Pesti Napló, 1892. július (43. évfolyam, 181-211. szám)
1892-07-01 / 181. szám
181. szám. Szerkesztésés: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéseiben intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1892. Péntek, július 1.43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra S frt. Ha as aszl kiadta postai különküldése kívántatik, postabélyegra báronként SS kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatala,Ba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-építlet, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Horánszky bírálata. A regále megváltása, mint a tapasztat mutatja, különös nemét hozta létre a bejségnek az italmérés terén: a váltólázat, ily két-évenkint tér vissza. A regálevális következtében alkották meg az állami tmérési jövedékre vonatkozó 1888. évi XXV-ik törvényczikket. Ezt módosítani llett az 1890. évi XXXVI-ik törvényczik-1. Hogy ismét fordult két esztendő: találkozunk azzal a javaslattal, amelynek zálalását ma kezdte meg a képviselőház. Ez javaslat alighanem új helyzetet fog temteni. Mert sokkal rosszabb, semmint adosítása két évig várathatna magára, ilószínű tehát, hogy már rövidebb idő atva találkozunk e tárgyban újabb nullával. Ebben a nagy melegben Hegedűs Andor előadó — ajánlván a javaslatot — rcsa bizonyítványt állított ki számára azt mondta, hogy inkább a forgalom szabddá tétele szempontjából érdemel mélnylást, semmint pénzügyi tekintetből, ért fokozottabbb pénzügyi eredmény tőlem várható. Valóban ez az ajánlás nemen válik a javaslat előnyére. Mert ha államfinanczia se örül neki, akkor mi való. Hogy akár a termelés, akár a bér, és még sokkal inkább, hogy a fogyaszk hasznát lássák, nem hiszi el senki. Avaslat a kizárólagos szeszitalmérési jogoltságot messze kiterjeszti. Nehogy nagyon más legyen a dolog: a pénzügyi bizottság elengedett magának valamely szemérmes módosítást, korlátozva a kizárólagos jog sztámát 1895. évi deczember 31-ig. A miótára az idők bizonyára már úgy is leszálltak ezzel a javaslattal. Igaz, hogy a jaslat 9-ik szakasza három feltételt szab eg a kizárólagos alap igénybe vehetésére, hogy a községben háromnál több korcsma 1 legyen, 2. hogy a kipuhatolt fogyasztásik megfelelő adó 4/s része se bérlet, se váltó útján biztosítható ne legyen és végre 3. Ígyha maga a község kívánja a kizárólagsságot. De ez a három fentartás még aszélesebb tért engedi a szabálynak. Oly eleset, hogy a pénzügyi bizottság ama vétkezése, hogy a kizárólagos jog nem czél, sok eszköz, nagyon megható ugyan, de kooly érvnek nem tekinthető. Van azután ugyancsak a 8-ik szakaszik még egy épületes pontja, mely szerint vételesen, de legfeljebb négy vármegyében kizárólagos italmérési jogosultság a váregyék egész területére is érvényesíthető, idén a pénzügyi bizottság előadója ma erre a négy vármegyéről beszélt : az ellenzéki hangosan kívánták a megyék nevét. Degedüs Sándor adós maradt a felelettel, fetőleg azt mondta, nem tudja e megyék évét és nincsenek is még megállapítva. Hát ezen nagyon is meg kell akadni. Mert ilyen paulális meghatalmazások, ha gyökeret vernek, hova hamarabb illuzóriussá teszik a törvényhozás ellenőrzési jogát. Legjobb volna talán minden törvénynek csak czímet adni azzal a szöveggel, hogy cselekedjék a kormány legjobb belátása szerint. Akkor legalább eltűnnék az obstrukczió réme is a gyöngébb idegzetű kormánypártiak elől. Mert folyton ott jár az ablak körül, mint Poe költeményében a hollóalakot öltött lelkiismeret. Legalább a »Nemzet« ma esti lapjában már a Horánszky Nándor parlamenti eseményt képező beszédéről is azt írja, hogy »szakszerű obstrukczió.« De visszatérve a vármegyékre: ha elhiszszük, hogy senki se tudja még, melyik lesz az a négy, hát honnan tudhatja, hogy négy lesz. A czél ugyanis az, hogy mesterséges koalíciók, kartelek, vagy más érdekcsoportosulások által a kincstár csorbát ne szenvedjen. De ki tudja akkor, hogy nem lesz-e kevesebb, vagy több oly megye, amelyben a védekezés kontemplált módja szükségessé válik. Ha pedig a kormány tudja, hogy csak négy lesz jele annak, hogy tudja a neveket is. Ez tehát a törvényben stipulálandó lett volna. A pénzügyi bizottság jelentésében ezúttal naiv volt. Amit rosszul esik elmondani a pénzügyi bizottságról. A javaslat 2-ik szakasza intézkedik a mesterséges borok megadóztatásáról. Ez elég furcsa. Mert hisz a műborgyártás egész kérdése rendezetlen. Érezvén a bizottság az ebben rejlő visszásságot, kihagyatta a szakaszból a műbor definícióját, nehogy ez a későbbi rendezésnek prejudikálhasson. Az adó tehát kiróható a műborra, anélkül, hogy erre vonatkozólag törvény léteznék. Csak azt nem szabad megmondani, hogy mi a műbőr. Ezzel szemben mi azt gondoljuk, hogy ha a bizottság nem akadt meg a mesterséges bornak ebbe a javaslatba erőszakolt megadóztatásán, nem kellett volna tovább aggodalmaskodni a meghatározás miatt. Úgy legalább megtudta volna a termelés és a fogyasztás, mit ért a kormány műbőr alatt. Így azt sem tudja. A nemzeti párt a javaslatot általánosságban se fogadta el és Horánszky Nándor által előterjesztett határozati javaslatában új javaslatot kér a pénzügyminisztertől. Abban a nagyszabású, pénzügyi és politikai szempontokban gazdag beszédben, amelylyel Horánszky Nándor ezt a határozati javaslatot kísérte, a legobjektívebb formában és épp azért meggyőzően ki van mutatva, hogy a most czélba vett módosítások sem a fogyasztók számára megkönnyebbülést nem teremtenek, sem az italmérést magát nem helyezik egészségesebb alapra, sőt amenynyiben a kizárólagos jogot kiszélesítik és az eredeti törvény szellemét változtatják meg, nyomukon még rosszabbodás várható. De a javaslat kritikája mellett messzemenő figyelemre tarthat számot az a társadalmi kép, amelylyel Horánszky Nándor feltüntette egyrészt a nemzet túlterheltségének mértékét, másrészt az iparosoknak és az egész középosztálynak helyzetét. Az 1875. óta folyó egyoldalú finánczgazdálkodás a végső mértékig kihasználta a nemzet teherviselés-képességét, de nem gondoskodott munkaforrásokról, amelyekből a nép táplálkozhatnék. Innen ered a kivándorlás és az az anomália, hogy míg egyfelől azzal érvelnek nálunk az iparfejlesztés nehézségei mellett, hogy nincs munkaerő, addig másfelől látjuk az iparosokat, munka és kereset hiányában, beszegődni más szolgálatokba. E felett nem lehet napirendre térni és az a politikus, aki világos tekintettel ezt a szerencsétlenséget felismeri és az egyetemes detailgazdálkodás közepette, amely napról napra él és táplálkozik, erre rá is mutat: az ország hálájára érdemes. A pénzügyminiszter is, akinek kiváló érdemeit mindenki elismeri, helyesebben cselekszik, ha nem türelmes számcsoportok sánczai mögé vonul a régi sablon szerint, amely érzéketlenséget nevelt a közállapotok iránt, hanem betetőzi a pénzügyi egyensúlyt a társadalmi egyensúly megteremtésével. PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A kis suhancz. — Olasz történet. — Talán Luigi, talán Angelo vagy Bartolomeo neve. Senki sem tudta biztosan megmondani, hát mindenki Lóiénak hívta. ő maga is azt mondta, hogy az a neve. Lóié napközben és késő este is a pályaudvar közelében lődörgött. Ha elfáradt, a Kalzi-templom egyik fülkéjébe mászott, meghujolott a Tolentini-szentegyház oszlopai mögött, vagy leheverészett a San Simeone pompás márvány lépcsőire s farkasszemet nézett a nap vagy a mid sugaraival. Máskor összerutkosta a pályaudvar környékét és az emberek sokszor gyönyörködtek benne, amint a napos part hosszában czigánycereket hányt. Lóiénak nem voltak szülei, nem is emlékzett rájuk. Sovány, tiszta ruházatú öreganyja, rosszú, hamis, örökké mozgó fülbevalókkal, ez kezélte el neki, hogy valamikor voltak szülei, mikor rég egészen kicsike volt, de mind a kettő egyperre halt meg kolerában. Az utcza volt a háza, mióta mászni tudott s csak ha megéhezett, futott pinczeszerü raktárba, melyben az öreganyja jóbiskált és tökmaggal meg zöldséggel kereskedett. Egyszer, mikor hazatért, zárva találta azót. »A kórházba vitték az öreget — talán már eg is halt!« — Elszaladt s napokig elrejtőzött, ért, hogy hasonló sors érheti; de nem akarta, úgy elfogják. Az éhség végre újra az emberek őzé űzte. A nyüzsgő élet, mely a napsütötte parton aályaudvar körül uralkodott, már rég csábította olót. A nap ott oly melegen és oly nyájasan sütit s a jövő-menő embereknek oly sietős volt az ,juk, akár csak neki, — valamennyien futottak, ide nem szerette a társaságot, de ösztöne súgta, egy nagy néptömegben az ember a legbiztosabban marad észrevétlenül. De most éhezett s a téli nap relid fénye sem segített rajta. Először a zöldségi narancsárusoknál szedegette fel a hulladékot.De éhsége nem csillapult s csak úgy kongott a gomra mint az előbb! Egy idegen sietett feléje őrönddel kezében, homokán vastag cseppekben ért ki az izzadtság. Leó czigánykereket hányt Ute. — Hallod-e ficzkó. Elbirnád ezt ? Hogy ne birta volna. Értelmes arcza felderült. Néhány perccel később két nagy kerek rézpénz verte a markát! Czigánykereket hányt egészen a legközelebbi kenyérbódéig. Úszott a boldogságban, megtanulta, hogy miképen kell a kenyerét megkeresni! — »Hány éves lehetek én?« kérdezte az öreg töpörödött koldusasszonyt, aki a Scalzi-templom lépcsőin sütkérezett. Az anyóka magához vntette a kisfiút, ki fehér fogaival épen beleharapott sovány kenyerébe. — Mindjárt megmondom. És csontos ujjaival a gyermek rózsás ajkai körül babrált. Még megvan mind a tejfogad, nem vagy még hétéves. — Hét éves! ujjongott Loló. Hát olyan vén vagyok! Loló ettől kezdve függetlennek érezte magát. Nem mulasztott el egyetlen érkező vonatot sem s csaknem mindennap volt valami czipelni valója a pályaudvarról. Később cseresznyemagot és szivarcsutkát is gyűjtött s Loló nem éhezett többé s a mellett futkozhatott egész napon át, ebben lelte gyönyörűségét. Csak nyugodtan nem birt ülni! Szegény fiú, mindig azt hitte, hogy üldözik és be akarják csukni, mint az öreganyját. Az emberek megbecsülték Loló gyors lábait s az elrongyollott kisfiút előnyben részesítették a nehézkes kamaszok felett. Mezítláb, egészen kurta nadrágban, melyből kikandikált a tarka ing maradványa és sok helyütt a kis ember bronzszínű teste, így szaladgált Loló éjjel-nappal a pályaudvar körül. Akárhány festő modellnek hívta műtermébe, de nem bírták rábeszélni, hogy nyugodtan egyhelyben maradjon. Ha a szomszéd kereskedők gyorsan kívántak valamit előteremteni, Lolót küldték el, aki futás közben oly magasra vetette lábait, hogy szinte egymásba fonódtak. A többi lődörgő fiú gyűlölte a kis Lolót, ki orruk elöl vitte el a keresetet, s ha megcsíphették, jókat puffogtattak rajta, persze csak ritkán történt, mert Loló kisiklott körmeik közül. Az utcza gyermekének nem volt barátja, csak irigye, s hogy előlük megmeneküljön, folyton szaladgált. »Hogy siet ez a Loló!« — kiáltott a szomszédos halsütő ötéves leánykája és a Loló felé nyújtotta rövid mutató ujját. A nyúlánk, egyenes termetű Lolószánalmat érzett a púpos leányka iránt, aki oly csendesen üldögélt, mintha öreg anyóka volna. Angiolettának kedves arcza volt, mely körül göndör,világos szőke hajfürt himlálódzott, okos és komoly leányka. Loló felkeltötte a figyelmét, mert szemét hosszan és kíváncsian meresztette a szokatlan kis alakra, mikor először meglátta. Most látott Loló először elől-hátul púpos gyermeket. Angioletta, aki észrevette, amint Loló részvéttel és kíváncsian függeszte rá beszédes szemeit, örült s bizalmasan mosolygott a fiúra. Néhány tarka üvegcserép, néhány fényes gomb, amit éjjeli kószálása közben szedett fel a földről, egy marék tökmag, amit titkon nyújtott a beteges gyermeknek, minden megszilárdította a barátság kötelékét. A magára maradt kisfiú boldognak érezte magát, ha valami csekélységet adhatott a szánandó teremtménynek. A leánykának oly kedves arcza volt s az Angioletta név nagyon tetszett a fiúnak. Angyalka a te neved! — gyakran mondogatta neki, ha senki sem volt a közelükben. Angioletta mosolygott s látni engedte hegyes, fehér, macskára emlékeztető fogait. Ő is szeretett volna valamit ajándékozni a jó Lolónak! Hogy izlenek neki e hal és Angioletta felhasználta apja távollétét s a merőkanállal nehány darabot kiemelt az olajjal telt serpenyőkből. Belegyömöszölte egy darab ujságpapirosba és Lolo után nézett. És Loló sejtette, hogy az ajándék neki szól, bizalmasan ott termett s a lányka nagy örömére egymás után kapta be egyik halat a másik után. Aztán hálás tekintettel egyet ugrott s megint ott szaladgált a pályaudvar körül. A kis púpos pedig vékony sikító hangján utána kiáltotta : — Loló megint siet, Loló mindig siet. Majd csendesen leült a laczikonyha elé s ABC-s könyvében betűzgetett. Azok a nagy betűk mintha kérdezték volna: »Ki az a Loló ?« és a leányka rendetlen azt felelte : »Fivérem!« A betűsereg felkaczagott s gúnyolta a leánykát, ki szőke fejecskéjét még mélyebben lehajtotta a könyvre s a járókelők gyönyörűségére hangosan szedegette össze a betűket. Loló nem tudott sem írni, sem olvasni. — Meg foglak rá tanítani, van kedved ? kérdezte a kis púpos lányka. — Nincs — válaszolt erélyesen Loló — nem bírok nyugodtan ülni. — Pedig ilyenkor nyugodtan kell ülni és Angiolf okosan mosolygott. — Hordd el magad, gaz kölyök, vagy megmutatom, merre az út! — dörgött rá a vastag laczikonyhás, hosszú, földig érő fehér kötényével, aki az izzó faszenet igazította meg. Loló, kit már többször elűztek innen, intett Angiolinának s nyíl gyorsasággal tovacsont. Nemsokára rá a kis leányka lábujjhegyre emelkedve, újra néhány kis halat húzott ki a forró lábasokból Loló részére. Loló megint odament, de a halat nem fogadta el. — Miért nem ? kérdő elszontyorodva a kis Angioletta — hisz még most is párolog. — Látom, de nincs étvágyam s az undor kifejezésével fejére mutatott. A fejem fáj és itt, itt, (a gyomrát értette) mintha követ éreznék. — Vagy be riczmust!« tanácsolta az okos szemű lányka. — Majd a nélkül is jobban leszek s ha nem . . . Lola nem mondott többet, de szemei világosan elárulták: »Azt hiszitek talán, hogy van veszteni valóm! A rongyolt, magára hagyatott fiút is bántotta valami nagyon, a mióta nem kínozta az éhség. Gyengéd szivecskéje szeretet után sóvárgott. Ha vele egykorú gyermekek haladtak el mellette, tisztán öltözve, anyjuk karján s büszke tekintetük rongyain megakadt, úgy szerette volna kitépni a szivét a fájdalomtól, mely mint betegség támadta meg. Egy nap Loló meglátta, amint egy öt éves fiúcska megbottlott a kavicsokba s feldörzsölte a térdét. Loló odasietett, felemelte a gyermeket s egy darab nedves papirost akart rárakni. — Hagyd abba, majd ha haza érek, anyám eczetbe mártott gyolcsot rak rá s megcsókol. Lolo kimondhatlan vágyat érzett, bár csak neki is volna anyja, ki homlokán csókolná, ha baja esik. »Mily édes lehet az.« És Lolo befutkosta a pályaudvar környékét s a fizikai kimerüléssel eltűnt a vágya az édes anya után. Reggel heves fájdalmat érzett egész testében s a feje is nagyon fájt — megpróbált szaladni — de nem lelte benne örömét, nem fütyölt, nem énekelt, elbújt a templom csendes zugába s lehunyta a szemeit. Egyszerre világosan tűnt fel előtte, hogy nincs többé e földön keresni valója és legjobb lesz, ha odajut, hol szülei és nagyanyja vannak. És Angioletta ? Előbb látni akarta a leányt. Ott állott a kis leány és elébe tartotta a pirosra sült halacskákat, de nem volt étvágya! Megfordult és odébb osont. * * — Tudod-e, hogy játszópajtásod, a Loló beteg ? újságolta az utczaseprő, mikor kosárral a hátán a laczikonyha mellett végezte a dolgát. — Loló beteg, ismételte Angioletta anélkül, hogy bármire is gondolt volna s kérdezte az utczaseprőt: Láttad? — Én nem, de a feleségem úgy találta az ajtó előtt a szemétdomb mellett, olyan fehér volt az arcza, mint a tisztára mosott ing, eszméletlenül feküdt. — Mit jelent az? — kérdezte Angioletta bátran. — Hogy nem sok keresni valója van már idelent, válaszolt a rideg arczu ember s tovább söpört. Angioletta pedig vállat vont s még áhitatosabban tekintett könyvébe. Nem értette az utczaseprő szavait. De mialatt rövid vértelen ujjaival a magánhangzókat betűzte ki, Loló képe jelent meg képzeletében. Mintha most is előtte állana s színes üvegcserepet, fényes gombokat ajándékozna neki. — Meghal az ember, ha beteg? kérdezte , atyjától, ki most is a serpenyőnél állt s kavarta a párolgó halakat. — Persze hogy megválaszolt az apja közönyösen. — És fáj az ? — Dehogy fáj, csinos utat tesz meg az ember ? — De megint visszajön ? — Vissza! ■t* Hosszú, keskeny, fehérre gyalult koporsót vitt másnap egy ember a hóna alatt. Mikor Angiolettát meglátta, megállóit és kérdezte: — Tudod-e ki van benne ? Angioletta tagadólag intett, mire a barátságtalan ember komoran nevetve szóllott: Loló van benne, aki mindig sietett, most már kipihenheti magát! A laczikonyhás is előretolta a fejét, hogy meglássa azt a pár embert, akik a koporsót kivitték. — De ugyebár visszajön, tudakozódott a púpos leányka elhalaványulva. — A halsütő és aki a koporsót vitte, egymásra pillantottak. — Természetesen, természetesen!« Angioletta rámeresztette nagy kék szemét a Budapest, június 30. Főrendiek értekezlete. Ma délután több főrendiházi tag értekezletre gyűlt össze a primási palotában a most szőnyegen forgó egyházpolitikai kérdések tárgyában. A herczegprimás üdvözölvén a megjelenteket, megköszönte nekik, hogy meghívása folytán eljöttek. Azután kifejtette a mai öszszejövetel czélját. A választások után az elkeresztelési kérdés gyökeres orvoslása végett javaslatot tett a kormánynak, amely ezt a javaslatot eddig nyilvánosságra nem hozta. Közölte azután a főbb indokokat, melyeket a főrendiházban e javaslat támogatására fel fog hozni. Ezek után a jelenlevők közül többen felszólaltak. Mindnyájan helyeselték a herczegprímás által felhozottakat, és ama vélemény is nyilvánult, hogy a kormány által legutóbb elfoglalt álláspont a javaslat keresztülvitelét könnyíteni fogja. Wekerle Sándor pénzügyminiszter a legközelebbi napokban, valószínűleg már szombat este, rövid időre Bécsbe megy, hogy az osztrák pénzügyminiszterrel értekezzék ama módosítások tárgyában, melyeket az osztrák képviselőház valutabizottsága a valutajavaslatokon tett. A képviselőház nyolcadik bírálóbizottsága Fest Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatólagos tárgyalás alá vette Ábrányi Kornél Borsod megye dédesi kerületében megválasztott képviselő kérvénynyel megtámadott választásának ügyét. A választás ellen kérvényezők képviseletében Hauer Sándor, a választást védő választók képviseletében Győry Elek és Günther Antal ügyvédek jelentek meg. Felolvastattak a vizsgálat folyamán felvett jegyzőkönyvek, nevezetesen ama választók nyilatkozatai, akik állítólag nem bocsáttattak szavazásra, holott ha szavaztak volna, a megválasztott képviselő ellenjelöltjére adták volna szavazatukat; továbbá a záróra kitűzésének körülményeire s a záróra alatti szavazásra vonatkozó vallomások, úgyszintén a választási elnök nyilatkozata, melyben előadja, hogy a második küldöttség elnöke azt tudta, beleegyezése és felhatalmazása nélkül tűzte ki a zárórát, hogy a szavazás berekesztésekor még több választó óhajtott szavazni s ő figyelmeztette is eljárásának törvénytelen voltára a küldöttségi elnököt, de ez kijelentette, hogy bódéjában egyedül ő rendelkezik s szavazatokat többé nem fogad el; s végül a második küldöttség elnökének nyilatkozata, mely szerint a záróra akkor tűzetett ki, mikor már minden község leszavazott, sőt némelyek ismételve is fel lettek hiva, s a főszolgabíró a bódéból hangosan kiszólt, hogy van-e még szavazó, de senki sem jelentkezett. A terjedelmes vizsgálati iratok felolvasása után elnök a tárgyalás folytatását holnap d. u. 4 órára tűzvén ki, az ülés véget ért. (D. É.) A román agitáczió. A bukaresti »Romanulu« közli a múlt vasárnapi tiltakozó gyűlés lefolyását, melyen Oresku egyetemi rektor elnökölt. Több magyarellenes beszéd megtartása után a gyűlés egyhangúlag elfogadta a következő bombasztikus határozati javaslatot. »Hazájuk fővárosában, a szabad ország összes vidékeiről egybegyült románok úgy találják, hogy egy béke- és nemzetet szerető nép legnagyobb kötelessége Európa közvéleményének tudomására juttatni azt a pert, melynek elintézése nemsokára főhivatása lesz. A szabad Románia románjai méltatlansággal protestálnak Európa előtt és felhívást intéznek az európai közvéleményhez, hogy érdem szerint bélyegezze meg a magyar nép tetteit, mely visszaél politikai helyzetével más nemzetiségű népek elnyomására. A magyarok erőszakoskodásai abból a czélból, hogy annyi nemzetiségből egy homogén magyar államot alkossanak, csak viszályt és gyűlölséget szíthatnak a népek között! Ezek az általános békének örökös fenyegetését képezik és lealacsonyítják a mivelődés és szabadság századának dicsőségét, melyben élünk. Felhívjuk Európát, hasonlítsa össze a leigázott románok méltóságos és lojális magatartását, akik békességesen elmentek, hogy tiszteletteljesen kérjék a császár előtt jogaik védelmét, a magyarok vad dühösködésével, akik merényletet követtek el ama hazafiak ellen, akik népükkel szemben megtették kötelességöket, stb. stb. Azután ugyancsak a »Romanulu« azzal a világos czélzattal, hogy a magyar-ellenes izgatás nagyobb arányokat öltsön, a fejedelmek találkozását is saját czéljaira aknázza ki, és tájékozatlan olvasóinak a következő arczátlan hazugságokat tálalja fel: »A magyaroknak a nemzetiségekkel való viselkedése, különösen a legutóbbi botrányok aggodalommal töltötték el a Habsburg-háznak két szövetségesét. Ők Attila utódainak magatartásában veszélyt látnak Ausztriára nézve, mely meggyengítheti a hármas szövetséget. Hogyan támaszkodhassanak olyan államra, melyben a nemzetiségek késsel mennek egymásra és minden súlyos válságban harccot kezdhetnek egymás ellen?« »E bizonytalanság ama két középeurópai hatalmasságot arra késztette, hogy más kombinácziókra gondoljanak.« »Azt mondják, hogy Ilik Vimos Illik Sándortól Elszász-Lotharingiára vonatkozó biztosítása folytán elitélte Ausztria - Magyarországot. Most csak arról van szó, miképen kelljen ezt végrehajtani ? Németország megkapja a maga részét, Olaszország is. Oroszország megkapja kárpótlását Ázsiában és Arméniában, Bulgáriából független államot alkotnak Coburg királylyal, akit a német császár ki fog békíteni az orosz czárral. Románia új tartományokat kap és a központi államok biztosítani fogják Törökországnak újonnan kikerekített területét.« Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy az aradi románok egy része nyilatkozatot tett közzé a »Tribuná«-ban, melyben kijelentik,hogy egyetértenek a császármemorandumos testvérekkel. A nyilatkozat így hangzik: »Alulírottak, mint részint a nemzeti párt tagjai, a »Telegraful Roman« támadásaival szemben kijelentjük, hogy mindenben egyetértünk ama testvéreink érzelmeivel, akik a memorandumot a császárhoz vitték. Nemzetünk iránt való szeretetünk és annak érdeke köt bennünket egymáshoz. Átkozott, aki ezt megbontani akarja! Trulin Péter, dr. Popa György, Oncu Miklós, Ciorogariu Romulus, Herbai Gyula, Raicu S., Moise Gergely, Mangra Vazul, dr. Pop C. István, Moldován János, Bogdan György, Ciungan Arzén, Mezin Lázár, Morariu Károly, Tanascu István, Muntean G., Lupu A., Tescula Lázár, Mikuleszku Demeter, Moldován Sándor, Suciu Aurél, Moise Illés, Raicu Mihály, Raicu János, Stoica Vincze, Nichin Illés. A nyilatkozat közzététele óta Aradon általános megbotránkozás észlelhető a társadalom minden rétegében. Tegnap számos tekintélyes és hazafias érzelmű aradi ügyvéd oda nyilatkozott, hogy e hazaáruló bandával nemcsak minden társadalmi érintkezést meg kell szakítani, de az aláírt ügyvédekkel a bíróság előtt nem fognak többé tárgyalni, akik ügyvédi esküjüket egész nyíltan megszegték s a hazaárulók sorába léptek. Az angol választási tusa. A parlament tegnapelőtti feloszlatása tulajdonképen nem jelent újabb fázist az angol választási tusában. Legalább hat hónap óta olyan hévvel folyik az, mintha a szavazás napja folyton közvetlenül küszöbön állt volna. Jó három hónap óta felléptette minden párt az összes választókerületekben a maga jelöltjeit, kik azóta írásban és szóban száz meg száz alkalommal fejtették ki, hogy mit akarnak. Ezenkívül a pártvezérek szintén találtak bőséges alkalmat a nyilatkozásra ; az agg Gladstone ismételve országos körutatérett a választókerületekben, Salisbury pedig többször beszélt Londonban a vidéki pártgyűléseken, úgy hogy a napokban megjelent választási manifesztumaik újat alig mondanak, amint másrészt a parlament feloszlatása is csak annyiban új mozzanat, hogy most már csakugyan elérkezett az eldöntés napja s a választásoknak a legközelebbi két hét alatt végbe kell menniök. A régóta folyó küzdelem czélja egész határozottságában kidomborodik a választási