Pesti Napló esti kiadás, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-02 / 240. szám
Budapest, 1891. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. 240. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Szerda, szeptember 2. Budapest, szeptember 2. Vilmos császár Ausztriában. II. Vilmos német császár az idén sem mulasztotta el rendes látogatását Ferencz József király ő Felségénél. Ezúttal azonban a látogatás kevésbbé formaszerü s nem is a székvárosban megy végbe. A császár mint régi jó barát, mint ha szövetséges jön a monarchia területére s a közös hadsereg egy részének gyakorlatain lesz jelen. Inkább szakszerű, katonai jellege van tehát az idei látogatásnak, melynek azonban kiváló politikai jelentősége is nyomban szembe ötlik. A német császár nemcsak katonai kisérettel jön Ausztriába, hanem magával hozza kanczellárját, Caprivi tábornokot is, ki Kálnoky gróf közös külügyminiszterrel egy kastélyban lesz elszállásolva. A két államférfinak tehát mindenesetre bőven nyílik ideje, ha talán a két uralkodót a katonai dolgok nagyon is igénybe veszik, hogy Európa politikai viszonyaival s elsősorban a hármas szövetség ügyeivel behatóan foglalkozzanak. Tárgyuk mindenesetre lesz elég az eszmecserére, még ha nem is valósulna a tegnap Londonból érkezett azon, már általunk ismételve méltatott hir, hogy Oroszország megint széttépett egy nemzetközi szerződést s újabban megváltoztatta a keleten fennálló jogviszonyokat. Az oroszfranczia barátkozás, vagy helyesebben fenyegetőzés, mert ez a barátkozás alig áll egyébből, mint folytonos ijesztgetésből és kardcsörtetésből, mindenesetre elég fontos tárgy arra, hogy két nagyhatalom vezérlő államférfiainak anyagot adjon a beható eszmecserére. Habár ez a henczegés és kardcsörtetés inkább csak színpadi komédia, melyből még éppen nem következik, hogy oroszok és francziák most már rögtön hadat fognak Európának üzenni, az orosz -franczia barátság által teremtett helyzet kétségkívül olyan, melyet minden irányban behatóan meg kell beszélni azon hatalmak képviselőinek, melyek az európai béke fentartásán fáradoznak. Czéljuk elérését bizonyára nagyban megnehezíti az új helyzet s kétségtelen, hogy ezután mindegyiköknek még több bölcseséget, erélyt és óvatosságot kell kifejteniök, ha kitűzött feladatukat el akarják érni. Vilmos császár látogatásából sokféle megnyugvást meríthet a világ. Azokkal az otromba hírekkel, mintha a hármas szövetség az utóbbi időben meglazult volna, sőt Ausztria-Magyarország ki akarna belőle lépni, még foglalkozni sem érdemes. És ha franczia lapok éppen legközelebb nagy zajt csaptak velük, ez csak szomorú világot vet a francziák hiszékenységére s az idegen államok viszonyai körüli tájékozatlanságukra. Alig nehány hete, hogy a szövetségszerződés megnyittatott s a szövetség tartama meghosszabbittatott. Ki gondolhatna tehát ez idő szerint arra, hogy felbontsa a kötést, mely oly üdvösnek bizonyult a szerződő felek mindegyikére ? Vagy talán a francziák magaviselete gyakorolhatna valamelyik félre fenyegető vagy csábító hatást a szerződés szétbontása érdekében ? A franczia politika épen szorosabbra fűzheti a hármasszövetség kapcsait s ha a francziák más reményekben ringatják magukat, ez csak azt mutatja, hogy ma szinte oly tévesen ítélik meg a viszonyokat, mint 1870-ben, mikor világra szóló tájékozatlanságukért világra szóló büntetés-ben részesültek. Ha lapjaikat nézzük, úgy azt kell hinnünk, hogy azóta a francziák nem tanultak s nem feledtek semmit, minek szomorú következményeit bizonyára kínosan fogják egykor érezni. Nem e híresztelések miatt, hanem azért, mert az esemény azt bizonyítja, hogy a hármas szövetség folyton szemmel tartja a helyzetet s gondos lelkiismeretességgel őrködik az európai béke felett, bir fontossággal a két szövetséges uralkodó szelbő államférfiú mostani találkozása. Nagy békemanifesztáczió ez, mely bizonyára le fogja hűteni a nyugtalankodó elemek bátorságát. Szerbia hadgyakorlatai. A szerb kormány az idén nagy katonai tüntetést akart a bolgár-török határon tartani. Utánozni szerette volna Oroszországot, mely roppant tömegekben halmozza fel katonaságát szomszédai határain, hogy kellemetlenséget okozzon nekik. Szerbia szintén így akart cselekedni s az idei hadgyakorlatok színhelyéül a török és bolgár határszélt jelölteki, hol valami ötvenezer embernek kellett volna összegyűlni. Konstantinápolyban és Szófiában egyaránt nyugtalanságot keltett ez a szokatlan és barátságtalan eljárás s a török követ kormánya nevében már hetekkel ezelőtt szükségesnek találta figyelmeztetni a belgrádi urakat, hogy hadgyakorlatokra sokkal alkalmasabb a határnál az ország belseje s hogy ott kellene a katonai összpontosítást megtartani. Ugyanily nyilatkozatok létettek bolgár részről, de eleinte minden siker nélkül. Csakhogy időközben beütött a szerb állampénztárakba a kongó deficit, nincs pénz s a tervezett nagy arányú gyakorlatokat nem lehet megtartani. Ily körülmények közt a szerb kormány erényt csinál a kénytelenségből s nemcsak azt mondja, hogy az idén nem lesz hadgyakorlat, hanem azt is, hogy egyáltalán nem is tervezett ily gyakorlatokat a folyó esztendőre s minden ide vonatkozó hir csak hírlapi kacsa volt. Ez azonban határozottan nem igaz; Szerbia akart ily gyakorlatokat tartani s nem a szomszédok iránti jóakarat, hanem egyszerűen a pénzhiány kényszeritette eredeti szándéka megváltoztatására. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Női sphinx. Irta: Achard Amédée. (11) Francziából fordította: Kovásznál Kovách Andrée. — Én oly nemzetnek vagyok fia, hol az, a ki elveti a buzamagot, nem arat mindig csupán szalmát, felelt a gróf. Ha ön nem szeret engemet, isten majd csak segélyemre fog jönni. Talán már rövid idő múlva nem leszek többé az ön közelében. Épp úgy, mint számos honfitársam, nem vagyok magamé, a haza oltárára áldozzuk javainkat, életünket. Ha vezéreink azt kiáltják : menjetek ! mi elmegyünk. Ha pedig azt kiáltják, hogy : haljatok meg! úgy meghalunk. Ma reggel midőn a réti lovaglásomból hazatértem egy levelet találtam, melynek tartalma azt sejteti vélem, hogy az óra közeleg, midőn újabban a csaták tüzében lesz részem. Ah! nyomorult szív! a levél olvasásakor önre gondoltam s egész valómban megrázkódtam. Ekkor először sajnáltam, hogy önnel találkoztam. — Ön tehát elmenne, ha önnek azt parancsolnák, hogy menjen? — Semmi sem tarthatna attól vissza. Sándor felsóhajtott. De Nailhac-né merően nézett reá. — Semmi, ha csak nem ön, — folytató elhaló hangon. A nap e perczben teljesen eltűnt a hegyek mögött. De Nailhac-né elhagyá a kertet és visszament nappali szobájába, melynek ablakai a tengerre nyíltak. Odette hol fázott, hol pedig melege volt. Szerette volna, hogy Sándor ne lenne mellette és azért a világért sem engedte volna eltávozni. A zongora nyitva állott. A következő perczben a fiatal asszony ujjai alatt egy idegenszerű, vad rhytmusú dalnak első ütemei hangzottak fel. — Mit! — kiáltott fel a gróf — ön ismeri a Rákóczy-indulót ? — Amint látja. Kérésemre egy barátnőm küldte el nekem mintegy két nap előtt Párisból... Különös zene, mintha csak a kürt hangját, a lovak dübörgését és a kardok összecsapását foglalták volna hangjegyekbe. De Nailhac-né hirtelen darabot változtatott. Egy szívhez szóló, gyöngéd dal hangzott fel. Sándor Odette-et szemlélte, s szemei könynyel teltek meg. — Életemet adtam oda önnek, érzem, hogy azzal kedve szerint rendelkezhetik. Ha egy napon ön elfogadja annak áldozatát s az önnek lesz szentelve utolsó lehelletemig, úgy játsza majd el e dalt, melynek ihlete egy szép nyári éjen szállta meg Webert. Azon a napon meg fogom érteni, hogy ön szeret. — Ah! — mondá de Nailhac-né, ki lassan folytatta a megkezdett darabot, — és ha egy napon az a gondolatom támadna, hogy önt többé ne lássam, akkor melyik operához vagy symphoniához forduljon emlékezetem ? A gróf elsápadt. — Nem látni önt többé ? — Igen, ön az első felkelő harczot követné, miért ne lenne tehát szívemnek is joga ez önállóság zászlóját kitűzni? Ez egy bohó feltevés csupán, ha akarja, de végre is mindent előre kell látni különösen velem szemben, ki mindig csak félig vagyok komoly. — Nos tehát! e napon hallattassa velem azt a kegyetlen indulót, mely az imént megütötte füleimet . . . Meg fogom érteni, hogy ön távozásomat kívánja és én eltávozom. De Narbhacné nevetve vette fel a két katát és kedvesen tekintve reájuk mondá: — Agatha dala tehát a földi paradicsomot jelenti; Rákóczy indulója pedig az elvesztett paradicsomot!.. Zárjuk el őket gyorsan, a jövő szólani fog mellettük. Sándor megragadta a fiatal nő kezét és ajkaihoz emelte azt. E csók érzése Odette szivéig hatolt be. De Nailhac-né mosolyt erőltetett magára és a nagy világi delnő nyugodt hangján mondá : — Ah! még nem vagyunk a német zenéhez közel. A gróf felelni készült. De Odette a késő órát emlegetve, távozásra inte őt. Midőn a fiatal asszony egyedül maradt, kimerülten roskadt egy közeli székre s izgatottan mormolá : — Ő lenne az tehát végre ? Másnap délelőtt de Bré látogatta meg őt, kinek megpillantásakor Odette örömsikolyt hallatott. — Más táj, más sikoly! — mondá János vidáman. — Íme legalább tizedszer, hogy önre gondolok, sehol sem láthatni. Honnét jő ? — Badenből érkezem, egy derék szív haldoklásánál voltam jelen, kit egy majdnem oly szép nő mint ön, gyilkolt meg túszurásaival. — És? — Az illető múlt pénteken meghalt. — Ne búsuljon! Jövő vasárnap fel fog támadni. János meghajta magát. — Ön könnyen beszél, látszik, hogy mint d’Aureillanne szeretetreméltó húga, azt a kitűnő szokást sajátította el, hogy feltámad mielőtt még meghalt volna. Amint ekként beszélgetve a kertben sétálgattak, egyszerre Sándor ment el mellettük. De Bré megpillantásakor egy pillanatig habozni látszott, végre tiszteletteljesen köszöntve, tovább haladt. — Ön megijesztette őt, — mondá Odette. — Visszahívjam őt ? — kérdé tréfásan János. — Szükségtelen, vissza fog jönni magától is; ön ismeri őt ? — Bárday Sándor grófot ? Kissé. . . . — Mit tart felőle ? — Már is vallatás? Nos kihallgatási modorban fogok önnek felelni. Sándor gróf harminczkét esztendős, oly gazdag volt, amin a gazdagság manapság már csak a keleten található és hogy még jelenleg is az, daczára, hogy uradalmai ellettek tőle kobozva; hogy a grófot az osztrákok halálra ítélték, hogy előkelő, mint Corvin Mátyás, tud oly demokrata lenni, akár csak Marceau tábornok, de ha kell, nagyobb arisztokrata, mint a híres Montmorency Anna ... A gróf sokat utazott. — Nem kérdeztem én ezeket ? — Úgy hát ön még ennél is indiszkrétebb ? — Az vagyok egészen a körmöm hegyéig. Ha ide adnák nekem Pandora dobozát, azt is felnyitnám. — Tudja meg tehát, hogy a gróf utolsó ivadéka egy kihalóban lévő nagy családnak, s oly egyén, a ki előtt a harcz és a szerelem a mindenség. Életét adná oda egy kardért, és a paradicsomot egy csókért. A régi lovagok vére foly ereiben. Egy napon, midőn szóba jöttek előtte a keresztes vitézek s gúnyolták azoknak emlékét, a gróf fenségesnek mutatkozott. Mit, — kiáltott fel hévvel, — kicsinyesen említik oly emberek emlékét, kik Istenért és szivök hölgyéért harczoltak! . . . . Ők hitük mámorában haltak meg s önök sajnálják őket! Sokat gúnyolták ama vállszalagokat, melyet ők szivükön viseltek, szive választottjuk kézimunkája volt az. Utolsó órájukban, midőn kardjuk keresztjének meggyónva egy előttük szent nevet elrebegve, büszke lelküket kiadták, szemfedőjük gyanánt szolgáltak nekik ama drága ereklyék! Adjon az ég nekem hasonló halált! Hinni, szeretni, nem-e ez az élet ? Lássa, — folytatá de Bré, — ebben felkiáltásban van összefoglalva az egész ember. Az ő Palestinája, drága magyar hazája, szive választottját? Ezt nem ismerem. De Nailhac-né elmosolyodott. — De én ismerem, —■ kiáltott fel megfontolatlanul. — Gondolja csak, Sándor gróf .... — Ah! semmi bizalmaskodás! — nevetett fel János, — még egy szó és elfutok! Egy világi férfiú mindent kitalálhat, de semmit sem szabad meghallgatnia .... Nem akarom, hogy egy napon megbánva őszinte vallomását, ön meggyűlöljön engemet. De Nailhaene elhallgatott s vékony fagalyakat kezdett letörögetni ama irány felé tekintve, a merre Sándor eltávozott. — Tud ön valami hirt de Bois d’Arcur felöl ? — kérde némi szünet után. — Megemlékszik még létezéséről ? Ön valóban angyal! •— Ah! — folytatá Odette ajkaiba harapva— hát azért, hogy egy pillanatra elérzékenyültünk, egész a sírig vesztünkre törjünk ? — Nyugodjék meg kis barátnőm és különösen ne törjön vesztére. De Bois d’Arci jelenleg Ázsia belsejében van, olyan országokban jár, melyeknek czivilizácziója vadság tekintetében túltesz a legnagyobb barbárságon. A minisztériumba, hol sokat reméljenek az ő értelmességétől, tudósítások érkeznek Gastontól. — Gondolja ön, hogy ő nemsokára visszatér ? — Legyen nyugodt. De Bois d'Arci igazi diplomata lett. Ha visszatér, nem lesz neki többé ideje ismerőseivel összejönni. — Nem vagyok elég fiatal ezt nem tudni. Ha az ember nagykövet, joga van mindent elfeledni. — Vallja meg legalább, hogy ez a kivételes jog még nem nagy boldogság. De Nailhac-né nem volt képes egy bosszús mozdulatot visszatartani. János, ki figyelemmel kisérélt, azt gondolá, hogy a legközönyösebb nők között is, épp úgy mint a legszenvedélyesebbeknél meg van az a kívánság, hogy örökös sebeket ejtsenek. E pillanatban Sándor jelent meg a tengerparton. Lassú léptekkel közeledett a lak felé, melyben Odette nyaralt. János kalapja után nyúlt. — Trouvilleben maradok még néhány napig, — mondá. — Ha szüksége van Párisba való visszautazásakor egy utitársra, rendelkezésére állok. Rövid időre ezek után Odette hirtelen elutazott egyik birtokára, tudtán kívül ama gyorsan támadt impulzusnak engedve, melynek titka még azok előtt is rejtély, kik annak befolyása alatt állanak. — Ha valóban szeret — gondolá — úgy utánnam fog jönni. Ha nem szeret .... Isten vele ! Odette nem volt biztos melyiket kívánja e kettő közül. Utazása alatt valódi bölcs módjára elemezte érzelmeit, de sehogy sem volt képes belsejében a teljes világosságot felfedezni, a bizonytalanság, hitetlenség még mindig ott tanyázott. Elveszítette nyugalmát a szerelem kutatásában és mit nyert cserébe ? Az az ösvény, melyen Jeanne oly biztosan haladt, örökre elzárva lenne előle? Gondolatát mindazáltal nem tudta Sándorról elterelni. Sőt álmaiban is megjelent a fiatalember halvány arcza. Egy hó múlt el. Az őszi szél elhullatta az erdők megsárgult lombjait. Falusi magányában Odette aludni hagyta szívét, mint ahogyan lecsillapodni engedik a felzavart vizet, hogy jobban, tisztábban lássanak annak fenekére. A nap legnagyobb részét kézimunkája és zongorája mellett töltötte el. Ha kezei megakadtak a gróf által kiválasztott két szerzeményben, kiváncsi mosolylyal játszta el azokat. — Vájjon melyik hangzik majd fel egy napon ? — rebegő. Sándor még nem jelentkezett, de belső érzése azt ismételte neki minduntalan, hogy viszontlátja őt. Jelenléte hiányában leveleivel birt. A gróf Olaszhonba utazott. Útját bizonyos titok leplezte. Egy reggelen de Nailhac-né maga mellett találta őt s első tekintetre észrevette, hogy uralma egy szikrát sem csökkent. — Nagyon szenvedtem távol öntől — mondá a gróf — azt hittem az utolsó harcz órája elérkezett. Ekkor azt kívántam, vajha ön halva lenne. — Halva! — ismétlő Odette. — Ah! — kiáltott fel Sándor hévvel, — a pillanatban, melyben véremet áldozatra nyújtom hazámnak, ön nem tudja, mily zavart, felindulást vet belém az a gondolat, hogy egy napon Ön talán másé lesz. Ön és másé! .. . Halva, úgy érzem ön kevésbbé lenne számomra elveszve! De Nailhac-né összerezzent; ez valóban a legmélyebb szenvedély hangja volt. — Hagyjon még kissé élni, — mormola meghatott hangon — és mondja el nekem, mi tartotta önt Olaszhonhoz lánczolva ? — Nem mondottam már önnek? Azok által lettem oda hiva, kiknek joguk van igy szólani: »Jöjj !« Most néhány napi szabadságot kaptam s eljöttem. Itt fogok az ön közelében élni, amig az óra itt; életemben először tanultam meg azt rettegve várni. A fiatalasszony kézimunkáját félretette, a zenének szentelve mindazt az időt, melyet a tűtől megvont. De Nailhacne soha sem volt ékesebben szóló, mint amidőn hallgatott. Kézmozdulatai oly kifejezésteljesek voltak, hogy gyönyörrel tölték be Sándor szívét. Mi több, Odette soha sem volt szebb, mint oly perczekben, midőn belsugallatának engedett. Halvány homloka, arcza az alabástrom átlátszóságával birt; ilyenkor mintha láng érintette volna egész énjét. Néha, ha egyedül volt, eljátszta Agatha dalát. (Folyt. köv.) KÜLÖNFÉLÉK. — szeptember 2. A hiv. lapból. Kinevezés. Geuersich Karola okleveles polgári iskolai tanítónőt a lőcsei állami felsőbb leányiskolához egyelőre ideiglenes minőségben segédtanitónővé nevezték ki. Áthelyezés. A munkácsi kir. orsz. fegyintézetnél üresedésben levő I. oszt. tiszti írnoki állásra, saját kérelmére, Libertini Lajos váczi orsz. fegyintézeti I. oszt. tiszti írnokot helyezték át. Névmagyarosítások: Czetzko Lajos (Oroszlány), »Czeglédi -re, Braun Pál (Felsőbán) »Biró«-ra, Kohn Gottfried (Lakompak) »Tengerire, Fried Jónás (Budapest) »Fondor«-ra, Pálinkás József (Kótaj) »Szabó«-ra, Vavrik András (Bellus) »Kárpátiéra, és Büchler Sándor (Budapest) »Bálint«-ra változtatták nevüket. Alapszabály-megerősítések. Az ottóvölgyi, nyéki, hódsághi, alsópéterfai, karácsonyi önkéntes tűzoltó-egyletek, a bács-petrovoszellói kereskedők társulatának és a bánfalvi első ötven forintos temetkezési egylet alapszabályai a m. kir. belügyminiszter által a bemutatási záradékkal elláttattak. Lapunk szerkesztője, ifj. Ábrányi Kornél orsz. képviselő, választókerületéből a fővárosba visszaérkezett. Személyi hír. Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi államtitkár e hó 2-án utazott el Blankenberg tengeri fürdőből és valószínűleg e hó 7-én érkezik vissza a fővárosba. A román királyné betegsége Velenczéból jelenti egy távirat. A ma reggel elterjedt hírekkel ellentétben Erzsébet román királyné állapota nem fordult rosszabbra és nem is érkezett ide hír arról, hogy a román király legközelebb ide érkeznék. A montenegrói fejedelem, mint Bécsből távírják, nejével és a trónörökössel ma reggel 1/48 órakor Tricoton át Czetinjébe utazott. A fejedelmet útjában kezelő orvosa kíséri. A jogi államvizsgálat reformja. Gróf Csáky Albin miniszter, az igazságügyminiszterrel egyetértve, elhatározta a jogi államvizsgálatnak oly módon való átalakítását, hogy az mint az ügyvédi és bírói minősítés előfeltétele ugyanazon helyet foglalja el, melyet eddigelé a jogtudori szigorlatok foglaltak le. Az ekként átalakítandó vizsgálat szervezetének végleges megállapítása végett ez év végén értekezlet lesz. Rendjelviselési engedély. A király megengedte, hogy barkóczi Rosy Zsigmond rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a khedive e fensége által neki adományozott Medzsidié-rend nagyszalagját, — Dumba Konstantin cs. és kir. követségi titkár pedig az orosz császári Szt. Annarend II. oszt. jelvényét elfogadhassák és viselhessék. ■ A zágrábi kiállítás. Zágráb, szept. 1. Jönnek — azt hallom — a mi magyarjaink! Nem tudom, igaz-e, avagy csak kósza hir, hogy külön vonaton s nagy tömeg jönne szept. 12-én a zágrábi kiállítást meglátogatandó s egyszersmind a lóversenyeket is. Nem akarom hinni, hogy bár csak egy kisebb csoport magyar is, testületileg jöne ide. Jöjjön magánember akármennyi, hisz megérdemli talán ez a kis kiállítás, mely elég csinos , de még inkább a szép vidék ezt a kirándulást, hanem egy testület — az már más valami. Ezer embernek — ennyit is hallottam emlegetni — s főleg magyarnak, tehát nem szeretett vendégnek — helyet sem tudna adni ez a szép kis Zágráb. Azok után pedig, amiket az »Obzor« és »Agr. Tagbl.« irt, ha megtudják otthon, elmehet a kedve a mi büszke magyarjainknak e kirándulástól, még ha hívják is. Amint hallom, volt Budapesten valaki, hogy meghívja a magyarokat, de az csak egy ember is ment legyen bár többek nevében, erre egy ember talán mégis kevés. A »Fővárosi Lapok« kíméletesen megírt zágrábi kiállítási tárczája türelmesen átsiklik az itt rögtönzött Starcsevics stb. féle tüntetések felett, valamint nem említi a dalmaták fogadtatására előkészített nagy ünnepélyességeket, amit a Kacsicsi emlék leleplezésével hoztak kapcsolatba és teljességgel nem veszi figyelembe a háttért, amit ezzel lepleztek. Az »Obzor« és »Tagblatt« jónak látta kiemelni, hogy ilyen fogadtatásra mások nem is számíthatnak. Voltak azután, akik jónak látták szóval megmagyarázni, hogy azok a mások mi magyarok volnánk. Azt hiszem, tudva van nálunk otthon, mennyire haragudott e két lap Baross miniszter látogatása miatt. Mit keres itt ? Mit akar itt? — kérdezték. Hanem azért ez a két dühöngő lap is felsült. A zágrábi sajtó utólag neheztelésének, sőt megbotránkozásának adott kifejezést a városatyákkal szemben, hogy a dalmaták tiszteletére rendezett bankettre egy tagját sem hívták meg, (ők tudják: miért ?) ezen sértő eljárást pedig megkoronázták egy azon délután kiadott rövid körlappal, amelyen tudatják a sajtó képviselőivel, hogy azon este tartandó második banketten »wird gestattet« a sajtó képviselőinek is megjelennie a karzaton. Pártkülönbség nélkül, minden lap aláírta a neheztelő tiltakozást s egyszersmind azon fogadalmat, hogy a polgármester által nyújtandó megfelelő elégtétel adásáig a városi tanács összes nyilvános gyűlései, tanácskozmányai és határozatairól tudomást venni nem fog. S mi lett ennek a vége ? Hogy az »Obzor« szerkesztőjét Amrus polgármester egyenes kívánságára a lap szerkesztéstől azonnal elvonták. Állítólag, mint a ki nem volt jogosult a csatlakozásra. Úgy látszik azonban, hogy a díszes vendégfogadó bizottság maga is csalódott kissé, csak röstelli bevallani s jó arczot vág hozzá. A város előkelői frakkban, fehér nyakravalókkal ünnepi díszben, sőt még itt-ott egy felvirágozott kocsit is lehetett látni, vonultak ki a dalmát »testvérek« fogadására. A házak ablakaiban is lehetett látni virágfüzéreket ablaktól ablakig vonulva stb. A vonat megérkezik s egetverő zsiók között özönlik elöl 250 dalmát a nyitott kocsikból, népies nemzeti viseletben, ólomgombos zsinóros rövid dolmányban, viharedzett vad kifejezésű, marczona arczaikkal, a föld szegény népe volt ünneplőjében. Voltak közöttük polgári ruhában is és néhány pap. A polgári ruhások finomabb opánkát viseltek (ez már valami közép a bocskor és czipő között, mig a nép opánkája csak egyszerűen bocskor, de más forma, mint a mi tótjainké). A kicsi vörös köppi a fejek búbján tette őket ismertekké s ezt valamennyi egyformát viselt csak papjaik voltak kalapban. Egyetlen falon ruhás ember nem volt közöttük, így mentek a bankettre hosszú kocsisorokban igy jelentek meg apróbb csoportokban a kiállításon, így tömegben a Kacsics emlék leleplezésén. Este azután a kiállításon fényes kivilágítás mellett á la Slavjanszky hangversenyt rendeztek népdalaikból, s allegorikus alakokban bengáli fény mellett ünnepelték Dalmát-, Horvát- és Slavonországok egyesülését, még kissé idő előtt ugyan, de nekik ez öröm volt. Később hallottam, hogy Dalmácziában a vagyonosabb és műveltebb osztály olasz s ezek nem is jöttek el s nem is akarnak csatlakozni. A kiállítási területen, a hangverseny szünetei közben történtek azután a Starcsevics és hasonlók hívása és zsiózása, hangverseny után pedig az ő körülhordoztatása néhány tanuló által; így éltettek több nem méltó egyént és kaptak vállaikra is. A kiállítási bizottság utólag már tiltakozik is az ily s hasonló tüntetések ellen, de maga a józanabb közönség akkor már megbotránkozott s félre vonult. A jövőre a bizottság hasonló dolgok lehetőségének megakadályozását ígéri. Mindamellett a kellemetlen botrányok lehetősége nincs kizárva s ilyen lehető rögtönzések s ellenséges tüntetéseknek a mi testületileg ide zónázott különvonatos honfiaink miért tegyék ki magukat. Vájjon érdemes volna-e ? ha csak azért nem, hogy azután annál jobban szeressék a kedves otthont. Azok, akik otthon vannak, soha sem érezhetik annyira magyar voltukat, mint mi, akiket a sors ide — majdnem — száműzött. Mi érezzük, hogy nem szeretnek itt minket, csak azért tűlünk hallgatva, mert mind reméljük, hogy előbb-utóbb mi is csak visszakerülünk a kedves hazába. Egy magyar lap megemlítette, hogy a gépcsarnokra mégis csak illett volna egy magyar zászlócskát tenni, mivel a kiállított tárgyak nagyobb része Magyarországból jött, a horvátoknak nem leven gépiparuk. Ezt már sok volna kívánni tőlük. A fekete-sárgát inkább féltették volna a mienk nélkül, de mert nem lehet, tehát semmit, így vitatkoztak a bosnyák pavilion zászlódisze felett is, mivel csak feketesárgát nem tehettek a horvát színek mellé s a mienket nem akarták hozzá tenni, nem tettek egyet sem a három szin közül, hanem két oldalt két bosnyák zászlót illesztettek reá, mig a dalmát pavilion minden zászlódiszt nélkülöz. Magyar zászlót csakis egyetlen egyet pillanthattam meg a postaépületen, de ez is csak délig volt kifüggesztve a megnyitás napján, pedig a megnyitás előestéjétől az egész város majdnem összes épületei zászlódiszben vannak, melyeket időnként nyitnak s varrogatnak, mivel az időjárás és nap heve ugyan nem kíméli őket és sok kék szín vált már zöldre, amikor azután hamar ki is cserélik. A parkírozás, a virág elrendezés, a szőnyegalakzatok s különösen egy színes alternanterákból alakított causeuse, néhány virágkosár, egy kis Eiffel-torony, szintén alternanterákkal az érseki pavilion mellett, az ország czimere stb. igen sikerült dolgok s minden elismerésre méltó a műkertészet mai színvonalán. A virágkiállítás is igen csinos volt, hanem a déli növények különben elég üde példányai nagyon is a gyermekkort élik, ahhoz képest, a minőhöz a mi szemünk a budapesti virágkiállítások alkalmával szokva van, avagy akár csak az egri érseki virágház, a körmendi herczeg Battyányi-féle üvegház, avagy a keszthelyi s ikervári üvegházak ékeskednek, sőt az én igen szerény kis szalonom virágcsoportjának nagy pálmája is sokkal nagyobb s terjedelmesebb levelekkel bir, mint az itt látottak bármelyike is kivétel nélkül. Az egész kiállítást bejárni és mindent megnézni egy egész nap elegendő — s ekkor azt a benyomást kapjuk, hogy minden, amit láttunk, elismerést érdemlő igyekezetre vall, de még gyermekkorát éli, hanem ahhoz képest erős és életrevaló, fejlődésre képes. Az, ami a nőket leginkább érdekelheti, a virág és egyéb időleges, gazdasszonyokat is érdeklő konyhakerti, gyümölcs stb. kiállításokon kívül főleg a női házi-iparkiállítás. Megérdemelné, hogy egy pár tanítónő leránduljon a nő ipariskolából, szívesen kalauzolnám őket. Találni érdekes dolgokra is e téren, a mi új s előttünk ismeretlen. Tarkaságánál fogva igen sajátos; nem mondom azért, hogy okvetlen szép s mind ízléses, de az, amit a lányiskolákban a népies motívumokból feldolgoznak, abban már van annyi ízlés, amennyivel megbarátkozhatunk. Azt a nemes stylt és szolid színezést persze itt ne keressük az eredeti népies munkánál, amit a kalotaszegi varrottasnál oly jól esik a szemnek elnézni , de ne azt a vaskos modort sem, amelyet a mi tótjainktól kezdenek most divatba hozni. Valami nagyon túlhalmozott nyugtalanság nyilvánul az itteni néphimzésnél, mintha arra az egy díszruhára, amit minden parasztleány maga hímez magának, mielőtt esküvőre mehetne, az összes létező színeket rá kellene varrnia a domináló vörössel tarkázva. Óriás munka lehet egy ilyen agyon hímzett öltözék, mert ujjak, ruhaalj és kötény borítva van vele, hogy a szövet alig látszik némelyiken. Természetesen roppant ára is van, amelyik csak szőrme hímzést mutat, az is 40—70 frt, ha selyemmel van, akkor 90—120 frt egy öltözék, a selymet maguk készítik és festik nagy részben az ő munkáikhoz. Természetesen csakis gazdagabb vidéke a Száva mentén állíthat ki ilyféle ruhákat, a szegénye sokkal szerényebbel is beéri. Vannak azonban ilyféle ruhák aranynyal is hímezve vászonra. Ami a modern, finomabb női kézi munkákat illeti, hímzésben és csipkékben egyaránt mutat fel a zárda növeldése épp oly szép, ízléses és nagy fáradtsággal készült tárgyakat, mint akár a budapesti női iparkiállításon láthattunk s azért itt nem is akarok részletekbe fogni. Minden elismerésre méltó gyönyörű munkák vannak itt. Egy kis terem pedig csupán egy nő munkáival telt meg, kinek úgy látszik speczialitása a posztó rátét és posztó mozaik. Óriás szőnyegek százakra menő árban, függöny, drapériák stb. egész szoba berendezés mind effélékből. Egy élet kell hozzá, két kézzel ennyit összedolgozni, sajátságos, csinos, némely darab tetszetős is, de hogy megveszik-e, azt nem tudom. Utólag megemlítem még az itteni Solz czeg által magas fejlettségben képviselt czukrász-ipart, mely alakításaiban s gyümölcseinek színezésében már egész a művészetig vitte, sőt a szobrászatban is otthonosnak látszik lenni, értem czukorból. Jöjjenek hazánkból magánosok bármennyien, csak testületileg ne, inkognito egészen másként jön ki a dologin.