Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)

1895-05-01 / 118. szám

118. szám. Budapest, szerda 1895. május 1. 3 PESTI VIJAJPILD. és a hírlapok virágzó korában minden állam ka­tolikus papsága nagyon részletesen értesülhet. Elég, ha a pápa a bibornok-kollégiumban vagy másutt allokációt tart, ennek tartalmát ezer és ezer h­irlap közli, igy tehát a placetum régi joga különben is sokat vesztett hatályából. A római szentszéktől a villamosság és gőz korában lehetetlen hermetice elzárni bármely állam klérusát. De ebből éppen nem következik, hogy a szentszék érintkezése állami kontrol alá ne vétessék ott, ahol ez­ gyakorlatilag lehetséges. Bizonyos, hogy a dogmák kihirdetése, bullák és brévék közlése állami ellenőrzés alá vehető s ez ellenőrzés ki­terjed nemcsak magának a pápának irataira, hanem egyszersmind a pápai követekre is. Zsig­­mond dekrétuma, mely a placetumnak a fejvesz­tést teszi büntetőjogi szankciójává, a királyi tetszvényjogot még a pápai követeken is túlter­­jeszti, egész a szentszéki hivatalok levelezéséig. A magyar törvényhozás, s különösen az alsó­ház, mindig a legszigorúbban értelmezte a pla­­cetumot, követelte ennek alkalmazását összes vallási küzdelmeink idején s különösen a negy­venes években, amidőn a római szentszék szintén mindent elkövetett az akkori magyar egyházpo­litika ellen. Maga az akkori kormány szigorúan kezelte a placetumot; még oly esetben is alkal­mazta azt, például a híres vegyesházassági bré­­vénél, amidőn a szentszék eljárása megfelelt a bécsi körök s a magyar reakcionáriusok szán­dékainak. A placetumjog legvakmerőbb és legügye­sebb kijátszása volna az, ha a római szentszék brévék és bullák helyett nunciusokat vagy legá­tusokat küldözgetne az egyes államokba, mint most történt Agliardi utazása alkalmából. Az illető pápai követ ugyanazt elmondhatná még érdekesebben és behatóbban, amit brévéjében el­mondhatott volna a szentszék, s mivel a pápai követ nem írott akta, tehát nem lehetne ráve­zetni a szokott záradékot: „benignum Placetum tribus.“ Valóban a római szentszéknek nunciusok, vagy legátusok által való érintkezését sohasem vonták a placetumjog körébe. Ekképp talán a magyar állam védtelenül marad a római szentszék kísér­leteivel szemben ? Bizonyára nem. A magyar állam és minden más állam szuverénitását a római szentszék ellenében még a placetum-jognál is általánosabb és hatalmasabb jog védi, s ez a nemzeteknek egymás irányában való joga, a nemzeközi jog és az ezen alapuló udvariasság és illemtudás. Minden szuverén hatalom képviselője fel­tétlenül számíthat Magyarországon vendég­szeretetre, hisz ebből nincs kizárva még a legkisebb állam legutolsó­­ polgára sem. A hatalmak képviselőit, s igy a pápa legátusait, megilleti még az extraterritorialitás s igy a sért­hetetlenség is, de az ily kiváltság egyszersmind nagy kötelezettségekkel is jár. A sérthetetlenség páncéljával fedett diplomáciai képviselőknek nem szabad az ország belügyeibe avatkozniuk. Gyö­nyörűséges állapot lenne az, ha egy diplomáciai képviselő a nemzetközi jog védelme alatt meg­sérthetné a nemzetközi jog által reárótt köte­lességeket. Hisz akkor akármelyik diplomáciai képviselő szövetkezhetnék ugyanabban az állam­ban a forradalmárokkal, ahol idegen hatalmat képvisel. Pedig az ily diplomáciai képviselővel nagyon egyszerűen el lehetne bánni, s a legki­sebb, ami érhetné a nemzetközi jog sérelme nél­kül, útleveleinek megküldése volna. Nem tudjuk, várjon a római szentszék ismé­­teltetni fogja-e Agliardi nunciussal magyarországi útját. Valószínűnek tartjuk,­­hogy a placetum-jog e kijátszását más államok irányában szintén gya­korolni fogja. De Magyarországnak, ahol a legújabb kezdeményezés történt, a nemzet­közi jog bevett szabályaival kezében tiltakoz­nia kell a kísérlet ismétlése ellen. Adja a kor­mány tudtára Agliardi urának Rómában, hogy jövőre tartozik bejelenteni a magyar kormánynál, ha nunciusát vagy legátusát Magyarországba küldi s részletesen előadva a misszió célját, köteles ehhez a magyar kormány beleegyezését megnyerni. Ellenkező esetben van nekünk hatá­runk és vannak hatóságaink. Határunkon a ven­dégeket mindig igen szívesen átbocsátjuk. De idegen hatalmak ügynökeivel el tudunk ott bánni. Ekképp tehát, habár a pápai nuncius nem írott akta, mégis el lehet vele bánni. És igy a magyar állam eminens jogának, a jus placeti-nek kijátszását, ismétlődés esetén mindenesetre meg tudnék torolni, kár valami nevetséges udvarlója jutott az eszébe. Egyszerre aztán hirtelen elkomolyodott. Arca olyan melankólikussá vált, mint egy bús költemény. — De igen, mondá végre egyszerűen, így ta­vaszi délutánokon gyakran eszembe jut valaki, alát igazán szívemből sajnálok ma is. .. — Öt éve történt, épp három éves házasok vol­tunk. Emlékszem, akkor festett le Carolus Dunan először, valamikor áprilisban eshetett a dolog. Egy délután épp, mikor nagyban mérgelődtem, hogy ismét ülnöm kell egy angol szobrásznak, az inas valakit bejelentett. Gyönyörű ébredő tavaszi délután volt s úgy haragudtam, hogy nem hagynak magamra. Meg­néztem a kártyát. Nem ismertem a nevet. Hogy néz ki? kérdem. Hosszú haja van és kopasz, felelt az inas megvetőleg. Emlékszem, sorra olvastam a parkett kockáit: „fogadjam“, ne fogadjam?“ A sarokbeli kocka azt mondta, fogadjam, meg hozzá még egy el­tévedt napsugár fényesen rá is sütött.— Ereszsze be, mondom végre az inasnak. Csakugyan egy hosszú hajú és kopott fiatalem­ber lépett be. Most öt év múlva híres ember már, el fog csodálkozni, ha majd megmondom a nevét. Na­gyon félénken viselte magát,­­ eleinte bizony majd azt hittem, alamizsnát jött kérni. Zavarodottan ült le egy szék szélére. Nagyon sápadt volt. Megkér­deztem, mi a foglalkozása. — Művész, mondá halkan, festő. S aztán tovább bámult rám, majd elnyelve a csodálkozó szemeivel. Azonban kis­vártatta hozzáteve: — De nem rólam van szó. — Hát kiről, vagy miről van szó egyáltalá­ban? Kérdem unottan, mit akar, kérem, beszéljen? A festő — aki különben azóta le is festett, s képe majdnem a legjobb minden arcképéül közt, — félénken és zavartan nézett szét. Nem tudta, hol kezdje. — Nos? — Arra kérném Önt, madame, mondá végre s a hangja: reszketett, ha most mindjárt kocsiba ülne és eljönne velem valahova ... Nagyot néztem. — Én önnel, kocsiban, valahova ? De hát hová, vagy kihez és minek? — Egy emberhez ... a barátomhoz, aki, — ak­i . . . — Aki? — Aki haldoklik. Önkéntelen felkelteni s merőn a hosszúhajn­ em­berre néztem. Csak sápadtabb volt, mint az elébb. Igazán nem tudtam, mit akar. — Tán pénzre volna szüksége a barátjának? A fiatal festő hirtelen elpirult. — Nem, — nem, kérem, nem arról van szó. Ha egyáltalában tenni akarunk valamit, sietnünk kell, hát rövid leszek. A barátom, — ne tessék rossz né­ven venni, — szerelmes önbe ... én azt hiszem, abba hal bele . . . Jean Durocnak hívják. — Jean Durocnak? mondom.­Nos, uram,legyen nyugodt, tévedés van a dologban. Én azt az urat nem ismerem. Megörültem, hogy ilyen könnyen szabadulhatok ki ebből a históriából. Megkönnyebbült a lelkiisme­retem. — Tökéletesen igaza van, erősítő a hosszúhajú fiatalember, ön nem ismeri őt. Hogy is ismerné? Sőt ami több: ő sem ismeri önt. Legalább nem személye­sen .. . Solise beszélt önnel . . . — Hát akkor... — De már négy éve szerelmes önbe. Még leány­korából. Oh kérem, ne nevesse ki a szegény fiút. — önnek talán nevetséges az­ eset, hisz önbe annyian szerelmesek! Amit csak én,megszámoltam, kétszáz­­tizenegy verset írt önhöz. És milyen nagyszerű ver­sek! Vagy ötvenet én is elolvastam belőlük... Óh, ismeri ő önt nagyon jól, minden lépését követte, a nap minden órájában tudta, hogy hol van. Mennyit gyötörtük őt betegsége előtt emiatt! „Négy óra öt perc“, — mondogattuk, „nos, Jean, hol az ideál?“ Akkor még nem tudtuk, hogy kiről van szó; én ne­kem csak tegnapelőtt mondott el Jean mindent. Na­gyon titoktartó fiú ő! Ha nem hiszi, majd meglássa, a verseiben benne van az ön egész élettörténete. Óh, olvasná el csak azt a zokogó szonettet, amelyet az ön nászéjszakájára írt, mikor ön férjhez ment ahhoz a... szóval a férjéhez. Tegnapelőtt beszélte nekem sírva, hogy azon az egész éjszakán ott sírt az ön hálószobájának az ablaka alatt az utcasarkon. Gyenge, beteges fiú volt mindig, szegény diák is volt, no meg kérem, az ilyen reménytelen, emésztő szerelem nagyon megviseli az embert. Hát bizony az őszszel köhögni kezdett szegény Jean. November óta szemlátomást sorvad, apad az a hitvány teste szegénynek. Most, hogy hát egészen a végit járja, mert ma délelőtt már azt hittük, kiterítjük — úgy gondoltam, nem bán­tom meg önt, madame, ha arra kérem, jöjjön el és szóljon egy jó szót hozzá. Csak egyetlen egy jó szót, hogy: „bon­­jour, mon ami...“ valami ilyesmit. Nem tudja ő, hogy én mi járatban vagyok, a föld alá sü­lyedne szégyenében. De hát én azt gondoltam, hogy aki annyi verset, kétszáztizenegy darabot összeírt egy asszonyhoz, az igazán nem tolakodó, ha egyetlen egyszer, utolsó órájában egy szót szeretne váltani azzal, akihez mindazt a tengersok rímet összefaragta. Nincs iga­zam? Ne tessék félni, nagyon illedelmes és szerény fiú ő. Meg nem akar ő öntől, madame, semmit se... Csak gondolom, hogy nagyon jól esnék neki, ha el­jönne. Hátha meg tudná még tartani a lelket benne, legalább egy darabig. Megirna még egy pár szép verset. . . Ugy­e, el tetszik jönni ? . . . Képzelheti, micsoda furcsa helyzetben voltam. — De hát, kérdem töprengve, sose igyekezett, sose törekedett azon, hogy velem találkozzék? — Ments Isten! tiltakozék a festő, megrázva hosszú sörényét. Nagyon furcsa bolondos idealista gyerek az! Sőt ellenkezőleg, még az utcán is húsz lépésnél sose mert volna közelebb kerülni önhöz, madame. Tegnapelőtt beszélte, hogy ha egyszer szem­­től-szembe találná magát, vagy egy szót is váltana önnel, azt hiszi, belehalna a boldogságba. — Ugy­e, el tetszik jönni ? Mit tehettem? Olyan szomorúnak és gyöngéd­nek tetszett nekem ez a szerelem! Megígértem, hogy elmegyek.­­— De akkor mindjárt menjünk, mert — Megijedtem. Csak egy köpenyt vettem a pongyo­lámra és egy sürü fátyolt húztam az arcomra. A hosszu­­haju festőnek lent állt a kocsija. Bizony nyomorúságos BELFÖLDE ~ A képviselőház munkarendje. A képvi­selőház holnapi ülésének végén fogja megtenni elő­terjesztését az elnök a Ház további munkarendjén­e­­megállapítása iránt. Első­sorban az utolsó ülésen be­nyújtott bizottsági jelentések kerülnek napirendre, amelyek közül valószínűleg a katonai beszállásolás­ról, és a bosnyák kölcsönről és vasutakról szóló tör­vényjavaslatok felett hosszabb viták lesznek. A dele­gációkat összehívó királyi leiratot valószínűleg már a jövő hét végén kihirdetik és ez esetben már május közepén megválasztják a delegáció tagjait. A főrendiház legközelebbi ülése május 2-án dél­előtt tizenegy órakor lesz. Ezen az ülésen fogják tárgyalni a képviselőház által legutóbb elfogadott kisebb jelentőségű­­törvényjavaslatokat, köztük a Rábaszabályozásról szóló javaslatot. Szlávi­ József koronaőr gyengélkedése miatt valószínüleg gróf Károlyi Tibor alelnök fogja vezetni a tanácskozást. A főrendiház egyesült hármas bizottsága május 3-ikán fogja tárgyalni a képviselőháztól visszaküldött két egyházpolitikai javaslatot, de a plénumban való tárgyalás napja még nincs megállapítva. — A fő­rendiház igazoló bizottsága Tóth Lőrinc nyugalma­zott kúriai tanácselnököt már felvette a főrendiház lajstromába, s ugyanakkor törölte onnan a nemrég elhunyt báró Balassa István és Schopper György rozsnyói püspök nevét. A rozsnyói püspökség. Mint egy helyi kőnyomatos „egészen megbízható forrásból“ értesül, Tódor József országgyűlési képviselő lesz Schopper György utóda a rozsnyói püspöki széken. Tódor Jó­zsef tudvalevőleg kanonok is, a szabadelvű párt pro­gram­jával választották meg Csik-Karcfalván kép­viselőnek, de az egyházpolitikai javaslatok miatt kilépett a szabadelvű pártból és azóta egyik párthoz sem csatlakozott. Beszéde, amelyet a házasságjogi törvényjavaslat tárgyalásakor mondott, nemcsak szó­noki formájánál fogva keltett jó benyomást, de elő­kelő és mérsékelt hangjánál fogva is, amely annyira elütött attól a modortól, amelyben a szabadelvű pártból kilépett többi képviselők támadták a We­­kerle-kormány egyházpolitikáját. Vaklárma. A bécsi Politische Corresponding című kőnyomatos, amely oly szívesen tetszeleg a fél­­hivatalos szerepében, egy budapesti távirata utján azzal lármázta tele a budapesti és bécsi lapokat, hogy milliókra menő differenciák mutatkoznak az 1895. évi államháztartás első negyedéről való hivatalos kimutatásokban, a múlt év megfelelő idő­szakához képest. A „félhivatalosabb“ Budapesti Tu­dósító siet megcáfolni ezt a hieb-hírt, azt mondván, hogy bécsi kőnyomatos­ társának egész közleménye „elejétől végig­ téves, sőt részben érthetetlen.“ „Hisz az magától értetődő dolog, folytatja azután, hogy egy kedvezőtlen gazdasági év után, mint aminő a múlt év volt, az adóbevételek legalább rövid időre nem követhetik az emelkedő irányzatot és erre Lukács minisz­ter egyenesen rá is utalt egyik képviselőházi beszédében. Az államháztartás egyensúlyát csak a legtávolabbról is fe­nyegeti, visszaeséséről azonban az állam bevételeinek — miként illetékes oldalról eredő értesülés alapján bizton dilit­

Next