Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)
1891-02-03 / 33. szám
Budapest, február 3. A konzuláris bíráskodás. A képviselőház igazságügyi bizottsága mai ülésében a konzuláris bíráskodásról szóló törvényjavaslat előadójának megválasztotta Bokross Eleket s elhatározta, hogy a törvényjavaslatot még e hét végén tárgyalás alá fogja venni. Szilágyi miniszter kijelente, hogy e törvényjavaslatot az ügyészi és bírói szervezet módosítására vonatkozó javaslat tárgyalása fogja követni, amely javaslatot szóló a jövő hét elején fogja a képviselőház elé beterjeszteni. Waldersee gróf lemondása. Napok óta szenzácziós hírek keringtek a német politikai világban Waldersee grófról, a német vezérkar főnökéről. Azt mondották, hogy állása tarthatatlanná vált, hogy bukása küszöbön áll s ez esemény okairól és következményeiről természetesen a legmerészebb kombinácziókat terjesztették. Vilmos császár tegnap kelt rendeletével csakugyan fölmentette Waldersee grófot a vezérkarfőnöki állástól s az Altonában székelő IX. — schlezwig-holsteini — hadtest főparancsnokává nevezte ki.Ez elhatározását a császár még a múlt héten,midőn születésnapja alkalmából személyesen nyújtotta át neki a Hohenzollern-rend nagy diszlánczát, tudatta a gróffal, ki azonban kijelentette, hogy az uj állást nem fogadhatja el s inkább végleg nyugalomba vonul. Nyomban be is adta lemondását, csakhogy a császár éppen nem akarta a végletekig vinni a dolgot s rávette a grófot, hogy legalább egyelőre elfogadja a hadtestparancsnoki tisztet. Valószínű azonban, hogy ez csak átmenet a gróf végleges visszavonulásához, mert Waldersee az igen erős dicsvágyó ember, ki nemcsak a hadügyekre, hanem az egész kül- és belpolitika menetére is befolyást szeretett volna gyakorolni. Alig képzelhető itek et, hogy Ő, a vezérkar eddigi főnöke, most a hadtestparancsnoki szerényebb állással meg lehetne elégedve. Volt idő, midőn Walderseet tekintették Bismarck utódjának a birodalmi kanczellárságban. A gróf csakugyan Vilmos császár bizalmasai közé tartozott s már akkor, midőn az ifjú Vilmos még egyszerűen csak herczeg volt, befolyást igyekezett reá szerezni. Ezt annál könnyebben tehette, mert neje rokonságban áll a császárnéval. Mikor II. Vilmos trónra lépett, egy ideig még teljes bizalommal volt gróf Waldersee iránt. Valószínű, hogy a gróf rossz néven vette, hogy Bismarck lemondásakor nem őt nevezték ki kanczellárrá s kezdettől fogva ridegen viselkedett Caprivi tábornok irányában.Kétségkívül ez okozta mostani eltávolítását a vezérkar éléről, mely állásban folyton összeütközésbe jutott az új kanczellárral. Ez iránt nem foroghat fenn kétség, habár Berlinben a Waldersee-válságot más okokra is vissza szeretnék vezetni, így azt híresztelik, hogy Vilmos császár a múlt őszszel neheztelt meg Walderseera, ki a sziléziai hadgyakorlatokon éles bírálat tárgyává tette a császár hadtestparancsnoki szereplését. Ez azonban üres beszéd. Kétségkívül a Caprivi és Waldersee közt egyre fokozódó személyes ellentét bírta rá a császárt, hogy Waldersert eltávolítsa. A gróf a maga rideg konzervatív eszméivel, szélső reakczionárius politikai törekvéseivel egyáltalán nem illett többé azon reformkorszakba, melyet Vilmos császár kezdeményezett s melyben nem használhatja a szélsőségek képviselőit. Waldersee távozását első rangú politikai és katonai eseménynek tekintik Berlinben és pedig méltán, mert immár a német birodalom katonai ügyeinek vezetésében is új szellem fog érvényesülni. A spanyol képviselőválasztások. Vasárnap tartottak meg Spanyolország összes kerületeiben a képviselőválasztások még pedig ezúttal először a tavaly elfogadott általános szavazatjog alapján. Csakhogy ez semmit sem változtatott azon régi állapoton, hogy a kormány mindig megcsinálja magának a többséget Spanyolországban. Ezúttal is a kormány győzött, mégpedig óriási arányokban. Alig egy ötöd része az új háznak ellenzéki, míg a többi mind a Canovas del Castello-kabinet hívei sorába tartozik. Valami harmincz köztársasági is kapott mandátumot. Castellar sem bukott meg, mint hitték; a kormány erélyesen dolgozott ellene s a karlistákkal szövetkezett, hogy megbuktassa, de hasztalan. Ellenben megbukott Sameron köztársasági, a monarchisták közül pedig Martos, régebben a képviselőház elnöke, mely állásában annak idején erős harczot folytatott a Lagasta kormány ellen. A vasárnapi választás egyik fő jellemvonása az volt, hogy a tulajdonképeni nép, a polgárság maga nagyon kevés érdeklődést tanúsított iránta s a szavazók száma a nagy városokban s a vidéken egyaránt feltűnően csekély maradt. Ellenben a tulajonképeni turbulens elemek annál nagyobb zajt csaptak s aránylag igen sok helyen fordult elő verekedés és rendzavarás, de minden további következmény nélkül. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A feledntetlen. Irta : RIDER HAGGARD. 18 Szempillái vörösek a sírástól. Stella aludt s midőn a bájos arczra néztem, láttam hogy ajkai mozognak s mintha hallottam volna, hogy álmában az én nevemet ejti ki. Közvetlenül mellette volt a kis Tota, aki fejét Stella mellére hajtotta. A kis leányka egy medvebőrbe volt burkolva, bizonyára azért, mert az éjszaka hideg volt. Ébren volt s borzalommal nézett maga körül. Nem messze innen a tűz mellett guggolt Hendrika, aki fából készült durva lábasban melegített valamit. Arczát jól láttam, mert a tűz fénye reáesett, Hendrika is majombőrbe volt öltözve s arcza sötét festékkel volt bemázolva. Rögtön észre lehetett venni, hogy arcza festve van. A tűz mellől gyakran nézett Stella felé vad szemekkel, melyek elárulták az őrültséget, de egyúttal imádással határos szeretetet mutattak Stella iránt. De midőn a páviánleány tekintete a kis gyermekre esett, azczán a gyűlölet tükröződött vissza s fogait csattogtatta. Meglátszott rajta, hogy véghetetlen gyűlöli a kis leányt. A barlang bejáratánál számos páviánnak fejét láttam, a kik figyelve lesték, amit Hendrika műveit. Azt még tisztán láttam, hogy Hendrika egyiknek intett, vagy jobban mondva halkan morgott valamit feléje, mintha óvakodott volna Stellát álmából felkelteni. A pávián erre oda- hompolygott Hendrikához s átvette tőle azt a másik falábast, melyet az neki odanyujtott. A pávián megfogta a lábast s kiment. A látomány ekkor lassanként halványodni kezdett szemem előtt s a mit legutoljára láttam, az az volt, de ezt már csak árnyékként vettem ki, hogy a hatalmas állat a vízzel telt lábassal tért vissza. A látomány erre teljesen szétfoszlott. Egészen magamhoz tértem. Ismét tisztán láttam, hogy csak a víztükre van előttem s oldalam mellett Indaba- Zimbi áll, ki mosolyogva nézett reám. — Láttad őket ? kérdé. — Láttam! válaszoltam röviden, mert nem akartam társalgást kezdeni az öreg ficzkóval e furcsa dolog felett. Mit is mondhattam volna, hisz oly csodálatos volt, amit átéltem. Indaba-Zimbi mosolygott. — Tudod a barlanghoz vezető utat ? kérdem tőle. Indaba-Zimbi igenlőleg hajtogatta fejét. — Az út kanyargós lesz, de tudom, hogy merre vezet, monda. Szükségünk lesz kötelekre. — Akkor induljunk öreg barátom rögtön. Az emberek már ettek. Indaba-Zimbi ismét hajtogatta fejét, én pedig e közben a benszülöttekhez mentem, megmondván nekik, hogy készüljenek s hozzátettem, hogy Indaba- Zimbi tudja az utat. Az én embereim meg voltak elégedve s azt mondták, hogy ha Indaba-Zimbi kiszaglászta az utat, akkor hamar meg fogjuk találni Csillagot. Eként sokkal jobb kedvvel indultunk el. Én is sokkal jobban éreztem magamat, legalább jóízűen fogyasztottam el két darab sült húst. Hosszú ideig mentünk folyton fölfelé. Egyik hegygerinczet a másik után léptük át, de azért folyton a folyammal párhuzamosan haladtunk. Vagy kétezer méternyit mentünk, midőn Indaba-Zimbi egyszerre jobbra fordult s habozás nélkül vezetett egy sziklaszorosban tovább. Egymást érték oldalunk mellett a sziklahasadékok s Indaba-Zimbi oly biztosan ment, mint a kopó, amely nyomra talált. Három órai gyors menés után végre egy csendes völgybe értünk. A völgyet az egyik oldalon alacsonyabb sziklatömegek zárták be, a másik oldalon pedig meredek sziklafal vezetett végig. Még másfél óráig mentünk, midőn egyszerre Indaba-Zimbi megáll ott. — Itt vagyunk, — mondás egy nagy sziklahasadékra mutatott. A hasadék a talajtól vagy negyven lábnyi magasban kezdődött s meredeken lejtő sziklatömeg választotta el azt a földtől. Magának az üregnek szája húsz lábnyi magas és tíz láb széles lehetett és sűrű növényzettel egészen el volt takarva. Én is meglehetősen szemes ember vagyok, de kétlem, hogy ezt az üreget észrevettem volna, ha Indaba Zimbi arra nem figyelmeztet. Közelebb mentünk és megvizsgáltuk a környezetet. Annyit rögtön láttunk, hogy a sziklákat kijárták a majmok, amint az üregbe, egy utat használva folyton, felmentek. De mást is észrevettem. Fenn a magasban az üreg száját fedő bokrok egyik ágán valami fehér csüngött. Zsebkendő volt. Most már nem lehetett kétség az iránt, hogy jó helyen járunk. Dobogó szívvel kezdtük meg a felmászást. Az első húsz lábnyi utat még csak aránylag könnyen tettük meg, mert nem volt oly nagyon meredek, de a további tíz lábnyi út már több fáradságot okozott. Hanem ezt a következő tíz lábnyi magasságot is ügyes mászó legyőzhette. Én hamar felkúsztam ezen a harmincz lábnyi magasságon, Indaba-Zimbi nyomon követett. De az utolsó tizenkét, vagy tizenöt lábnyi magasságon csak úgy voltunk képesek felmenni, hogy kötelet dobtunk egy magasabban kiálló fatörzsre és abba fogazva kúsztunk felfelé. Midőn így a kötélben megkapaszkodva felfelé másztam, két lábnyira tőlem csüngött a zsebkendő, melyet levettem az ágról. Csakugyan nem zsebkendője volt, amint előre gondoltam. Midőn a zsebkendő már zsebemben volt, vettem észre, hogy felettünk egy szikla mögül páviánfej bukkant elő. Ez volt az első majom, melyet ma láttunk. Gyorsan fel kellett jutnunk a fensíkra, a mely a barlang szája előtt terült el, mert tudtam, hogy a majom fel fogja lármázni társait. A zsebkendőt keblembe tettem s szerencsésen feljutottunk mind a ketten abba a vízmosásba, mely a barlang előtt elvonult. Végig néztem a vízmosáson, amely előbb egy előcsarnokot képezett, mielőtt a barlanghoz ért volna és észrevettem, hogy az előcsarnok tömve volt páviánokkal. A páviánok felénk rohantak és pedig százával. Én levettem vállamról elefánt-fegyveremet és vártam, hogy társaim utánam jöjjenek, de ezalatt a páviánok folyton előbbre jöttek és én tizenöt lépésnyire vártam be az állatokat. Ekkor lőttem. És pedig a legsűrűbb csoport közé. A páviánok elordították magukat és vicsorgó fogakkal rohantak felénk. De legalább tizenkettő halva, vagy súlyosan sebesülve feküdt az előcsarnokszerű sziklaüregben. Szerencsére e közben Indaba-Zimbi is mellettem állott már és ő is lőhetett, mert különben széttéptek volna a fenevadak. Indaba-Zimbi két lövést tett közéjük, ami ismét megzavarta a páviánokat. De a páviánok irtózatos üvöltéssel ismét előrerohantak és daczára annak, hogy időközben két benszülött lőtt közéjök, nagy veszélyben forogtunk volna mindannyian, ha nekem nem sikerül megtöltenem elefántfegyveremet. De sikerült, s midőn másodszor közéjük lőttem, a hatás rettenetesebb volt, mint először. Annyi pávián esett el, hogy előrohanni akaró társaik elől elzárták az utat. Lehetetlen leírnom azt az irtózatos ordítást és üvöltést, amit e vadállatok véghezvittek. Aki ezt alul hallotta, azt hitte, hogy mi ördögökkel vívunk harczot. És csakugyan, ha ma visszagondolok erre a jelenetre, úgy tűnik fel előttem, hogy a sötét előcsarnokban csupa ördögök voltak, kiknek csak villogó szemeit és fekete testét láthattam. Az utolsó lövés azonban nagyon elég volt a páviánoknak. Megkezdték a visszavonulást és egynéhányat sebesült társaik közül magukkal iparkodtak vonszolni. Ezalatt időnk volt több benszülöttet felsegíteni. Néhány percz múlva valamennyi emberünk fenn volt a vízmosásban és most már követhettük a viszszavonuló páviánokat. A vízmosás meglehetős hoszszú volt s jobbról és balról veszedelmesen meredek sziklák szakították azt félbe. A vízmosás mindig fölebb ment a barlang szájáig és én magam előtt oly tömeget láttam a páviánoknak, hogy igazán megrémültem. A páviánok dühösen kapálództak kezekkel és lábukkal s messziről fenyegettek bennünket, miközben habzó szájokból kiálló hegyes fogaikat mutogatták. Midőn fölfelé néztem, egyszerre csak Hendrikát pillantottam meg, amint az egyik karjában tartva Totát, az őrültség által szétdúlt vonásaival ordítva futott felénk. Egész csapat pávián követte nyomon, mint valóságos testőrség. Szétbontott hajával a szél játszott s midőn fölöttünk nem nagy távolságra volt, ismét elüvöltötte magát. Előttünk ez egyszerű értelemnélküli hang volt, de a majmok, úgy látszik, megértették, mert sziklákat kezdtek reánk hengeriteni. Egyik sziklarab vállamat érintette, de a mögöttem álló kaffert agyonzúzta. Egy másik szikla mindjárt az első pillanatokban egy másik emberünk fejére zuhant s az is halva volt. Indaba-Zimbi, ki időközben megtöltötte fegyverét, Hendrikára czélzott. De én hirtelen fölfelé ütöttem a fegyver csövét, úgy hogy a lövés Hendrika feje fölött ment el. Attól féltem ugyanis, hogy Indaba- Zimbi agyonlövi a kis Totát is. Ekkor magam mellé jobbra és balra egy sorba állítottam embereimet, és tüzeltettem velük. A benszülöttek végtelenül el voltak keseredve két társuk halála miatt és elszántan küzdöttek. A küzdelem jó hosszú ideig tartott. Nehéz lenne eldönteni, melyik fél küzdött hősiesebben: a benszülöttek-e, vagy a páviánok ? A kafferek a sziklák mögül lőttek és onnan hajították a páviánok közé lándzsáikat. Ezek folyton feltüzelve Hendrika által, aki a kis Totát tartotta pajzsul maga elé, folyton újabb és újabb támadást intéztek ellenünk, daczára annak, hogy csoportosan estek el. A vízmosásnak fejünk felett levő részén halomszámra feküdtek a páviánok, melyeket golyó, vagy lándzsa ejtett el, vagy tett harczképtelenekké. De azért a páviánok folyton újabb és újabb csoportokban közeledtek felénk és újra kezdték a támadást. Egyszer-másszor megtörtént, hogy a páviánok közvetlen közelünkbe jutottak, és sikerült nekik megfogni és maguk közé vonszolni egy benszülöttet. A szerencsétlent ekkor darabokra tépték, mint ebek a patkányt, így öt emberünket vesztettük el és engem is megmart felső karom húsos részében egy pávián, de szerencsémre a mellettem levő benszülött asszagájával leütötte az állatot, mielőtt magával vonszolhatott volna. Egyszerre csak a harcz kellő közepében a páviánok visszafordultak és megkezdték a visszavonulást, úgy látszott, hogy valamennyit irtózatos rémület fogta el. Daczára Hendrika folytonos kiáltásainak, lemondtak a további harczról és menekülni igyekeztek. Néhányan meg sem kísérelték a menekülést, hanem arczukat eltakarva kezükkel, keservesen sírni kezdtek és várták, míg a kafferek leölik őket. Hendrika látta, hogy a csata el van veszve. A kis Totát eldobta magától és az őrültségtől szikrázó szemekkel rohant egyenesen felénk. Én relfogtam fegyveremet, de nem lőttem. Utóvégre is őrült lény volt, félig majom, félig asszony. Nem akartam, hogy az én kezem által essék el. Midőn láttam, hogy reám rohan, félre ugrottam s Hendrika egyenesen Indaba- Zimbire esett, őt a térdre terítve le. De nem bántotta, hanem velőkig ható kiáltással szaladt végig a vízmosáson, követve néhány életben maradt pávián által s szikláról sziklára ugorva eltűnt szemeink előtt. XIII. Fejezet. Mi történt Stellával ? A küzdelemnek vége volt. Mindössze hét emberünket vesztettük el, de számosan a benszülöttek közül marási sebet kaptak, úgy hogy sokáig megemlegették, milyent tud harapni a pávián. Hogy hányat öltünk meg a majmok közül, azt nem tudom, mert nem számoltuk meg őket. Annyit azonban tudok, hogy nagyon sok volt az elesett, úgy gondolom, hogy az egész vidék páviánjainak zömét kiirtottuk. Attól a naptól fogva egész a mai napig irtóztam a páviánoktól s jobban rettegtem tőlük, mint bármely más fenevadtól. Az útnak irányára nézve nem lehettünk kétségben s csak a vízmosást kellett követnünk. De előbb a szegény kis Totát szedtük fel. A gyermek nem volt elájulva, mint kezdetben hittem, hanem szinte meg volt dermedve az ijedtségtől, úgy hogy nem is tudott beszélni. Különben nem volt semmi baja, bár több hétig tartott, míg teljesen lecsillapodtak idegei. Ha idősebb lett volna és nem emlékezett volna vissza Hendrikára, azt hiszem sohasem gyógyult volna ki ebből az ijedtségéből. A kis Tota rögtön megismert, amint felemeltem, kis karjaival oly szorosan megölelt, hogy nem mertem őt másnak adni át, mert féltem hogy még fokozom rémületét, így mentem be a barlangba, karjaimban a kis Totával. Elképzelhető, mily halálos aggodalom vett rajtam erőt. Élve, vagy halva találom-e meg Stellát? Vagy megtalálom-e őt egyltalában ? Szívem dobogott, mert éreztem, hogy nem sokára megtudok mindent, így haladtunk előre, én kimerülve, nyakamban a gyerekkel, úgy hogy alig tudtam már menni. A barlang száján áthaladva, meglepetve láttam, hogy azon keresztül néhány perc múlva egy óriási félkört képező völgybe jutottunk, melyet meredek sziklák alkottak. (Folyt. köv.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 3-án. A képviselőház ma megkezdte az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslatnak tárgyalását. A vitát Perl laky Elek, a közgazdasági bizottság előadója nyitotta meg s utána pécskai Grau Jenő hosszabb beszédben, általános figyelem között fejtette ki álláspontját a törvényjavaslat ellen; határozati javaslatot is nyújtott be, melyben világosan jelzi, hogy minő alapokon kellene a törvényjavaslatot fölépíteni. — Ugyancsak a javaslat ellen szólalt fel gr. Károlyi Sándor s élesen körvonalazva ellenvetéseit, Gaál határozati javaslatához járult. E két beszédre reggeli lapunkban még visszatérünk. A javaslat mellett Neumann Ármin és Varasdy Károly szólaltak fel. Az ülés végén K. Kaassver nagy hatással beszélt. Abból indult ki, hogy kórházak kellenek, nem pedig az, hogy az állam a maga beavatkozásával elfojtsa a társadalmi után már megindult egészséges fejlődést. Beszédét a ház nagy érdeklődéssel kisérte s végül megéljenezték. Holnap a miniszter fog beszélni. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Josipovich Géza, Varasdy Károly, Balogh Géza. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Baross Gábor, Josipovich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hitelesíttetik. Elnök bemutatja Barsvármegye közönségének feliratát, melyben az állami kárbiztosító rendszernek megvalósítása czéljából megfelelő törvényjavaslat beterjesztése iránt kérelmez. Bács Baracska község 84 polgárának Irányi Dániel képviselő által beadott kérvényét, melyben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők választási jogának fentartását kérik. (Éljenzés a szélsőbalon.) Felolvasásra kerül s tudomásul szolgál az elnök havi jelentése. Ezután az ipari munka vasárnapi szüneteléséről, továbbá a Svájczczal kötött állategészségügyi egyezmény beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslatok harmadszori felolvasásban is elfogadtatnak. Alkotmányos tárgyalás végett megküldetnek a főrendiháznak. Munkássegélyezés. Következik az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Perlaky Elek előadó a közgazdasági bizottság nevében ismerteti a törvényjavaslatot, melyet társadalmi és iparpolitikai tekintetben egyaránt kiváló fontosságúnak tart. A bizottság éppen ezért nagy örömmel fogadta a kormány e javaslatát. Hogy szükséges és sürgős volt-e e törvényjajavaslat, arra megfelelnek a rendőri naplók, melyekből nyilvánvaló, hogy minő nyomornak volt alapvetője az a körülmény, hogy a munkások betegség esetén absolute segély nélkül állottak a világban. Vázolja ezután a javaslat sarkalatos elveit. Főelve, mely az egész javaslatban kinyomódik, az, hogy betegség esetén mindazok, kik segélyezésre szorulnak, biztosítva legyenek ; másodszor az, hogy a biztosítás lehetőleg nagy mértékben érje a segélyezés. A javaslatot elfogadásra ajánlja. Gaál Jenő (pécskai) helyénvalónak látja ez alkalomból nemcsak a javaslatot, hanem azt az egész irányt vizsgálat alá venni, melyet a kormány a munkáskérdésben követ. Hármas czélt akar követni: először vizsgálni akarja, hogy a külföldön minő tapasztalatokat tettek e téren, másodszor, hogy nálunk e javaslat mennyiben akarja célszerűen érvényesíteni a tapasztalatokat harmadszor, hogy mik azok, melyekben ő e javaslatot fogyatékosnak tartja. Általánosságban nem találja kifogásolhatónak, hogy az állam az ügyek elintézését kezébe veszi, de a jelen kérdésben, azt hiszi, nem egészen tanácsos az állami beavatkozás, mert ez inkább arra alkalmas, hogy elégületlenséget szüljön s további követelések kátforrásává váljon. Helytelennek tartja, hogy a javaslat olyan körökre is kiterjeszti a kényszert, melyekben arra szükség nincsen. Ilyen kör a kereskedő ifjaké. Ismeretes dolog, hogy ezek önmaguk gondoskodnak beteg vagy munkaképtelenné vált társaikról. Nem volna szükséges az iparostanonczokra sem kiterjeszteni a kényszert, mert ezekről az ipartörvény eléggé gondoskodik. A javaslat fősúlyt fektet a kerületi pénztárak létesítésére, melyekbe minden munkás tartoznék belépni. Szóló kivihetetlennek tartja és helytelennek, hogy egész kerületek egyesíttetnek egy betegsegélyző pénztárrá. Németországban a fősuly nem a kerületi, hanem a helyi és vállalati pénztárakra van fektetve. De nálunk ez sem alkalmazható s határozottan úgy áll a dolog, hogy a mi viszonyaink között a kényszer helyesen keresztül nem vihető. A kényszert a szükség vagy lehetőség indokolhatná; nálunk egyik sincs meg s igy a kényszert alkalmazni nem szabad.Ha a kényszer alkalmaztatik, ez megfelelhet minden szempontnak, csak nem a liberalizmusénak. Hiánya a javaslatnak, hogy nem gondoskodik arról, hogy autonóm ellenőrzés is legyen a szervezetben. Hiánya az is, hogy sok, már fennálló s figyelmet érdemlő magánpénztár létét fenyegeti. Végül kifejti, hogy mik volnának tehát azok az elvek, melyeknek alapján nálunk a kérdés megoldható volna. A fősúlyt a helyi pénztárakra fektetné, magánegyesületi pénztárakkal szemben liberálisabban bánni el s a kényszert csak ott alkalmazni, ahol igazán szükséges : ezt tartja a miniszter figyelmébe ajánlandónak. Mindezek alapján a következő határozati javaslatot terjeszti be: Határozati javaslat. A képviselőház az ipari és gyári alkalmazottak segélyezését szabályzó törvényjavaslat alapeszméjét, továbbá a segélyezésnek és járulékoknak mértékére, a fizetési és bejelentési kötelezettségre, a vitás kérdések elintézésére, az eljáró hatóságokra és a büntető határozatokra vonatkozó rendelkezéseit helyesli. De miután abban a pénztári kényszer oly körökre is kiterjesztetik, melyeknél az nem szükséges, és főleg miután a pénztárak ajánlott szervezete mellett a javaslatot, ha törvényerőre emelkednék, az ország nagy részében egyáltalán nem, más nagy részében csupán az egészséges és elsősorban figyelembe veendő alakulatok háttérbe szorításával lehetne végrehajtani: a képviselőház a 600. számú törvényjavaslatot a közgazdasági bizottsághoz küldi vissza azon utasítással, hogy azt a következő elvek és szempontok szerint dolgozza át: 1. A pénztári kényszer és szorosabb értelemben vett kereskedelmi segédmunkásokra,továbbá az iparos-tanonczokra ne terjesztessék ki. (Helyeslés balfelől.) 2. Az ideiglenes jellegű, név szerint: az építési vállalatokra s a bányamunkásokra vonatkozó intézkedések meghagyása mellett a szervezendő pénztárak közül a fősúly a községi és gyári, illetve vállalati pénztárakra fektetendő. (Helyeslés balfelől.) a) Községi pénztárak ugyanis minden községben létesítendők, ahol legalább száz segélyezendő munkás foglalkozik. Két vagy három község azonban, ha külön-külön nem, de együtt bírnak száz segélyezendő munkással, feltéve, hogy legfelebb egy, vasúton vagy gőzhajón két mértföldnyire fekszenek egymástól, részben egy községnek tekintendő. A községi pénztárak minden megyében, vagy a szükséges képest esetleg nagyobb területen szövetséget tartoznak létesíteni, melynek egyik fő feladata a kezelés számszerű ellenőrzése lesz. b) Mindazon gyárosok vagy állandó jellegű vállalatok tulajdonai, akik legalább száz segélyezendő munkást foglalkoztatnak, munkásaik számára tartoznak segélypénztárt felállítani. Több egynemű iparágat űző és egy helyen, vagy egymástól legfelebb egy, vasúton vagy gőzhajón két mértföldnyire fekvő teleppel bíró gyáros közösen létesíthet ily pénztárt, ha munkásaik száma együtt legalább 100-at tesz. Ha pedig a gyárakban, illetve vállalatoknál foglalkoztatott munkások száma száznál kevesebb, akkor ezek a legközelebbi községi pénztárba tartoznak belépni. A gyári és vállalati pénztárak iparáganként csoportosulva létesítsenek országos szövetségeket. 3. A feljelzett községek területén vagy gyárakban és vállalatoknál foglalkozó ipari munkások, amenyiben már valamely hatóságilag elismert jellegű magánpénztárba be nem léptek volna, tartoznak az illető községi illetve gyári vagy vállalati pénztár tagjai közé beiratkozni. 4. Amennyiben valamely most létező magán egyesületi pénztár alapszabályait a törvény azon rendelkezéseinek megfelelőleg, melyek a segélyezésre és járulékokra vonatkoznak, átalakítja és legalább 100 taggal bír, továbbra is fenmaradhat és jogában áll mindenütt, ahol községi vagy vállati pénztárak nem állítandók fel, a maga számára tagokat gyűjteni. Ezen pénztárak mással, mint segélyezéssel nem foglalkozhatnak. Részükre az igazolt hátralékoknak közigazgatási úton leendő behajtása szintén biztosíttatik. 5. Azon helyeken, hol sem külön, sem a szomszédos községekével együtt száz ipari munkás nem található, segélypénztárt nem kell létesíteni, de az ott foglalkozó ipari munkások a legközelebbi községi pénztárba beléphetnek, amely őket minden ellenvetés nélkül befogadni tartozik. 6. A fővárosban a nem gyári és vállalati pénztárak lehetőleg szakmák szerint alakítandók, amenynyiben t. i. egy-egy szakma körében legalább száz segélyzendő munkás foglalkozik. Azon munkakörök számán pedig, melyek száz munkást nem foglalkoztatnak, kerületi segélypénztárak létesítendők, melyek a szakmabeliekkel együtt egy közös fővárosi pénztári szövetséget alkotnak. Az ezen utasítás értelmében átdolgozott javaslatot a közgazdasági bizottság mielőbb nyújtsa be a képviselőháznak, hogy az még a jelen ülésszak folyama alatt törvényerőre legyen emelhető. (Élénk helyeslés balfelől.) Neumann Armin Gaál Jenő határozati javaslatát nem fogadja el. A szőnyegen levő törvényjavaslatot, mint a szociális probléma megoldására vezető út kiindulását s mint helyes alapokra fektetett intézkedést helyesli és elfogadja. A szocziális reformra nálunk is szükség van; már halljuk a szocziális mozgalom moraját, ha nem is értek még el hozzánk hullámai. Ki kell egyenlíteni a tőke és munka közti merev ellentétet. Ismerteti a németországi munkabiztosító pénztárak szervezetét és állapotát s helyesli a kormány eljárását, hogy a betegség esetén való segélyezéssel kezdi meg a munkabiztosítás szervezését. Kétségtelennek tartja, hogy a terhek az iparczikkeket fogják megdrágítani s ekként nem a munkásokra, hanem a fogyasztókra fognak háramlani. A törvényjavaslatot elfogadja. Gr. Károlyi Sándor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Igen nehéz az én álláspontom akkor, midőn oly törvényjavaslat fölött akarok kritikát gyakorolni, amelyet épen azon miniszter terjesztett a ház elé, aki iránt különben alkotásai következtében tisztelettel viseltetem. Mindazonáltal azt hiszem, meg fogja nekem bocsátani a t. miniszter úr, ha kijelentem, hogy ezen javaslatát úgy, ahogy van — noha annak elveihez és alapeszméihez hozzájárulok — pártolni nem tudom. Hogy előre is jelezzem álláspontomat,kijelentem, hogy én is arra konkludálok, amire Gaál képviselőtársam, hogy t. i. a törvényjavaslat utasíttassék vissza a bizottsághoz. Az előttünk fekvő törvényjavaslat ugyanis szerintem két sarkalatos bajban szenved. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik, hogy kellő felügyelet a létesítendő pénztárak felett nem lesz; a másik, hogy ezen pénztárak oly munkásokat is vonnak majd a kényszer útján keretükbe, akik ma még nem oda valók. Hogy ezen állításomat illusztráljam, vissza kell térnem azon mozgalomra, amely ezen és egyéb szociális kérdés körül Európában kifejlődött. Mindenekelőtt Angliában, t. ház, kényszerintézkedés nem található s ott ilyenre szükség nincs azért, mert a társadalom maga végzi el ezen feladatokat. Ott két százados, sőt annál is régibb efféle intézmények léteznek, ott a munkásügyet maguk a munkások karolják fel, akik a maguk erejéből odajutottak, hogy a társadalomnak jelentékeny tényezői lettek. Ez a fejlődés nekünk is mintaképül szolgálhat. Nézzük meg tehát Angolország ebbeli viszonyait kissé közelebbről. (Halljuk! Halljuk!) Az angol munkásokat két csoportra lehet osztani és ahhoz képest megítélni. Vannak jól képzett értelmes munkások, akik mindig találnak és pedig jó fizetés mellett munkát. A munkások ezen osztálya társadalmilag is jelentékeny tényező, az angol iparnak egyik erős támasza a melyet bátran tekinthet az egész continens munkás népe mintaképünk. De az angol munkás osztálynak van alja is, mely nem jutott be a Trades-Unionsba, a mely még nem élvezi a biztosítási intézmények gyümölcseit és a mely csak itt-ott elvétve tud a konzum-egyletekbe bejutni. Ezen munkásosztály tagjai, ha Angliában nem tudnak boldogulni, elmennek az angol szigetekre, az angol gyarmatokra, de munkájukkal ismét csak Anglia javát mozdítják elő s igy Angliára nézve nem vesznek el. Ennek következtében Angliában nem volt szükséges a kivándorlás ellen intézkedéseket tenni, hanem hagyták őket menni a gyarmatokba. Ez nem így van Németországban, és nincs így az egész kontinensen sem. Ha az európai kontinenst elhagyja valaki, az a kontinensra nézve elveszett. A kontinentális munkást, azt hiszik vissza kell tartani a kivándorlástól, és ilyen célzattal tesznek is állami intézkedéseket. Ilyen szociális rendszabályokat alkotnak a Németországban, Ausztriában és nálunk is. Ragályként terjed ez Francziaországban is, de sem Belgiumban, sem Hollandiában nem látjuk ennek nyomát. Ez a szociális kérdés helyzete Európában s ez arra utal bennünket, hogy a kényszerbiztosítást üdvösnek valljuk azon elhagyatottabb munkások számára, akik különben ily kényszer nélkül teljesen kiaknázhatnának a munkaadók által. Ez a kényszer a munkásra nézve nem zsarnokság, bár az a színe van, valóban pedig gondoskodó megvédése egyesülés útján. (Úgy van balfelől.) Az angol munkásoknak — amint említem — két faját lehet megkülönböztetni úgy képzettség, mint kereset tekintetében. Nálunk a jobb a képzett munkás még korántsem áll azon színvonalon,mint az angol munkás ; azért nálunk szükséges az, ami Angliában nem