Pesti Napló, 1896. március (47. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-03 / 62. szám

n> i'll1 hi?1 P" 'ii1 TnPMWl Negyvenhetedik évfolyam^ A F*?gell £* esti kial­ó együtt, egyszerre küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre ... 14 írt — kr. Félévre ... „ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 ,, Egy hónapra... 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás 4 kr. Esti kiadás ... ... 3 „ Szerkesztőség: VI., Teréz-kilint SI. 1z. 62. sz. Budapest, kedd, március 3. A reggeli és esti kiadás k8­5al kü­lün házhoz V.postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre _ 13 írt— ki, Félévre... 9 „ „ Negyedévre 4 „ 50 „ Egy hónapra 1 „ 60 a Egy szám­ára a vidéken: Reggeli kiadás ... 5 tar, Esti kiadás..._____4 w Ei&douivatsl, VI., Tévé I.körút 23. a., 1896. Magyar liturgia. Budapest, március 2. (g­hl.) Ezt kéri, sürgeti és várja tü­relmesen közel harminc év óta a Tisza balpartján 106.000, jobbpartján 44.000, Erdélyben 14.000, Budapesten közel 2000 s szerte az országban vagy 36.000 görög szertartása magyar, akiknek túlnyomó része a nyugati, vagy tizenöt százaléka a keleti egyház közösségéhez tartozik. Mert visszás és megalázó az ő helyze­tük most saját hazájuk földjén. A latin szertartási­ katolika egyház kivételével minden felekezet a nép nyelvén imádhatja nálunk az Istent. Az egyházak nemzetiségi alapon szerveztek egytől-egyig. A protes­tantizmus és a schisma a nemzetiségi propa­ganda megannyi várait tudták fölépítni Ma­gyarországon az egyházak önkormányzati intézményeiben. A két protestáns magyar egyház valaha az egész magyarság védő­bástyája volt; a felvidéki tótság s az er­délyi szászság élvezi benne a népi oltár­­nyelv közvetetlenségének jótéteményeit. A két schizmatikus egyház: a szerb s a román, Magyarország politikai egységé­nek vizeit szabadon zavarhatja. A nyugati egyházhoz tartozó rutén és oláh egyesül­tek nemzetiségük nyelvét, anyanyelvüket használhatják a templomi és templomon kívüli rituálékban. Sőt a gyakovári püs­pök, Strossmayer József csak nemrég azt is kieszközölte a szentszéktől, hogy a hor­vátországi római katolikus egyházmegyék­ben a latin szertartást az ó-szláv liturgia válthassa föl. Csak a magyar ajkú keleti szertartásunk kénytelenek orosz, oláh avagy szerb misét hallgatni, mert egyházaikban magyar mise, magyar rituálé nincs, és kor­mányaink ilyenről harminc évig hallani sem akartak. Az ortodox hitű magyarság az egyházszervezetek számára nem létezik s vallásra orosznak, oláhnak vagy rácnak kell az egyházi anyakönyvbe beírni nem­csak vegyes nyelvterületen, hanem a szin­­magyarság vidékén, például a Hajdúságban is, ahol pedig oroszul, oláhul vagy szerbül a papon kívül senki nem ért. De nemcsak visszás és megalázó álla­pot ez, hanem nemzeti szempontból vesze­delmes is. Mert vegyes ajkú megyékben, főleg pedig a nemzetiségi megyékbe szórt apró magyar nyelvszigetek számára az oltár­­nyelv s a népnyelv közössége meghatvá­nyozza a lassú degenerálódás valószínűsé­gét. A mise, az ének, az egyházi szószék erkölcsi hatásai megannyi izgatók és ügy­nökök a nem-magyar, az idegen propa­ganda érdekében. Hány ezer és ezer a ma­gyar nyelvű elszakadtak száma, akik való­színűleg az oláh, orosz vagy szerb kereszt­­kútnál kapták a nemzeti renegáltságba, vivő útirányt. A közvetetlenül érdeklettek 1868-ban lelkes mozgalommal próbáltak minden kö­vet megmozgatni, hogy a nyugati egyház­tól Ilajda-Dorogon magyar püspökséget, a keleti egyháztól külön autonóm szervezetet kaphassanak a magyar király legfőbb kegy­­urasága s kormányának felügyelete alatt. Egy apostoli férfin, Farkas Lajos járt az élükön s vezette a sikertelen harcot éve­ken át, mígnem belefáradt és reménye­­szegetten meghalt. Most jelentek meg emlékirásai, ame­lyekben küzködését, félsikereit, csalódásait hűségesen följegyezte s megindító penná­val elpanaszolta az utókor számára. György Endre, a kitűnő publicista vállalkozott rá, hogy megmenti az írást, egy nemzeti küzde­delem történetét a feled­tségből, az enyészet­­től és megfélebbezi a szegény Farkas Lajos kezdette ügyet a millennáris hangu­latban hasonló vállalkozások iránt talán fogékonyabb mai közvéleményhez. Ajánljuk e kiadványt, melyet a közlő alapos egyháztörténeti tanulmánya vezet be, minden jó magyar ember érdeklő­désébe. De főleg a kormánynak kötjük lelkére, hogy a magyar liturgia kieszközlésének, a görög katolikus hajdú-püspökség fölállítá­sának s a görög-keleti magyar egyház szervezésének hármas kérdését kezdemé­nyező kormányakció tárgyává tűzze ki. Dogmai akadálya egyik egyház részé­ről sincs annak, hogy az iniciativát az egyházi hatóságok előzékenyen fogadják. Róma a nagy egyházi szakadás után kele­ten, a reformáció után nyugaton az oltár­nyelv használata dolgában elég szabadelvű volt: ott szabad nyelvhasználatot engedett a görög, sziriai, örmény és koptus keresztények­nek s ezt kiterjesztette az ó-szláv misére is, emitt a tridenti zsinat mondta ki a nyelv­használat közvetett szabadságát s a kúria az oláhok visszatérítése céljából a múlt évszáz elején azt közvetetten szabadsággá változtatta át. Az egyesült keleti egyház szempontjából a nyelvkérdés csak a kánoni felügyeletet igényli arra nézve, hogy a szent könyvek az oltárnyelvré emelendő élő nyelvre dogmailag helyesen fordíttas­­sanak át. A politikai akadályok súlyosabban es­nek a fontolóba, de mire való a magyar állam s ennek annyi hatalmi eszköze, Ausztriával közösen brit nagyhatalmi ál- TÁRCA. ..Poésies Magyaros.“ (Magyar költők francia antológiája.) — A Pesti Napló eredeti tárcája.— Paris uj formában látja most a magyart; a tzigán után a bohémet köszönti, a hegedűs után a lantost. Az exotika egyszerre csak el­vesz s a magyar nemzet a poétái révén bele­esik a közönségességbe. Abba a kívánatos, rég­óta álmodott mindennapiságba, amely Nyugat népének otthona. A kultúra dologtevése és remeklése, a civilizáció munkája és művészete ennek az otthonnak az alkotó elemei; mindenki más, aki ezen az otthonon kívül él, csak fur­csa és érdekes, csak kedves és jellemzetes, csak exotikus. A legfurcsábbnak és legérdeke­sebbnek a magyart látta a francia. Azt az ázsiait látta benne, aki az európait szimulálja. Olyan nemzetnek tudta, amelyre nyugati szo­kások ragadtak ugyan, amely azonban máskü­lönben vagy hegedül vagy lovagol. A tzigán­­nak vagy a tchicochenak hazája ez a sík ország, amelyben Budapesten kívül nincs egyéb csak végetlen pousta, lovas férfi és szerelmetes szép asszony. És jártak bár nálunk francia tudósok vagy írók, politikusok vagy renomisták, vala­mennyien az exotika csodáiról hazudtak ma­guknak és közönségüknek, amikor útjukról beszámoltak. A haldokló különös romantika sor­­vatag illata teljesen elkábította őket, az életbíró erős, munkás modernség föl nem tűnt nekik. Mert a vendéglátóik a haldoklóról fabuláltak nekik, úgy gondolván, hogy kulturvilág Pakisban is van elég, s hogy ezért nem volt érdemes a vendégeknek idefáradniok. A cigánymuri, a ménesprodukció, a tzigan és a tchicoche, a szuperpiros halászlé és a hiperzsiros túróscsu­sza: ezek között a határok között maradtak a kalauzok és informálok. És megszületett a Tissot «villogó gatyája» és kiveszett még Cop­­pée Ferencnek magyar emlékeiből is minden szép impresszió, csak a vágtató csikók és a zokogó hegedű képe maradt meg közöttük. Most pedig az exotikus képzetek közé egyszerre csak beköszönt a híres Ollendorf ki­adó cégnek egy kötete és a magyar kultur­­nemzet irodalmának a világirodalomban való polgárjogát bizonyítja. Az érdekes nép érdekes lesz a szó nemes értelmében is: ezt igazolja Paris előtt, tehát a nagy világ előtt, a francia irodalomnak egy előkelő munkása, gróf Polignac Menyhért. Magyar poéták műveiből szemelvé­nyeket gyűjtött össze egy jókora kötetben), s ez a kötet valószínűleg elhallgattatja a puszta­­romantika kísértő hóbortját. A magyar iroda­lom síkra száll benne a tzigánkórság ellen, a kultúra legkiválóbb munkásai, a poéták ad ab­surdum viszik az exotikus magyarnak csillogó képét. Milyen idegenül tekintett még nem­rég ezelőtt a magyar irodalomra a francia művelt­ség, most pedig millenniumi ajándékkal kö­szönti a francia irodalom a magyar nemzetet. Még emlékezünk rá, hogy milyen csodálkozás fogadta a Pesti Naplót odakint Parisban, mikor azzal állott a világirodalom nagyjai elé, hogy közeledjenek a magyar nemzethez. Milyen bámulás fogta el őket, mikor arról értesültek, hogy ez a nép, itt a po­stán valóságos kultur­­nép, amelynek erős a kritikája, erős az iro­dalma, nagyok a kultur­törekvései, amelynek a politikai ideáljai a szabadság jegyében szület­tek, társadalmi eszméi pedig a nagy forrada­lom tüzében fogamzottak. Az az akció, amely a Pesti Napló francia akciója néven ismeretes, az irodalom országútján találkozásra vitte a magyar és a francia kulturvilágot, s a francia szellemi élet legkiválóbb alakjait Magyarország kulturális elismertetésének ügyvédeivé avatta. Páris minden szalonjában, egész irodalmi vilá­gában erről az akcióról beszéltek, és szinte izgatottsággal néztek azok felé a törekvések felé, amelyek egy nemzetről való könnyelmű előítéletek ledöntésére, léha elfogultságok szét­­oszlatására vállalkoztak. Az exotikájuk világa megint szegényebb lesz, a kulturvilág szürke mappája egy jókora darabbal gyarapszik. Akkor történt, hogy gróf Polignac Meny­hértet Justh Zsigmond a magyar lírai poézis megismerésére ösztönözte. Justh Zsigmond, a beteg poéta, a rajongó lelkű magyar «európai», abban a mozgalomban, amely a magyar kul­turvilág elismertetéséért hevült, szinte ideges lelkesedéssel vett részt. A sorvadás csak a tes­tét emésztette, de a kora hervadás tudata a lelket még csak nem is epesztette. Csak sie­tésre inspirálta. Sietésre az érzésben és a munkában. Siettetni akarta a Pesti Napló francia akcióját, mert a magyar nemzet nem ér rá megvárni, míg fölfedezik, hanem magá­nak kell bemutatkoznia. Barátjára, gróf Polignac Menyhértre, aki megszerette benne az egész magyar nemzetet, és aki később, itt járván közöttünk, meg is ismerte kulturvilágunkat, de főleg népünket, ezt az exotikusnak hazudott, nagyérzésű, böl­csen szemlélődő, becsületes lelkű magyar né­pet, ráragadt ez a sietség. Lázas iparkodással kezdte tanulni nyelvünket, olvasta az íróinkat és históriánkat. Másik két párisunk, Pekár Gyula és Malonyai Dezső, a Festi Napló kitűnő párisi munkatársai tanácscsal és tanítással is segít­ségére voltak. A mi Francia akciónk egyik nevezetes sikere ez a könyv, amelyben gróf Polignac most tanulmányairól beszámol. A magyar irodalom becsületéért most maga a *) Poesies magyar es. Reeueillies par Melchior de Polignac. Préface de M. Francois Coppée. Paris, Paul Ollen­dorf, 3 frank 50. Mai számunk tizenhat oldal.

Next