Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-10 / 279. szám
Budapest, 1860. Péntek, október 16. 079. szám. SzerkeutSiel t 9 erenexiek-tere, ithemei m-i p ft t • V AUp szellemi részét illető Bünden közlemény a verkeeztdaáglex intézendő. Kéziratok nem adatnak haza. Eladé hi Tstali Fereneziek-tere, Athenaen m-é p ft 1 e t. . A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kedés kerető panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz Intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt *7 kr.) Politikai napilap. Ál. évi folyam. Előfizetési feltételek ▲ reggeli is esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 trt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt .50 kr. — 3 hónapra t frt. 3 v aseati kiadás póttal kftiönküldése kívántatik, postabélyegre havonkémt 0 kr», évnegyedenként 1 forint felülezetendő. Hirdetések atántúgy mint előfizetitek a »Pesti Napló« kiadó-hivatal&b* Budapest, Ferenczlek ters, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 1 kr.) Kereskedőink. A kereskedelmi osztály felett vitatkoztak gróf Andrássy Manó és Wahrmann Mór. Andrássy Manó azt állította, hogy »nálunk voltaképpen kereskedő elem még nincs is«, Wahrmann pedig visszafelelt, hogy »a kereskedelmi osztály kellő kifejlődésének nálunk egyik akadálya társadalmi viszonyainkban is rejlik. Oda kell fejlesztenünk a közvéleményt, hogy a kereskedelmi osztályt olyannak tekintse, amely egyenrangú bármely mással, s éppen olyan szereplés illeti azt is meg, mint a többit, s akkor a kereskedelmi osztály is a fejlődés megfelelő fokára fog emelkedni. Ily szavakat váltottak egymással a gróf és a bankár. A bankárnak adunk igazat, de okait kell kutatnunk, hogy miért nincsenek kereskedőink ott, ahol lenniök kellene, s melyek azon feltételek, hogy elfoglalhassák azon társadalmi állást, melyet kartársuk számukra követel ? Az arisztokratáknak kedves az exkluzív álláspont, mely a kereskedő elemet negálja; a polgárságnak kedves az álláspont, mely a kereskedők számára minden más osztálylyal, tehát az arisztokrácziával is egyenjogúságot követel az államban és a társadalomban, a nemzetre nézve, mely nem áll arisztokratákból, vagy demokratákból, hanem a polgároknak összesége, nem lehet irányadó az osztály szempont, hanem csak a közérdeknek szempontja, mely hasznosnak és szükségesnek ítéli a kereskedést, s óhajtja annak fejlődését, tehát a kereskedői osztály felvirágzását is, s ezért meg kívánja adni a kereskedésnek mások hátránya nélkül mindazon jogokat és módokat, melyek lehetővé tegyék, hogy Magyarország kereskedői önálló aktív szerepet vigyenek, s Magyarország összes külső és belső forgalmának szükségletét a hazai nemzetgazdaság igényei szerint ellássák. Ezt ha teszik, kiegészítő alkatrészét képezik a magyar nemzetnek gazdaságilag, s azon mértékben, amelyben tényezők a nemzeti munkában, jogosítva vannak, hogy tényezők legyenek a társadalomban és a politikában is más produktív osztályokkal egyformán. A követelés tehát, melyet Wahrmann formulázott, jogosult, s a szemrehányás, mely szavaiból kihangzik, szintén az. Viszont azonban jogosult azon kérdés is: kereskedőink mennyiben felelnek meg nemzeti hivatásuknak gazdaságilag, politikailag és társadalmilag, beilleszkednek-e egészen és teljesen a magyar nemzet testébe ? Nemzeti alapra fektetni a kereskedést s azon fejleszteni azt, tovább szükséges és jogos óhajtása Magyarországnak. Egy egységes és nemzeti államban, mint a magyar a kereskedelmi politikának és a kereskedői osztálynak is nemzetinek kell lenni. Ha a kereskedés idegen s nem a magyar állam czéljait szolgálja s a magyar nemzettel, ha össze nem forrott, két exkluzivitás fog állani egymással szemben s lehetetlenné tétetik azon társadalmi összeforradás s a kereskedelmi osztálynak is ama fejlődése, melyet a nemzet és a kereskedők javára Wahrmann Mórral egyet értve követelünk. Gróf Andrássy Manónak azonban nincs igaza állítani azt, hogy nálunk kereskedőelem még nincs is — mert van. Nemcsak van, de hála istennek vannak már magyar kereskedők is. Van már — ámbár még elég gyenge — ifjabb kereskedőink osztályában egy nemes irány, mely a magyar kereskedést emanczipálni óhajtja s azt nyelvben is megmagyarosítani törekszik. De viszont — sajnos — igaz az is, hogy kereskedésünkben még nagyban uralkodik az idegenszerűség, mely a gazdasági és pénzügyi függést Ausztriától szereti és kultiválja s a politikában is a nemzeti felfogástól távol áll, üzleti és érintkezési nyelvül a németet használja, nemcsak a külfölddel való levelezésében, de a magyar fővárosban és provinczián is , tehát maga magát a magyar nemzettől elszigeteli. Ezen hamis és tarthatatlan helyzettel szemben kötelessége a kormánynak és az irányadó kereskedői köröknek oda hatni, hogy kereskedelmünk emanczipácziója Ausztriától minél gyorsabban és tökéletesebben megtörténjék, nem azon értelemben, hogy a nyugati szomszéd állammal ne kereskedjünk mentül többet, hanem hogy mint magyarok kereskedjünk vele s a hazai szempontokat semmi idegen érdekeknek alá ne rendeljük. Egyszersmind idehaza kereskedőink igyekezzenek a saját társadalmi köreikben nem lenni exkluzivek s a magyar nemzet, mely a legszívesebben asszimilál mindenkit, ki megmagyarosodik, a kereskedelem megmagyarosodásával a kereskedőknek is szívesen meg fogja adni, hogy ezen osztályt »olyannak tekintse, amely egyenrangú bármely mással s éppen oly szereplés illeti azt is meg, mint a többit.« Szóval a nemzeti alapon, a nemzeti kereskedés alapján, megtörténhetik és kell, hogy megtörténjék az osztályoknak azon egybeforradása, mely a nemzeti egységnek és az állami önállóságnak posztulátuma. Ehhez hozzájárulni feladata mindenkinek , a kormánynak és a törvényhozásnak, a társadalomnak és a kereskedőknek is. Könnyebben érhetnénk ezért, ha Magyarországon az intelligencia uralkodnék, mely az előítéleteken felülemelkedik s a haladásnak barátja, hanem uralkodnak az öszszeköttetések, melyek befolyásolják a kormányt és a társadalmat s befolyásolják a kereskedői világot is, mely ugyanazon hibába esik, mint arisztokratáink, kik összeköttetéseket keresnek a bécsi udvarral, kereskedőink a bécsi bankárokkal, gyárosokkal és nagykereskedőkkel. Hiszen az összeköttetések is jók, sőt szükségesek, de a nemzeti és állami szempont fölé nem emelhetők. S uralkodik Magyarországon nem az intelligenczia, hanem a pozíciók, melyek nem állanak arányban a tehetséggel, hanem elfoglalják a befolyást tehetség nélkül. Márpedig első dolog mindig a tehetség s ezt illeti meg az uralom, úgy lehetséges a haladás. De ha az államban csak az állás, a társadalomban csak a név és a kereskedelmi körökben csak a vagyon bk tekintélylyel és befolyással, a tehetségek pedig mellőztetnek: ebből következik ama szükkeblűség, mely minden irányban akadályozza a nemzet fejlődését. A társadalom ezen betegsége szüli a politikai és gazdasági bajokat és emeli a társadalmi válaszfalakat. Ez ama szükkeblűség, mely önösen mindig csak egyéni, családi, vagy osztályérdekeket követ, könnyen feláldoz másokat és a közérdeket, megszavazván a legnagyobb összegeket improduktív kiadásokra, de fukar az áldozatkészségben, ha saját erszényéről van szó. Gyakran tapasztaljuk ezt a politikában, sajnosan tapasztaljuk a kereskedő osztálynál is. Ha magyar nemzeti s kultúrás czélokról van szó , ezekre kereskedőink közül kevesen szoktak áldozatot hozni. A magyar irodalmat nem pártolják, a német irodalomnak képezik hazánkban közönségét. A kivételek megerősítik a szabályt; a kivételeket üdvözöljük azon reményben, hogy nemsokára elérkezik az idő, mikor ők fognak szabályt alkotni a magyar kereskedői világnak. De ha ma ez még így van, amint mondjuk , ez egyik oka annak, amiért Wahrmann eszméi huszonnégy esztendei alkotmányosság daczára meg nem valósultak. Wahrmann Mór, ki ezen egész idő alatt tényező volt a politikában, az átalakulást előidézni velünk szövetkezhetik, és a kormánynál, melyet támogat, ezen irányban befolyásolhatja a politikát. Nemzeti kereskedelmi politikát Barosstól várni lehet. Jó úton van, azon haladjon előre, értsék meg kereskedőink, hogy az idő elérkezett, midőn a kormánynyal és a nemzettel vállvetve, nemzeti irányban kell haladniok. Mert ez a jövő és ez a legsajátosabb érdekÜK IS. 24 U1 agyai íí.›cuxí,¡^íí, Li~* megujcudt «, kereskedelmi társaságot, részére ugyanazon helyet és szerepet fogja biztosítani, melyet más országokban a nemzeti kereskedés elfoglal. Budapest, okt. 9. Don Carlos levele. A legitimisták gyűlésén, amely a közelmúlt napokban Saint-Anne-d’Aurayban folyt le, Valeri herczeg aralmat vett magának hangsúlyozni Don Carlos jogait a franczia trónra. Don Carlos ennek következtében Valorihoz levelet irt, melyben a többi közt ezt mondja: »Ha én mint Spanyolország legitim királya Francziaország belső és külpolitikájába nem avatkozom, ha Spanyolország iránt táplált szent szeretetem miatt jogaimat a franczia koronára feláldozom, mégis jogomban áll megmondani, hogy, miután én a spanyol és franczia uralkodóház legöregebb tagja vagyok, mindenkinek utánam kell indulnia, hogy az elsőszülöttség jogán a trónt elnyerhesse.« Don Carlos e pathetikus nyilatkozata bizonyára úgy Francziaországban, mint Spanyolországban derültséget fog kelteni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. De föld, a szerencse. Regény egy kötetben. Irta: TOLNAI LAJOS. Ezt a bírót, ezt a támaszt, ezt a vigasztalót nem volt szabad megsértenem. Leverten, mély bánattal nyúltam felső kabátkám után, hogy menjek. Ezért hívtak hát haza ? ! Ezért kellett megszakítani pályámat? — Eredj. Ma a települőkkel fogok ebédelni. Hauzer tartja a születésnapját, ő hívta magához a főbb tagokat. Ha azonban, — különben, — ha merőben megváltoztatja irányát — elvégre az utolsó szál még kezünkben van, még nem szakítottuk el. Annyit azonban kijelenthetsz, hogy határozatom komoly, az megdönthetetlen. Gondolkozzék, ha szenvedélyéről tud. Míg az alacsony épület szűk, hosszú, sötét folyosóján végig mentem, elébem tolakodtak azok a szerencsétlen házasok, kikről városunkban oly gúnyosan, oly szánalommal, oly szemtelenül beszéltek. Jóságos Isten! ha az én szegény szüleim is igy fognak majd csinálni, egyik erre, másik arra ? Ránk is majd úgy fognak mutogatni a szerencsések, mint amaz elzüllött teremtésekre, kik szüleik viszálykodásának köszönhetik boldogtalanságukat? Nekünk se lesz többé igazi apánk és igazi anyánk! Erőtlenül, minden okos gondolat nélkül, kisírt szemekkel értem öcsémhez, ki durván fogadott, hogy mi az ördögöt tudtam annyi mindent össze-vissza locsogni ? A ló nem olyan, mint az ember, azt meg kell becsülnünk. Ennek a két lónak most megadtad. Jó ha tüdőgyulladást nem kap valamelyik. Eddig várni itt. Te is okos vagy. — Szegény fiú, még nagyobb baj is érhet bennünket! mondom magamban, szó nélkül hagyva a gyermekember ártatlan duzzogását. — Kis testvéreim a kocsirobogásra kiszaladtak elébem, a nyakamba ugráltak. Csak anyámat nem láttam. — Hol a mama? kérdem Nellitől, ki ekkor tizenkét éves lehetett. — A nagy bizottságban. — Miféle nagy bizottságban ? — Most mindennap gyűlés van az ünnepély után. Egyezer zárt ülés, szásezor nyílt ülés, most kis konferenczia, majd egy résznek konferenczia a grófnénál, Ferdinandovszkynénál, Puchernénál. Nagyszerű kép. Én már láttam. Erzsébet napján lesz a leleplezés a városház nagy termében. A polgármester azt akarja, hogy a feleségét ünnepeljék, ne őt. Oh, azok élnek jól! A leleplezés után szőkébb banket a polgármestereknél, este aztán nagy közvacsora a Hungáriában. Utána táncz. Várnak, sokan várnak. Györffy, Kardos Laczi, Pekár Muki, képzeld, még a Tinó Berti is, mind a megyénél vannak már. Mennyit emlegetnek ! Az a megállapodás, édeském, hogy maga a legszebb leány a városban. Igen, de csak akkor, mikor ilyen vörös a szemed. Mit csináltál ? Kisebb testvéreimnek kiosztogattam az ajándékokat, mire azok örömmel szétfutottak és minket magunkra hagytak egy darabig. — Most egyszer van — vette fel a szót újra Nelli nővérem — fiatalság a városban, és képzeld, papa erőnek erejével azt akarja, menjünk Porvárra. Én bizony csak nem megyek. Képzeld, mamáék egy álló, de egy állllóó hónapig nem szóltak egymáshoz. Már a cselédek is nevették s azt mondták — úgy súgta a fülembe — az urak meg vannak bolondulva. De azért Péter ur minden isten adta este itt ült, mig apámtól néhány forintot erőnek erejével el nem nyert. Ott kellett ülni a mamának is. A papa egyszer — de már akkor éjfél felé járt az idő — az asztalra csapott, hogy a poharak összetörtek s igy kiáltott fel: — Eredj már, az isten lódítson rajtad, Lajos! Vagy, ha el akarod venni a feleségemet, hát szólj. Elég volt a szemtelen lábjátékból! Oh Tili, itt rendet kell csinálnod! Nővérem mélyen elpirult arra az ocsmányságra és csak sokára bírta leküzdeni szégyenérzetét. Egy növekvő leány, aki lát már, érez és akaratlanul is ítél; hallja szülei durva összeszólalkozását, meg tudja az alacsony okot és nem tehet semmit. Soha el nem felejtem, hogy mily éles tűszulásként hatott e szó szívemre. — Nellike, légy egészen őszinte hozzám, édesem , felelj úgy, a hogy leghívebb tudomásod sugallja. Láttál-e valami olyan jelenetet, amely jogot adhatott volna annak a szemtelen embernek, hogy így bánjék anyánkkal? — Igen. — Igen ?.. .Nem csalódol-e? — Nem. Mama mindig nagyon csinosan öltözködött, amikor gondolta, hogy jön Péter úr, még karpereczeit is felrakta, amit máskor látogatások alkalmával se szokott tenni mindig. — Ez csak egyszerű udvariasság. — Mama fésülőnőt tart. — Óh, mamának gyönyörű haja van! — Drága kenőcsöket, pomádékat hozat, s mikor öltözködik. . .én nem mondom... .az nem szép. Nem mertem több kérdést intézni, csak néztem Nellit és úgy akartam a lesütött arczából kiolvasni, hogy mi az a nem szép ? — Behívja Marit, a szakácsnőt, és maszíoztatja magát és kérdezi: »Ugye szép testem van, Mari ? Finom kis lábam — mi ?« — Olyat nem kérdezhet egy anya! Másként lehetett az! Elborította arczomat a vér és szégyenletemben sírni szerettem volna. — Mikor együtt vannak Péter úrral — én nem mondom........ Nem kellene megengedni mamának, hogy az a rossz ember, vagy kell vagy nem, úgy csókolgassa a kezeit. »Nagysádnak igen szép szobrászi karjai vannak — monda egyszer — mért nem enged a divatnak és hordaná meztelenül.« És másnap a mama meztelen karokkal jelent meg a szalonban és Péter úr végig csókolgatta, még a vállára is — óh te, Tili. ... — Nelli, mit beszélsz ? — Azt mondta: »Ilyen vénuszi vállakat csak egy ihletett szobrász faraghat!« És most ezek után a hízelgések után a mama levágott ruhát visel. Paálné is ilyet visel, de neki szeretője van; Rézné is, de neki is van; Dományiné is, pedig ő egy csúf, sovány aszszony. De a nőegyleti tagok mind isznak, kártyáznak és fiatal emberekkel kisértetik magukat haza. Mama mindig Péter úrral jön. Hallod? a mama, de valakivel. Elegáns franczia kalapban, dúsan tollazva; homlokra eresztett fürtökkel, melyeket a kalap tűje fiatalosan választott két részre; megnagyobbított fekete szemöldökkel; élénk piros arczrózsákkal, melyeket ügyesen árnyalt a rizspor; hamvas bajuszszal, melyet eddig soha se láttam, de mely itt az előkelő édes aszszonyoknál most divatos lehetett; vidra prémes kis őszi kabátkában, mely alól könnyedén látszott ki a fehér csipke tablier, sötét kék selyem uszályos szoknyában ; karpereczekkel, arany lánczczal, arany órácskával, gyémántos kapocstűvel, botkarcsúságu, magas bordeaux vörös séta-ernyővel és igen-igen nyájas mosolylyal, mely a legszebb uj fehér fogakat engedte láttatni, — szökött be könnyedén, a fekete szalon ruhába öltözött, pápaszemes, telt vörös arczu Péter Lajos ur karján, úgy két óra felé — az én felette, fiatal menyecskét mutató anyám. Megütödhetett magam viseletét, mert csakugyan zavaromban nem tudtam mit szóljak. — ügy? Hát igy fogadsz te enyémet? Lássa tanár úr, ez az eredmény, ha az ember kényezteti a gyermekeit. Édesem, tudd meg, hogy én hazajöveteled okozója nem vagyok. Egy kis papírcsomagot tett az asztalra. — Ne bántsátok! — rivallt testvéreimre — Tilinek hoztam. Ferdinandovszkeyné küldi. Meghagyta, hogy még ma bemutassalak neki a színházban. — Igen csinos színészeink vannak, Tili nagyfám, — kezdő czukor-édességű, émelygős hangján Péter úr. Örvendetes, hogy ily dianai szépséget lesz szerencsénk társasköreinkben üdvözölni. El vagyok ragadtatva. Ah! — és szemtelenül szemüvegezett — egy valódi kis istennő! Mily kár, hogy szivem nem szabad többé! Megragadta kezeimet és ha anyám ott nincs, bizonyosan csókolgatja. — Hallom, előbb atyádhoz mentél. Nos, mit dörmögött ez a vén medve? Bemutatta légvárait Porváron ? Oh, csak gyönyörködjék bennük , nem fogok belőlük kérni. Vigye a fiukat, nem bánom, a leányok itt maradnak velem. — Megengedi Nagyságos asszonyom, hogy mint ha Mentor, én is velük maradjak ? — Ha jól viseli önmagát. — Aranyos nagysám, Cerberus leszek! Anyám majd ide, majd oda dobálta ruháit, kalapját az asztalra, keztyüit a tükör márványára, kabátját az ágyra s mindezt oly ifjúi kecsesei, nagyvilági gyakorlottsággal, mint a fővárosi színházak páholyaiban szokták a feltűnni vágyó delnők. Arra az anyára, akit egykor imádtam, alig ismertem. Csakugyan meztelenül, illetve igen átlátszó fátyol szövetben hordta karjait. A fehér csipke is csak alig-alig fedte keblét. Oh, ez nem az én anyám ! Az egy úrnő, akit nem értek. Az egy szépség, aki uralkodni akar. Aztán úgy odavetve kérdezett erről, arról, de majd elnyelte nagy szemeivel Péter tanár urat. Péter úr úgy érezte már magát nálunk, mint egy valóságos rokon, azalatt még szellemes, voltakép utczai frivolsággal a szerelemről kezdett beszélni s oly megjegyzéseket tett anyám termetéről s az én arczszinemről, mely igazán arczomba kergette a vért: hol fölkelt, hol leült, hol hírlapot, hol könyvet vett a kezébe s egyre közelebb jött hozzám. Nézett, mint egy festményt, vagy szobrot szoknak nézni, kihívó bátorsággal, a mellett mutatott közönynyel. — Tudja miért töröm a fejemet kis Diána nagysám ? Anyám idegesen kiáltott hozzánk, hogy menjek ki és tegyek rendelést az ebédre nézve. Örvendtem, hogy szabadulhattam ettől az embertől. — Látod — simult hozzám Nelli nővérem — ez így megy. Itt okvetlen rendet kell csinálnod. Ha én nagyobb volnék, hogy tennék ? Így tisztelt tanár úr, nagyon szép, hogy ön annyi idejét pazarolja szerény házunkra, de jegyezze meg, hogy ez sem nem korcsma, sem nem kávéház; én nem vagyok kiszolgáló kisasszony, vagy vendéglősné, akivel szemben oly sértő bókokat megengedjen magának, én anya vagyok, s akarom, hogy gyermekeim itt semmi megbotránkoztatót ne lássanak. Egyszer, mikor papa igen kihevülten kemény szemrehányásokat tett mamának, csakugyan megígérte anyánk — ah de mit tett ? Még csinosabban kiöltözködött, s még jobb uzsonnára várta Péter urat. — Eredj be édesem, s ülj ott. — Oh te Tili, te azt gondolod, hogy azok egész órákat nem ülnek együtt a szalonban. — A papa! — Papa a települőkkel jár. Oh Tili, sok helyen beszélnek ám már erről. — Nem fognak, csak eredj be édesem, s míg én be nem megyek, ne mozdulj. De hát egy apa — elgondolom magamban kínos tusakodással - nem tudja az ilyen tolakodó embert eltávolítani. Egy szó kellene csak egy bátor, erélyes szó. Mily boldogok voltunk ezelőtt még csak kéthárom évvel is ; apám maga volt a vidámság; tréfa, jókedv. Jó emberek, régi barátok, hivataltársak jártak a házunkhoz. Anyám száz meg százféle módon tudta keresni apám kedvét. Névnapokon, születésnapokon czigányok jöttek, s tánczra kerekedett a vendégség. Láttam mikor apám anyámmal tánczolt, s a táncz végén megcsókolták egymást. — Nem tudtam akkor miért, de a szívem dobogott örömében. Most minden elmúlt! Szüleim kerülik egymást, mindenik más czélban keresi az élet örömét. A fény, a napsugár elenyészett. Sötétség borult a házunkra. Alig tudtam állani lábaimon, reszkettem. — Oh kisasszony lelkem, sohase búsuljon —• mormogá a vén szakácsné. (Folyt. követ) Crispi és az Irredenta. A közép-európai szövetség külügyminiszterei közül Crispi az egyedüli, ki szövetségi politikáját nemzete egy részének ellenében folyton védeni kénytelen. Másutt a szövetség eszméje nem a diplomáczia műve többé, hanem annyira meggyökerezett a népek rokonszenvében, hogy az ellenkező törekvések csak ritkán és szégyenkezve mernek nyilvánulni. Csupán az olasz nemzetnél lépnek a hármas szövetség elleni törekvések egész komoly alakban előtérbe s csak ott kénytelen a külügyminiszter a politikája elleni heves támadásokkal minden nap újra meg újra szembe szállani. Tegnap Crispi Florenzben küzdött meg ez üzelmekkel, melyek a nép különböző elemeire támaszkodva, a legkülönbözőbb alakban és jelszavak alatt egy és ugyanazon czélra törekesznek. Szoczialisták, köztársaságiak, az örök béke rajongói, francziabarátok, Crispi személyes rosszakarói, mindazok, kik az Olaszországra nehezedő gazdasági válság terheit többé-kevésbbé fájdalmasan érezik, az olasz egység mindenféle nyilt és titkos ellenségei egy zűrzavaros karrá egyesülve hirdetik, hogy az olasz nép minden baja a mostani külpolitikából ered s hogy a paradicsomi boldogság korszaka virradna reá, ha a két közép-európai állam fojtó öleléséből ki bírna bontakozni. A nép szélesebb köreibe főleg az irredenta véres szájú apostolai ültették át ez eszméket s tagadhatatlan, hogy az irredentista mozgalom egy idő óta ismét fokozott erővel jelentkezik az olasz közélet mezején. Az irredenta a »még fel nem szabadított olasz testvérek«, a nem olasz uralom alatti területek megszerzését hirdeti, és így Olaszországban ugyanazt a szerepet viszi, melyet a pánszlávizmus Oroszországban, szomszédait akarja megrabolni. Svájcz, Francziaország és monarchiánk egyes, olaszoktól lakott vidékeire aspirál, de elsősorban Ausztria-Magyarország az, mely ellen vakmerő durvasággal nyilvánítja aspiráczióit. Mennyire megy el-rakodottságra, az kitűnt nemrég Tidinében, hol hívei egy miniszter jelenlétésen hangoztatták a leggyűlöletesebb tanokat monarchiánk ellen. Ez a miniszter nyomban elbocsáttatott ugyan, de az eset maga eléggé jellemzi az olasz közvélemény némely rétegeinek hangulatát. Ez annál meglepőbb, mert évek óta áll nemcsak baráti, hanem szoros szövetségi viszonyban Olaszország monarchiánkkal s igy ma már azt lehetne hinni, hogy az irredentizmus hanyatlófélben van. De a tények az ellenkezőt mutatják s nem lehetne csodálkozni, ha fölmerülne az a gyanú, hogy Olaszország, mely éveken át élvezi a hármas szövetség előnyeit, az adott pillanatban éppen ez üzelmek folytán nem lesz képes szerződésbeli kötelezettségeit teljesíteni. Itt komoly veszély rejlik magára Olaszországra, amelylyel szemben elsősorban a kormánynak kell határozott állást foglalnia. Ezt tette tegnap Crispi, kinek a szerződésekhez való hű és őszinte ragaszkodása egyébiránt eddig sem volt kétséges. Ezúttal nem is magát igyekezett igazolni szövetségesei előtt, mert ez fölösleges lett volna. Honfitársaihoz fordult, őket figyelmeztette arra, hol rejlik az igazi veszély Olaszországra. Tegnapi beszéde sújtó kritikája az irredentista tanok elméleti képtelenségének és gyakorlati veszélyeinek. Amit egy széles látkörű, komoly, hazafias gondolkodású, az ország valódi érdekeit ismerő államférfiu elmondhatott, hogy honfitársait e csalfa tanok veszélyeire figyelmeztesse, azt Crispi tegnap szokott ékesszólásával megtette. Mélyen belemerült a dolog velejébe s dicséretes őszinteséggel tárta fel a helyzetet. Beszéde nagy apológiája a hármas szövetségnek, mely nemcsak az európai béke, hanem Olaszország életérdekei, létfeltételei felett is őrködik. Hogy külön is foglalkozott Ausztria-Magyarország és Olaszország viszonyával, az természetes, hisz az irredenta üzelmei elsősorban a monarchia ellen intézvék s leginkább e körülménynek köszönhetik népszerűségüket. A franczia és svájczi olasz »testvérek« felszabadítását az irredentista apostolok még nem merik nyiltan hirdetni, mert ma még franczia rokonszenveikkel ellenkezik. Ők monarchiánk ellen bőszitik az olasz népet s éppen a franczia szövetségtől várják agyrémeik valósítását. Crispinek nagyon igaza volt, midőn arra utalt, hogy a ma annyira francziabarát irredenta, ha következetes maradna, végül Francziaországgal is háborúba keverné Olaszországot. A közvetlen czél azonban Ausztria-Magyarország s Crispinek alapos oka volt Olaszország állását monarchiánkkal szemben beható megvilágítás tárgyává tenni. Legelői itt kelthetnek bizalmatlanságot, félreértéseket az irredentista üzelmek s midőn az olasz miniszterelnök az ebből származható veszélyekre utalt, az olaszoknak tett vele értékes szolgálatot. Nyiltan megmondotta nekik, hogy az irredenta az igazi ellenség, mely a legnagyobb válságba sodorhatja az országot, miért is minden nazanas erzésű polgárnak tartózkodni kell támogatásától. Józan és igaz nemzeti érzéstől sugall szellem hatja át Crispi beszédének ezen részét. Nem tagadhatni azonban, hogy az irredentista eszmék terjedése és új életre ébredése éppen az utóbbi évekbe, azon időbe esik, midőn ő adott irányt az olasz közügyeknek. Kétségkívül olyan okok, melyek teljesen függetlenek a kormánytól, játszottak itt közbe; tekintetbe veendő még az is, hogy Olaszország modern állami intézményei polgárainak igen messzemenő szabadságot adnak főleg a sajtó és az egyesületi jog terén, melyeket az elégedetlen elemek ravaszul fel tudtak használni. Az üzelmek fokozódása azonban tényleg mégis összeesik Crispi miniszterelnökségével s azért önkénytelenül fölmerül a kér.