Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)
1895-05-01 / 118. szám
118. szám. Budapest, szerda 1895. május 1. 3 PESTI VIJAJPILD. és a hírlapok virágzó korában minden állam katolikus papsága nagyon részletesen értesülhet. Elég, ha a pápa a bibornok-kollégiumban vagy másutt allokációt tart, ennek tartalmát ezer és ezer hirlap közli, igy tehát a placetum régi joga különben is sokat vesztett hatályából. A római szentszéktől a villamosság és gőz korában lehetetlen hermetice elzárni bármely állam klérusát. De ebből éppen nem következik, hogy a szentszék érintkezése állami kontrol alá ne vétessék ott, ahol ez gyakorlatilag lehetséges. Bizonyos, hogy a dogmák kihirdetése, bullák és brévék közlése állami ellenőrzés alá vehető s ez ellenőrzés kiterjed nemcsak magának a pápának irataira, hanem egyszersmind a pápai követekre is. Zsigmond dekrétuma, mely a placetumnak a fejvesztést teszi büntetőjogi szankciójává, a királyi tetszvényjogot még a pápai követeken is túlterjeszti, egész a szentszéki hivatalok levelezéséig. A magyar törvényhozás, s különösen az alsóház, mindig a legszigorúbban értelmezte a placetumot, követelte ennek alkalmazását összes vallási küzdelmeink idején s különösen a negyvenes években, amidőn a római szentszék szintén mindent elkövetett az akkori magyar egyházpolitika ellen. Maga az akkori kormány szigorúan kezelte a placetumot; még oly esetben is alkalmazta azt, például a híres vegyesházassági brévénél, amidőn a szentszék eljárása megfelelt a bécsi körök s a magyar reakcionáriusok szándékainak. A placetumjog legvakmerőbb és legügyesebb kijátszása volna az, ha a római szentszék brévék és bullák helyett nunciusokat vagy legátusokat küldözgetne az egyes államokba, mint most történt Agliardi utazása alkalmából. Az illető pápai követ ugyanazt elmondhatná még érdekesebben és behatóbban, amit brévéjében elmondhatott volna a szentszék, s mivel a pápai követ nem írott akta, tehát nem lehetne rávezetni a szokott záradékot: „benignum Placetum tribus.“ Valóban a római szentszéknek nunciusok, vagy legátusok által való érintkezését sohasem vonták a placetumjog körébe. Ekképp talán a magyar állam védtelenül marad a római szentszék kísérleteivel szemben ? Bizonyára nem. A magyar állam és minden más állam szuverénitását a római szentszék ellenében még a placetum-jognál is általánosabb és hatalmasabb jog védi, s ez a nemzeteknek egymás irányában való joga, a nemzeközi jog és az ezen alapuló udvariasság és illemtudás. Minden szuverén hatalom képviselője feltétlenül számíthat Magyarországon vendégszeretetre, hisz ebből nincs kizárva még a legkisebb állam legutolsó polgára sem. A hatalmak képviselőit, s igy a pápa legátusait, megilleti még az extraterritorialitás s igy a sérthetetlenség is, de az ily kiváltság egyszersmind nagy kötelezettségekkel is jár. A sérthetetlenség páncéljával fedett diplomáciai képviselőknek nem szabad az ország belügyeibe avatkozniuk. Gyönyörűséges állapot lenne az, ha egy diplomáciai képviselő a nemzetközi jog védelme alatt megsérthetné a nemzetközi jog által reárótt kötelességeket. Hisz akkor akármelyik diplomáciai képviselő szövetkezhetnék ugyanabban az államban a forradalmárokkal, ahol idegen hatalmat képvisel. Pedig az ily diplomáciai képviselővel nagyon egyszerűen el lehetne bánni, s a legkisebb, ami érhetné a nemzetközi jog sérelme nélkül, útleveleinek megküldése volna. Nem tudjuk, várjon a római szentszék ismételtetni fogja-e Agliardi nunciussal magyarországi útját. Valószínűnek tartjuk,hogy a placetum-jog e kijátszását más államok irányában szintén gyakorolni fogja. De Magyarországnak, ahol a legújabb kezdeményezés történt, a nemzetközi jog bevett szabályaival kezében tiltakoznia kell a kísérlet ismétlése ellen. Adja a kormány tudtára Agliardi urának Rómában, hogy jövőre tartozik bejelenteni a magyar kormánynál, ha nunciusát vagy legátusát Magyarországba küldi s részletesen előadva a misszió célját, köteles ehhez a magyar kormány beleegyezését megnyerni. Ellenkező esetben van nekünk határunk és vannak hatóságaink. Határunkon a vendégeket mindig igen szívesen átbocsátjuk. De idegen hatalmak ügynökeivel el tudunk ott bánni. Ekképp tehát, habár a pápai nuncius nem írott akta, mégis el lehet vele bánni. És igy a magyar állam eminens jogának, a jus placeti-nek kijátszását, ismétlődés esetén mindenesetre meg tudnék torolni, kár valami nevetséges udvarlója jutott az eszébe. Egyszerre aztán hirtelen elkomolyodott. Arca olyan melankólikussá vált, mint egy bús költemény. — De igen, mondá végre egyszerűen, így tavaszi délutánokon gyakran eszembe jut valaki, alát igazán szívemből sajnálok ma is. .. — Öt éve történt, épp három éves házasok voltunk. Emlékszem, akkor festett le Carolus Dunan először, valamikor áprilisban eshetett a dolog. Egy délután épp, mikor nagyban mérgelődtem, hogy ismét ülnöm kell egy angol szobrásznak, az inas valakit bejelentett. Gyönyörű ébredő tavaszi délután volt s úgy haragudtam, hogy nem hagynak magamra. Megnéztem a kártyát. Nem ismertem a nevet. Hogy néz ki? kérdem. Hosszú haja van és kopasz, felelt az inas megvetőleg. Emlékszem, sorra olvastam a parkett kockáit: „fogadjam“, ne fogadjam?“ A sarokbeli kocka azt mondta, fogadjam, meg hozzá még egy eltévedt napsugár fényesen rá is sütött.— Ereszsze be, mondom végre az inasnak. Csakugyan egy hosszú hajú és kopott fiatalember lépett be. Most öt év múlva híres ember már, el fog csodálkozni, ha majd megmondom a nevét. Nagyon félénken viselte magát, eleinte bizony majd azt hittem, alamizsnát jött kérni. Zavarodottan ült le egy szék szélére. Nagyon sápadt volt. Megkérdeztem, mi a foglalkozása. — Művész, mondá halkan, festő. S aztán tovább bámult rám, majd elnyelve a csodálkozó szemeivel. Azonban kisvártatta hozzáteve: — De nem rólam van szó. — Hát kiről, vagy miről van szó egyáltalában? Kérdem unottan, mit akar, kérem, beszéljen? A festő — aki különben azóta le is festett, s képe majdnem a legjobb minden arcképéül közt, — félénken és zavartan nézett szét. Nem tudta, hol kezdje. — Nos? — Arra kérném Önt, madame, mondá végre s a hangja: reszketett, ha most mindjárt kocsiba ülne és eljönne velem valahova ... Nagyot néztem. — Én önnel, kocsiban, valahova ? De hát hová, vagy kihez és minek? — Egy emberhez ... a barátomhoz, aki, — aki . . . — Aki? — Aki haldoklik. Önkéntelen felkelteni s merőn a hosszúhajn emberre néztem. Csak sápadtabb volt, mint az elébb. Igazán nem tudtam, mit akar. — Tán pénzre volna szüksége a barátjának? A fiatal festő hirtelen elpirult. — Nem, — nem, kérem, nem arról van szó. Ha egyáltalában tenni akarunk valamit, sietnünk kell, hát rövid leszek. A barátom, — ne tessék rossz néven venni, — szerelmes önbe ... én azt hiszem, abba hal bele . . . Jean Durocnak hívják. — Jean Durocnak? mondom.Nos, uram,legyen nyugodt, tévedés van a dologban. Én azt az urat nem ismerem. Megörültem, hogy ilyen könnyen szabadulhatok ki ebből a históriából. Megkönnyebbült a lelkiismeretem. — Tökéletesen igaza van, erősítő a hosszúhajú fiatalember, ön nem ismeri őt. Hogy is ismerné? Sőt ami több: ő sem ismeri önt. Legalább nem személyesen .. . Solise beszélt önnel . . . — Hát akkor... — De már négy éve szerelmes önbe. Még leánykorából. Oh kérem, ne nevesse ki a szegény fiút. — önnek talán nevetséges az eset, hisz önbe annyian szerelmesek! Amit csak én,megszámoltam, kétszáztizenegy verset írt önhöz. És milyen nagyszerű versek! Vagy ötvenet én is elolvastam belőlük... Óh, ismeri ő önt nagyon jól, minden lépését követte, a nap minden órájában tudta, hogy hol van. Mennyit gyötörtük őt betegsége előtt emiatt! „Négy óra öt perc“, — mondogattuk, „nos, Jean, hol az ideál?“ Akkor még nem tudtuk, hogy kiről van szó; én nekem csak tegnapelőtt mondott el Jean mindent. Nagyon titoktartó fiú ő! Ha nem hiszi, majd meglássa, a verseiben benne van az ön egész élettörténete. Óh, olvasná el csak azt a zokogó szonettet, amelyet az ön nászéjszakájára írt, mikor ön férjhez ment ahhoz a... szóval a férjéhez. Tegnapelőtt beszélte nekem sírva, hogy azon az egész éjszakán ott sírt az ön hálószobájának az ablaka alatt az utcasarkon. Gyenge, beteges fiú volt mindig, szegény diák is volt, no meg kérem, az ilyen reménytelen, emésztő szerelem nagyon megviseli az embert. Hát bizony az őszszel köhögni kezdett szegény Jean. November óta szemlátomást sorvad, apad az a hitvány teste szegénynek. Most, hogy hát egészen a végit járja, mert ma délelőtt már azt hittük, kiterítjük — úgy gondoltam, nem bántom meg önt, madame, ha arra kérem, jöjjön el és szóljon egy jó szót hozzá. Csak egyetlen egy jó szót, hogy: „bonjour, mon ami...“ valami ilyesmit. Nem tudja ő, hogy én mi járatban vagyok, a föld alá sülyedne szégyenében. De hát én azt gondoltam, hogy aki annyi verset, kétszáztizenegy darabot összeírt egy asszonyhoz, az igazán nem tolakodó, ha egyetlen egyszer, utolsó órájában egy szót szeretne váltani azzal, akihez mindazt a tengersok rímet összefaragta. Nincs igazam? Ne tessék félni, nagyon illedelmes és szerény fiú ő. Meg nem akar ő öntől, madame, semmit se... Csak gondolom, hogy nagyon jól esnék neki, ha eljönne. Hátha meg tudná még tartani a lelket benne, legalább egy darabig. Megirna még egy pár szép verset. . . Ugye, el tetszik jönni ? . . . Képzelheti, micsoda furcsa helyzetben voltam. — De hát, kérdem töprengve, sose igyekezett, sose törekedett azon, hogy velem találkozzék? — Ments Isten! tiltakozék a festő, megrázva hosszú sörényét. Nagyon furcsa bolondos idealista gyerek az! Sőt ellenkezőleg, még az utcán is húsz lépésnél sose mert volna közelebb kerülni önhöz, madame. Tegnapelőtt beszélte, hogy ha egyszer szemtől-szembe találná magát, vagy egy szót is váltana önnel, azt hiszi, belehalna a boldogságba. — Ugye, el tetszik jönni ? Mit tehettem? Olyan szomorúnak és gyöngédnek tetszett nekem ez a szerelem! Megígértem, hogy elmegyek.— De akkor mindjárt menjünk, mert — Megijedtem. Csak egy köpenyt vettem a pongyolámra és egy sürü fátyolt húztam az arcomra. A hosszuhaju festőnek lent állt a kocsija. Bizony nyomorúságos BELFÖLDE ~ A képviselőház munkarendje. A képviselőház holnapi ülésének végén fogja megtenni előterjesztését az elnök a Ház további munkarendjénemegállapítása iránt. Elsősorban az utolsó ülésen benyújtott bizottsági jelentések kerülnek napirendre, amelyek közül valószínűleg a katonai beszállásolásról, és a bosnyák kölcsönről és vasutakról szóló törvényjavaslatok felett hosszabb viták lesznek. A delegációkat összehívó királyi leiratot valószínűleg már a jövő hét végén kihirdetik és ez esetben már május közepén megválasztják a delegáció tagjait. A főrendiház legközelebbi ülése május 2-án délelőtt tizenegy órakor lesz. Ezen az ülésen fogják tárgyalni a képviselőház által legutóbb elfogadott kisebb jelentőségűtörvényjavaslatokat, köztük a Rábaszabályozásról szóló javaslatot. Szlávi József koronaőr gyengélkedése miatt valószínüleg gróf Károlyi Tibor alelnök fogja vezetni a tanácskozást. A főrendiház egyesült hármas bizottsága május 3-ikán fogja tárgyalni a képviselőháztól visszaküldött két egyházpolitikai javaslatot, de a plénumban való tárgyalás napja még nincs megállapítva. — A főrendiház igazoló bizottsága Tóth Lőrinc nyugalmazott kúriai tanácselnököt már felvette a főrendiház lajstromába, s ugyanakkor törölte onnan a nemrég elhunyt báró Balassa István és Schopper György rozsnyói püspök nevét. A rozsnyói püspökség. Mint egy helyi kőnyomatos „egészen megbízható forrásból“ értesül, Tódor József országgyűlési képviselő lesz Schopper György utóda a rozsnyói püspöki széken. Tódor József tudvalevőleg kanonok is, a szabadelvű párt programjával választották meg Csik-Karcfalván képviselőnek, de az egyházpolitikai javaslatok miatt kilépett a szabadelvű pártból és azóta egyik párthoz sem csatlakozott. Beszéde, amelyet a házasságjogi törvényjavaslat tárgyalásakor mondott, nemcsak szónoki formájánál fogva keltett jó benyomást, de előkelő és mérsékelt hangjánál fogva is, amely annyira elütött attól a modortól, amelyben a szabadelvű pártból kilépett többi képviselők támadták a Wekerle-kormány egyházpolitikáját. Vaklárma. A bécsi Politische Corresponding című kőnyomatos, amely oly szívesen tetszeleg a félhivatalos szerepében, egy budapesti távirata utján azzal lármázta tele a budapesti és bécsi lapokat, hogy milliókra menő differenciák mutatkoznak az 1895. évi államháztartás első negyedéről való hivatalos kimutatásokban, a múlt év megfelelő időszakához képest. A „félhivatalosabb“ Budapesti Tudósító siet megcáfolni ezt a hieb-hírt, azt mondván, hogy bécsi kőnyomatos társának egész közleménye „elejétől végig téves, sőt részben érthetetlen.“ „Hisz az magától értetődő dolog, folytatja azután, hogy egy kedvezőtlen gazdasági év után, mint aminő a múlt év volt, az adóbevételek legalább rövid időre nem követhetik az emelkedő irányzatot és erre Lukács miniszter egyenesen rá is utalt egyik képviselőházi beszédében. Az államháztartás egyensúlyát csak a legtávolabbról is fenyegeti, visszaeséséről azonban az állam bevételeinek — miként illetékes oldalról eredő értesülés alapján bizton dilit