Pesti Napló esti kiadás, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-02 / 240. szám

Budapest, 1891. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. 240. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Szerda, szeptember 2. Budapest, szeptember 2. Vilmos császár Ausztriában. II. Vilmos német császár az idén sem mulasztotta el rendes látoga­tását Ferencz József király ő Felségénél. Ezúttal azonban a látogatás kevésbbé formaszerü s nem is a székvárosban megy végbe. A császár mint régi jó barát, mint ha szövetséges jön a monarchia te­rületére s a közös hadsereg egy részének gyakor­latain lesz jelen. Inkább szakszerű, katonai jellege van tehát az idei látogatásnak, melynek azonban kiváló politikai jelentősége is nyomban szembe ötlik. A német császár nemcsak katonai kisérettel jön Ausztriába, hanem magával hozza kanczellárját, Caprivi tábornokot is, ki Kálnoky gróf közös külügyminiszterrel egy kastélyban lesz elszállásolva. A két államférfinak tehát min­denesetre bőven nyílik ideje, ha talán a két uralkodót a katonai dolgok nagyon is igénybe veszik, hogy Európa politikai viszonyaival s első­sorban a hármas szövetség ügyeivel behatóan fog­lalkozzanak. Tárgyuk mindenesetre lesz elég az eszmecserére, még ha nem is valósulna a tegnap Londonból érkezett azon, már általunk ismételve méltatott hir, hogy Oroszország megint széttépett egy nemzetközi szerződést s újabban megváltoz­tatta a keleten fennálló jogviszonyokat. Az orosz­­franczia barátkozás, vagy helyesebben fenyegető­zés, mert ez a barátkozás alig áll egyébből, mint folytonos ijesztgetésből és kardcsörtetésből, min­denesetre elég fontos tárgy arra, hogy két nagy­hatalom vezérlő államférfiainak anyagot adjon a beható eszmecserére. Habár ez a henczegés és kardcsörtetés inkább csak színpadi komédia, melyből még éppen nem következik, hogy oro­szok és francziák most már rögtön hadat fog­nak Európának üzenni, az orosz -franczia barát­ság által teremtett helyzet kétségkívül olyan, melyet minden irányban behatóan meg kell be­szélni azon hatalmak képviselőinek, melyek az európai béke fentartásán fáradoznak. Czéljuk el­érését bizonyára nagyban megnehezíti az új hely­zet s kétségtelen, hogy ezután mindegyiköknek még több bölcseséget, erélyt és óvatosságot kell kifejteniök, ha kitűzött feladatukat el akarják érni. Vilmos császár látogatásából sokféle meg­nyugvást meríthet a világ. Azokkal az otromba hírekkel, mintha a hármas­ szövetség az utóbbi időben meglazult volna, sőt Ausztria-Magyaror­­szág ki akarna belőle lépni, még foglalkozni sem érdemes. És ha franczia lapok éppen leg­közelebb nagy zajt csaptak velük, ez csak szo­morú világot vet a francziák hiszékenységére s az idegen államok viszonyai körüli tájékozatlan­ságukra. Alig nehány hete, hogy a szövetségszer­­ződés megnyittatott s a szövetség tartama meg­­hosszabbittatott. Ki gondolhatna tehát ez idő sze­rint arra, hogy felbontsa a kötést, mely oly üdvös­nek bizonyult a szerződő felek mindegyikére ? Vagy talán a francziák magaviselete gyakorolhatna valamelyik félre fenyegető vagy csábító hatást a szerződés szétbontása érdekében ? A franczia politika épen szorosabbra fűzheti a hármas­szövetség kapcsait s ha a francziák más re­ményekben ringatják magukat, ez csak azt mutatja, hogy ma szinte oly tévesen ítélik meg a viszonyokat, mint 1870-ben, mikor világra szóló tájékozatlanságukért világra szóló büntetés-­­­ben részesültek. Ha lapjaikat nézzük, úgy azt kell­­ hinnünk, hogy azóta a francziák nem tanultak s nem feledtek semmit, minek szomorú következmé­nyeit bizonyára kínosan fogják egykor érezni. Nem­ e híresztelések miatt, hanem azért, mert az esemény azt bizonyítja, hogy a hármas­ szövetség folyton szemmel tartja a helyzetet s gondos lelki­ismeretességgel őrködik az európai béke felett, bir fontossággal a két szövetséges uralkodó s­­zelbő államférfiú mostani találkozása. Nagy békemani­­fesztáczió ez, mely bizonyára le fogja hűteni a nyugtalankodó elemek bátorságát. Szerbia hadgyakorlatai. A szerb kormány az idén nagy katonai tüntetést akart a bolgár-török határon tartani. Utánozni szerette volna Oroszor­szágot, mely roppant tömegekben halmozza fel ka­tonaságát szomszédai határain, hogy kellemetlen­séget okozzon nekik. Szerbia szintén így akart cse­lekedni s az idei hadgyakorlatok színhelyéül a tö­rök és bolgár határszélt jelölte­­ki, hol valami öt­venezer embernek kellett volna összegyűlni. Kon­stantinápolyban és Szófiában egyaránt nyugtalan­ságot keltett ez a szokatlan és barátságtalan eljá­rás s a török követ kormánya nevében már hetek­kel ezelőtt szükségesnek találta figyelmeztetni a belgrádi urakat, hogy hadgyakorlatokra sokkal alkalmasabb a határnál az ország belseje s hogy ott kellene a katonai összpontosítást megtartani. Ugyan­­­ily nyilatkozatok létettek bolgár részről, de eleinte minden siker nélkül. Csakhogy időközben beütött a szerb állampénztárakba a kongó defic­it, nincs pénz s a tervezett nagy arányú gyakorlatokat nem lehet megtartani. Ily körülmények közt a szerb kormány eré­nyt csinál a kénytelenségből s nemcsak azt mondja, hogy az idén nem lesz had­gyakorlat, hanem azt is, hogy egyáltalán nem is tervezett ily gyakorlatokat a folyó esztendőre s minden ide vonatkozó hir csak hírlapi kacsa volt. Ez azonban határozottan nem igaz; Szerbia akart ily gyakorlatokat tartani s nem a szomszédok iránti jóakarat, hanem egyszerűen a pénzhiány kényszeritette eredeti szándéka megváltoztatására. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Női sphinx. Irta: Achard Amédée. (11) Francziából fordította: Kovásznál Kovách André­e. — Én oly nemzetnek vagyok fia, hol az, a ki elveti a buzamagot, nem arat mindig csupán szal­mát, felelt a gróf. Ha ön nem szeret engemet, isten majd csak segélyemre fog jönni. Talán már rövid idő múlva nem leszek többé az ön közelé­ben. Épp úgy, mint számos honfitársam, nem va­gyok magamé, a haza oltárára áldozzuk javainkat, életünket. Ha vezéreink azt kiáltják : menje­tek ! mi elmegyünk. Ha pedig azt kiáltják, hogy : haljatok meg! úgy meghalunk. Ma reggel midőn a réti lovaglásomból hazatértem egy leve­let találtam, melynek tartalma azt sejteti vélem, hogy az óra közeleg, midőn újabban a csaták tüzé­­ben lesz részem. Ah! nyomorult szív! a levél olva­sásakor önre gondoltam s egész valómban megráz­­kódtam. Ekkor először sajnáltam, hogy önnel ta­lálkoztam. — Ön tehát elmenne, ha önnek azt paran­csolnák, hogy menjen? — Semmi sem tarthatna attól vissza. Sándor felsóhajtott. De Nailhac-né merően nézett reá. — Semmi, ha csak nem ön, — folytató elhaló hangon. A nap e perczben teljesen eltűnt a he­gyek mögött. De Nailhac-né elhagyá a ker­tet és visszament nappali szobájába, melynek ablakai a tengerre nyíltak. Odette hol fázott, hol pedig melege volt. Szerette volna, hogy Sándor ne lenne mellette és azért a világért sem engedte volna eltávozni. A zongora nyitva állott. A kö­vetkező perczben a fiatal asszony ujjai alatt egy idegenszerű, vad rhytmusú dalnak első ütemei hangzottak fel. — Mit! — kiáltott fel a gróf — ön ismeri a Rákóczy-indulót ? — Amint látja. Kérésemre egy barátnőm küldte el nekem mintegy két nap előtt Párisból... Különös zene, mintha csak a kürt hangját, a lo­vak dübörgését és a kardok összecsapását foglal­ták volna hangjegyekbe. De Nailhac-né hirtelen darabot változtatott. Egy szívhez szóló, gyöngéd dal hangzott fel. Sán­dor Odette-et szemlélte, s szemei könynyel tel­tek meg.­­ — Életemet adtam oda önnek, érzem, hogy azzal kedve szerint rendelkezhetik. Ha egy napon ön elfogadja annak áldozatát s az önnek lesz szentelve utolsó lehelletemig, úgy játsza majd el e dalt, melynek ihlete egy szép nyári éjen szállta meg Webert. Azon a napon meg fogom érteni, hogy ön szeret. — Ah! — mondá de Nailhac-né, ki lassan folytatta a megkezdett darabot, — és ha egy na­pon az a gondolatom támadna, hogy önt többé ne lássam, akkor melyik operához vagy symphoniá­­hoz forduljon emlékezetem ? A gróf elsápadt. — Nem látni önt többé ? — Igen, ön az első felkelő harczot követné, miért ne lenne tehát szívemnek is joga ez önálló­ság zászlóját kitűzni? Ez egy bohó feltevés csu­pán, ha akarja, de végre is mindent előre kell látni különösen velem szemben, ki mindig csak félig vagyok komoly. — Nos tehát! e napon hallattassa velem azt a kegyetlen indulót, mely az imént megütötte füleimet . . . Meg fogom érteni, hogy ön távozáso­mat kívánja és én eltávozom. De Narbhac­né nevetve vette fel a két katát és kedvesen tekintve reájuk mondá: — Agatha dala tehát a földi paradicsomot jelenti; Rákóczy indulója pedig az elvesztett paradicsomot!.. Zárjuk el őket gyorsan, a jövő szólani fog mellettük. Sándor megragadta a fiatal nő kezét és ajkai­hoz emelte azt. E csók érzése Odette szivéig ha­tolt be. De Nailhac-né mosolyt erőltetett magára és a­ nagy világi delnő nyugodt hangján mondá : — Ah! még nem vagyunk a német zenéhez közel. A gróf felelni készült. De Odette a késő órát emlegetve, távozásra inte őt. Midőn a fiatal asszony egyedül maradt, kimerülten roskadt egy közeli székre s izgatottan mormolá : — Ő lenne az tehát végre ? Másnap délelőtt de Bré látogatta meg őt, kinek megpillantásakor Odette örömsikolyt hal­latott. — Más táj, más sikoly! — mondá János vi­dáman. — Íme legalább tizedszer, hogy önre gondo­lok, sehol sem láthatni. Honnét jő ? — Badenből érkezem, egy derék szív hal­doklásánál voltam jelen, kit egy majdnem oly szép nő mint ön, gyilkolt meg túszurásaival. — És? — Az illető múlt pénteken meghalt. — Ne búsuljon! Jövő vasárnap fel fog tá­madni. János meghajta magát. — Ön könnyen beszél, látszik, hogy mint d’Aureillan­ne szeretetreméltó húga, azt a kitűnő szokást sajátította el, hogy feltámad mielőtt még meghalt volna. Amint ekként beszélgetve a kertben sétál­gattak, egyszerre Sándor ment el mellettük. De Bré megpillantásakor egy pillanatig habozni lát­szott, végre tiszteletteljesen köszöntve, tovább haladt. — Ön megijesztette őt, — mondá Odette. — Vissza­hívjam őt ? — kérdé tréfásan János. — Szükségtelen, vissza fog jönni magától is; ön ismeri őt ? — Bárday Sándor grófot ? Kissé. . . . — Mit tart felőle ? — Már is vallatás? Nos kihallgatási modor­ban fogok önnek felelni. Sándor gróf harminczkét esztendős, oly gazdag volt, amin a gazdagság ma­napság már csak a keleten található és hogy még jelenleg is az, daczára, hogy uradalmai ellettek tőle kobozva; hogy a grófot az osztrákok halálra ítélték, hogy előkelő, mint Corvin Mátyás, tud oly demokrata lenni, akár csak Marceau tábornok, de ha kell, nagyobb arisztokrata, mint a híres Mont­morency Anna ... A gróf sokat utazott. — Nem kérdeztem én ezeket ? — Úgy hát ön még ennél is indiszkrétebb ? — Az vagyok egészen a körmöm hegyéig. Ha ide adnák nekem Pandora dobozát, azt is fel­nyitnám. — Tudja meg tehát, hogy a gróf utolsó iva­déka egy kihalóban lévő nagy családnak, s oly egyén, a ki­ előtt a harcz és a szerelem a mindenség. Életét adná oda egy kardért, és a paradicsomot egy csókért. A régi lovagok vére foly ereiben. Egy napon, midőn szóba jöttek előtte a keresztes vitézek s gúnyolták azoknak emlékét, a gróf fenségesnek mutatkozott. Mit, — kiáltott fel hévvel, — kicsinyesen említik oly emberek em­lékét, kik Istenért és szivök hölgyéért harczol­­tak! . . . . Ők hitük mámorában haltak meg s önök sajnálják őket! Sokat gúnyolták ama vállszalago­kat, melyet ők szivükön viseltek, szive választott­juk kézimunkája volt az. Utolsó órájukban, midőn kardjuk keresztjének meggyónva egy előttük szent nevet elrebegve, büszke lelküket kiad­ták, szemfedőjük gyanánt szolgáltak nekik ama drága ereklyék! Adjon az ég nekem hasonló halált! Hinni, szeretni, nem-e ez az élet ? Lássa, — folytatá de Bré, — ebben felkiál­tásban van összefoglalva az egész ember. Az ő Palestinája, drága magyar hazája, szive válasz­tottját? E­zt nem ismerem. De Nailhac-né elmosolyodott. — De én ismerem, —■ kiáltott fel megfonto­latlanul. — Gondolja csak, Sándor gróf .... — Ah! semmi bizalmaskodás! — nevetett fel János, — még egy szó és elfutok! Egy világi­­ férfiú mindent kitalálhat, de semmit sem szabad meghallgatnia .... Nem akarom, hogy egy napon megbánva őszinte vallomását, ön meggyűlöljön engemet. De Nailhae­ne elhallgatott s vékony fagalya­­kat kezdett letörögetni ama irány felé tekintve, a merre Sándor eltávozott. — Tud ön valami hirt de Bois d’Arc­­ur fe­löl ? — kérde némi szünet után. — Megemlékszik még létezéséről ? Ön való­ba­n angyal! •— Ah! — folytatá Odette ajkaiba harapva— hát azért, hogy egy pillanatra elérzékenyültünk, egész a sírig vesztünkre törjünk ? — Nyugodjék meg kis barátnőm és különö­sen ne törjön vesztére. De Bois d’Arci jelenleg Ázsia belsejében van, olyan országokban jár, me­lyeknek czivilizácziója vadság tekintetében túl­tesz a legnagyobb barbárságon. A minisztérium­ba, hol sokat reméljenek az ő értelmességétől, tudósítások érkeznek Gastontól. — Gondolja ön, hogy ő nemsokára visszatér ? — Legyen nyugodt. De Bois d'Arci igazi diplomata lett. Ha visszatér, nem lesz neki többé ideje ismerőseivel összejönni. — Nem vagyok elég fiatal ezt nem tudni. Ha az ember nagykövet, joga van mindent elfeledni. — Vallja meg legalább, hogy ez a kivételes jog még nem nagy boldogság. De Nailhac-né nem volt képes egy bosszús mozdulatot visszatartani. János, ki figyelemmel kiséré­lt, azt gondolá, hogy a legközönyösebb nők között is, épp úgy mint a legszenvedélyesebbeknél meg van az a kívánság, hogy örökös sebeket ejt­senek. E pillanatban Sándor jelent meg a tenger­parton. Lassú léptekkel közeledett a lak felé, melyben Odette nyaralt. János kalapja után nyúlt. — Trouvilleben maradok még néhány na­pig, — mondá. — Ha szüksége van Párisba való visszautazásakor egy utitársra, rendelkezésére állok. Rövid időre ezek után Odette hirtelen eluta­zott egyik birtokára, tudtán kívül ama gyorsan támadt impulzusnak engedve, melynek titka még azok előtt is rejtély, kik annak befolyása alatt állanak. — Ha valóban szeret — gondolá — úgy utánnam fog jönni. Ha nem szeret .... Isten vele ! Odette nem volt biztos melyiket kíván­ja e kettő közül. Utazása alatt valódi bölcs mód­jára elemezte érzelmeit, de sehogy sem volt képes belsejében a teljes világosságot felfedezni, a bizonytalanság, hitetlenség még mindig ott ta­nyázott. Elveszítette nyugalmát a szerelem kuta­tásában és mit nyert cserébe ? Az az ösvény, me­lyen Jeanne oly biztosan haladt, örökre elzárva lenne előle? Gondolatát mindazáltal nem tudta Sándorról elterelni. Sőt álmaiban is megjelent a fiatal­ember halvány arcza. Egy hó múlt el. Az őszi szél elhullatta az erdők megsárgult lombjait. Falusi magányában Odette aludni hagyta szívét, mint ahogyan lecsil­lapodni engedik a felzavart vizet, hogy jobban, tisztábban lássanak annak fenekére. A nap legna­gyobb részét kézimunkája és zongorája mellett töltötte el. Ha kezei megakadtak a gróf által kivá­lasztott két szerzeményben, kiváncsi mosolylyal játszta el azokat. — Vájjon melyik hangzik majd fel egy na­pon ? — rebegő. Sándor még nem jelentkezett, de belső ér­zése azt ismételte neki minduntalan, hogy viszont­látja őt. Jelenléte hiányában leveleivel birt. A gróf Olaszhonba utazott. Útját bizonyos titok lep­lezte. Egy reggelen de Nailhac-né maga mellett ta­lálta őt s első tekintetre észrevette, hogy uralma egy szikrát sem csökkent. — Nagyon szenvedtem távol öntől — mondá a gróf — azt hittem az utolsó harcz órája el­érkezett. Ekkor azt kívántam, vaj­ha ön halva lenne. — Halva! — ismétlő Odette. — Ah! — kiáltott fel Sándor hévvel, — a pil­lanatban, melyben véremet áldozatra nyújtom ha­zámnak, ön nem tudja, mily zavart, felindulást vet belém az a gondolat, hogy egy napon Ön talán másé lesz. Ön és másé! .. . Halva, úgy érzem ön kevésbbé lenne számomra elveszve! De Nailhac-né összerezzent; ez valóban a legmélyebb szenvedély hangja volt. — Hagyjon még kissé élni, — mormola meg­hatott hangon — és mondja el nekem, mi tartotta önt Olaszhonhoz lánczolva ? — Nem mondottam már önnek? Azok által lettem oda hiva, kiknek joguk van igy szólani: »Jöjj !« Most néhány napi szabadságot kaptam s eljöttem. Itt fogok az ön közelében élni, a­mig az óra itt; életemben először tanultam meg azt ret­tegve várni. A fiatal­asszony kézimunkáját félretette, a zenének szentelve mindazt az időt, melyet a tűtől megvont. De Nailhacne soha sem volt ékesebben szóló, mint a­midőn hallgatott. Kézmozdulatai oly kifejezésteljesek voltak, hogy gyönyörrel tölték be Sándor szívét. Mi több, Odette soha sem volt szebb, mint oly perczekben, midőn belsugallatá­­nak engedett. Halvány homloka, arcza az ala­­bástrom átlátszóságával birt; ilyenkor mintha láng érintette volna egész énjét. Néha, ha egyedül volt, eljátszta Agatha dalát. (Folyt. köv.) KÜLÖNFÉLÉK. — szeptember 2. A hiv. lapból. Kinevezés. Geuersich Karola okleveles polgári iskolai tanítónőt a lőcsei állami fel­sőbb leányiskolához egyelőre ideiglenes minőségben se­­gédtanitónővé nevezték ki. Áthelyezés. A munkácsi kir. orsz. fegyintézetnél üresedésben levő I. oszt. tiszti írnoki állásra, saját ké­relmére, Libertini Lajos váczi orsz. fegyintézeti I. oszt. tiszti írnokot helyezték át. Névmagyarosítások: Czetzko Lajos­­ (Oroszlány), »­Czeglédi -re, Braun Pál (Felsőbán) »Biró«-ra, Kohn Gottfried (Lakompak) »Tengerire, Fried Jónás (Buda­pest) »Fondor«-ra, Pálinkás József (Kótaj) »Szabó«-ra, Vavrik András (Bellus) »Kárpátiéra, és Büchler Sándor (Budapest) »Bálint«-ra változtatták nevüket. Alapszabály-megerősítések. Az ottóvölgyi, nyéki, hódsághi, alsópéterfai, karácsonyi önkéntes tűzoltó-egy­letek, a bács-petrovoszellói kereskedők társulatának és a bánfalvi első ötven forintos temetkezési egylet alapsza­bályai a m. kir. belügyminiszter által a bemutatási zá­radékkal elláttattak. Lapunk szerkesztője, ifj. Ábrányi Kornél orsz. képviselő, választó­kerületéből a fővárosba vissza­érkezett. Személyi hír. Berzeviczy Albert vallás- és köz­­oktatásügyi államtitkár e hó 2-án utazott el Blan­kenberg tengeri fürdőből és valószínűleg e hó 7-én érkezik vissza a fővárosba. A román királyné betegsége­ Velenczéból je­lenti egy távirat. A ma reggel elterjedt hírekkel ellentétben Erzsébet román királyné állapota nem fordult rosszabbra és nem is érkezett ide hír arról, hogy a román király legközelebb ide érkeznék. A montenegrói fejedelem, mint Bécsből távír­­ják, nejével és a trónörökössel ma reggel 1/48 óra­kor Tricot­on át Czetinjébe utazott. A fejedelmet útjában kezelő orvosa kíséri. A jogi államvizsgálat reformja. Gróf Csáky Al­bin miniszter, az igazságügyminiszterrel egyet­értve, elhatározta a jogi államvizsgálatnak oly módon való átalakítását, hogy az mint az ügyvédi és bírói minősítés előfeltétele ugyanazon helyet foglalja el, melyet eddigelé a jogtudori szigorla­tok foglaltak le. Az ekként átalakítandó vizsgálat szervezetének végleges megállapítása végett ez év végén értekezlet lesz. Rendjelviselési engedély. A király megengedte, hogy barkóczi R­o­s­­­y Zsigmond rendkívüli kö­vet és meghatalmazott miniszter, a khedive e fen­sége által neki adományozott Medzsidié-rend nagy­szalagját, — D­u­m­b­a Konstantin cs. és kir. kö­­vetségi titkár pedig az orosz császári Szt. Anna­­rend II. oszt. jelvényét elfogadhassák és visel­hessék. ■ A zágrábi kiállítás. Zágráb, szept. 1. Jönnek — azt hallom — a mi magyarjaink! Nem tudom, igaz-e, avagy csak kósza hir, hogy külön vonaton s nagy tömeg jönne szept. 12-én a zágrábi kiállítást meglátogatandó s egyszer­smind a lóversenyeket is. Nem akarom hinni, hogy bár csak egy kisebb csoport magyar is, testületileg jöne ide. Jöjjön magán­ember akármennyi, hisz megérdemli talán ez a kis kiállítás, mely elég csi­nos , de még inkább a szép vidék ezt a kirándu­lást, hanem egy testület — az már más valami. Ezer embernek — ennyit is hallottam emlegetni — s főleg magyarnak, tehát nem szeretett ven­dégnek — helyet sem tudna adni ez a szép kis Zágráb. Azok után pedig, a­miket az »Obzor« és »Agr. Tagbl.« irt, ha megtudják otthon, elmehet a kedve a mi büszke magyarjainknak e kirándulás­tól, még ha hívják is. A­mint hallom, volt Budapesten valaki, hogy meghívja a magyarokat, de az csak egy ember i­s ment legyen bár többek nevében, erre egy em­ber talán mégis kevés. A »Fővárosi Lapok« kíméletesen megírt zág­rábi kiállítási tárczája türelmesen átsiklik az itt rögtönzött Starcsevics stb. féle tüntetések felett, valamint nem említi a dalmaták fogadtatására elő­­­­készített nagy ünnepélyességeket, a­mit a Kacsics­­i emlék leleplezésével hoztak kapcsolatba és teljes­séggel nem veszi figyelembe a háttért, a­mit ezzel lepleztek. Az »Obzor« és »Tagblatt« jónak látta ki­emelni, hogy ilyen fogadtatásra mások nem is számíthatnak. Voltak azután, a­kik jónak látták szóval megmagyarázni, hogy azok a mások mi ma­gyarok volnánk. Azt hiszem, tudva van nálunk otthon, mennyire haragudott e két lap Baross mi­niszter látogatása miatt. Mit keres itt ? Mit akar itt? — kérdezték. Hanem azért ez a két dühöngő lap is felsült. A zágrábi sajtó utólag neheztelésének, sőt meg­botránkozásának adott kifejezést a város­atyákkal szemben, hogy a dalmaták tiszteletére rendezett bankettre egy tagját sem hívták meg, (ők tudják: miért ?) ezen sértő eljárást pedig megkoronázták egy azon délután kiadott rövid körlappal, a­me­lyen tudatják a sajtó képviselőivel, hogy azon este tartandó második banketten »wird gestattet« a sajtó képviselőinek is megjelenni­e a karzaton. Pártkülönbség nélkül, minden lap aláírta a nehez­telő tiltakozást s egyszersmind azon fogadalmat, hogy a polgármester által nyújtandó­­ megfelelő elégtétel adásáig a városi tanács összes nyilvá­nos gyűlései, tanácskozmányai és határozatairól tudomást venni nem fog. S mi lett ennek a vége ? Hogy az »Obzor« szerkesztőjét Amrus polgármes­ter egyenes kívánságára a lap szerkesztéstől azon­nal elvonták. Állítólag, mint a ki nem volt jogo­sult a csatlakozásra. Úgy látszik azonban, hogy a díszes vendég­­fogadó bizottság maga is csalódott kissé, csak rös­­telli bevallani s jó arczot vág hozzá. A város elő­kelői frakkban, fehér nyakravalókkal ünnepi dísz­ben, sőt még itt-ott egy felvirágozott kocsit is le­hetett látni, vonultak ki a dalmát »testvérek« fo­gadására. A házak ablakaiban is lehetett látni vi­rágfüzéreket ablaktól ablakig vonulva stb. A vonat megérkezik s egetverő zsi­­ók között özönlik elöl 250 dalmát a nyitott kocsikból, népies nemzeti viseletben, ólomgombos zsinóros rövid dolmányban, viharedzett vad kifejezésű, marczona arczaikkal, a föld szegény népe volt ünneplőjében. Voltak közöttük polgári ruhában is és néhány pap. A polgári ruhások finomabb opánkát viseltek (ez már valami közép a bocskor és czipő között, mig a nép opánkája csak egyszerűen bocskor, de más for­ma, mint a mi tótjainké). A kicsi vörös köppi a fe­jek búbján tette őket ismertekké s ezt valamennyi egyformát viselt csak papjaik voltak kalapban. Egyetlen falon ruhás ember nem volt közöttük, így mentek a bankettre hosszú kocsisorokban igy je­lentek meg apróbb csoportokban a kiállításon, így tömegben a Kacsics emlék leleplezésén. Este az­után a kiállításon fényes kivilágítás mellett á la Slavjanszky hangversenyt rendeztek népdalaikból, s allegorikus alakokban bengáli fény mellett ün­nepelték Dalmát-, Horvát- és Slavonországok egye­sülését,­­ még kissé idő előtt ugyan, de nekik ez öröm volt. Később hallottam, hogy Dalmácziá­­ban a vagyonosabb és műveltebb osztály olasz s ezek nem is jöttek el s nem is akarnak csat­lakozni. A kiállítási területen, a hangverseny szüne­tei közben történtek azután a Starcsevics és ha­sonlók hívása és zsi­­ózása, hangverseny után pe­dig az ő körü­lhordoztatása néhány tanuló által; így éltettek több nem méltó egyént és kaptak vál­laikra is. A kiállítási bizottság utólag már tiltakozik is az ily s hasonló tüntetések ellen, de maga a jó­zanabb közönség akkor már megbotránkozott s félre vonult. A jövőre a bizottság hasonló dolgok lehető­ségének megakadályozását ígéri. Mindamellett a kellemetlen botrányok lehetősége nincs kizárva s ilyen lehető rögtönzések s ellenséges tüntetések­nek a mi testületileg ide zónázott különvonatos honfiaink miért tegyék ki magukat. Vájjon érde­mes volna-e ? ha csak azért nem, hogy azután an­nál jobban szeressék a kedves otthont. Azok, a­kik otthon vannak, soha sem érezhetik annyira magyar voltukat, mint mi, a­kiket a sors ide — majdnem — száműzött. Mi érezzük, hogy nem szeretnek itt minket, csak azért tűlünk hallgatva, mert mind reméljük, hogy előbb-utóbb mi is csak visszake­rülünk a kedves hazába. Egy magyar lap megemlítette, hogy a gép­csarnokra mégis csak illett volna egy magyar zászlócskát tenni, mivel a kiállított tárgyak na­gyobb része Magyarországból jött, a horvátoknak nem leven gépiparuk. Ezt már sok volna kívánni tőlük. A fekete-sárgát inkább féltették volna a mienk nélkül, de mert nem lehet, tehát semmit, így vitatkoztak a bosnyák pavilion zászló­disze felett is, mivel csak feketesárgát nem tehettek a horvát színek mellé s a mienket nem akarták h­ozzá tenni, nem tettek egyet sem a három szin közül, hanem két oldalt két bosnyák zászlót illesz­tettek reá, mig a dalmát pavilion minden zászló­­diszt nélkülöz. Magyar zászlót csakis egyetlen egyet pillanthattam meg a posta­épületen, de ez is csak délig volt kifüggesztve a megnyitás nap­ján, pedig a megnyitás előestéjétől az egész város majdnem összes épületei zászlódiszben vannak, melyeket időnként nyitnak s varrogatnak, mivel az időjárás és nap heve ugyan nem kíméli őket és sok kék szín vált már zöldre, a­mikor azután hamar ki is cserélik. A parkírozás, a virág elrendezés, a szőnyeg­alakzatok s különösen egy színes alternanterákból alakított causeuse, néhány virágkosár, egy kis Eiffel-torony, szintén alternanterákkal az érseki pavilion mellett, az ország czimere stb. igen sike­rült dolgok s minden elismerésre méltó a műker­­tészet mai színvonalán. A virágkiállítás is igen csinos volt, hanem a déli növények különben elég üde példányai nagyon is a gyermekkort élik, ahhoz képest, a minőhöz a mi szemünk a budapesti virágkiállítások alkalmával szokva van, avagy akár csak az egri érseki virágház, a körmendi herczeg Battyányi-féle üvegház, avagy a keszt­helyi s ikervári üvegházak ékeskednek, sőt az én igen szerény kis szalonom virág­csoportjának nagy pálmája is sokkal nagyobb s terjedelmesebb leve­lekkel bir, mint az itt látottak bármelyike is kivé­tel nélkül. Az egész kiállítást bejárni és mindent meg­nézni egy egész nap elegendő — s ekkor azt a be­nyomást kapjuk, hogy minden, a­mit láttunk, elis­merést érdemlő igyekezetre vall, de még gyermek­korát éli, hanem ahhoz képest erős és életrevaló, fejlődésre képes. Az, a­mi a nőket leginkább érdekelheti, a virág és egyéb időleges, gazdasszonyokat is ér­deklő konyhakerti, gyümölcs stb. kiállításokon kí­vül főleg a női házi-iparkiállítás. Megérdemelné, hogy egy pár tanítónő leránduljon a nő iparisko­lából, szívesen kalauzolnám őket. Találni érdekes dolgokra is e téren, a mi új s előttünk ismeretlen. Tarkaságánál fogva igen sajátos; nem mondom azért, hogy okvetlen szép s mind ízléses, de az, a­mit a lányiskolákban a né­pies motívumokból feldolgoznak, abban már van annyi ízlés, a­mennyivel megbarátkozhatunk. Azt a nemes stylt és szolid színezést persze itt ne keressük az eredeti népies munkánál, a­mit a kalotaszegi varrottasnál oly jól esik a szem­nek elnézni , de ne azt a vaskos modort sem, a­melyet a mi tótjainktól kezdenek most di­vatba hozni. Valami nagyon túlhalmozott nyug­talanság nyilvánul az itteni néphim­zésnél, mint­ha arra az egy díszruhára, a­mit minden pa­rasztleány maga hímez magának, mielőtt esküvőre mehetne, az összes létező színeket rá kellene varr­­nia a domináló vörössel tarkázva. Óriás munka le­het egy ilyen agyon hímzett öltözék, mert ujjak, ruhaalj és kötény borítva van vele, hogy a szövet alig látszik némelyiken. Ter­mészetesen roppant ára is van, a­melyik csak szőrme hímzést mutat, az is 40—70 frt, ha selyem­mel van, akkor 90—120 frt egy öltözék, a selymet maguk készítik és festik nagy részben az ő mun­káikhoz. Természetesen csakis gazdagabb vidéke a Száva mentén állíthat ki ilyféle ruhákat, a sze­génye sokkal szerényebbel is beéri. Vannak azon­ban ilyféle ruhák aranynyal is hímezve vászonra. A­mi a modern, finomabb női kézi munkákat illeti, hímzésben és csipkékben egyaránt mutat fel a zárda növeldése épp oly szép, ízléses és nagy fáradtsággal készült tárgyakat, mint akár a bu­dapesti női iparkiállításon láthattunk s azért itt nem is akarok részletekbe fogni. Minden elisme­résre méltó gyönyörű munkák vannak itt. Egy kis terem pedig csupán egy nő munkái­val telt meg, kinek úgy látszik speczialitása a posztó rátét és posztó mozaik. Óriás szőnye­gek százakra menő árban, függöny, drapériák stb. egész szoba berendezés mind effélékből. Egy élet kell hozzá, két kézzel ennyit össze­dolgozni, sajátságos, csinos, némely darab tetsze­tős is, de hogy megveszik-e, azt nem tudom. Utólag megemlítem még az itteni Solz­ czeg által magas fejlettségben képviselt czukrász-ipart, mely alakításaiban s gyümölcseinek színezésében már egész a művészetig vitte, sőt a szobrászatban is otthonosnak látszik lenni, értem czukorból. Jöjjenek hazánkból magánosok bármennyien, csak testületileg ne, inkognito egészen másként jön ki a dolog­­i­­n.

Next