták, hogy úgy szervezzük ezt az országot, hogy mi mennél gyengébbek, ők mennél erősebbek legyenek. Kaczagnak ma is, midőn látják, hogy mi beszélő nemzet vagyunk Csak s államférfiaink azt hiszik, hogy Magyarországot szép országgyűlési beszédekkel lehet megszilárdítani s ellenségeit leverni. Hát hisz Bismarck herczeg is beszél, ámbár nagy megvetője a szónak, mint minden tettre termett ember. De mi nála a beszéd ? Hirnök csupán, melyet nyomban követ a tett. Nálunk a beszéd hivatása a tettet pótolni. De megbénította a kormányt a nélkül, hogy ezáltal a közszabadságot s a törvény uralmát biztosította volna. Mert midőn megengedte, hogy a főispán a törvénytelen rendeletet kivételes eszközökkel végrehajthassa, elismerte a kormány jogát törvénytelen rendeletek végrehajtására s kimondta,hogy nincs mentség s védelem a törvénytelen intézkedések ellen , ezáltal az erőszak és önkény szellemét vitte be a megyei intézménybe. S az 1870-ki törvényhozás itt követte el a végzetes hibát a közszabadság szempontjából. Nem gondoskodott a törvényes kormányzat biztosítékairól, nem gondoskodott az egyedül megfelelő jogi biztosítékról, mely nem a kormány megbénításában, nem a rendeletek végre nem hajtásában áll, hanem abban, hogy az egyes életre való alkalmazásnál ejtett jogsérelmek életében független bíróság védje meg a megye jogkörét s az egyéni jogokat a rendelet törvényellenes intézkedései ellen. S midőn a törvényhozás ezt elmulasztotta, illuzóriussá tette a megye összes jogait s az egyéni jogokat is, mert csak az a való jog, melyet nem lehet szabadon büntetlenül sérteni, hanem mely független bíróság védelme alatt áll. (ügy van ! balfelől) Mert hogy az az intézkedés, hogy a megye ily sérelmek esetében a képviselőházhoz fordulhat orvoslásáért, gúny inkább, mint jogi biztosíték, mert a törvény megsértése miatt orvoslásért ahhoz utasítja, a ki a sérelmet elkövette. (Igaz balfelől.) Ezt maga a miniszterelnök ur 1870-ben fényesen kimutatta. Amint a megyei felfogás a rendi korszak hagyományai alapján ezen az uton kereste a szabadság biztosítását, nem találhatta meg s védtelenül kellett hagynia a testületi s egyéni jogokat. A miniszterelnök úr is igy fogta fel a dolgot, s habár félreismerte a közjogi bíráskodás lényegét, mégis helyes úton járt, midőn életbeléptetését követelte s ezeket mondotta : (Halljuk! Halljuk!) »Én ezt nem mint valami új dolgot hozom fel: méltóztassanak szétnézni ott, ahol szabad állam van, amelyben az egyéni és területi szabadság is megvan, ezt egy vagy más formában mindenütt föl lehet találni;« s midőn a kormánypártból erre nézve ellenvetést tesznek, mily nemes hévvel mondja ezeket: »Az mondatik, hogyha a törvényszékre bízzuk, hogy a központi kormány és köztörvényhatóságok között felmerült differencziákban a törvényesség iránt döntsön, akkor ezen bíróságot föléje helyezzük a parlamentnek s veszélyeztetjük a miniszteri felelősséget. Hogy nem lehet nagyon veszélyes ily intézkedés a kormány tekintélyére nézve, egy közel eső példára hivatkozom. Én legalább nem hallottam még, hogy az osztrák államok arról lettek volna nevezetesek, hogy ott a kormány tekintélyét akarnák minden áron csorbítani és mégis a kormánynak magának beleegyezésével nem régen igtattatott törvénybe, hogyha a rendeletek törvényessége bárki által kétségbe vonatik, a törvényszék ítél a felett. Megvan ez tehát mindenütt, ahol a szabadság után törekednek. Csak mi vagyunk azok, kik ebben veszélyt s kellemetlenséget látunk, mintha éppen nekünk, kik 800 év óta és még inkább 300 éven át küzdöttünk a szabadságért, éppen nekünk jutott volna ez az átkozott sors, hogy megtagadjuk mindazt, ami a szabadság alapját képezi. (Derültség s tetszés balfelől.) Épp oly veszélyesek voltak a törvény intézkedései az önkormányzatra nézve is s egyenesen ennek megbénítására vezettek. Én, t. hát, nem akarok vitába bocsátkozni az igent, előadó úrral, aki az önkormányzatra vonatkozó nézeteit fejtegette és mintegy rendszerbe szedte annak szellemét és jelentőségét. De kétségtelen, hogy az önkormányzatnak az a formája, mely nálunk van meg — ezt meg fogja engedni ő is — semmi tekintetben sem felel meg azon követelményeknek, melyeket az önkormányzat iránt bármely államban lehet támasztani. Már az alapfelfogás, melyből az 1870-ki törvényhozás az önkormányzat megállapításánál kiindult, téves volt. A rendi korszak hagyományai s az állam iránt érzett gyanakolás alapján a hatósági önkormányzat egészen sajátságos formáját alkották meg. Másutt az önkormányzat nehéz polgári kötelesség az állam szolgálatában, nálunk mint jogot követelték, melynek éle az állam ellen van irányozva, másutt az önkormányzat végrehajtó közegei a korona megbízottai s ingyen szolgálnak; nálunk nem tudtak önkormányzatot képzelni választott s fizetéses tisztviselők nélkül; egyszóval másutt az önkormányzat az állam és társadalom harmóniája, a mienk az állam és a társadalom diszharmóniája, a társadalom gyanakodása s oppozícziója az állam ellen s azok, akik e felfogásból indultak ki, meg voltak győződve, hogy ez az önkormányzat választott tisztviselőivel a legbiztosabb eszközei a centralizáczió lehetetlenné tételére. De midőn a törvényhatóság jogkörét nem hevezték a közjogi bíráskodás védelme alá, midőn az állami feladatok legnagyobb részét a törvényhatóság körébe vonták s a helyi önkormányzat feladataival összebonyolitották s alkalmat adtak a kormánynak a felügyeleti jog s állami érdek czimén a folytonos beavatkozásra; midőn oly önkormányzatot alkottak, mely pénzügyileg sem állott a maga lábán, hanem államilag szubvenczionált önkormányzat volt, akkor megannyi ürügyet szolgáltattak a kormánynak gyámkodásra s a törvényhatóság önálló hatáskörének megsemmisítésére még azon a téren is, ahol az önállóság különben egészen igazolt volt, így az 1870-ki törvényhozás intézkedéséből szükségkép az önkormányzat megbénítása s az önkormányzat elvének hangoztatása s a választott tisztviselők daczára a centralizácziónak oly mértéke fejlődött ki, mely ma nincs meg Európa egyetlen alkotmányos államában sem. (Mozgás jobbfelől) Francziaországnak nagyon rossz hite van e tekintetben, különösen nálunk s midőn én a közigazgatás államosítását követeltem, nem egy képviselőtársam emelte fel intőszavát, hogy a nemzet ne hallgasson reám, nehogy odajussunk, ahol Francziaország van, a legmerevebb, minden önálló életet elélő centralizáczió állapotába. Valóban sajátszerű benyomást tettek reám e nyilatkozatok, látva, hogy sejtelmünk sincs arról, hogy mi Francziaországot centralizáczió tekintetében már rég túlszárnyaltuk. Ha valaki erről meg akar győződni, tegye beható tanulmány tárgyává, mily ügyekkel foglalkozik a mi kormányunk s a franczia kormány. Ha ezt teszi, azt fogja látni, (Halljuk! Halljuk !) hogy nálunk a hatósági élet minden szála egy pontban fut össze, hogy nincs az az apró-cseprő ügy, melyet a központba ne vonnának, mindenütt a gyámkodás és beavatkozás csekély jelentőségű helyi ügyekbe, nincs határozat, mely jogerőre emelkedettnek, végérvényesnek volna tekinthető s ne juthatna a minisztérium elé; itt intézik az összes fegyelmi ügyeket, az összes rendőri bíráskodást s a közigazgatási vitás ügyeket. (Igaz! Igaz ! a bal- és szélső baloldalon.) Egy nagy apparátus szorgalmasan foglalkozik apró ügyekkel s természetes, hogy ezektől nem látja a kormányzat nagy feladatait. Annyi bizonyos, hogy ily ügyekkel egy kormány sem foglalkozik már Európában. S a ki látja, hogy Poroszország a legdeczentralizáltabb állam a kontinensen s igazi hatósági önkormányzata van kinevezett tisztviselőkkel, s nálunk a legnagyobb centralizáczió van igazi önkormányzat nélkül választott tisztviselőkkel, az be fogja ismerni, hogy rossz helyen kerestük az önkormányzatot s a centralizáczió ellenszerét, be fogja látni, hogy a centralizáczió vagy decentralizáczió nem a hivatalok betöltése módjától, hanem a hatáskör önállóságától függ. (Igaz ! a bal- és szélső baloldalon.) A czentrálizáczió e csiráját éles szemmel fedezte fel 1870-ben a miniszterelnök ur is s igen helyesen mondotta (Halljuk ! halljuk! balfelöl) ezeket (olvassa): »Én részemről a czentrálizácziónak, bármely alakban jelenkezzék, határozott ellensége vagyok; de ha valaki feláll s egyenesen azt mondja: »én a czentrálizácziót hazámra nézve üdvösnek tartom s annak életbe léptetését indítványozom, akkor én ezt az eljárást becsülöm ; de oly törvényjavaslatot, mely a czentrálizácziót az önkormányzat köpenyébe burkolva akarja becsúsztatni, ezt becsülni nem tudom, hanem határozottan rosszalom.« (Derültség balfelől.) A törvény maga illuzóriussá teszi a törvényhatóság jogait, s még törvényjavaslat korában találóan jellemezte a miniszterelnök úr, midőn azt mondotta, hogy »az egész törvényavaslaton az a szellem vonul át, látszólag adni és biztosítani jogokat, de tényleg azokat megsemmisíteni.« De sehol sem oly feltűnő az adott jogok frivol kijátszása, mint a tisztviselőválasztás jogánál. A törvény 2. §-a azt mondja, hogy a törvényhatóság tisztviselőit választja, a 68. §. pedig oly módozatot állapít meg, mely a választás jogának egyenes kijátszása, s nem egyéb kinevezésnél, ha a főispán úgy akarja. Pedig nem vehető komolyan az olyan jog, melynek gyakorlása a főispán jóindulatától, felfüggesztése pedig a főispán bátorságától (Felkiáltások balfelől: önkényétől) függ, de nem vehető komolyan azért sem, mert a törvény e jog megsértése esetében még jogorvoslatról sem gondoskodott. A törvény tehát a választás helyett megadja lehetőségét az erőszakos kinevezésnek, a kinevezés előnyei nélkül a választás összes hátrányaival. S a megyei tisztviselő ez által oly demoralizáló s lealázó helyzetbe jutott, melyhez hasonlót nem találunk egy rendezett államban sem, s mely képtelenné teszi nemes hivatásának teljesítésére az állami és nemzeti érdek megvalósítására, a törvény részrehajlatlan végrehajtására s a közérdek képviselésére. Szóljak-e arról az undorító eljárásról (Mozgás a jobboldalon), melyet a törvény szabályoz s melyet nálunk tisztújításnak neveznek, mely közéletünk legsötétebb pontjai közé tartozik ? Lehetséges-e, hogy hatóságok, melyek ily után jutnak a hivatalba, tekintélylyel bírjanak a nép szemében ? Csak ritka helyen tűrik meg a választók a férfias önérzetet a jelöltnél; szabály az, hogy a választók tömege megalázódást, a szavazat kunyerálását követeli. így látjuk a visszataszító jelenetek lánczolatát a tisztújításoknál; látjuk a konzorcziumok alakulását, melyek nyíltan tőkét raknak össze választási czélokra, melyhez az egyes tagok az elnyerendő hivatallal járó fizetés arányában járulnak; látjuk, hogy a magyar emberek mikép tesznek engedményeket a haza nyílt ellenségeinek s veszik be őket a megyei tisztikarokba, szavazataikat a nemzeti és állami érdek árán vásárolják meg, mert úgy szerveztük a megyét, hogy az államellenes tényezőknek befolyást engedtünk annak eldöntésére, ki legyen a magyar állam hatósága, s felszólítjuk s rákényszerítjük a magyar érzelmű embereket is, hogy a hazaái Erdély határainak megnyitása irredentizmust jelent; hogy ha a Kárpátokon túli testvéreink iránt érzett rokonszenv veszélyezteti a magyar államnak létét; hogy ha azon vérkötelékeket, amelyek köztünk vannak, nem merjük megérinteni sem, akkor a helyett, hogy szobrot emelünk Lázárnak, törjük inkább össze darabokra ennek képét és irtsuk ki inkább mindenkorra ennek emlékét a mi sziveinkből. Nyissuk ki Badul vajdának sírját és szórjuk szét négy felé annak porait.« Azután folytatja: »I. Károly király emlékezzék meg arról, hogy még mielőtt Románia királya lett volna, a románok ura volt, és hogy ha katonáink vére megizmositották családjának tölgyfáját, a kiűzetteknek könyeitől elrodthatnak annak gyökerei.«