Pesti Napló, 1888. június (39. évfolyam, 151-180. szám)
1888-06-02 / 152. szám
152. szám. Budapest, 1888. Szombat, junius 28. évi folyam. Szerkesztési iroda Ferencziek-tere, Athenaen m ért ,az A kp szellemi részét illető minden közlemény a zzelterrtflséffhez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenben més ti 1e t. k lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, Vadis kert. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — » hónapra 4 frt 50 kr. — » hónapra » fit. Ha M «•* kladis postai kfllfunkflldés« kívántatik, postabálratra havssikánt M ta évnegyedenként 1 forint falflUUeteadl. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatal&b» Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken Skr Bwmwislin iliirrhiHni mii im 1.....—~ Goblet és Tisza. — június 1. A képviselőim egyik kitűnő tagja írja nekünk a következő sorokat : A franczia külügyminiszter kiváló tapintattal és udvariassággal intézte el azt a sajnálatos incidenst, melyre miniszterelnökünk tapintatlan nyilatkozata adott alkalmat. Hogy a franczia kormány ebben az ügyben felvilágosításokat kérjen, azt elejétől fogva kikerülhetetlennek tartottuk. Nem csupán a franczia nemzetnek ismert, és tegyük hozzá jogos, önérzete és érzékenysége, de bármely nemzet méltósága is követelte volna, hogy kormánya felszólaljon, midőn egy más állam miniszterelnöke által belállapotai olyanoknak ecseteltetnek, melyek az idegenek vagyonának és idegen nemzeti jelvényeknek sértetlenségét nem biztosítják. Egy ország sem tűrhetné azt, hogy oly helynek mondassák, ahova a kiraboltatás vagy a bántalmaztatás veszélye nélkül el sem lehet menni. Az ügy tehát Francziaország részéről a diplomáciai és parlamenti tárgyalást el nem kerülhette. Akiknek ez kellemetlen, azok ne a franczia kormányt és parlamentet, hanem Tisza Kálmánt okolják érette. De ha ez már így volt, teljes elismeréssel adózunk Gábiéz miniszter úr nyilatkozatának, mely méltó volt egy nagy nemzet önérzetéhez, de egyszersmind a higgadtságnak és óvatosságnak valódi mintáját állítja élénkbe. Hogy a franczia miniszter éppen ezt az alkalmat használja fel a nemzetünk iránti rokonszenv kifejezésére, ez igazán remek vonás az ő beszédében. Hálásak vagyunk érte, de lehetetlen, hogy ne érezzük a falánkot, melyet a szemrehányásnak ezen legnemesebb formája magában rejt. Ha ezt az okos és nobilis beszédet azzal a czéltalan és viszszatétező gascognade-dal összehasonlítjuk, amelylyel Tisza az egész inczidenst előidézte, akkor kell, hogy magunkat egy kicsit szégyenük. Mert hiába, bármennyire bizonyos, hogy Tisza beszéde nem fejezi ki a magyar nemzet érzelmeit, az mégis a szónok állásánál fogva formailag a nemzetet kompromittálja, hacsak a többség által nyíltan nem defavoyáltatik. Erre pedig a mai viszonyok közt semmi kilátás sincs. Tudjuk, hogy a többségnek többsége a miniszterelnök nyilatkozatát megdöbbenéssel vette és éppúgy helyteleníti, mint mi, de a pártszempontok uralma ma sajnos sokkal erősebb, semhogy a többség ezen érzelmeit nyíltan kifejezze. A kisebbségnek minden integiatívája pedig, az érintett viszonyok uralma alatt, a többséget valószínűleg a miniszterelnök melletti nyílt állásfoglalásra bírná és így az ügynek még nagyobb elmérgesedéséhez vezetne. Valószínűleg ez a szempont bírta a mérsékelt ellenzéket arra a tartózkodó magatartásra, melyet ennél az esetnél követett. Kívánjuk azonban, hogy az incidens teljesen elintéztessék, és semmiféle nyomokat ne hagyjon. Kívánjuk ezt azért, mert semmi politikai indokot nem látunk arra, hogy köztünk és Francziaország közt bizonyos feszültség uralkodjék, mely pénzügyi és közgazdasági téren igen kellemetlen következményeket vonhat maga után. Az pedig mégsem engedhető meg, hogy ily feszültség tényleg beálljon, minden politikai indok nélkül, nem is a kormány politikája folytán, hanem csupán azért, mert a miniszterelnöknek véletlenül egyszer szerencsétlen napja volt a parlamentben, melyen magát meggondolatlanul elszólta. Politikánkat bárkivel szemben átgondolt elhatározások és megfontolva megállapitott czélok kell hogy irányítsák; egy miniszteri: »bonus interdum dormitat Homerus« — egy akaratlan baklövés, nem szabad, hogy arra maradandó befolyást gyakoroljon. És mert meg vagyunk győződve, hogy Tisza minapi beszéde ebbe a kategóriába esik, nem szabad annak állandó következményekkel bírni. A miniszteri infallibilitás fikcióját nem szabad reális nemzeti érdekek árán fentartani. Ezt a miniszterelnöknek is be kell látnia, ha hazafisága erősebb mint hiúsága. A dolgot jóvá kell tenni teljesen és véglegesen, és miután ezt a miniszterelnök ellenére, a mai viszonyok közt elérni alig lehet, tehát neki magának kell arról gondoskodni, hogy szavainak minden káros hatását elenyésztesse. A parlament minden faktora ehhez kétségkívül szívesen fog kezet nyújtani, és a sajtó azon része is, mely publicisztikai kötelességéhez híven a helytelen nyilatkozatot élesen bírálta, csak elismeréssel fogja venni azt, ha a miniszterelnök bír elég önmegtagadással, hogy hibáját jóvá tegye. Goblet beszéde erre alkalmat szolgáltat, midőn indirekt alakban azt az óhajtást fejezi ki, hogy Tisza még valami nyilatkozatot tegyen. Történik pedig ez annyi finomsággal és oly előzékeny formában, hogy véleményünk szerint sokkal nehezebb az így kifejezett várakozásnak meg nem felelni, mint megfelelni. A kellő alakot Tisza Kálmán ügyessége igen könnyen megtalálhatja, ha meg van hozzá az akarat , és mi melegen óhajtjuk, hogy meg legyen. A miniszterelnök beszédének védelmezői a német szövetséggel próbálták igazolni a Francziaország elleni figyelmetlenséget, és alkalmasint ugyanezt a szempontot fogják felhozni, hogy minden további nyilatkozatot feleslegesnek, sőt károsnak mondjanak. Mi ezt az érvelést kezdettől fogva hibásnak tartottuk. Senki sem ragaszkodik oly törhetlenül a német szövetséghez, mint éppen mi. Hivatkozhatunk arra, hogy az egész hazai sajtóban, még a kormánypárti lapoknál olykor fölmerülő szkepticzizmussal szemben is, a Pesti Napló volt mindenkor az a lap, mely a legföltétlenebb bizalmat fejezte ki e szövetség szilárdsága és értéke iránt, és mely tiltakozott a szövetségi szerződés betűjének shyloki magyarázata ellen. Mi a német szövetséget, mint a nagy politikai érdekek találkozásán alapuló, tehát természetszerű viszonyt, annak minden következményével akczeptáltuk. De a szövetség alapeszméjének félreértéséből származik az a gondolat, mintha azzal összeférhetlen volna a barátságos viszony Francziaországgal. A szövetség békeszövetség, mint ilyen köttetett meg, ilyennek hirdetik folyvást az ahhoz tartozó hatalmasságok miniszterei. A szövetség szövegének közzététele egyenesen abból a czélból történt, hogy annak békés tendencziája iránt semmi kétely fent ne állhasson. A szövetség tehát annak egyik tagját sem ösztönözheti barátságtalan vagy hideg magatartásra a szövetségen kívül álló hatalmak bármelyike ellen, míg az a szövetséges hatalmak valamelyikének érdekeit megtámadja, vagy biztonságát nem fenyegeti. Ha ez az eset beáll, akkor természetesen a szövetségesek egymás mellé kell hogy álljanak és amint ezt Németország részéről teljes bizalommal elvárjuk, úgy Németország irányában is habozás nélkül teljesíteni fogjuk. Ez iránt ne legyen se Németországban, se másutt semmi kétely. De a szövetség egyik fő czélját, a béke fentartását veszélyeztetné az, ha a szövetségesünknek távoli, aktualitást és formát még nem nyert aggodalmaiból azt a következtetést vonnák le, hogy nekünk Francziaországgal illik barátságtalan lábon állani, még mielőtt Francziaország magatartása a békét tényleg kérdésessé tenné. Ez a veszélyt csak közelebb hozná, és a legrosszabb szolgálat volna, melyet a békeszerető Németországnak tehetnénk. Ennek a fölfogásnak tökéletesen megfelel, sőt annak határain néha túl megy az a magatartás, melyet Németország Oroszországgal szemben követ. Ebben a pillanatban ugyan elég feszült lábon vannak, de csak nem rég Németország minden illetékes tényezője áradozott az Oroszország iránti előzékenység nyilvánításaitól. És ez nem egyszer odáig ment, hogy Németország Oroszországot a diplomáciai téren, a mi szándékainkkal és érdekeinkkel éppen nem összhangzó támogatásban részesítette. Pedig az érdekellentét köztünk és Oroszország közt nem kevésbbé fenyegető, mint azok az érzelmi motívumok, melyek Németország és Francziaország közt a helyzetet kétessé teszik. Ha tehát nem ellenkezik a szövetség legális megtartásával az, hogy Németország Oroszországgal barátságos viszonyt kíván fentartani mindaddig, míg a konfliktus köztünk és Oroszország közt kikerülhetlenné válik , ha nem ellenkezik, daczára annak, hogy a szövetségi szerződés egyenesen az Oroszország elleni közös védelemről szól, akkor még kevésbbé áll azzal ellentétben a barátságos viszony köztünk és Francziaország közt mindaddig, míg Francziaország békés intenczióit illetékes nyilatkozatokban erősíti, és tettekben meg nem hazudtolja. Megengedjük, hogy Berlinben az első benyomás mindig kedvező, valahányszor Francziaországra nézve valamely kellemetlen nyilatkozat történik, aminthogy ugyanezt tapasztaljuk nálunk is, ha Németországban véletlenül éppen oroszellenes szél fúj. De kételkedünk abban, hogy a német államférfiak, lelkük mélyében és higgadt meggondolás után, oly eseményeknek örülnének, melyek a mostani franczia kormányforma és kormány helyzetét súlyosbítják. Mert Németország nem akarja a háborút, és az, ami Francziaországban a köztársaság után következik, bármi legyen a neve, háborút jelent. Nincs tehát szempont, mely igazolhatná azt, hogy Francziaországgal szemben a tartozó figyelem bármely követelménye ellen vétsünk, Francziaországhoz való viszonyunkat kevésbbé barátságossá változtassuk. A politika követelményei itt teljesen összhangzók azon emberi érzéssel, mely tiltja, hogy bántsuk azt, aki minket nem bántott. És mikor a franczia kormány, egy némileg jogos érzékenység pillanatában is, a legválogatottabb udvariassággal, sőt rokonszenvvel tud hozzánk szólni, sem a nemzeti, sem az egyéni önérzet nem tartalmaz indokot, mely Tisza miniszterelnököt abban gátolhatná, hogy egy szerencsétlen perez botlását teljesen jóvá tegye. — junius 1. Tisza logikája nem tagadja meg önmagát. Ezt tapasztalta ma tőle gróf Apponyi Albert, kivel polemizálván. — Tisza állitá: Apponyi minapi beszédéből azon következtetés, hogy »helyes a vámközösség, helyes a 67-ki kiegyezés. Csak a fogyasztási adók közössége nem helyes«, nem logikus, »hanem a logikus következtetés a beszédből az, hogy kell önálló vámterület, fel kell bontani Ausztriával egész mostani viszonyunkat és logikusan annak a beszédnek konzekvencziája meg sem áll a personal unióig.« Már t. i. ez a Tisza Kálmán logikája, persze konzekvenczia nélkül. Hiába, on revient toujours á ses premiers amours. Apponyi Albert azonban, ki sohasem követelte a personal uniót, sem a bihari pontokat, nem követheti Tisza logikáját sem az Ausztriával létező egész mostani viszonyunk felbontásáig, hanem beéri a Deák Ferencz logikájának követésével, ki az 1867-ki kiegyezést csinálta és a saját politikájának határait a törvényben keresi. Már pedig az 1867. XII. t. sz. nem tagadja a közös ügyeket s nem bontja fel, de igenis szabályozza egész mostani viszonyunkat Ausztriával s e törvényben meg vannak különböztetve a közös ügyek a legczélszerűbben közösen intézendő ügyektől, de a fogyasztási adókra nézve sem az állandó, sem az ideiglenes és feltételes közösség nincs kimondva, azokat Deák Ferencz teljesen és tökéletesen fentartotta Magyarországnak szabad elhatározására. A vámközösségre nézve másként intézkedett, azt elfogadta tiz évre s megújítását megkisérlendőnek rendelte, de jogát a nemzetnek az önálló vámterületre is fentartotta. Mi folyik ebből ? A Tisza logikája semmiesetre, ki fogyasztási adókat, vámterületet és a közös ügyek fenmaradását vagy eltörlését egybe fűzi, hanem következik ellenkezőleg, hogy a hármat szét kell választani : a personál unió, mint azt a közjogi ellenzék értelmezte, és követelte, tagadta a pragmatika szankcióból kifolyó külügyi és hadügyi közösséget; ezeket a kiegyezésben elismerte Deák és szabályozta; közös érdekűnek tekintette a vámügyet és vámterületet s nyilván, mert politikai jelentőségét is belátta, óhajtotta ezen közösség fentartását, de megengedhetőnek vélte szükség esetén a vámközösség felbontását is, anélkül hogy ebből szerinte a többi, a pragmatika szankcióból eredő közös ügyeknek s Ausztriához való politikai viszonyunknak felbontása logikailag következnék ; az adóknak pedig semminemű közösségét nem ismerte el sem a közvetlen, sem a közvetett adókét s a fogyasztási adókra nézve sem kötelezi a közjogi kiegyezés Magyarországot semmire sem Ausztriával szemben, úgy hogy azokat kivethetik, ha tetszik közös megállapodással, ha tetszik külön egészen, anélkül hogy ezáltal a vámközösség vagy a politikai viszony érintetnék. Ez a törvény logikája. S igen helyesen. Mert nemcsak minden államnak szüksége van adóira, s önálló ország azokról le nem mondhat, de a fogyasztási zárvonalból, ha felállítanék, tényleg semmi egyéb nem következnék, mint a fogyasztási zárvonal. Az, hogy fogyasztási adóink kivetését tetszésünk és közgazdasági és pénzügyi szükségünk szerint szabályoznók és hogy magunk szednék be és vennék hasznot. Hát ez nem kell Tiszának ? Az országnak nagyon kellene. De mi következik a Tisza logikájából? Az, hogy ha a fogyasztási zárvonal kérdését a vámterület közösségével és a közjogi kapocscsal Ausztriához összetéveszti és összeköti, azon alternatíva elé állítja a nemzetet, hogy vagy mondjon le pénzügyi függetlenségéről, egy modern állam szükségeinek fedezetéről, a mezőgazdasági iparágak felvirágoztatásáról és államháztartásában az egyensúly helyreállításáról az Ausztriához való egész »viszonyunk« kedvéért, mint cselekszi Tisza és a többség ; vagy ezekre, mint nemzeti és állami létünk feltételeire törekedvén, minthogy azok elérését az alkotmány határain belül a kormány képtelenségnek, és lehetetlennek állítja és gátolja, hát adjunk igazat a közjogi ellenzéknek, így igazolja Tisza Kálmán a függetlenségi párt álláspontját. Hát mi ezt tőle nem csodáljuk. De az ellen tiltakozunk, hogy másnak rójja fel a saját esze járását és hogy eszmezavarával a törvényt, mely világos, félremagyarázza és elhomályosítsa. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Olaszországból. — Saját levelezőnktől. — (Crispi és az olasz nép. — Képviselőválasztás Milanóban. — A franczia kiállítás kérdése. — Tisza beszédének hatása.) Milánó, május 30. Az opportunizmus, hiába, mindenütt híveket toborz. Nincs különben ez itt Olaszországban sem. Tán sehol másutt nincs a kormányoknak oly nagyszámú s oly föltétlenül odaadó parlamenti többségük, mint amilyennel Crispi rendelkezik. Az olasz nép, valódi érzülete ellenére, nyakra-főre küldi azokat a pártférfiakat a Monte Citarióra, akiknek feladatuk és érdekük Crispiért s elveiért síkra szállni. Kérdeznék csak meg az olaszokat, miként vélekednek az afrikai expedíció, a franczia vámháború kérdése fölött, a válasz olyan lenne, mely lényegesen különböznék attól a bizalmi szavazattól, melyet Crispi csak a minap is, az afrikai kérdés diszkuszsziója alkalmából kapott az olasz parlamentben. Ha a franczia kérdést illetőleg a politikai vélemények igen tartózkodók, s az olaszok sokat is megbocsátanak Crispinek azért az erőlködéséért, amit ez a tagadhatlanul nagy tehetségű államférfi az európai béke föntartása körül folyvást kifejt, ha meg is bocsátják neki, hogy a francziákkal már három hó óta tartó vámháború megszüntetése iránt a hatályos intézkedések folyvást késnek — már az afrikai expedíció megindítását, de még inkább azt a módot, amint befejezésre jutott, dehogy néznék el neki, dehogy mulasztanának el egy alkalmat is, hogy azt szemére ne vetnék. Kedvező alkalom kínálkozott erre Milánóban a minap végbement képviselőválasztáskor. Előre kell bocsátanom, hogy Milánó Olaszország egyik legjelentékenyebb kereskedelmi emporiuma lévén, épp az olasz-franczia kereskedelmi viszály miatt súlyosan szenved s igen érzékeny anyagi kárt kénytelen elviselni. S ez a körülmény igen hathatós fegyver lett volna a milánói kormánypárti férfiak elpártolására, azonban szem előtt tartva Crispi nemzetközi politikáját, mely — mint előbb kifejtem — minden áron a béke megóvását tűzte ki főczélul, másrészt belátva, hogy ott, ahol anyagi érdekekről van szó, ha szakításra kerül a dolog, nemcsak az egyik félre hárul ezért a felelősség: maga az »Il Secolo«, a franczia-olasz barátság legmelegebb szóvivője, a legelterjedtebb s legbefolyásosabb olasz politikai lap nem e mindenesetre nyomós érvvel harczolt Crispi ellen, hanem az afrikai expedicziót vetette neki szemére s ugyancsak keményen megleckéztette e miatt. S a milánóiak nem voltak süketek az »Il Secolo« ez intő szavaira. Közfelkiáltással — a konzervatívpárti jelölt már napokkal a választás előtt viszszalépett — megválasztották Cavallotti Felicet, a demokráczia egyik leglelkesebb bajnokát s Crispi afrikai politikájának s a francziákkal szemben tanúsított eljárásának kérlelhetlen ellenesét. A kellemetlen viszonyok daczára, mely Olaszország s Francziaország hivatalos körei közt tagadhatlanul fönnállanak s a vámháboru által csak még akutabb jelleget öltöttek, az 1889. franczia kiállításban leendő részvételre az előkészületek a lehető legnagyobb buzgósággal folynak. A kiállítási bizottság, melynek tagjai a legelőkelőbb olasz kereskedelmi s iparos körökhöz tartoznak, Milanóban székel. A példa, melyet Sonz ogno, az Il Secolo kiadója adott azzal, amidőn a bizottságnak az előmunkálatok haladéktalan megkezdésére ötvenezer frankot adományozott, gyújtó hatással volt mindazokra, akik a tárlaton való részvétel eszméjét helyeslik. Ilyenek pedig igen sokan vannak. S ezért már ma föltehető, hogy az olasz ipar s a kereskedelem úgy lesz képviselve, hogy a midőn díszére lesz a kiállításnak, becsületére fog válni Olaszország termelőképességének és az olasz nép kereskedelmének s iparának. Mivel már a francziákról s tervezett kiállításokról beszéltem, érdekes lesz szólni arról a véleményről is, amely Tisza Kálmán kormányelnök május 26-ai emanacziója folytán a helybeli politikai körökben kifejezésre jutott. Csak úgy vannak itt, mint azokon a helyeken is, ahol helyesebb tájékozással bírnak ama hangulatról, mely a magyar kormány kebelében uralkodik. Nem tudják elképzelni: várjon mi ragadhatta a magyar miniszterelnököt azokra az éles kifakadásokra s arra a gyanúsításra, amelyekkel a franczia nemzetet illette. Ha maga a kormány megvonja hivatalos részvétét a kiállítástól, azt teheti. Arra az okok s ürügyek egész sorát idézheti. Azért rosszalással senki sem fogja illetni. Hát az olasz kormány különben tett ? Kijelentette, hogy hivatalosan nem vehet részt a kiállításban — mert nincs pénze. De hogy visszariaszszák a részvételtől azokat, akik a saját költségükön, önkénytes elhatározásból kívánnak résztvenni, az még nem jutott az eszébe senkinek, még ott sem, ahol bizony nem mulasztanák el, hogy a francziák ellen a megtorlásnak minden lehető intézkedését alkalmazzák. Itt azt tartják, hogy Tisza irritácziója csak azt bizonyítja, hogy az európai konflagráció kitörése már csak rövid idő kérdése. Mi jogosultsággal bir e pesszimisztikus felfogás, erre az események alakulása adja meg majd a helyes választ. Min számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A Männergesangsyerein Budapesten. — A Pesti Napló eredeti tározója — — junius 1. üdvözöljük a testvér-főváros holnap körünkbe érkező nagyhírű dalegyesületét. Művészetük úgy, mint a nemes ezé, melynek vele szolgálatába állottak, érdemessé teszi Budapest közönségének nagyra becsülésére s a szives fogadásra, melyet ez irányban társadalmi életünk előkelőségei kifejtenek. A dal hatalmával jönnek, követve szívük sugallatát, hogy áldozatot hozzanak vele a humanizmus oltárán. Látogatásuk az emberbaráti szép intenczió nélkül is, már művészetük által jelentőséggel bír, de így fokozódik érdeme. Zenei dolgokban ma kétségkívül Bécs művészete hangadó a kontinensen; nagy buzgalommal műveli a zeneművészetet minden ágában s a körünkbe érkező egyesület ennek szintén egyik kiváló speczialitása. A férfi dalegyesületek az énekművészet új fejlődési ágát mutatják, mint ilyenek e század szülöttei s ma már folyton nagyobb mérvben nyúlnak be a társadalmi élet szükségleteinek szellemébe. Szükségletnek nevezzük s valóban annak is tartjuk, mert hivatva vannak a zene művelése mellett nemes versenyre egyesíteni mindazokat, kiket a természet ép hanggal és a művészi szép iránt fogékony, nemes szívvel megáldott. Összejöveteleik az életindító hangulat ébresztése mellett sokféle nemes eszmét istápolnak. Az első férfi dalegyesületet Zelter, Goethe barátja alapította Berlinben 1809-ben. Ezt követte Lipcse, Frankfurt s más német városok. A német dalárok szövetsége ez idő szerint valami ötvenezer énekest ölel föl. Angolországban már a múlt században voltak ilyen egyesületek. Francziaországban o r p h é o n név alatt szintén virul az éneknek ez az ága; valami ezerötszáz ilyen egyesülete van, körülbelül hatvanezer taggal; van több zenelapuuk is, melyek csupán ezzel az ügygyel foglalkoznak. Olaszországban szintén nagy előszeretettel egyesülnek a férfikarének kultiválására. Nálunk az ötvenes évekbe esik keletkezésük. Összesen valami kétszázra megy az egyesületek száma, beleértve az idegen nemzetiségekért is. Az Aradon 1868- ban id. Ábrányi Kornél indítványára és szervezeti tervrajzára alapított dalárszövetség valami hetven egyesületből áll. E zenei ügyünk, úgy mint sok más, nagyobb támogatást érdemelne a közönség részéről, mely több érdeklődéssel keresi fel a vadászatokat, kártyázó társaságokat és a sport különféle mulatságait. Mert ifjúságunkban sem ébredt még fel az ének nemes gyönyörűségének igazi kedvtelése. Például vehetnék a német egyetemek tanulóit, kik ha néhányan összejönnek, a legszebb harmóniákban képesek mulatozás közben is kedvüknek ízléses kifejezést adni, mig a mi fiatalságunk ilynemű énekei alig egyebek éktelen orditozásnál. Oka jórészt a középiskolák igen hiányos énektanításában keresendő, mely nem tudja az éneket megkedveltetni, az ízlést nemes irányba terelni s a továbbhaladásra némi zenei készültséget adni. A külföldön éppen a középiskolákon átment műveit osztály köréből toborozzák az énekegyesületek tagjaikat, míg a mi tisztviselőink, ügyvédeink,orvosaink és más közpályák intelligens közegei a legkevésbbé törődnek ilyesmivel. Még fővárosunkban sem találunk erre nézve kellő érdeklődést, javulást, sőt az utóbbi évtized inkább hanyatlást mutat; zenei életünk minden rétegében az egyenetlenkedés ártalmas magva burjánzott föl. Örvendünk, valahányszor bármily irányban a külföld szellemi törekvéseiből tanulságot meríthetünk; a bécsi férfi daügyesület is bizonyára követésre méltó példát fog szolgáltatni társadalmi életünknek, hogy több odaadással miveljen nagyobb pártfogásban részesítse a Zeneművészetnek ezt a műfaját s igy Bécs előkelő polgárainak művészeti ténykedése fővárosunkban már e szempontból is örvendetes eseményként üdvözölhető. A férfi dalegyesületek a zeneművészetben, mint láttuk, újabb keletűek s igy a férfikarok programmja is inkább az újabb zeneszerzők műveire szorítkozik. A zeneművészet régi nagy korifeusai kevés figyelemre méltatták, kétségkívül ama egyhangúság miatt, melyet a pusztán férfihangokból álló kar mutat, nélkülözvén a vegyeskarok változatos hangszíneit. A csengő érzelmes szoprán és alt hangok vezérszólamát a férfihangok tömör, sötétebb hangszínű és tompább tenorjai viszik s így a basszusokkal egy sötétebb hangmasszát képeznek. A zenei kifejezések derült eleme ez által inkább csak a szövegben juthat érvényre, holott előszeretettel karolták fel éppen ezt az irányt, a társas összejövetelek víg hangulata által vezetve. S valóban, a hazafias énekek mellett, melyekben a férfihangok hatalmas szózata mindig lelkesítő hatást gyakorol, ez a férfi dalegyesületek legszívesebben kaltivált iránya. Szeretik a tréfás, inkább csak mulattató énekeket, de részünkről még ezt az ártatlan örömet is többre becsüljük sok más szokásos lelketlen mulatságnál. A németek Liedertafe 1-nek nevezik ezeket az egyesületeket, melyek eleinte leginkább a társas szellem hangulatának élesztésére használták fel a művészetet, de fokozatosan magasabb művészeti intencziókat kezdettek megvalósítani s azóta a nagyobb jelentőségű Männergesangsverein nevet vették föl. A bécsi egyesület e tekintetben a zászlóvivők egyik legkiválóbbja. A bécsi Männergesangsverein régi egyesület, alapitásának,napja 1843. október 6-ika. Alapitója dr. Schmidt Ágost. Az egyesület 1868-ban ünnepelte meg fennállásának huszonötéves jubileumát, mely alkalommal maga az alapító terjedelmes munkában ismertette a tevékeny egyesület. Elbeszéli az alapítás sokféle nehézségeit, kimutatja az iránypontokat, melyek az ügyet diadalra juttatták és részletezi a kifejlett munkásság eredményeit. Ez a huszonöt év maga fényes sikerek lajstroma. Az alapító főleg a szocziális és nemzeti irányt emeli ki. A szocziálist, mennyiben énekük varázsa még a munkás körökben is hasonló egyesületek alapítására vezetett, mivelő és nemesítő hatást gyakorolva, — a nemzetit, mivel előadásaikban kiválóan a német művészeti irány jutott kifejezésre. Az egyesület misszióját illetőleg csak mellékesen szól azokról a gazdag adományokról, melyeket huszonötévi fennállása óta humánus és jótékonysági czélokra juttatott. Zenei szempontból kiemeli az egyesület ama törekvését, mely az egészséges, hatalmasan megragadó karéneket a bete- Dohány adóemelés. — június 1. A kormány kiadta rendeletben, hogy ezentúl drágább legyen mindenféle dohány és szivar. Sokkal drágább. A legkelendőbb szivarok: az idáig 2 kros a , 3 kros, a Virginia, a brittanika, trabakos, s milares egyenként fél krajczárral, a 4 és 5 kros kuba s a 8 kros regalitas egyenként egész egy krajczárral drágittattak. Ez annyit tesz, hogy a ki szivaros és napjában átlag hat szivart fogyaszt 3—6 krral több adót fizet az államnak ezentúl mindennap, mint idáig, tehát évenként 11—22 frtot. Az állam gondoskodik ugyan másfél és két krajcráros újfajta szivarokról is, azok számára, kik nem képesek többet fizetni, de kétségkívül ezen szivarok minősége nagyon gyarló lesz, így tehát mindenki, ha nem akar rosszabb dohányt színi, mint ezelőtt szivarban vagy pipában kénytelen rá többet költeni, vagy ha nem bír többet költeni, kénytelen alsóbb minőséggel beérni. Az egész országra nézve ez nagy új teher. Mert Magyarországon mindenki dohányos. S a kormány ezen rendszabályát minden család megérzi, akár ha a só árát emelnék felebb, vagy még sokkal inkább. Bizony nem örül neki senki sem. De mit szóljunk hozzá ? Aki a kormánypárti képviselőket választotta