Pesti Napló, 1898. január (49. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-01 / 1. szám
2 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ. záloga az az egyetértés, amely a közjogi alapon álló pártok között létrejött, és amelyet fentartani, megerősíteni és az ország érdekében hasznosítani, hazafiús kötelesség. Ha így lesz, akkor nem félünk az alkotmány és a parlament válságától sem. Igaz, hogy parlamenti intézményeinken súlyos sérelem esett. Nem a pártszellem hatása alatt, hanem lelkiismeretünk parancsa szerint nyíltan kimondjuk e komoly pillanatban, hogy a játék, amelyet a nemzeti önállóság címe alatt némelyek folytattak és amely a törvényen kívül való állapotokra juttatta az országot, frivol volt és meggondolatlan. Akik pedig megindították, azok számára a nemzet közvéleményének ítélőszéke előtt nem lesz az mentség, ha könnyelműségük következéseit enyhíti majd az idő. De mintha máris utolérte volna őket a boszóló végzet: zilált soraik a «győzelem» után inkább egy vert had szomorú képét mutatják, diadalmámor helyett a késő megbánás eltitkolhatatlan érzésével hagyják oda a harcteret. Reméljük, hogy felhagynak a bátor küzdelemmel, amelytől jót az országra nem várhatnak. Nem féltjük tehát intézményeinket a parlamenti anarkiától. Még kevésbbé féltjük a felülről jövő reakciótól. Közszabadságainknak erős vára a trón. Az a király, ki néhány hónap alatt annyit tett a nemzetért, támasza és védője lesz szabadságainknak és önrendelkezési jogunknak ezután is. Bízva-bízunk a jövőben és fölkelteni szeretnék ezt a bizalmat minden körben, ahová újévi köszöntőnk eljut. Teljesítse a Gondviselés a jók kívánságait, valósítsa meg az igaz hazafiak törekvéseit, küldjön jólétet minden magyar házba, megelégedést minden magyar szívbe és óvja meg országunknak szabadságát és békéjét. Ha ezeket zavartalanul megtartjuk, bizton halad majd a nemzet nagy hivatásának utjain. Legyen az 1898-iki év a nemzeti egység és nagyság műveivel megörökítve történelmünk lapjain. Királyi döntés a kvóta-ügyben. Budapest, december 31. A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: Kedves báró Bánffy! Minthogy a magyar korona országainak és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országoknak törvényes képviseletei között azon arányra nézve, melyben azok az 1898-ik évben a közös ügyek költségeihez járulni tartoznak, az 1867. évi XII. törvénycikk 19., 20. és 21 §§-ai (1867. december 21-én kelt törvény 3. §-a kir. törv. lap 146. szám) értelmében létesítendő egyezmény nem jött létre, a közös ügyek költségeihez való hozzájárulási arány kérdését az idézett törvény 21. §-a (az idézett törvény 3. §-a) alapján aképpen döntöm el, hogy az arány, melyhez a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok a közös ügyek költségeihez az 1887. évi XXIII. törvénycikk (1887. évi május 21-én kelt törvény kir. törv. lap 47. szám) alapján az 1888-tól 1897-ik évig terjedő időközben járultak, az 1898-ik év tartamára is változatlanul fentartatik. Utasítom önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bécsben, 1897. évi december 30-án. Ferenc József, s. k. Báró Bánffy, s. k.* A fentebb közlött királyi kézirattal megállapított kvóta a negyedik 1867 óta. Mint tudva van, a most említett év nyarán és őszén hosszas és beható tárgyalások alapján jutottak a kiküldött kvótadeputációk arra, hogy a közös költségekhez Ausztria 70, Magyarország 30 százalékkal járuljon. A határőrvidék akkor még nem volt polgárosítva s amikor 1871-ben a katonai határőrvidék a magyar államháztartás keretébe bevonatott, e címen egy újabb egyezmény jött létre, melynek értelmében a közös költségeknek először is két százaléka íratott Magyarország terhére, a többi 98 százalékot pedig a 30:70 százalékos arányban megosztották. Magyarország kvótája tehát 314 százalékra emelkedett. Ezt az eredetileg megállapított kvótát azóta kétizben újították meg. A tárgyalások 1877-ben és 1887-ben nem mentek nagyon simán, de végre is megállapodtak a küldöttségek s végül a törvényhozások is a régi arány fentartásában tudni, rendszeresiti-e valaha a törvényhozás a magyar poéta laureatus-i méltóságot, de a szerkesztő egyszerre véget vetett a pokoli lármának. — Olyat fogunk kérdezni, amit már rövidesen ellenőrizni lehet... Felkérem tehát Nagy Béla doktort, hogy tisztelt vendégünket altassa el... Nagy Béla doktor lágyan végighúzta a kezét a fiatal hölgy homlokán, közben egy tudományos tárcájából mormolt néhány részletet, és pár pillanat múlva csodálatos eredmény állott be: a vendég egyszerre elaludt... Kábító csönd támadt, a szolgák lábujjhegyen jöttek be a kéziratokért, a telefon csengelyűje elnémult, a doktor pedig szigorúan így szólt: — Ön alszik. —Alszom, mondta a vendég engedelmesen. A szerkesztő most intett Lukács Sándornak, a lap egyik munkatársának, aki mellesleg kitűnő gyorsíró. — Vegyen ceruzát és papírt és stenografálja mindazt, amit hallani fog . .. Az egész szerkesztőség körülfogta az alvó hölgyet, a szerkesztő pedig hangosan megszólalt: — Kisasszony . .. Önnek most a Pesti Napló 1898. augusztus 21-iki száma van a kezében . .. Látja ? — Igen . .. — Olvasson föl valamit az újdonságok közül. A leány úgy tett, mintha a láthatatlan újságot lapozgatná, aztán hangosan olvasni kezdett: — Az első összeütközés. Marcheggből feltűnő eset hírét hozza a távíró. Az osztrák határállomás közelében, a magyar határon osztrák csempészek az est sötétségében át akarták lopni rejtett portékájukat a groflín“ a negyedik ízben előforduló kvóta-tárgyalások alkalmával lett a kvótakérdés úgyszólván az egész pénzügyi és gazdasági kiegyezés sarkkövévé s attól lehet tartani, hogy majdan ama szirtté is lesz, amelyen a többi kérdésekben való kiegyezés is hajótörést fog szenvedni. Valódi szerencse, hogy az 1867-iki XII. törvénycikkben intézkedés van arra az esetre, ha a kvótakérdés megoldása a küldöttségek és törvényhozások utján nem sikerül. Ez esetre mind a magyar, mind az osztrák törvény az uralkodóra bízza a döntést, a magyar határidő nélkül, az osztrák csupán egy évre.Vannak, akik azt vitatják, hogy az uralkodó által való döntésnek minden előfeltétele még most sincs adva, mivel a törvényhozások még meg sem kísérlették az egyezkedést, mert hisz küldöttségeik jelentését még nem is tárgyalták. Nem szólva arról, hogy ez a kifogás magában véve is pusztán alaki természetű, mert köztudomású, hogy a küldöttségek tárgyalásai megegyezésre nem vezettek, az igazság az, hogy ez a kifogás meg sem állhat, mert a provizóriumról szóló törvényjavaslatban a kvótára nézve is volt intézkedés s ha e törvény életbe léphetett volna, ez is egyezmény lett volna, habár csak egy év idejére. A magyar törvényhozás két háza el is fogadta e törvényjavaslatot, az osztrák képviselőház is tárgyalta, bár letárgyalni képes nem volt. Áll tehát az eset, hogy a két törvényhozás útján a megegyezés nem sikerült s ez a tény irányadó arra nézve, hogy az uralkodó döntési jogának gyakorlására nézve megvan a lényeges feltétel. Tudjuk, hogy általános volt az óhajtás, vajha az uralkodó ne jutna abba a helyzetbe, hogy e jogát, mely valóságban terhes kötelesség, gyakorolnia kelljen. Ez óhajtásnak oka kevésbbé rejlik alkotmányjogi aggályokban, — mert hisz az uralkodó döntési joga teljesen alkotmányos, — mint inkább abban, hogy az uralkodóra nézve politikailag nem kívánatos egy oly funkció gyakorlása, mely az uralma alá tartozó országok felett pénzügyi kérdésben ítélő biró szerepét ruházza rá. A jelen esetben azonban minden politikai tekintetet magyar vámvonalon, de a magyar vámőrök rajta vérték őket s kétszer rájuk lőttek. Sebesülés ugyan nem történt, de a magyar vámőrök , Tóth László ésémet Imre mindamellett céjukat érték, mert az idegenek rémülten megállították kocsijukat, mire a vámőrök átkutatták és 140 véglt Unni posztot találtak. Ez az eset főképpen azért nevezetes, mert ez év májusa óta, amikor Magyarország vámterületét önállónak nyilvánította és az osztrák határon felüldotta vámsorompóit, első ízbentörténik, hogy vámőreinknek összeütközése támad. Általános üdvrivalgás fogadta az érdekes újdonságot (a szenvedélyesebb hazafiak a levegőbe dobták a kalapjukat) a szerkesztő pedig így folytatta: — Olvasson valamit a telegrammokból. A lány, szemét a levegőbe meresztve, gyorsan, éneklő hangon recitálni kezdett. Berlin, augusztus 20. Henri királyi hercegtől ma a következő távirati jelentés érkezett, amelyet Berlin valamennyi utcasarkán kifüggesztettek. «Másfélnapi öldöklő harc után, amelyben vitéz katonáink halálmegvető bátorsággal kergették a kínaiakat, Ma-Ma-Hou-Hou huszadfokú mandarin aláírta a kapitulációt. A foglyok között a volt kínai császár is hatalmunkba jutott, akit azonnal per expressz Wilhelms- Stöhebe küldök. 200 bambuszágyu, hatvanezer fogoly és rengeteg sok hamis hajfonat esett kezeinkbe. Welche Wendung durch Gottes Fügung !* Berlin, augusztus 20. Vilmos császár ma a következő proklamációt intézte Kína népéhez: «Kínaiak! Európa szeme rátok tekint, az én királyi öcsém köztetek van, csak az igazán jó ember, aki jó katona. Kell hogy megértsétek ennek a három mondásnak világtörténeti jelentőségét! Ha van bennetek egy csepp ambíció, nem haboztok tovább, hanem kikiáltjátok az én öcsémet császárnak. Hurrá Germania, Hoch a hadsereg, éljen Kína!» Peking, augusztus 19. Vilmos császár kiáltványa itt leírhatatlan hatást tett. A rég ingadozó kínai fal összedőlt, húszezer mao- Ambrus Zoltán gúnyosan nevetett a kanapén, a fiatalabb munkatársak, akik időközben valamennyien beszállingóztak, sajnálkozva néztek a leány felé, a szerkesztő pedig bizonyos elnézéssel szólott: — E szerint nagyság egyenes leszármazottja az ó-testamentomi prófétáknak? A vendég azzal a nemes fölénynyel rázta a fejét, amelylyel az Ohner-mester hősei a válságosabb percekben élni szoktak. — Próféták nincsenek (mondta oktatólag) és az öreg Mózes, aki az ó-testamentumot összerótta, nem igen ismerte az idegélet jelenségeit. Mindenki próféta lehet (most éppen úgy, mint a bibliai korban), aki alkalmas arra, hogy az orvosok hipnotizálják . . . Nem különös adomány kell a jósláshoz, hanem hipnotikus álom ... És mivel ez idő szerint én vagyok Budapest legkitűnőbb médiuma ... — Hogyan ... Nagysád kitűnő médium ? kérdezte Nagy Béla doktor, aki még magát Kant Immánuelt is megfigyelte volna, mert neki (épp úgy, mint önnek, tisztelt olvasó, a dominózás) az a szenvedélye, hogy minden embert megfigyeljen. — Úgy van, felelte a fiatal hölgy szerényen. — És ha akarják, rögtön tehetünk is egy próbát... Mindenki ajánlott valamit, amit a különös vendégtől kérdezni lehetne (tizen-tizenöten beszéltek egyszerre). Sas Ede arra volt kiváncsi, megüti-e valaha a főnyereményt, Tábori Róbert az ötvenéves férfi hevülései iránt érdeklődött, a fiatal Pásztor Árpád, mindenáron azt akarta .