Pesti Napló, 1886. június (37. évfolyam, 151-178. szám)

1886-06-03 / 153. szám

153. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények; a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Csütörtök, junius 3. 37. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest» kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ita az esti Vadis postai kü­lönk­űldése kívántatik, portabályjogra havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ— A „P­e­s­t­i N­a­p­l­ó“ fürdőbe, nyaralóba utazók­nak utána küldetik; a czimszalag megváltoztatása díj­talan. Előfizetési árak : (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki.) Évnegyedre ................. 4 frt 50 kr. Egy hónapra ................. 1­9 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetende. SHF" Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Tisza Bécsben. Tisza Kálmán bécsi útját ama körök, melyek a miniszterelnökhöz közel állanak, komoly eseménynek tekintik, s különböző kombinácziókat fűznek ahhoz. Külsőleg két ok találkozik össze, melyek a kombinácziókra anyagul szolgálnak. Egyik a Janszki tábornok Bécsben idő­­zése , a másik a petróleumvámban az osztrák kormány és a reichsrath közt fölmerült el­lentétek. Janszki tábornok Bécsbe hivatott, ez már napok óta köztudomású. És miután »fel­­h­ivatott« Bécsbe, ez semmiesetre sem azt jelenti, hogy Janszki Bécsbe hivatása azzal az elégtétellel függ össze, melyet Tisza Kál­mán miniszterelnök a képviselőháznak meg­­ígért. Mert ha a­r­r­ó­l az elégtételről lenne szó, akkor Janszki tábornok írásban kap­ta volna meg a rendelkezést. Sokkal valószínűbb, hogy Janszki tábornok azért hivatott Bécsbe, mert bizonyos befolyások arra dolgoznak, hogy ő kapjon elégtételt. S a kérdés az, hogy vájjon lesz-e bátorságuk ezt a szándékot megvalósítani. A Janszki tábornoknak adható elégtétel alakjáról különböző verziók keringenek. Egyik az, hogy ez idő szerint nem fogják sehová áthelyezni Buda­pestről. A másik az,hogy áthelyezik, de kitün­tetéssel. Mindkét forma olyan, hogy az a magyar kormányt a legnagyobb mértékben kompro­mittálná. S Tisza Kálmán úgy az egyikbe, mint a másikba bele nem egyezhetnék. S hogy van még ezeken kívül megoldás, hogy a kecske is jól lakjék s a káposzta is megma­radjon? az iránt ma még nincs tájékozva még a legbeavatottabb sem. A másik momentum a petroleumvám, melyből a Taaffe-kormány kabinetkérdést csinált. Ez magában véve nem olyan nagy ne­hézség, melyből a kibontakozás túlságos aka­dályokkal járna. Komolyságát e momentumnak ismét a katonai kérdésben felmerült izgatottság adja meg, mert azok az ellentétek, melyek hosz­­szabb idő óta, bár gondosan titkolva, de azért megvoltak és megvannak Taaffe és Tisza között, az utóbb felmerült események követ­keztében a kitöréshez közel jutottak. Taaffe gróf és mindazok, akik az ő kor­mányrendszerét pártolják, úgy látszik, elér­kezettnek látták az időpontot, hogy ellenszen­vüket Tisza iránt nyíltan elárulják. — A gratuláczió, melylyel Taaffe gróf a Belcredi támadásának politikai jelentőséget kölcsön­zött, erre mutat. A kérdés azonban, hogy azok az osztrák és udvari befolyások, melyek ekként demasz­­kírozták magukat, nem siették-e el egy kissé a dolgot ? S ha talán elsiették volna, kérdés, hogy a­helyett, hogy Tisza Kálmánt megbuktatnák, nem fogják-e éppen ezáltal a Tisza pozíc­ió­­ját megerősíteni? Mert Tisza Kálmán mint taktikus, nem­csak a magyar parlamenttel, hanem a bécsi körökkel szemben is mindig nagyon merész­nek és ügyesnek bizonyodott. S az udvarnál még mindig nagyon mélyen meg van gyöke­­redzve az a hit, hogy Tisza Kálmán, mint ellenzéki vezér, esetleg sokkal veszedelme­sebb lehet, mintsem mint kormányelnök. A Tiszához közel álló körök mint biztos tényt említik, hogy az udvari köröknek ezen hite nélkül Tisza Kálmán már régóta nem lenne miniszterelnök. Bármi lesz azonban a mostani bécsi tár­gyalásoknak eredménye, az kétségtelen, hogy igen fontos kérdések és a jövőnek nagyon jelentékeny irányai dőlnek előtt. Az esetben, ha Tisza lemondását jelentené be, szintén mint kicsinált dolgot említik, hogy utódjául gróf Szapáry Gyulát ajánlaná. Ez azonban csak egyik és pedig a ki­sebbik oldala a valószínűségnek; a nagyob­bik valószínűség az, hogy Tisza propozicziói, melyek bizonyára a legszerényebbek lesznek s a közös hadsereget a legkevésbbé sem érin­tik, el fognak fogadtatni, hogy az által a status quo megmaradhat. A legnagyobb kíváncsisággal várhatjuk azonban a fejle­ményeket. A budapesti kir. táblához tudvalevőleg hat ren­des és hat pótbíró kinevezése terveztetik. Az erre vo­natkozó előterjesztések már készek az igazságügymi­­nisztériumban, de tekintve, hogy a rendes törvény­szünet a jövő hóval úgy is megkezdődik. Fabiny mi­niszter a végelintézést s a kinevezések közzétételét a turisztic­ium végére halasztotta. Ezzel is több ezer forintnyi kiadást akar megtakarítani. Az országgyűlési szabadelvű párt tegnap d. u. 6 órakor V­i­z­s­o­n­y­i Gyusztáv elnöklete alatt tartott értekezletén folytatta a telekkönyvi betétesekről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását s végre a javas­latot némely módosításokkal részleteiben is elfogadta. A tegnapi tárgyaláson Teleszky István előadón és Fabiny Teofil igazságügyminiszteren kívül részt vettek: Kricsfalusy Vilmos, Gáli József, Utt­m­a­n­n Sándor, Darányi Ignácz, S­c­h­m­i­e­d­t Gyula, Mandel Pál és M­o­h­a­y Sándor. A törvényjavaslat részletes tárgyalásának befe­jezésével az értekezlet véget ért. Az új boszniai vasút felett élénk vita volt a kép­viselőház pénzügyi bizottságában. Andrássy Ma­nó gr. ellenzi e vasutat, mert helytelennek tartja a befektetést egy idegen kolóniába. L­i­p­­­t­a­y Béla é­­s Horánszky elvetik a javaslatot, mert azt látják, hogy a vasút nem tartozik sem az okkupáczió, sem Bosznia adminisztrác­iójának körébe. A bizottság többsége megszavazta a javaslatot. A lengyel sajtó és a petroleumkérdés. A függet­len lembergi lengyel lapok a nyilatkozatokat, melye­ket az osztrák kormány a vámügyi bizottságban a petroleumkérdésre nézve tett, igen egykedvűen fogad­ják s azt hangsúlyozzák, hogy a reichsrath feloszla­tása s az uj kiegyezés törvényerőre emelése az uj par­lament segélyével okt. 1-ig a lehetetlenségek közé tartozik. A Gazeta Narodova hozzáteszi, hogy a nem­zetiségi pártok a reichsrath feloszlatásával nem veszt­hetnek s nem nyerhetnek semmit. A lengyelektől nem kivánhatni, hogy az ország egy életérdekét feláldoz­zák csupán azért, hogy a mostani miniszterek, kik alapjában véve az autonóm elvért semmit sem tettek, tárczáik birtokában megmaradjanak. A magyarokhoz. A lembergi Gazeta Narodowa a petróleum-kérdéssel foglalkozva, a következő felhí­vást intézi a magyarokhoz : Ha valaki a magyarok történetét az utolsó három évszázad alatt rövid sza­vakba akarná összefoglalni, akkor a magyar állam­férfi szavaival élne s azt mondaná: »a magyarok tör­ténete az utolsó három évszázadban nem volt egyéb, mint küzdelem a jogért«. Elvitázhatlan dolog az, hogy a magyar nemzet, mágnástól kezdve egészen a csikósig, mint egy ember áll, ha a nemzeti jogot meg kell védeni. Abban rejlik a magyar nemzet jelleme. Nem csoda tehát, hogy a magyarok győzelmeskedtek úgy az alkotmány visszanyerésére nézve, valamint a dualizmus fentartását illetőleg. Az erkölcsi erőnek fokozása és a jogérzület megszilárdítása, az volt a magyarok legnagyobb férfiainak fő feladata. E tekintetben a nagy Deák vezérük volt és va­lamennyien és mindig azon voltak, hogy a nemzet eré­nyét , a lejalitást, becsületérzését, jogához való ra­gaszkodását, igazságszeretetét fokozzák, a­mi fénye­sen is sikerült. Azt bizonyítják a magyar korona jo­gainak fentartásáért vívott harerok. Ezen erények buktatták meg a bécsi »Siechsverwirkungs-teoriát«. A magyar nemzet már most minden kulturális téren ha­lad és a délkeleten ő a czivilizáczió képviselője. Mi üdvözöljük a magyarokat és minden sikert kívánunk nekik, a­mint azt a legválságosabb pillana­tokban tettekben is bebizonyítottuk. Mi örülünk an­nak, hogy a magyar államiság eszméje, hogy hatal­muk növekszik. Helyeseljük a magyarok öntudatos politikáját s azok bárminemű haladását, előme­netelét — s e két nemzet között a petroleum­kérdés miatt merüljön fel oly viszály ? Appellálunk a régi magyar barátságra és a kipróbált lojalitásra, appellálunk a magyar igazságszeretetre és jogérzü­letükre. Szabad mesterkélt módon az ipart terem­teni, de nem szabad azt mások kárára és jogaik mel­lőzésével tenni. Elismerjük a magyar nemzet jogait, de nekünk sem szabad jogainkról lemondani. M­i a jogért harczolunk s az egész jog a len­gyelek részén van. Még egyszer appellálunk a magyar lojalitásra és kérjük, fontolják meg jól e vitás kérdést. Végül meg vagyunk arról győződve, hogy nem kerül arra a dolog, hogy kénytelenek le­szünk nekik mondani: »Messieurs les Hongrois, nous vous appelons á la pudeur!« A moszkvai szláv tüntetésekről a berlini Kreuz Ztg. következőleg nyilatkozik: Az 1877/8-ks háború tulajdonképeni előidézője, gróf Ignatiew, most is tevé­kenyen működik a színfalak mögött s nem szabad csa­lódást táplálnunk az iránt, hogy hatalmas áramlat pártolja. A­ki ezt elhinni nem akarja, az­­ csak nézze meg Oroszország hangadó hírlapjait. Általánosan olyan hangot használnak, mely ügyesen arra van szá­mítva, hogy a nemzeti szenvedélyeket szítsa, anélkül, hogy azért közvetlen okot adna valami nemzetközi panaszra. A közvetlen hivatkozást az erőszakra mel­lőzik ugyan, a háborút nem követelik, de felizgatják a kedélyeket s minden eszközzel befolyásolni igyekeznek a szlávok könnyen felgyújtható képzelő erejét. E pontban a moszkvai városfőnök rövid beszéde mesterműnek tekinthető. A czár, az nem szenved két­séget s külön hangsúlyozást érdemel, hogy vele szem­ben oly tartózkodólag viseltetett, a mint a dolog ter­mészete szerint csak lehetséges volt. Az az uralkodó, a ki személyében egy ezer éves hagyományt, Bizáncz meghódítását testesíti meg a nép előtt, a nemzetiségi áramlat elé nem léphet hideg visszautasítással; meg­tesz, amit tehet, ha a saját részéről minden ráutalás­­tól tartózkodik, mint Moszkvában történt. Ismételjük tehát, a hivatalos Oroszország eddig nem tett oly lé­pést, melyet rossz néven vehetnénk tőle s hogy nem is forog fenn pozitív indok valami olyasmitől félni a jövőben. De épp oly kevéssé hallgathatjuk el az ag­gályokat, melyeket bennünk a múltak tapasztalása ébreszt, mert arra tanít minket, hogy a békére való legjobb akarat sem mindig elég erős ellenállani oly hatalmas áramlatnak, minőt a szlavofil eszme kép­visel, ha a görög-ortodox fanatizmussal egy és ugyan­azon czélt követi. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Buda védelme 1849 májusában. (Osztrák katonatisztek naplója.) — Lásd a P. Napló junius 2-iki reggeli számát.­­ A fő­ utczai roham alkalmával szétugrasztott honvédek most nagyobb csapatokban szállták meg a Vizivárosban fekvő épületeket, és innen élénk tüzelést nyitottak a vízivárosi kapu környékén elhe­lyezett gyalogságra, mely viszonozta a tüzelést. Ez a mindkét fél részéről kevés sikerrel folyta­tott tüzelés esti 5 óráig tartott szakadatlanul és az­után véget ért. Még a vízvédmű ellen intézett roham alatt, délelőtt 1­ 212 órakor, a bécsi kapunál a magyar had­sereg egy küldöttje jelent meg, hogy átadja a követ­kező felszólítást: »Felszólítás Buda várához, Görgey­­től, a magyar hadsereg tábornokától. Tábornok! Budát a magyar csapatok körülzárták és csak az én parancsomra várnak, hogy a várat megtámad­ják azzal az erélylyel, melyet egy élet-halál küzdel­met vivő nemzet harczosai kifejthetnek. Az ön fáradt­sága, hogy Budát tovább is tartsa, kárba vész. Fo­gadja el ajánlatomat, melyet emberiességből teszek. Adja meg magát. A feltételek a következők: Tisztességes hadifogság a tiszteknek és legény­ségnek, fegyverek és felszerelés nélkül. Az a tekin­tély, melynek a magyar hadseregben örvendek, a szubordináczió, melyet vasmarokkal tartok fenn, saját személyes becsületem, melyet eddig még senkinek, még Ausztriának sem volt szabad büntetlenül meg­támadnia, a­mint azt a »rebellis bordák« által elért eredmények bizonyítják, biztosítékul szolgálhatnak önnek arra nézve, hogy a kitűzött feltételek, melyekért becsületszavammal állok jót, a legszigorúbban be fog­nak tartatni. Győr, Székesfehérvár, Komárom, Nyitra, Ham­­zsabég, a hegyivárosok és az egész Vágvonal kezeink­ben vannak, Buda a legerősebben körül van véve s az úgynevezett vár tulajdonképen nem is az, önt pedig, tábornok úr, nem tudom miért, az osztrákok arra sze­melték ki, hogy egy dán Quixettes feladatot oldjon meg, mely megoldás, ha tragikus lesz is, aligha fogja önt a nevetségességtől megóvni. S ha mindez nem rendítené meg, jusson eszébe, hogy ön magyar s nagy tartozást kell lerónia hazájával szemben, melyre én most alkalmat nyújtok önnek. S ha hig­gadt, férfias megfontolás után is megmarad abbeli szándékánál, hogy Buda úgynevezett várát tovább is a legmakacsabbul védelmezze, úgy nem állhatok ugyan jót egy támadó, lelkes csapat szenvedélyének egyes kitöréséért, de a foglyokat akkor sem fogják kínozni, mert a hadviselés olyan módja nem egyezik meg a mi emberi érzelmeinkkel; de ha ön Buda vá­rának makacs védelmezése mellett arra is gondolna, hogy a lánczhidat, e remekművet fel­robbantássá, és Pestet, honnan az egyezség szerint nem kell támadástól tartania, bombáztatni akarná, a­mi nyilván csakis aljasságnak volna ne­vezhető, becsületszavamra fogadom, hogy Buda bevétele után katonáit kard­élre hányatom és az ön családja éle­téért sem állok jót. Ön parancsnoka az úgynevezett budai várnak, de ön apa és született magyar is, — gon­dolja meg tehát, hogy mit tesz, — a haza és a huma­nitás nevében kérem és válaszát legkésőbb ma dél­utáni 3 órára elvárom. Okulva azon az alávaló és becstelen eljáráson, melylyel osztrák részről hírnökeinket, mint gonoszte­vőket fogságra verték, e felszólítást csak egy osztrák tiszti hadifogolylyal küldöm. Főhadiszállás, Buda, 1849. május 4. Görgey Arthur, m. p.« * Hentzi Henrik tábornok, Budavár parancsnoka, erre igy válaszolt Görgey Arthurnak, a magyar sereg tábornokának: »Tábornok! Ön felszólított engem, mint az úgynevezett bu­dai vár parancsnokát, hogy három óra lefolyása alatt kapituláljak, a várat adjam át s hagyjam magamat és vitéz embereimet hadifoglyokként kegyesen elve­zettetni. Én erre azt válaszolom, hogy Buda vára ez évi jan. 3, 4 és 5-én, az önök gyors elvonulásakor talán nem volt vár, mint azt a magyar seregnek en deban­­dade menekülése eléggé bizonyítja, de azóta Budát oly erősséggé alakítottuk át, mely szerencsés lesz önnek a leghatározottabban ellenállhatni. Felszólítom tehát, tábornok úr, szüntesse be azt a különben is hasztalan ágyaztatást, melyet Buda sánczai ellen intéz, mert különben én is kény­­telen leszek Pestet néhány pontján megtámadni, mire oly óriási lövegkészlettel ren­delkezem, hogy Pestnek menthetetlenül vesznie kell. Már kényszerhelyzetben is vagyok, mert Pest felől is megtámadtak ágyukkal. Különben fel kel önt világosítanom, hogy én nem vagyok magyar, hanem svájczi és osztrák állampolgár, hogy semminemű kötelezettségem nincs Magyarország­gal szemben, hogy családom nincs az ön hatal­mában s ha volna is, az mit sem változtatna a dolgon. S mindezek folytán utolsó szavam ez : én kötelessé­gem és becsületem szerint az utolsó emberig védel­mezni fogom a reám bízott várat s vegye ön lelkére, hogy e miatt a szép két testvérváros áldozatul esik. Buda, 1849. május 4-én. Hentzi, m. p. tábornok és várparancsnok.« Alig hagyta el a küldött Buda várát, a bécsi kapu felé vezető úton egy ellenséges csapat közele­dett ; az első ágyúgolyó, melyet a 4. számú rondellá­ból lőttek ki, lovastul leteritette vezérüket s megál­lásra kényszerüté a csapatot. Egy nyomban utána ki­lőtt gránát éppen a csapat között esett le s széjjel­robbanván, menekülni kényszerűé az ellenséges kato­nákat. Ekkor azonban az ellenség a Kálvária közelé­ből, a kis Svábhegyről és a Gellérthegyről élénk tüze­lést és bombázást kezdett három 12 fontos ütegből s valamivel később a hegy tetejéről egy másik üteg is működni kezdett. A Kálvária közelében felállított üteget a 6. számú rondellából és a József bástyából oly sikerrel ágyúzták, hogy miután egy ágyú tönkre ment s két ló lelövetett, nagyobb távolságra kellett visszavonulnia. A Gellért- és kis Svábhegyen levő ütegeket az 1. 2. 3. 4. számú rondella és az 1. számú üteg ellen­súlyozta. Sajnos azonban, csakhamar kitűnt, hogy az oly kitűnő 12 fontos vaságyukat nem lehetett hasz­nálni, mert alkotásuknál és formájuknál fogva nem lehetett az ellenséges ütegek távolságához és magas­ságához szükséges irányt megadni, mely körülmény a védelmet természetesen igen megnehezítette, a meny­nyiben e helyekre csak az érczágyúkkal lehetett lőni. Azonkívül az ellenség oly jól választotta meg helyét s 80 egész 100 lépésnyi körökben úgy állott fel, hogy a tüzérségnek csak dicséretére válhatik, hogy a gellérthegyi ágyukban is képes volt kárt tenni, a rakétaüteget is nemsokára kénytelenek voltak a hegy­ről elszállítani. Esti fél hat óra tájban az Esterházy-féle fama­jorban állítottak fel egy üteget, mely a Józsefbástya felé szórta tüzét, de onnan oly sikeresen tüzeltek visz­­sza, hogy néhány lövés után vissza kellett vonni az üteget. A Gellért-hegyről lőtt két golyó a lánczhíd kö­zelében levő vizvédműbe esett s minthogy oda akko­ráig még nem ért golyó, azt hitték, hogy Pestről lőt­ték át s ilyen értelemben téves jelentést tettek a várparancsnoknál, mire Pest bombáztatása elrendeltetett,a­mely esti 8 órától 9-ig a legnagyobb erővel folyt. Ágyuk és mozsarak szórták a golyókat, de csak fél robbanótölténynyel és gyújtógolyó nélküli bombákkal voltak megtöltve. Kél két tájban az őrségi épület s a kastély mel­lett lévő főherczegi raktár az ellenséges ágyuktól és rakétaütegtől tüzet fogott és égni kezdett s minthogy minden oltási kísérlet dugába dőlt, teljesen leégtek. Az ellenséges ütegeknek meglehetős nagy távol­sága nagyon bizonytalanná tette czélzó és bordó erejüket, úgy hogy tekintve a nagyszámú lövege­­ket, csak kevés kárt tettek aránylag, a­mennyiben a lövések a várbeli ütegek helyett a közelben fekvő há­zakat találták. Az ellenség vesztesége e napon sebesültekben halottakban legalább is 300—400 embert tehetett (mások szerint 700—800 embert)a várban öt tiszt sebesült meg, kik közül Sardi hadnagy a Ceccopieri­­gyalogezredből bele is halt sebeibe, azonkívül huszon­hat halott és sebesült. Az éj tartama alatt a megrongált bástyákat fenn kiigazították s az ütegek biztosabb megvédése érde­kében hamarjában homok és földhányásokból sánczo­­kat emeltek. A bécsi kaput járdakövekkel két ölnyi magas­ságban el­kezdték torlaszolni. Maga az éj csöndben és nyugodtan telt el. Pest bombázására e napon felhasználtatott: 154 tömör golyó, 32 üres golyó, 130 bomba összesen 316 löveg. A vár belsejében 74 különféle ágyú működött, és pedig: 1- ső osztály az 1—6. számú rondellában. . 21 ágyú. 2- dik » a 7—9. bástyákon................ 15 » 3- dik » a 10. számúban s a fegyvertár előtt felállított mozsárütegben 12 » 4- dik » a várkert három különböző pontjain................................. 15 » És a két vízvédműben egy 6 fontos üteg. A többi ágyuk tartalékban voltak. Jegyzet: A 7., 8. és 9. számú bástyákon felállított ágyuk nem maradtak mindig eredeti he­lyükön, hanem a körülményekhez képest más és más helyekre vitettek. Május 5-én. Reggeli hat órakor Pest váro­sának egy leküldött hirdetmény útján tudtára ada­tott, hogy ha még egy lövést intéz Buda vára ellen, Pest minden izgalom nélkül bombáztatni fog, mire az ottani hatóság ünnepélyesen kijelentette, hogy Pestről egyetlen lövést sem intéztek. Ugyanabban az időben igen élénk golyóváltás in­dult meg mindkét oldalon,mely körülbelül délig tartott, mikor is az ellenséges ágyúzás jelentékenyen csökkent, valószínűleg a lőszerek hiánya miatt, melynek a heves ágyúzás és a szállítás nehéz volta következtében ok­vetlenül be kellett állania. Mindazonáltal az ellensé­ges ütegek elnémulását a hadsereg felváltására kel­let magyarázni, annál is inkább, mert a honvédek délután a Vízivárosból visszavonultak. Az Esterházy-majorban felállított ellenséges üteget is visszavonták, mert nagyon ki volt téve a József-bástyáról jövő folytonos ágyúzásnak. A dél­után, néhány gránátbombát leszámítva, meglehetősen nyugodtan telt el, de este felé az ellenség ismét nagy számban mutatkozott a Vízivárosban; úgy látszott, hogy ostromra készül s a figyelmet megújított élénk ágyúzással minden áron el akarta terelni a Gellért- és a Kis-Svábhegyre. E czélból a Gellért-hegyre 2—3 ágyúval többet állíttatott fel s a hegyről a várhoz némileg közelebb helyezte el. Hogy az esetleges ostromnak eleje vézessék s az ellenség a Vízivárosból elüzessék, bombázni kezdték az utóbbit, a mi czélra is vezetett ugyan, de egyszer­smind számos épületnek leégését okozta. Az éj folyamán folytatták a bécsi kapu eltorla­szolását s a várkapuét is megkezdték. A vizvédmű megrongált sánczait pedig kijavították. A gyalogság fedezetére a halászbástyán egy vadászárkot építettek. (Folyt. köv.) * A vámszövetség. A képviselőház közgazdasági bizottsága Fálk Miksa elnöklete alatt tartott tegnapi ülésében tárgyalás alá vette a vám- és ke­reskedelmi szövetség meghosszab­bításáról szóló törvényjavaslatot. Láng előadó, tekintettel arra, hogy e fontos kér­désben megállapodtak a nézetek, nem tartja szüksé­gesnek a hosszabb indokolást. Enyedi Lukács indítványozza, hogy a bizott­ság vesse el a vámszövetség megújítá­sára vonatkozó javaslatot, ellenben uta­sítsa a kormányt, hogy a törvény értelmében mondja fel a­z. év végéig a fennálló vámszövetséget és indít­son tárgyalást az osztrák kormánynyal, az önálló vámterületre fektetett kereskedelmi és vámszer­ződés és vámtarifa létrehozása érdekében. Matlekovits államtitkár néhány rövid megjegy­zése után A­p­p­o­n­y­i Albert szólal fel. Apponyi Albert gr. nem látja helyét a bizottsági tárgyaláskor az elvi kérdés bővebb megvitatásának, az előkészítő tárgyalás inkább a részletek gondos ki­derítésére szükséges, holott az elvi kérdések a házban lesznek kifejtendők. Azért szóló jelenleg csupán ál­láspontjának rövid megjelölésére szorítkozik. A tör­vényjavaslatnak nagy gonddal készült és érdekes in­dokolásából kiviláglik, hogy Ausztria a mi termé­nyeinknek igen nagy mértékben fogyasztója, és hogy ennek a piacznak veszélyeztetése — különösen ma, midőn egyéb piaczainkra nehezebben jutunk, mint előbb — mezőgazdasági termelésünkre káros hatás­sal volna, annak amúgy is szorongatott hely­zetét még súlyosabbá tehetné. De kiviláglik az is, hogy még nagyobb értékkel bír Magyarországnak mint piacznak megtartása az osztrák ipari termelésre nézve, és hogy — a romániai fordulat tanúsága sze­rint — Ausztria ezen piac­ elvesztéséért biztos kár­pótlást alig volna képes találni. Ezeket összevetve, szóló azt a következtetést vonja belőlük, hogy Ma­gyarország bizonyos feltételek mellett a vámterület közösségét czélszerűen fentarthatja, de hogy ennek fentartása még sokkal szükségesebb Ausztriának, mint nekünk. Szóló tehát azt hiszi, hogy a vámszövetség megújításánál minden gyengeség nélkül érvényesít­hetjük az ország érdekeit, mert nincs okunk hinni, hogy Ausztria a vámközösség előnyeiről könnyen le­mondana, és mert ettől az eshetőségtől nincs okunk annyira félni, mint Ausztriának, így fogván föl a helyzetet, szóló minden utó­gondolat nélkül az 1867 XII. t. sz. 59—69 §§-ainak álláspontjára helyezkedik, és azoknak értelmében első­sorban azt kívánja, hogy ő Felsége többi országaival, Magyarország érdekének megóvása mellett, a vám- és kereskedelmi szövetség megúyittassék, de ha ebben a keretben érdekeink érvényesítése nem sikerül, a­z önálló vámterület alapján keresendő megol­dást nemcsak törvényesen fentartottnak tudja (a­mit egyébiránt senki sem tagad), hanem attól sem politikai, sem közgazdasági szempont­ból vissza nem riad. A két feltétel, mely mellett a vámszövetség fen­­tartható, a következő: a magyar érdekköröket kielégí­tő , mindkét félre egyaránt méltányos kereskedelmi politika megállapítása s a fogyasztási adók kérdésének czélszerű megoldása. Szóló tehát a jelen törvényjavas­lattal szemben szavazatát attól teszi függővé, váljon ezt a két alapot a két kormánynak a vámszövetséggel együtt megállapított javaslataiban megtalálja-e, és mindkét irányban kénytelen nemmel felelni. A­mi az elsőt illeti, a vámtarifa tárgyalásánál a képviselőházban bebizonyítani reméli, hogy ez a tarifa Magyarország érdekeit kellően meg nem óvja és így nézete szerint, melyet most egyszerűen kifejez, elfogadható kereskedelmi politikát nem lát. A második kérdésre nézve szóló úgy van meg­győződve, hogy a fogyasztási adókkal összekötött nagy közgazdasági és különösen mezőgazdasági érdekeket megóvni és az azokban rejlő jövedelmi forrást pénz­ügyeink rendezésére kellően kiaknázni csak úgy lehet, ha az ország fölött önállóan rendelkezik és azokat saját viszonyaink kizárólagos figyelembe vételével állapítja meg. Szóló tehát a fogyasztási adók ügyének a vámszövetséggel kapcsolatba hozatalát helyteleníti; a német birodalom példája mutatja, hogy egy vám­területen 5 különböző fogyasztási adórendszer létez­het. A fogyasztási adók kérdésének különválasztása a vámszövetségi kérdéstől már csak azért is szüksé­ges, mert a vámkérdésbe politikai momentumok is belejátszanak, a­melyeknek ugyan túlságos fontos­ság tulaj­doníttatik, de melyeknek létezését szóló nem akarja egészen tagadni, holott a fogyasztási adók kér­dése semminemű ily momentumot nem tartalmaz. Ezen meggyőződések folytán szóló nem fogad­hatja el a vámszövetségre vonatkozó törvényjavasla­tot, mert az a kettős alap hiányzik, mely szerinte con­ditio sine qua non: a helyes kereskedelmi politika és a fogyasztási adók czélszerű rendezése, hanem u­t­a­­sítandónak véli a kormányt, hogy a je­lenleg fennálló vám- és kereskedelmi szövetséget a törvény értelmében fel­mondván, a szóló által kijelölt alapon új tárgyalásokat indítson meg az osz­trák kormánynyal, melyeknek sikeré­től fog függni a törvényhozás végleges határozata. Hegedűs Sándor azt tartja, hogy megmérhetlen dolgot kívánnak megmérni, a­kik azt kutatják, mily értékkel bír a vámközösség Magyarországra s milyen­nel Ausztriára nézve. Túlzással találkozunk mindkét irányban, annyit mindenki végre is kénytelen koncre­­dálni, hogy különösen a jelen viszonyok közt Magyar­­országra nézve előnyös az oly vámközösség, mely vé­delmet és piac­ot biztosít terményeinek. Azt szóló is elismeri, hogy lehet képzelni sokkal jobb abstrakt vámpolitikát, mely a nyers terményeket is megvédje, az ipari czikkeket se drágítsa meg, de nem lehet ezt megvalósítani oly viszonyok közt, a­minek most van­nak, hogy az abszurditásig viszik a védekezés politiká­ját a külföldi államok. A lefolyt 10 év alatt nem állott be oly megdrá­­gulás, mint jósolták, a fogyasztási czikkek, szövetek ára még csökkent, a­miből szóló azt következteti, hogy a jövő 10 év alatt sem fognak másként alakulni a vi­szonyok. Mindazt, a­mit érdekeink megkívánnak, nem értük most sem el a fogyasztási adóknál, de a sokat

Next